Kettős látás

Annyi elgondolkodtató dolgot észlelek mostanában, hogy nem győzök töprengeni rajtuk. Minden kis apró esemény, történés vagy rövidhír olyan, mintha egy-egy kukucskáló ablak lenne egy nagyon különös szobába, vagy egy olyan folyosóra, amin ezen kis ajtók megnyílásával végig lehet nézni, mélyen, hosszan, valahogy el oda, ahol a dolgok lényege rejtőzik. Sajnos ezek nem igazán vidám ajtók. Ami mögöttük van, az is inkább tanulságos, mint szívderítő. De az igazság olyan, mint egy bánya, ha értékes ásványt akar az ember kitermelni, nem szabad megijednie a hegy keménységétől, a kőzet érdességétől, a portól, nyiroktól, a denevérektől és pár felszíni sérüléstől. Az igazság egy hegyikristály, keresni kell, majd rálelni, aztán általában valamit el kell róla távolítani, hogy tiszta szépsége a felszínre kerülhessen.

Meséltem már nektek a kedves svéd buddhista tanítóról, akinél pár éve egy visszafordíthatatlan izomsorvadásos betegséget diagnosztizáltak. Natthiko január 17-én meghalt. Összehívta a szeretteit, és az előre titokban megszervezett orvosi teammel együtt kiitta a méregpoharat. Előtte megírta a búcsúbeszédét, amiben az eutanázia mellett érvelt és elmondta, a pillanat szép és békés volt (igen, így múlt időben), szerettei körében a tengerparton megivott egy turmixot, és megkönnyebbülten távozott. Az akcióban segédkező két orvos a praxisával játszik, hiszen ha kiderül véletlenül a személyazonosságuk, ők többet feltehetően nem dolgozhatnak Svédországban. A szert illegálisan csempészték be az országba. Az elmondások szerint mindenki nagyon nyugodt és boldog volt a szertartásos, végső elalváson. S mikor a halálesetnek másnap híre kélt, valahogy furcsa módon senki sem fejezte ki a hatalmas rajongótáborral rendelkező tanító távozása feletti bánatát. Mintha úgy érezte volna a gyülekezet, hogy ez most nem ildomos, most örülnünk kell, vagy talán úgy vélték, ez így nem is volt igazi meghalás. Furcsa érzések kavarogtak bennem az eset kapcsán, ugyanúgy voltam vele, mint pár hete a jurtás videóval. Értem, hogy ez szép. Érzem is, hogy mitől az. Hogy azt hirdeti, nincs halál, hogy ne sírjatok. Mégis ahogy a jurtás videó, ez a vidám-szomorú történet is hagyott bennem maga után egy kis kesernyés, vagy inkább savanyú ízt.

S meséltem már talán a fogadott tesómról is, aki sztrókot kapott, lebénult, majd két év kőkemény rehabilitáció és két sikertelen öngyilkossági kísérlet után alaposan kifundált és józanul megvalósított eljárás során felakasztotta magát. Utolsó alkalommal már biztosra ment, úgy szervezte, ne tudják megmenteni. Pokoli dolog lehet beleragadni egy magatehetetlen testbe, nekem már ez az egyelőre még jól funkcionáló is olyan néha, mint egy ketrec. Nagyon megértem ezeket az embereket, és fogalmam sincs, hasonló esetben hogyan viselkednék. Mindkét eset, Natthikóé és a tesómé is, öngyilkosság volt. Az egyik becsomagolva egy szép, narancssárga bársonytakaróba, valahogy kipárnázva és könnyűvé téve, a másikban meg volt egyfajta vadság, erő és dacos támadás a külvilág felé. Az egyik azért fáj, mert nem fájhat, hisz minden olyas kegyes és szép volt, a másik azért, mert az egész egy végtelenül kegyetlen és borzasztó történet volt. Sokat mesél nekem ez a két eset a megengedés erejéről és a megbékélés nehézségeiről. Hogy milyen átkozottul nehéz az embernek átadni magát a sors erőinek. Egyszer írtam erről egy verset a kis kerti noteszbe, hogy ez olyan, mint amikor leugrasz nagyon magasról a tóba. Bizalommal átadod magad a gravitációnak. Ám ehhez tudás és ebből fakadó bátorság kell. A víz természetéről szerzett empirikus tudás nélkül ugyanis senki nem ugrana le mosolyogva, nevetgélve ilyen mélységbe. Ez a tudás ereje, ez a mosolygó önmegadás, értitek már?

