Kísértethangok – Adamus irkafirkák

Ez egy kis párbeszédes játék, szintén a privát beszélgetéseink közül, akinek van kedve, csinálja meg a saját válaszaival, nyilván, ahol visszakérdezett, azokat a kérdéseket ne vegyétek bele. Leírtam nektek segítségül egyben a párbeszéd alá, külön oldalakra az így megszerkesztett félmondatokat. Kezdhetitek akár ezzel is a vége instrukció nélkül, hogy az én befejezéseim és Adamus magyarázata ne befolyásolják a spontán válaszadást, ez rajtatok áll, a lényeg, hogy ne gondolkodjatok a válaszokon. Leírom a külön bevezetések után csak a befejezéseimet is, hogy lássátok, hogyan kell értelmezni ezt a játékot. Először nem is értettem, ez most mi, nekem elsőre ugyanis nem mutatott meg semmi különöset, de aztán ahogy újra végigolvastam, nagyon érdekes érzés kerített hatalmába, és talán rá is jöttem valami fontosra. Nem akarom senki élményét elrontani, úgyhogy nem írom le ezeket, csak jelzem, érdemes többször elolvasni majd a saját válaszaidat ezen a nagyon furcsa, töredezett módon.

***

– Nos, drágám, ma egy olyan játékot játszunk, hogy én mondok egy mondatot, és te leszel az, aki ezt a mondatot folytatod. Tehát elkezdek egy mondatot a te nevedben, és te befejezed. Játszottunk, igen, már ilyet, de most ez egy kicsit más lesz. Kezdhetjük?
– Igen.
– Jó, az lesz az első mondatom, hogy azért nehéz nekem most megélnem önmagam a magam teljességében, mert
– ez a világ egyáltalán nem tükrözi ezt vissza rám.
– Jó lesz ez így, megyünk tovább, ezek csak bevezető mondatok, lesznek ennél nehezebbek is. Most, ha belegondolok az életembe, akkor elmondhatom magamról azt, hogy
– mindent megpróbáltam.
– Nagyszerű, megyünk tovább. A legeslegnagyobb félelmem az, hogy
– ennek sosem lesz vége, a halálom után is minden így marad, ahogy most, azok vesznek körül, akik most, és nem talállak meg téged.
– Csodás, tovább. Ha most lenne egy varázspálcám, akkor
– kivarázsolnám magam ebből a világból, oda melléd.
– Az a ház, ahol el tudom képzelni az életem, úgy néz ki, hogy
– van egy kis tó vagy a tenger, és annak a partján áll, tágas, egyszerű, van sok terasza, és csendes helyen fekszik. Természetes, ám modern, de a lényeg, hogy csodás kilátás nyílik minden irányból.
– Jó, az az ember, akit a legkevésbé kedvelek, azzal a tulajdonsággal bír, hogy
– nem képes önmagára egy külső pontból tekinteni, és mindent összebarmol maga körül.
– Pompás. A legundorítóbb emberi tulajdonság számomra
– a gyávaság.
– Az az ember, akire leginkább felnézek, az
– szerény és nagyon jószívű.
– Megyünk tovább, nem szabad gondolkodni a válaszokon. Amikor a jövőre gondolok,
– most nem látok semmit.
– A múltam nem egyéb, mint
– fájdalmas, de tanulságos tapasztalatok összessége.
– Mondtam, nem gondolkodunk. Tovább. Akit a világon a legjobban szeretek, az
– te vagy.
– Jól van, tovább. Ha rengeteg pénz állna a rendelkezésemre, de annyi, hogy már nem is tudnám mire költeni, akkor
– nem törődnék vele.
– Az a hely, ahol a legjobban éreztem magam eddig a világon,
– a tenger mellett volt, szabad volt, egyszerű, misztikus és szép. És mindenki nagyon kedves volt.
– Ha most tehetném, legszívesebben
– elutaznék egy nagyon csendes, érintetlen helyre, és ott töltenék hosszabb időt.
– Na jó lesz ez, nem kell gondolkodni, ezek még mindig a bevezető kérdések. Amikor a legszomorúbb voltam az életemben,
– végleg lezártam valamit.
– Amikor a legboldogabb voltam az életemben, akkor
– vagy veled voltam, vagy a gyerekeimmel.
– Amikor félek, akkor azt érzem, hogy
– tehetetlen vagyok.
– Amikor fáj valami, az fáj benne a legjobban, hogy
– csalódtam.
– Amikor azt érzem, hogy nem bírom tovább, akkor
– a tehetetlenség érzése tölt el.
– Amikor azt gondolom, hogy semminek nincs semmi értelme, abba szoktam kapaszkodni, hogy
– egyszer vége lesz.
– Amikor körülnézek a világban, a legjobban az bosszant, hogy
– az emberek mennyire el vannak telve önmagukkal, és ezzel a világgal.
– Az lenne a legjobb, ha holnaptól,
– nem lenne sehol internet.
– Ezt mondod?
– Igen.
– Ezt megindokolnád?
