Kis testi hibával

Már leveleztek a társkeresőn egy ideje, amikor a férfi előjött a farbával, miszerint be kell vallania, van egy kis testi hibája. A lány először fel sem fogta ezt a félmondatot, addigra ugyanis már belehabarodott a férfibe, intelligenciája, humora, kedvessége, figyelmessége teljesen levette a lábáról. Ráadásul irgalmatlanul jóképű volt a szűk kivágású portréfotókon, elképzelni sem tudta tehát, milyen testi hiba lehet az, ami a benne kicsírázott érzést eltiporhatná. Nem számít – írta vissza, mire a férfi válasza az volt, hogy ezt majd akkor tudja eldönteni, ha látta, amiről most még csak beszélnek. Még pár napig írogattak egymásnak, aztán a férfi végre randevúra hívta. Egy címet adott meg a külvárosban, ám hiába nyomozott a lány, a címhez nem tartozott semmilyen konkrét intézmény, se vendéglő, se bár, se bolt.
– Azt írta, kis testi hiba? – kérdezte tőle a barátnője, mikor beszámolt az esetről.
– Igen, csak ezt.
– De amúgy normális a pasi.
– Annál is több, azt kell mondjam. Ez a férfi egy álom.
– Azt mondod?
– Azt.
– Látatlanba belezúgtál.
– Valahogy úgy, de csontvelőig.
– Ugye tudod, hogy ez nem hangzik valami túl jól?
– Mi, hogy belezúgtam, vagy a kis testi hiba?
– A kettő így együtt, no és az a randi, én a helyedben nem mennék oda.
– De, a helyemben épp odamennél, hidd el.
– Nem, biztos lehetsz benne, ennél én sokkal óvatosabb vagyok.
– Mert még nem beszélgettél vele.
– Ha valami ilyen hatással van rád, hogy a józan eszedet, lám, így elviszi a róka, na látod, épp akkor kell menekülni.
– Jó, akkor te menekülj, én meg odamegyek.
– Mikorra beszéltétek meg?
– Holnap estére.
– Akkor add meg nekem a címet, legyél végig bekapcsolva, és állapodjunk meg pár konkrét időpontban, amikor küldesz nekem oké-üzeneteket, jó?
– Megdumáltuk.
– Légy óvatos, tele van idiótákkal a világ!

Langyos, nyári este volt, a város tompán duruzsolt, az ég lila fémtetőként borult erre a makett világra. A lány fehér, habkönnyű ruhát viselt, hosszú haja lágyan terült szét csontos lapockáin. A buszon már csak öten maradtak, mikor a végállomásra értek. Leszállt, és ellenőrizte a telefonján, hogy jó helyen van-e. Mire felnézett, a busz már elment, az a pár utas is szétszéledt. Ott állt totál egyedül valami ipartelep tövében, s ekkor fogta el először a félsz. Basszus, de durva, gondolta. A vágy és a félelem úgy pattogott benne, mint a tábortűz, fájt ez az érzés, de a vonzerőnek egyszerűen nem tudott ellenállni. Kis testi hiba, morzsolgatta magában a szót, gondolván, hogy ez majd segít eloltani a tüzet, de nem, sajnos azt vette észre, ez a szánalmas kis poroltó nem bír azzal, ami benne fellobbant. Odaért. Teljesen kietlen épület volt, valaha talán laktanya vagy gyár, oldalán tűzlétra, falain ócska graffitik. Ekkor üzenet érkezett: gyere fel a tetőre. Na, ne, gondolta, ez tényleg durva. Felnézett, de nem látott semmit, csak a violaszín eget. Megfogta a fém lépcsőkorlátot, ami még őrizte a nap melegét. Mintha egy mágnes húzta volna a lépcsőn a tetőre, a szíve végig pár fokkal fölötte kalapált. És akkor meglátta. Kezét ijedten szája elé kapta. A férfi mosolygott.
– Erre nem számítottál, ugye?
Némán nemet intett a fejével, szeme könnybe lábadt.
– Nagyon zavar? – kérdezte a férfi, aki jóval vonzóbb, nemesebb volt, mint a képeken.
– Nem is tudom – dadogta a lány.
– Ha zavar, visszamehetsz.
– Nem, csak nem tudok most ezzel hirtelen mit kezdeni.
– Nem is kell, gyere, ölelj meg.
Egy örökkévalóságig álltak a lobogó szerelem vörös magjában. A férfi végtelen nyugalmat sugárzott.
– Neked bujkálnod kell.
– Én nem nevezném bujkálásnak – mosolyodott el a férfi. – Ki akarod próbálni?
Bólintott.
– Fordulj nekem háttal, átölellek, és csak hagyd megtörténni.
Megfordult, a férfi szorosan átfogta a derekát, aztán meghallotta azt a különös csattogást, egyszerre volt ijesztő és mennyei. Lassan emelkedtek fel, a hatalmas szárnyak komótosan verdestek, s ők ott repültek a lila ég felett, lenézvén a koszos, kicsi, korlátolt városkára. Észre se vette, hogy időközben a telefonja meg lezuhant a semmibe.

(Irodalmi pályázatra készült írás – LD)