Én nem kívánok most állást foglalni az ügyben, még magamban sem, csak elmeséltem nektek, hogy ezzel is egy kicsit megmutassam az én nézőpontomat, amiben soha semmi nem fekete vagy fehér. Látom a dolgok fonákját és színét is, és így nagyon nehezen tudom már önmagam számára meghatározni, miről mit is gondoljak tulajdonképpen. Úgy is fogalmazhatnék, kétféle látásmódom van, egy átlagosan emberi, azaz látom, érzem, miért tetszik mindenkinek olyan nagyon a jurtás videó, hisz én magam is valami ilyesmire vágyom a szívem mélyén: tisztaságra, függetlenségre, szabadságra, önállóságra, szépségre és harmóniára a világ minden egyes elemével. Nagyjából amúgy ezt sikerült is megteremtenem magamnak, nincs okom panaszra, sem kivonulásra, jócskán kijjebb vagyok már így is lassan mindenből, mint reméltem. Ugyanakkor látok valamit a történet hátterében különös, falakon áthatoló szellemként, mintha átlátszó lenne a sztori, és emiatt beleérzek egy másik, rejtett olvasatba is, amiből azonban én egy morzsányit sem kérnék. Így vagyok szegény Natthiko halálával is: egyfelől tisztelem a bátorságáért és a tudatos döntéséért, másfelől csak szorítani tudok magamnak, hogy soha ne kelljen azzal a zsigeri félelemmel, emberi akarattal és fizikai szenvedéssel találkoznom, ami őt ebbe a furcsa tettébe beleűzte. S hogy mindez hogyan fonódik az ő buddhista szellemiségébe, annak megítélése is kettős a szememben, de miután én nem vagyok buddhista, fogalmam sincs, hogy egy ilyen tett e felfogás szerves részét tudja-e képezni, vagy nem. Mindenesetre Isten nyugosztalja a drága Natthikót, szép, teljes, példamutató, másokat ösztönző élete volt, és ő is úgy vélte, nincs oka a panaszra. Reméljük, valóban célba ért.

***

Mostanában kicsit borzolja az idegeinket a férjem munkahelyén támadt, vihar a biliben jellegű konfliktus, ami azonban szintén egy ajtó, ami így előttem kitárulva ismét megmutatta nekem, hogyan működik a hatalom, és mi ebben az a kettősség, amit talán kevesen vesznek elsőre észre. A legjobb szó, amit a földi hatalom leírására találtam, az az undorító. Van az egészben valami démonikusan elfolyósodott, ragacsosan bűzlő, lassan egyébként minden sminkjét elvesztő rémséges rútság. Se nem erős, se nem félelmetes, se nem hatalmas, hanem olyan, mint egy undorító rovar, ami bemászik a szobádba, és te tudod, csak rádobsz egy lexikont és neki annyi. De már ehhez sincs gusztusod. Egyszerűen a puszta látványától forog a gyomrod. S a kettősség, amire utaltam az, hogy a hatalomra mindenki azt hiszi, a nagy emberek kiváltsága, ám én azt tapasztaltam az életemben, hogy a hatalom kizárólag a kisemberben ölt testet. Erről is írtam már, de nem csak én, a nagy orosz írók mind átlátták ezt, és persze Kafkától Thomas Mannon át Mark Twainig mások is felfogták: a hatalom semmi más, mint maga a nyomorult kisember. A kicsinyes kis én. Abban ölt csak testet ugyanis, soha valódi szellemi nagyság földi értelemben vett hatalmi eszközöket nem birtokolt, mégpedig azért nem, mert határozottan elutasította az ezekkel történő mindennemű kapcsolódást. De nem így a kispályás középszerű! A gyenge, a gyáva, a nyomorult. A felfuvalkodott kis senkiházi, aki lényegét tekintve törékeny, romlékony, puhány, véges, ahogy Ady tökéletesen fogalmazott, olyan semmire sem jó percemberke. A kis hiú majmocska, akinek parányi kis élete a saját jelentéktelensége köré felfújt jelentőségtudatának feszülő léggömbjében apró műanyaggyöngyként ugrál tehetetlenül ide-oda, ahogy a nagy lufit görgeti a betonon a szél. Szerintem e föld legveszélyesebb embertípusa a hiú kisember. És köztük is a legundorítóbb az, amelyik a lufijába spirituális héliumot tölt. Mert ő valami olyasmit használ önmaga püffesztésére, amivel visszaélni az aljasság csúcsa, ha fogalmazhatok ilyen viccesen. A kisember, aki valódi szentek vállát tapossa. Pfúj, okádék mindkét típus, a materialista percemberke ugyanúgy, mint a spirituális.

