Ki látó

Azon az ébredési úton, amit most azok járnak, akik egy magasabb létsíkon kívánják majd folytatni a történetüket, mindenki számára elkerülhetetlenül előbukkan egy olyan állomás, ami hasonlatos egy hegyi kilátóhoz. Ezt a hasonlatot már sokat használtuk, épp azért, mert több szinten mutat meg valamit ennek az állomásnak a jellegéről. Egyrészt érzékelteti azt, hogy e mögött az állomás mögött egy viszonylag fáradságos, a gravitációt legyőző út kanyarog; azt is, hogy innen az eddig bejárt táj egy egységes látványként tárul a túrázó szeme elé; és azt is, hogy e pontból már vagy csak vissza lefelé, vagy egy, a földi túrát nézve látszólag teljesen újszerű, „irracionális” módon lehet tovább haladni, mondjuk egy helikopterrel. S azt is jól szemlélteti a metafora, hogy ez a hely nem egy hatalmas agora, nem egy olyan színtér, ami arra szolgál, hogy jó sokan összegyűljenek: hisz egy kilátóba általában keskeny lépcső vezet fel, ahol csak páran férnek el egy időben egymás mellett, s ott fönt nincs arra mód, hogy az emberek hatalmas csoportokba verődve zajosan lökdösődjenek, mint ahogy lent oly sokszor szeretik ezt tenni. No és még egy dolog kiviláglik ebből a képből, mégpedig, hogy a kilátó az általában lentről is igen jól látszik, ám az, hogy pontosan mi történik rajta, onnan, e lenti pontból felnézve rá nyilvánvalóan kivehetetlen.

S azt mondtam, kihagyhatatlan állomás ez a kilátó, amivel azt is sugalltam, hogy ez nem egyfajta cél. Mert ez a kilátó nem hagyományos értelemben vett erdei magaslat, hanem egy másik dimenzióból nézve inkább afféle leszállópálya, mintsem csúcs. Ha én egy irodaház legfölső emeletén várok a liftre, akkor számomra a liftajtó egy lefelé vezető cső ajtaja, míg a földszinten ez nyilván épp fordítva van. Ezt azért fontos megjegyezni, mert nagyon sokan gondolkodnak felvilágosult elmével is úgy, hogy ennek a szellemi-önismereti útnak van egy olyan célállomása, amit ha elérnek, akkor majd hátradőlhetnek végre boldogan, mert amit akartak, elérték az útjuk során. Ez nagyjából akkora tévedés, mint az, amikor az ifjú szerelmesek azt hiszik, a megismerkedés kicsit felkavaró és néha kifejezetten nehéz lépcsőfokait megmászván, az eljegyzés és az esküvő végre pontot tesz a közös, adrenalinban gazdag izgalmak végére, egyfajta állandó békés állapotban rögzítve őket a hullámvasútszerű élmények után, holott a dolog épp fordítva fest: hisz közhelyszámba megy, hogy ahol a bárgyú romantikus amerikai filmek véget érnek, no, ott kezdődik a valódi élet. Az ismerkedés az nem más, mint egy gyönyörű fejezet címe, ami után azonban, ha nem következnek izgalmas, életteli sorok, nem is beszélhetünk igazi fejezetről.

Gondolom, sokaknak okozok nagy meglepetést azzal a kijelentésemmel, hogy meglátásom szerint ez a földi élet egy pihenőállomás a Lét nagy menetelése során, pontosan úgy, mint a napjainkat követő, álmokkal teli éjszaka. Mozgalmas, sokszor fárasztónak tűnő álmaink biztosítják az ébrenléthez szükséges energiát számunkra, s amit mi az álomban valami nagy munkának élünk meg, tulajdonképpen a mi pihenő időnk – feltéve, ha mindezt nappal, az ébrenlét felől szemléljük. Ugyanis részt venni egy játékban, ami látszólag véresen komoly, ám valójában csak addig az, amíg nem ismerjük meg ennek alapjait, kereteit, egyszerű szabályait – azaz illuzórikus voltát –, hatalmas pihenéssel ér fel ahhoz a létezési módhoz képest, amikor a dolgoknak már tétje van. Tétje van, mégpedig azért, mert itt, e mostani kis játékban minden csalfa látszat ellenére egyedül csak magadért felelsz, ám egy egységtudat alapú, más mélységű, más szintű játékban már ez koránt sincs így. Most épp azt kell megtanulni, hogy mit jelent az önmagamra vonatkoztatott 100%-os felelősség épp azért, hogy ezt a tudást átemelhessem egy olyan valóságba, ahol már az én helyett a mi lesz az új identitásom. Be kell egyedül gyakorolni a légtornászszám minden mozdulatát ahhoz, hogy aztán egy profi csapatban lehessen folytatni a mutatványt, mert ha ott hibázom, már nem csak én tudok leesni. Együtt táncolni egy vékony kötélen csak azok tudnak, akik a legnagyobb biztonsággal bármilyen lépést el tudnak végezni ezen a kötélen már önállóan, egyedül, magukban.

