Kis abszurd absztrakt, ami majd nem ima

Szűkszárú, sűrűszövésű, szőrösfogú fésű zörgős zsírpapírban rezegve
hever mereven kiterítve a vetemedett kemény kereveten révetegen,
míg mi mindennapi bagatellünket majszoljuk egymagunkban bambán,
és mint a láma kandikálunk ki a málnaízű moll-álom billegő lamelláin
át, mélán lamentálva málháinkról, mi: mulandó marionett mesehősök.

Szatén sátán sántán szanálja szálanként szétszakadt szárnyának árnyát,
csorba abroncsú tavaszi szerencsetekercseket forgat recsegve-ropogva,
és nem szabadít meg minket a gonosz, gomolygó szürkeség szó-szmogja,
mely fancsali foncsor csálé csillámfelületén csalóka, csípős cselre csábít,
és szegről-végről égre érve végre, vércseként vágyik friss fehéregér-vérre.

Röhögve csörtetünk csalódásaink csúszós csigaházcsarnokának rácsozatáig,
fekete fogunk feneketlen lyukát fúria fúrja újra, a fogót fogó komoly fogoly
kemény könyörülettel könyékig kotorászik keserves kínjaink kapillárisában:
bocsásd meg a mi műveinket! Bűnös bűbáj bójájába gabalyodva támolygunk,
puha pamutpaplan lankadatlan, mint a katlan, fűti lakatlan páránk alatt párnánk.

Béke száll porainkra, s megül tétlen létünk felületén, míg óhajunk sóhaja elfújja só hajunk.
Néma imán áll az ámen most és mindörökké, hatalom dicsőségére vágyunk, és sírunk, ahol
az ágyunk.

-LD-

 (Illusztráció: Peter Feichter)