Most a kicsit nyilván végig a lelki kicsinyességre értem. Tudjátok, a neki soha semmi nem mindegy emberke. Akinek nem mindegy, hogyan szólítod, milyen a reggeli kávéja, hogy igaza van-e egy vitában, vagy épp nincs, szerepel-e a neve előtt a dr. vagy nem, nyer-e a játékban vagy veszít, megkapja-e a plecsnijét vagy nem, ő-e a kiválasztott, vagy netán a Józsi. Ő az, aki sose enged, aki nem bír veszíteni, elengedni és lemondani, aki makacs, korlátolt, merev és mindig sértett. Ő kikéri magának, neki előjogai, rangjai vannak, ő állandóan megmutatja, hogy ő márpedig valaki, és őt védik a szabályok. A rend, a rendszer, az a szabályrend, amit, ha úgy adódik, ő az, aki a leghamarabb megszeg. Fura egy alak, nem igazán lehet vele mit kezdeni. Roggyant gyávasága olyan csúszóssá teszi, mintha olajba mártott hal lenne, szervilizmusa az őt irányítók felé nevetséges pojácát farag belőle, ellentmondásos elméleteinek összegubancolódott cipőfűzőjében minduntalan hasra vágódik. De ő, mint az agresszív kismalac, felpattan, „kuss, én így szoktam sétálni”, kiálltja el magát hetykén, és napszemüvege, aktái, csatlósai vagy szent tanai mögé bújva csámpázik vakon a rettegett jövő felé. Magabiztossága csak a zakójában ottfelejtett vállfa, ereje nem a sajátja, hanem azt a hozzá hasonló kiszolgáltatott kisemberekből álló rendszerből nyeri, mint olcsó lángosos az ezerszer felhasznált fáradt olajat a tízéves hordóból. Szerencsétlen és vicces egy teremtés, ám mindemellett nagyon kártékony, és sajnos egyre csak szaporodik, mint a csótány.

Ahogy egy ember kikerül önnön, autentikus erőteréből, és elveszíti a hatalmat önmaga felett, azaz átlép, pontosabban lezuhan a kisember státuszába, azonnal bekerül a rendszerbe, és annak kiszolgáltatott bábjaként ráncigálja a többi kiszolgáltatott bábot. Fiatal koromban nagyon sokat gondolkodtam azon, amikor még kénytelen voltam mindenféle hivatalokba járkálni, intézendő a céges ügyeimet, hogy milyen fura, ezek az ablak mögött ülő, udvariatlan, boldogtalan tisztviselők, ha hivatalos ügyet intéznek, és kilépnek a pultjuk mögül, azonnal szembe kerülnek önmaguk klónjával egy másik pult előtt. Milyen különös lehet megélni, gondoltam, hogy ez a hatalmi helyzet csak egy változó szerep, amit ha levetsz, azonnal a frontvonal másik oldalán találod magad. Csakhogy ők ezt nem így fogják fel, mert nem gondolnak soha mélyen bele a dolgokba. A kisemberi léttel ez összeegyeztethetetlen ugyanis. Látni a fonákot csak az tudja, aki nincs a színére varrva az anyagnak, hanem azon kívül áll. Szóval vihar van a biliben, és nagyon érdekes megfigyelni azt, ami kint egy módon fest, az hogy néz ki itt bent, ami nagyban egy egyben lévő minta, az kicsiben miként rajzolódik ki, mintha most egy nagyítóval közelről, és egy nagy kivetítőn messziről egyidejűleg láthatnám ugyanazt. Nem szép látvány, hánynom kell tőle, de ezt is látni kell, nem fordulhat el az ember mindentől finnyásan, nem azért van itt, hogy kislányosan fintorogjon, hanem hogy épp lássa meg végre, amit meglátni e síkra jött.