S miért mondom azt, hogy ez itt egy egyéni játék? Mert minden illúzió a valósághoz képest egysíkú. Minden film sokszereplős, ám lényegében mint alkotás csupán egy központi tudat, a rendező terméke, de említhetném a könyvet is: minden könyvben számos szereplő sorsa, élete szövődik a tintával rótt sorok mögött bonyolult pókhálóként, ám ennek ellenére nem mondhatjuk egy regényre azt a mi valóságunk talajáról, hogy az több tudat játéka. Nem, az egyetlen tudat kivetülése: az íróé, aki megteremti az egész regényszövedéket szorgos kis pókként, önmagából húzva ki ennek fonalát, ám maga ez az író sem önmaga csupán, hiszen ő is egy sokszereplős dráma élő hőse egy másik, nagyobb mű lapjain. Egy olyan történet szereplője vagy, amit tulajdonképpen te magad alkottál önmagadnak íróként, s ha zavarba ejt ennek ellenére a sok, veled együtt szereplő, számodra valóságosnak tűnő figura, gondolj arra, nekik is megvan a maguk regénye – csakhogy a te regényedbe ágyazva. Mint ahogy a tied is valakinek a könyvében lévő „alregény”. Semmi sincs e világegyetemben egymás mellett, ez egy nagy-nagy tévedés, egy érzéki csalódás: itt minden egymásban van, csak mi képesek vagyunk azt, ami egy, elemeire bontani, és kirakni egy absztrakció során egymás mellé. Az óraszerkezetet egyben nem tudod megvizsgálni, de arra képes vagy, hogy elmeire szedve megismerd a működését. Egy történetet, ami mindig egyben létezik csupán, te szavanként tudsz megismerni – pontosabban, csak így tudod felfedezni azt, de ettől még maga a történet nem szavak egymásutánisága, ez csupán a csalóka látszat. Tehát te egy virtuális játékban, egy szimulátorban vagy most Önmagad kivetített virtuális figurája, s a te személyes játékodban rajtad kívül itt minden a téged létrehozott magasabb rendű tudatod kivetülése. Ami nem azt jelenti, hogy ezeknek a szereplőknek nincs a valóságban egy archetípusuk – akiknek ráadásul egy része nyilván a saját játékában van most hozzád hasonlóan elmerülve –, de őt te most csak a saját játékodon belül tudod megtapasztalni, aminek nem sok köze van az ő saját játékához, saját, igazi valójához – hacsak nem…

Hacsak nem találkoztok olyan módon, ami már valós, ám erre csak mindkettőtök játékának a legszélén van módotok.

Ez nagyjából olyasmi dolog, mint a rendezővel együtt nézni a filmet a privát vetítőjében, vagy meghallgatni, ahogy az író felolvassa neked az önéletrajzi elemekből szőtt könyvét, miközben te is megmutatod neki ugyanígy a saját filmed vagy olvasod a saját önéletrajzi könyved, mert az benne van az ő művében, és fordítva: a te filmed és a te regényed eközben egyidejűleg tartalmazza őt a filmjével, könyvével egyetemben – s ti ezt most egyszerre tudjátok az egymásban lévő síkokon látni, hallani, megtapasztalni. S ebből egy adott szintet elérve, ott a kilátót tartalmazó szép hegymagaslat tisztásán nem valami rémes káosz alakul ki, hanem csodálatos, rétegzett, és egy fejlettebb létsíkra emelő, magasabb szintű valóság. Ez olyasmi, mint az opera és a nagy családi vacsora közti különbség: ami az egymás szavába vágó asztaltársaság esetében egy zavaró kakofónia, az az operának épphogy a lényege, a többszólamúság igazi csodája. S ezt az állapotot is jól megmutatja a kilátós példa, hiszen ott egyszerre vagy égben is és földön is, s ez az az átmeneti helyzet, ami szükségszerűen megelőzi a helikopteres felemelkedést. Itt már pontosan tudod, a lét nem más, mint a tudat önmagára vonatkoztatott gondolatainak sokasága. Pelevin fogalmazza meg ezt igen-igen találóan a legújabb, T. című könyvében, amikor a következőket mondja:

„Állandóan gondolni kell valamire, különben teljesen eltűnök, feloldódok, mint a cukor… Bármire…
(…)
Hát, ha még egyszer így elmerülök, akkor soha többé nem fogok előbukkanni… És akkor vége? Vajon tényleg csak egy pillanatra váltam ki a szürke homályból, hogy aztán megint nyomtalanul feloldódjak benne? És a csoda, és a boldogság ígérete, mely benne volt az égben, a falevelekben, a napban – mind hazugság? Nem, az nem lehet… Gondolkozz! Bármiről… Különben érdekes dolgok derülnek ki. Korunk fő kérdései egyáltalán nem azok, hogy ’mi a teendő?’ és ’ki a bűnös?’. Hanem egészen mások: ’hol vagyok?’ és ’ki van itt?’. És bármely életben előbb vagy utóbb eljön a pillanat, amikor ezt már lehetetlen titkolni magunk előtt. De amikor ez végre elkövetkezik, már semmit sem tudsz elmagyarázni az embereknek.
(…)
És azonnal látszik – gondolta T. ijedten –, hogy nincs semmiféle gondolkodó e görcsök mögött, s az ingó szellemépítmények spiráljai mind csak szélhámos próbálkozások, hogy létezni kényszerítsük azt, ami valójában sohasem volt. Sőt nem elég, hogy nem volt és nincsen, még csak nincs is honnan lennie. Ugyanakkor, bár e próbálkozás egyértelműen szélhámos trükk, valamennyi ideig mégiscsak működött… És az volt az élet.
(…)
Gondolkodom, tehát vagyok – jutott eszébe T.-nek. – Ki mondta ezt? Descartes. Elképesztő, milyen szédítő szaltókat tudnak csinálni a mélységek fölött ezek a franciák, ha isznak egy kis vörösbort. Vagy ők nem látják azokat a mélységeket? ’Gondolkodom…’ És ha valaki más gondolkodik? Egy olyan Ariel-féle? De tényleg, honnan tudná a kis hülye, hogy az ő maga? Különben Descartes-nak igaza van abban az értelemben, hogy ez az ő ’én’-je csak addig létezik, amíg gondolkodik róla. Nem azt kellett volna mondania annak a békaevőnek, hogy ’gondolkodom’, azaz, hogy ’én gondolkodom’, hanem azt, hogy ’az ént gondolom’. De maga ez az ’én’ se gondolkodni, se létezni nem képes, mert azonnal eltűnik, amint Descartes nem gondol rá többet, hanem inkább iszik egy kis vörösbort…”

S honnan lehet tudni, most a kilátóban vagyok, vagy nem? Erre a kérdésre magam sem tudtam a választ, míg a napokban oda nem értem, s meg nem értettem, mit is jelent a reveláció, a felismerés és az ebből fakadó bennem születendő bizonyosság-érzés. Milyen az az érzés, amikor nem reménykedem valamiben, nem hiszek valamiben, mi több, még csak nem is azt mondanám rá, hogy értem és ezért tudom; hanem egyetlen dolgot érzek, mégpedig hogy ez egyszerűen csak Van. Van, és ez olyan egyértelműen nyilvánvaló, hogy nem lehet ennél semmi többet beszélni róla. Nem kell érvekkel alátámasztani, innen-onnan kipányvázni érzelmi hálót szőve köré, nincs kiterjedése sem időben, sem térben, mert csak van, „egzisztál”, pontosan, mint Pelevin szerint a létet megalkotó, önmagára reflektáló gondolat. Van, de már engem is bevonva ebbe a nyilvánvaló „revelatív vanásba”, ahol magam is megszűnök akarni, reménykedni, hinni, s azt vélni, bármit is tudok vagy tudhatok. Ez a kilátó, egy teret és időt maga mögött hagyó egységélmény. Ugyanis a kilátó már nem út. A kilátóban megáll az idő, megszűnik a bejárható tér. A kilátó egy pont az erdei túrához képest. Látszólag annak a vége, ám amikor ott állsz, és végigjáratod a tekinteted a végtelen horizonton, tudod: épp, hogy ez csak a kezdet. S ott állva bizonyos vagy abban, hogy a kilátóban vagy, ezt nem lehet eltéveszteni, mégpedig azért nem, mert onnan teljesen belátod az utat egyben, ami ide vezetett, és azt is, ahová tart – ezt csak a kilátóból fogod így meglátni egyidejűleg a szemed elé tárulva. Múlt és jövő már nem egy lineárisan bejárandó út, hanem egy egységes táj, ami ráadásul körkörösen körbevesz téged. Magyarán a kilátó nem más, mint egy paradox téridő pont: csak abból a pontból láthatod az utat egyben, ahová az elvezetett, azaz ezt az utat ez a pont teremti köréd s alád – és nem fordítva: ez megint csak egy tévképzet.