És van még egy hatalmas tanulsága számomra ennek a történetnek, hogy ami ezt az egész rendszert életben tartja, az egyetlen egy dolog: mégpedig az emberi gyávaság. Az a nevetséges fajta, amit a legtalálóbban az a vicc mutat be, amikor a farkas előrefurakszik a sorban, és mindenkit leelőzve bemegy a boltba, mire nagy morajlás hallatszik a kígyózó sorból. A farkas visszanéz a bolt ajtajából, és kajánul megkérdi: netán van valakinek valami gondja? A kisállatok lapulnak, mint kaka a gazban, Nyuszikával egyetemben, aki este feszülten hazamegy, kinyit egy vodkás üveget, beül egy sötét sarokba, kiissza a vodka felét, aztán elkiáltja magát öklét a fal felé rázva: Igen, farkas, képzeld, nekem, a Nyuszikának, igenis van veled gondom! És közben eszébe sem jut, hogy a farkas a hatalmát nem önmagából nyeri, hanem épp ebből a nyuszika-féle soros gyávaságából. Egyetlen nap alatt le lehetne dönteni ezt a kártyavárat, ha az egyén kilépne belőle. Egy perc alatt csend lenne az osztályteremben, ha mindenki megértené: ha befogja a saját száját, csend lesz. Nem kell háromig számolni: háromra, mindenki maradjon csendben, mert akkor már megint nem a magad szájára figyelsz. A tömeget egyénekre kell bontani, és a rendszer meg is bukott, ennyi a trükk. Te kiléptél, te már nem vagy a része, ezzel részedről vége is a történetnek. És a sok egyén igenis győzedelmeskedhet, a nagy tömeg soha, annak folytatása csak újabb rabszolgaság, más színű zászlók alatt, más vezérekkel, más rendszabályok szerint. De erre még egy sötét-világos párhuzamban kitérek a későbbiekben. A lényeg, lásd meg az álhatalomban az ócska kicsinységet, hogy végre felismerhesd az igazi nagyságban a valódi hatalmat.

***

Tegnapelőtt nagy port kavart, hogy ez egyik híres, magyar youtuber csaj a kamera előtt kopaszra nyírta a haját. Azonnal mindenki aggódni kezdett a hölgy mentális és/vagy testi állapotáért, ám a leányzó már másnap eloszlatta a viharfelhőket rajongói feje fölül, mondván, ez csak egy figyelemfelhívő médiahack volt, és ő köszöni, nagyon jól van, túl jól is, mert épp Dominikán nyaral. Megint elővettem a piros-kék 3D-s szemüvegemet, hogy előhívjam a térlátásomat, és ránéztem erre a jelenségre. Előre bocsátom, én nem ismerem mélységeiben ennek a hölgynek a tevékenységét, egyetlen videóját sem tudtam végignézni, mert egyáltalán nem vagyok a magyar belpolitikában egy ideje járatos, szóval én nem sokat értettem abból, amiről ő beszél, de valahogy azt súgta bennem egy hang, tán mindez annyira nem is fontos, hogy időt kéne szakítanom rá. No mindegy, szóval a leányzó kopasz lett. Igen ám, de bennem felmerült a kérdés, most ki vágta le kinek a haját: a civil személy a youtuberét, vagy a youtuber közszereplő a hétköznapi emberét? Vagy ezek a szerepek nála már teljesen összemosódnak? Nem hinném, mert a hangja a videókban minden, csak nem természetes, ám az interjúkban egész jófej nőnek tűnik. És én elhiszem, hogy fontos a polgárpukkasztás, és a figyelem felhívása bizonyos dolgokra, csupáncsak azt nem értem, miért kell mai korunknak mindent ilyen vásári módon tálalnia, hová tűnt az elegancia, a valódi művészi kifejezésmód elementáris ereje, a nemesen tálalt igazságok svédasztala? Minden olyan cirkuszi lett, nem? Végleg kiszorította a kifinomult közlést és a valódi értékeket a ripacskodás, az üres modoros pózolgatás, a trágárság és az üvöltözés? (Körülbelül tíz olyan videó jött a napokban szembe velem, ahol egy tag magából kikelve papol a kamerába. Én értem, hogy az embereknek kezd elszállni az agyuk, no de ez a mai világfreskó már valami nagyon durva Bosch festmény hangulatát idézi, kicsit elszomorító az őrület ilyen szintű nyilvános térnyerését végignézni.)