A tízezer mérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik, ám magát a tízezer mérföldes utat egyben nem e sok lépés teremti meg, hanem az a pont, ahonnan immár megállva visszanézünk rá. S ekkor ebben a paradox helyzetben lehet megérteni, milyen hajmeresztő mutatványt hajtottunk végre, hiszen jóformán vakon, csak a saját szívünk hangjában bízva meneteltünk egy úton, amit bár előttünk rengetegen megjártak már, ám mi ezt nem láthattuk, mert a saját lábunk lépései teremtették meg számunkra a saját utunkat, aminek térképét, mely alapján tájékozódtunk, épp mi rajzoltuk meg a túra során. Bizalom nélkül nem is tudtunk volna idáig eljutni: az önmagunkba vetett bizalom volt az egyetlen valós iránytűnk, amit a szívünkről levakart rozsda alatt találhattunk meg. S amikor először megpillantjuk a kilátót, no az valódi reveláció és épp azért, mert végig ott élt a képzetünkben a képe, hiszen tulajdonképpen ez volt a kiindulópontunk – ahogy azt az imént a paradoxon során megmutattam –, és amikor meglátjuk ezt a pontot a maga valós alakjában, természetesen azonnal felismerjük. Addig mindenre csak rávetítettük ezt a képet, hogy haladjunk. Folyamatos mozgásunk motorja tulajdonképpen e kép és az ezzel kapcsolatos állandó csalódás volt, hisz amikor rájöttünk, nem, ez még mindig nem az, amit keresek, mentünk is tovább, talán még nagyobb lendülettel, mint előtte. Ám a sok csalódás után, amikor meglátjuk az emlékképünkkel teljesen, résmentesen egyező tornyot, pont a látszólagos tévedéseinknek köszönhetjük azt az úgymond hirtelen megvilágosodást, ami nem több, mint egy kiáltás: ez az, megvan, de hisz ezt kerestem! No és ekkor egy kis időre meg lehet állni, mint mikor egy álomból ébredve még egy kicsit elnyújtózunk az ágyban az ébrenlét lassan összeálló mozaikdarabkáit feldolgozandó, s a reggel kezdődő, az álomhoz képest új, magasabb rendű valóság programját újra letöltendő. És azért alakul ki bennünk ekkor a statikus „van” érzése, mert érezzük, ezen az álomúton most vége a keresgélésnek, vége a tévedéseknek, vége a csalódásoknak, ezt a tornyot még meg kell mászni ég és föld közötti területekre merészkedve, és ott megvárni a túra folytatását biztosító helikoptert. Az út innen – azaz ha fölülről nézzük azt egy sík lapon ábrázolva – nem halad tovább, mert az a kis pont, aminek útját végigkövettük ujjunkkal a papíron, látszólag most megállt. No de ha kiemeljük a képet a térbe, rögtön láthatjuk: a mozgás egy pillanatra sem állt meg, csak most már kinyúlik egy új dimenzióba, mert elindult felfelé a toronyban, amit fölülről nézve a lapon nem lehet ábrázolni.