Tehát ott tartottunk, hogy hősünk közzétesz egy egyperces figyelemfelhívó, direkt kétértelműre kreált közéleti performanszot, ami nagyban hasonlít Banksy képledarálásához, csak itt a hölgy nem egy festményt, hanem a haját tette a nyírógépbe a modern művészi társadalomkritika szolgálatában, majd másnap visszalépett civil emberként a porondra, mondván: nekem, a magánembernek aztán semmi bajom, jobban vagyok, mint valaha. A fiatalok körében lájkvadász gesztusnak számító akció nála épp ennek a lájkvadászatnak a borotvaéles kritikája volt. Ember legyen a talpán, aki érti még, mi folyik itt tulajdonképpen, ahol a női szabadság legfőbb szimbóluma a lábszőr és a kopasz haj lett. S folytatván a kérdőjelek számát, azt sem értettem világosan, hogy a kétértelmű nyiratkozat, akarom mondani, nyilatkozat után most ki magyaráz meg kit: a youtuber a magánembert, vagy a magánember értelmezi a youtuber tettét? Mindenesetre ebből a kis magyarázkodásból nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a közéleti aktivista szerep és a magánember mégsem egy és ugyanaz, ami csak annyiban tanulságos most itt számunkra, hogy meglássuk e példának köszönhetően, ez minden szinten így van (írtam erről egyszer már a Puzsér-jelenség kapcsán, ami nyilvánvalóan kapcsolódik ehhez a témához): a sarki pék esetében ugyanúgy, mint amikor szülőként az ember beszél a gyerek osztályfőnökével. Mi kizárólag csak szerepeket látunk, amik mögött jobb esetben érző embereket feltételezünk, de ez sokszor tévedés, mert az is gyakran egy újabb szerep csupán, a privát ember szerepe, akit a barátnők, férjek, nagymamák ismernek, de hogy ez alatt ki lakik, azt még sokszor a házigazda sem tudja.

Minden földi szerep pusztán munkavédelmi öltözet. Védi az egyént a megsemmisüléstől, mert az ego számára minden jobb, mint megélni önmagában a semmit. S a nyilvános társadalmi szerepek, a közéleti aktivizmus vagy épp a szerény hétköznapiság álcája épp olyan, mint a pajzsként használt irónia: idővel ránő az emberre, és a legnagyobb drámák idején sem képes már megválni a bohóc az arcára kent mosolytól, valamint a személy a rálaminált szerepeitől. Azzá válik, és már kész is a tudati zűrzavar, létrejött az inkarnációs örvény. És azok, akik elhiszik, hogy a szerep maga az igazi arc, önmagukra is már csak e módon tudnak tekinteni, s emiatt végleg összemosódnak a társadalomban ezek a minőségek, és így már senki nem tudja, ki kicsoda az én-ek énekének hatalmas hangzavarában. Mert ha megfigyeltétek, most aztán előtört a nép hangja, amit pár évvel ezelőtt már többen megjósoltunk, az aréna most aztán tényleg mindenkié, és csak az számít, aki ezen ott kiabál, csak sajnos épp a jól képzett hangok hiányoznak ebből a spontán utcai rabszolgakórusból, mert az igazi operaénekesek valamiért most hallgatnak. Vagy berekedtek, vagy pihengetnek, vagy épp egy zárt körű operapróbán áriáznak. Miközben egyre inkább gyűrűzik be valami drámai őrület az arénába, mint káposztaszag a lakótelepi szellőzőn át a nappaliba, keveredve a hagymás omlett és az egymás alá épített toalettek illatosítós bukéjával. A káosz kellős közepén ülünk, aztán van, akinek a gyomra bírja az ilyesmit, van, akinek nem, ám azt nem lehet elvitatni, gigantikus, mindent és mindenkit magában foglaló, hatalmas alkímiai folyamat zajlik velünk a szemünk láttára. Aztán, hogy ebből ki és mi a közönséges fém, és ki és mi válik ki tündöklő aranyként, majd elválik. De az biztos, az aranykort már nem a szerepek fogják uralni, hisz épp ez a cél, a nemes elválasztása a közönségestől.

***

Olvasok egy könyvet, végre magyarul valamit, ami új, friss, okos és aktuális. Karácsonyra kaptam, de csak mostanra jutottam odáig, hogy végre a kezembe is foghassam. Fejezetről fejezetre haladok, hogy jó sokáig tartson, és döbbenetes élménnyel ajándékoz meg engem ez a könyvecske. Talán hihetetlenül fog hangzani, de minden este arra reflektál, amin aznap gondolkodom. Szó szerint és konkrétan. Aznap például, amikor a napfordulós írást betettem, a fejezet azzal zárult, hogy a fény és a sötétség harca folyik, vagy valami ilyesmi, majd ez a szó zárta a fejezetet: napforduló. Le is ejtettem egy pillanatra az ölembe a könyvet, az az igazság. A sokadik ilyen fejezet után a lányaim már nevettek: „anya, égesd el azt a könyvet, mert még a végén mindannyian belecsúszunk”. Mond valamit ez a gyerek, mert szerintem a valóság szövedéke kezd csúnyán felfesleni. A minta szétesett, a szálak itt-ott kikoptak, és kintről beszűrődik valami érdekes fényjelenség. Szomorúan konstatáltam, hogy magányom immár leírhatatlan méreteket öltött, mert nemcsak egy élő szellemi társaság hiányával kell megküzdenem immár, hanem a gondolataim egyedüllétével is. Nincs ugyanis jelen pillanatban a földön egyetlen egy olyan irányzat, eszme, gondolati kör, személy vagy nézetrendszer, akivel, amivel maradéktalanul azonosulni tudnék. Apró, elázott igazságmorzsák a szeméttel teli konyhapulton: ez a kép tárul most a szemem elé. És mögötte ott az egész meleg, friss kenyér képzete, amit most csak ezek az összekoszolódott morzsák képviselnek a pulton.

Két világ egymáson – erről is annyit, de annyit írtam már. De most talán mindez jobban látható, mint akkor. A régi töredezik az igazságaival egyetemben, az új meg épp e törésvonalak mentén rajzolódik ki. Ki erre figyel, ki arra. Lesz azonban egy pont, amikor az új kezd egyre jobban összeállni, és a régi lesz már az a háttér, ami csak támogatja ezt az újat, amíg annak szüksége van erre a talapzatra. Vicces, hogy mindenki nagy resetről, meg új normákról és az emberiség számának radikális csökkenéséről beszél, kaptár tudatról, digitális forradalomról, transzhumanizmusról. Mindezt valami sötét oldal terveként tálalva. És a megoldást majd a jófiúk hozzák el, akik ott folytatják, ahol a gonoszok megjelenése előtt tartottunk, vagy már a gonoszok technológiáját kihasználva, ki tudja: nem tiszta ez a kép sehogy sem. Sokszor írtam már, én semmi ilyesmiben nem hiszek, nem állítom, hogy nincs így, nem állítok én már régóta semmit, inkább csak gondolatokat formálok magamnak, és látom a világot, ahogy tudom. És az én gondolati alakzataim nem tudnak ebbe a merev formába így beállni: jófiúk, rosszfiúk, sötét és világos oldal, mintha a sötétség végleges eltűnése hozná el a teljességet. De hisz ez ellentmondás, nem lehet teljes az, ami hiányos, nem? Ha eltűnne a sötétség, a világoson belül kéne elkülönítenünk immár kevésbé világos és nagyon fényes részeket, és már kész is az új sötét-világos tengely. Erre mondtam, ha győznének a pirosok, és a kékek mind eltűnnének, idővel kisebb halmazokban, de újra megjelenne a polarizáció. Így megy ez, amióta világ a világ, hisz maga ez az önmagán belüli osztódás hozta létre azt, amire azt mondjuk: valóság, tudat, lét.

Szerintem meg épp fordítva, a szintézisen keresztül történik az ebből a felosztottságból történő kiemelkedés. Ha meglátom a piros és kék szembenállásában a mintázatot, már kikerültem abból, míg ha arra fókuszálok, én piros vagyok, ő meg kék, óhatatlanul beleragadok a minta egy kis szeletébe, oda, ahol majd a további szeletelés végbemegy. Mert a fraktál már csak ilyen: egy időben bomlik és épül, duplázódik és feleződik, most csak az egyszerűsítés kedvéért. És amikor egy könyv elkezd beszélgetni veled, még ha persze ez csak egy játékos, szubjektív móka is, akkor az jó jel, mert az azt jelenti, kezdesz kitörni a lineáris idő sormintájából, ugyanis csak onnan nézve van értelme annak, hogy az írónő három évvel ezelőtt írta meg a regényt. A mintán túlról nézve a regény írása, olvasása, értelmezése egy összetömörített időpillanat eredménye csupán, ahogy egy film eleje és vége is az, ha a pendrive-ra, mint a film hordozóközegére tekintünk. Nincs az eleje a kis hordozó elején és a vége a végén, ennek semmi, de semmi értelme nincs. Tömörített egyidejűség, amit maga a lejátszás bont aztán időben történő egymásutánisággá a szemlélő számára. És ez a lejátszott film az illúzió, és nem a kis pendrive-on lévő adathalmaz, vagy a filmtekercsen lévő filmkockák. A film valósága a tekercs, a sztori valósága a lineáris történet, ami azonban csak az észlelőben jelenik meg a maga egységében. Amit a pendrive hordoz egyben matériaként, azt te hordozod magadban ugyanúgy egyben történetként.