Tehát akkor röviden foglaljuk össze, hogy mikor érezheti az ember azt, hogy közeleg az a Valami, amire annyira várt! Amiért ennek az útnak voltaképp nekivágott, és amiről – közelítve ehhez a ponthoz – biztosan tudja, hogy itt nemhogy nem lesz hosszabb várakozás, pihenés, hanem most kezdődik csak e kirándulás java, csakhogy már egy más módon: csalódások, akadályok, szenvedés nélkül, mert a levegőben nincs már csalán, szúrós tüske, kiálló gyökér, avarral belepett gödör, szakadék, vízátfolyás és gazzal benőtt ösvény. Ott más típusú kalandok várnak az utazóra, s ehhez a nehéz meneteléshez képest igazán felszabadító, ám jóval felelősségteljesebb, komolyabb tudást igénylő kalandok. Ezt a kilátót egy nagyon nehéz, keskeny, akadályokkal teli, s a lehúzó gravitációt legyőző felfelé törő út előzi meg, ami úgy kacskaringózik egyre meredekebb kanyarokkal körbe a hegycsúcs felé, hogy a vége felé az útból előttünk s mögöttünk is alig látszik pár lépés csupán. Keskeny az út, és egyre kopárabb a táj, egyre nagyobb a hőség és egyre nő a szomjúság. A vidám, nagyobb csoportok itt már lemaradoznak, s az út legvégső szakasza csak egyedül tehető meg, ezen a szűk ösvényen nem lehet csoportosan haladni. Ám felérve a hegycsúcsra eltűnik az út: s valahogy minden, ami eddig ezt a kirándulást valóságossá tette, egyszerűen egy pillanatra láthatatlanná válik. Tábla jelzi a kilátót az utolsó métereken, annak hű, ám festett képével. Vigyázat, ez még nem maga a torony, nem érdemes itt sem sokáig elidőzni, de megállni egy pillanatra nem árt, mert az egyik legfontosabb jel lesz a végső felismerés előtt. S egy kis szusszanás után pár lépés: és ott lesz a kilátó, amit – annak, aki ezen az úton végigment – nem lehet nem felismerni, mert mondom, a túra innen indult tulajdonképpen, s az az érzet, hogy valamit felfedeztünk, most csak egy bolond időutazós-csalás csupán, hisz a kiindulópontunkra térünk vissza küldetésünk teljesítésével. A kilátó minden érzékelési tartományunkban a bizonyosság érzésével tölt majd minket el: az eszünk, a szívünk, és a szemünk is mind azt mondja egyöntetűen, résmentesen, mindenféle „igen, de talán mégsem”-érzést valóban mellőzve, hogy igen, itt vagyok. Ennél többet nem is tud mondani, és nem is akar: tényleg nincs egyszerűen értelme erről többet beszélni annál, mint hogy ez van és kész. S ahol van kilátó, ott jönni fog a helikopter is. Ez sem kérdés többet már innen nézve. Ahol felcsendül a színpadon egy közönség előtt a csodás, többszólamú dallam, ott lennie kell zenekarnak is – még akkor is, ha annak tagjai egyelőre nem látszanak a sötét zenekari árokban. De aki figyelmes, a karmestert ott a színpad és az árok köztes magasságában már fel is fedezheti; feltéve, ha tudja, hol is kell keresnie, és nem hiszi azt, hogy csak azért, mert ő a karmester, biztos a színházépület legmagasabb pontján kell állnia, mert így még a darabot sem fogja látni, csak a mennyezeti csillárokat.

Én most egy olyan szakaszára érkeztem a saját magányos túrámnak, ahonnan pontosan tudom, már a megszokott módon nem tudok továbbmenni: egyrészt, mert olyan helyen vagyok, ahonnan erdei ösvény nem vezet előre, csak vissza, másrészt meg már hallom is a helikopter közelgő hangját. És hiába elképzelni sem tudom még, milyen is ez a helikopter, honnan érkezik és mikor, s hogyan fogok benne utazni, de azt biztosan érzem, az események most valóban egyre hasonlatosabbak lesznek ahhoz, mint amikor a filmszínházban vetített csatajelenet előtt lévő igazi színpadra belovagol egy lovasszázad kivont karddal, ágaskodó paripákkal, valódi lovasokkal. A nézők ereiben erre nyilván megfagy a vér, no de nem is igazi végjáték az, ami nem hozza az emberre egy kicsit a frászt: a katarzishoz elengedhetetlen a feszültség fokozása, mégpedig a végsőkig. S ezekben a pillanatokban ott állni a vászon előtt – egyelőre sötétségbe burkolózva –, s nézni önmagam vetített képét a csatajelenetben, úgy hordozza magában a feszültséget, hogy közben a bizonyosság fokozatosan növekvő érzésével ajándékoz meg, hisz egyre inkább érzem, megértem és megélem: itt tényleg minden a lehető legnagyobb Rendben van. Pont ott és úgy vagyok e pillanatban a saját létezésemben jelen, mint az a regényével lassan végző, elégedett író, aki hősének sorsára nemsokára hurkot köt, hogy egy szép csomóval lezárja a regényszövedék utolsó szálát. Most ott állok azon pontnak a közelében a szép hegyi tisztáson, aminek ezt az egész utat végül is köszönhetem. Ebben a pillanatban teremtődik meg a múltam s a jövőm, s minden, ami voltam és leszek: ami nem más, mint egy krétakör a kőre rajzolva, benne szabályos kereszttel – ami azonban egy jel is az érkező helikopternek, hogy hova tud leszállni értem: felébredt mágikus lényem kézzelfogható manifesztációjaként.

(LD, Illusztráció: Larry Eifert)