És így van ez az élettel is, a valódi életünk csak a pillanat, ami nem megragadható, s a valóságunk meg az e pillanatokból bennünk összeálló fiktív történet. Fiktív, hiszen rajtunk kívül így egyben soha senki ezt nem látta, elhisszük magunknak, hogy így volt, de erre sajnos semmi valós bizonyítékunk az emlékeinken túl nincs. Nincs rajtunk kívül senki és semmi, ami az egész életünket egyben alátámaszthatná azzal, hogy ugyanígy egyben képes volt azt érzékelni. S aki ezt megérti, megérti azt is, hogy amit most átélünk, egy lehetőség a sztoriból történő kiválásra. A kiválók kiválnak, hogy a kintből bentet csináljanak és a bentből meg egy kis kézbe fogható kintet. Ez is, látjátok, a kettősségről szól: ha akarom, a megosztottságot látom, ám ha csak eggyel feljebb lépek és felveszem a piros-kék szemüveget, látom ám, hogy a megosztottság csak a háttér főtéma által széttöredezett képe. Önmagában egységes az a táj, csak kitakarja egy részét az előtte álló, egyre növekvő épület. Ám ha meglátjuk benne a hátteret, azonnal meglátjuk azt is, amit maga előtt egyre élesebben kirajzol. Úgy is fogalmazhatnék, ha meglátod egyben, mi az, ami most nincs jelen a világban, azonnal meglátod azt, hisz látod, ami nincs: a lyuk formája, ha nem a fehér lap hiányaként tekintesz rá, hanem önálló alakzatként, felfedi magát előtted.

***

Natthikóval kezdtem, vele is fejezem be ezeket a kis gondolati sörkorcsolyákat, amiket a képzeletbeli Platon kávézó asztalára kiraktam. Őt nagyon sokan nagyon szerették. De tényleg irgalmatlanul sokan. Ahogy én is, s bár én kicsit távolabbról figyeltem őt, de igazán kedveltem. Követői felnéztek rá, hősként tisztelték. Az ő facebook oldala (még él, rá lehet keresni) teljesen nyitott volt, oda mindenki szabadon azt írt, amit csak akart. Nem igazán bántotta őt senki, pár keresztény fanatikus néha megkóstolgatta privátban, semmi több. Mert ő rengeteget tett ezért, hogy szeressék. Mosolygott, viccelődött, próbált őszinte lenni, üzenetei világosak és pozitívak voltak: az élet szép, nem vagy azonos a gondolataiddal, a kevesebb sokszor több és a halál felemelő dolog. Ilyesmik. Képes volt megtölteni hatalmas színháztermeket csak azzal, hogy mosolyogva mesélt magáról, és amikor megkérte a követőit, hogy szavazzanak a könyvére, hogy legyen ez az év legnépszerűbb szakirodalmi könyve az országban, csak úgy füstöltek a telefonok, és Natthiko meg is nyerte a versenyt. Temetésén feltehetően több tízezren lesznek, szép lesz a ceremónia és megható. Követői őrzik majd emlékét és tanításait. Kis, élő közösségeket alkotnak, és ennek nagyon örülnek. És amikor ezt végiggondoltam, megint kicsit elszomorodtam: hát hogy is van ez?

Szerintem én nagyjából ugyanazt képviselem, mint Natthiko. Vallom, az élet teljes és gyönyörű, de csak akkor, ha képesek vagyunk egyben ránézni, majd a pillanatokban is fellelni ezt az egyben levő képet. Állítom, nem vagy azonos azzal, akinek most hiszed magad, nem vagy ez a földi szerep, ám abból arra, aki játszik, sajnos nem tudsz ráébredni: ez a folyamat csak a játszó oldaláról megélhető. Vallom, a tisztaság és egyszerűség a legegyenesebb út az embernek önmagához, de ehhez sajnos totálisan meztelenre kell vetkőznie. Nullára, csontig. Nem lehet cselesen testszínű ruhát húzni, ráfestett szőrszálakkal, mert az nem mez-telenség. És vallom, a halál szép dolog, ha onnan nézzük, ahol nincs. Mert épp az benne a legszebb, hogy nem valóság, hisz ha innen kiébredsz, már túl is lettél rajta. Ennyi volt, ennyi a halál, ami most van, mert ez most épphogy a halál birodalma, láthatod, nem nagy szám, de kellemetlen, ha nem követi az élet, és egyik halálból ájulsz át a másikba, ebből a mókuskerékből ki nem ébredve. Vagy mégsem ugyanazt mondom, mint Natthiko? Lehetséges. Mindenesetre érdekes lenne vele elbeszélgetni ezekről a dolgokról, érdekelne, mi a titka, hogy őt úgy szeretik, elismerik és éltetik még halálában is, ahogy engem sosem fognak. Nyilván én is vágynék erre, gondolom magamban, aztán felveszem a 3D-s szemüvegem, és meglátom: nem, én valójában nem erre vágyom. Én végre szeretni szeretnék elsősorban, egy olyan közösséghez tartozni, ahol a szívem otthonra lel, és nem szeretve lenni. A kettő nekem teljesen más irányba futó két út. Számomra ennek a csodás embernek az útja járhatatlan, mégis valahol tetszik, mert a békességet, a tisztaságot és a szépséget hirdette és élte: mindazt, aminek tán a legnagyobb híján vagyunk manapság. Ezt a részét a tanításának én is hordozom tovább a saját életemben.

Olyan kár, hogy kezd kikopni kultúránkból a jóízű párbeszéd, hogy bárkivel szóba elegyedek, folyton az emberi életéről beszél, sosem nagy, általános jelenségekről, nem kérdez, nem érdekli a másik, csak addig, amíg az tartja neki a nagy állótükröt, hogy abban nézegethesse magát, mint Hófehérke mostohája a szemöldökvonalát. Ez így számomra kommunikációs zsákutca. S talán épp ezért, hogy én ne záródjak bele ebbe a zsákutcába, igazán jólesett így magamban félhangosan elgondolkodni ezeken a dolgokon, felvetni mindezt egy képzeletbeli beszélgetőpartner felé a képzeltbeli kávézóban. Szerintem jó dolog közösen elgondolkodni a kegyes vagy épp kegyetlen halálról, a szólásra emelkedők felelősségéről, a kék-piros szemüvegről, a kopaszság sámsoni üzenetéről, a hatalmas alkímiai folyamatról, amiben most mi vagyunk az olvadó, oldódó, kiváló és átalakuló elemek, a minket ismerő, s velünk beszélgető könyvekről, a népszerűségről és annak okairól – és a többi, és a többi. Merthogy fontos, önmagukon túlmutató kérdések ezek. Gondolkodjatok rajta ti is sokat-sokat, ha már közösen megbeszélni most valamiért nem lehet a dolgokat. A jó hangulatú, békés kontempláció egy erős kis zseblámpa, ami a dolgok mélyére világít. Néha persze kell a gondolati csend is, főleg most ezekben a végtelenül ellentmondásos, harsány időkben.

S miközben szemlélődünk, legfőbb feladatunk, hogy felismerjük az igaz dolgokat. Mert bár nincs igazság hazugság nélkül, ám nem mindegy, honnan nézel önmagadra, azt mondod, én állok a járdán, vagy azt, hogy a járda tart engem. Nos, ugyanígy van ez az igazság-hazugság viszonyrendszerével is, most az a legfontosabb, hogy felismerjük a valódi hegyikristályt a Helló Kittis hátizsákról leesett műanyag „szerencsekő” mellett, még ha föld fedi, akkor is, mert csak ebben az esetben tudjuk azt a zsebünkbe tenni. Ez lesz majd az igazi kiválasztási aktus, hiszen épp ez az, ami a többségnek egyáltalán nem megy, márpedig, megmondtam, a záróvizsga utolsó, azaz a most zajló, második forduló utáni harmadik rostájának tételén már csak egyetlen kérdés lesz látható a továbbjutott keveseknek: „Felismersz engem?” És a kérdésre nem szövegelés lesz a válasz, hanem egy konkrét tett. Mert azt is megmondtuk, most ezen a vizsgán technikailag nem lehet csalni. Senkinek, sehogy. Vagy átment, vagy nem, itt most nincs köztes állapot, senki nem kaphat kegyelem hármast. Puskázni sem lehet és súgni sem fog senki. Érdemes tehát alaposan felkészülni arra, ami ezen a fordulón a szemünk elé tárul. Csak egy kis hegyikristály lesz, de ha azt veszed fel a földről a színes műanyag kőutánzat helyett, kulcsot kapsz vele a kezedbe, mégpedig egyenesen az új valóságodba nyíló ajtó kulcsát.

(LD)