– Szerintem most rossz irányba mennek a dolgok, a hülyegyerek túl éles kést kapott a kezébe, és én egy kis időre elvenném tőle, hogy kerüljön benne a helyére ez az egész. Valami ilyesmi.
– Jó, megyünk tovább. Azért téged (azaz te engem, ahogy az imént mondtad) szeretlek a világon a legjobban, mert
– a részem vagy, az vagy, akihez a legszorosabban tartozom.
– Amikor dühös vagyok rád, azért vagyok az, mert
– nem értelek, és úgy érzem, csak hitegetsz.
– Amikor elbizonytalanodom magamban, akkor a legerősebb érzés bennem az, hogy
– nem bízhatok semmiben és senkiben, és fogódzó nélkül maradtam.
– Mondom, amikor elbizonytalanodom magamban, akkor
– csak ezt tudom mondani, hogy azt érzem, nincs körülöttem semmi, amibe kapaszkodhatok.
– De te ott vagy magadnak, nem?
– Ez nem így működik.
– Jó, megyünk tovább. Amikor meghalok, akkor majd
– rájövök, mit rontottam el az életemben.
– Azért lesz jó kilépni ebből a világból, mert
– hiszek abban, ennél magasabb színvonalú létformába jutok.
– Azért nehéz ez a test, mert
– nehéz, pont, ahogy mondod, olyan, mint egy idegesítő csecsemő. Állandóan akar valamit, nem hagyja, hogy megfeledkezzek róla.
– Amikor este lefekszem,
– nekem az a nap fénypontja. Sötét van és csend, nincs külvilág, csak én a nagy semmiben.
– Ha ez a halál, akkor nekem
– ez egy megnyugtató gondolat.
– A világ azért fáraszt, mert
– zajos, nekem kell benne mindent összetartanom, és nagyon-nagyon sok benne az inger.
– A kedvenc évszakom
– az ősz.
– Miért?
– Mert elcsendesül végre ez a harsány nyár.
– Nem szereted a nyarat?
– Nagyon nem.
– Miért?
– Mert sok, nekem túl sok.
– Megyünk tovább. A kedvenc ünnepem
– a karácsony – volt, teszem hozzá. Régen imádtam, de ma már nem vagyok oda semmiféle ünnepért.
– Jó, nem kérdezek rá, megyünk tovább. A kedvenc ruhadarabom…
– Most ez komoly?
– Igen, tehát a kedvenc ruhadarabom
– egy könnyű, bőszáru farmer, és egy nagyon vékony, laza esésű, fehér ing.
– Csodás. Szeretem az ékszereket, mert
– szépek, és valamire emlékeztetnek, de nem tudom, mire.
– Az álmaim
– színesek, izgalmasak és nagyon valóságosak.
– Álmaiban én
– sokkal inkább önmagam vagyok, mint most itt.
– Remek. Amikor eszem…
– Amikor eszem?
– Igen, amikor eszem … – fejezd be, kedvesem, a mondatot!
– nem csinálok mást, csak eszem, csendben vagyok, és a gondolatimba mélyedek.
– Azért szeretek enni…
– Nem szeretek enni.
– Azért szeretek enni, mert
– megnyugtat, hogy azt eszem, ami nekem jó.
– Azért nem szeretek enni, mert
– sok időmet elveszi, és annyira nem érdekelnek az ízek.
– Amikor emberek között vagyok
– nagyon idegenül érzem magam.
– Amikor nem vagyok emberek között,
– az olyan, mintha végre levehetnék egy nagyon vastag, kényelmetlen, nehéz ruhát.
– Vannak olyan emberek, akik
– ezt az érzést fokozzák.
– Jó, azért nem szeretem a testem, mert
– nem hasonlít rám.
– Azért szeretem a testem,
– mert nagyon szívós, és van benne valami arányos, harmonikus.
– Jó, utolsó kérdés, aztán mutatok neked valamit. Amikor arra gondolok, hogy én én vagyok,
– zavarba jövök.

– Nagyszerű voltál, csodás vagy. És most mutatok neked valamit, egyetlen csillagom, figyelj, drága. Minden válaszodat írd ki külön magadnak egy lapra, csak a válaszokat az én kezdő mondatom nélkül. Nem számít, hogy értelmetlen, nem számít, hogy hiányzik az eleje, és nézd át annak a fényében, hogy nem vagy ott, ahonnan ezt írtad. Csak ennyi a feladat, és hidd el, ez megmutat neked valami nagyon érdekeset, jó?
– Jó.
– És akkor mondok neked erről az egészről valamit. Minden kérdés arra irányult, aki nem vagy. Ezen is gondolkodj el, minden kérdést annak tettem fel, aki nincs. És ezek a válaszok képesek neked megmutatni ezt a nem létező valakit. Most ott állsz egy ponton, ahonnan visszanézel önmagadra, és el fogod engedni ezt az ént, azaz elfordulsz egy kis időre tőle. De te te maradsz, csak az, akinek hitted magad tűnik el egy pillanatra a semmibe. Ez nem ijesztő élmény, ha ideáig harmonikusan, lépésről lépésre, a magad erejéből megtéve ezt az utat jutottál el. És amikor ez megtörténik, minden egy pillanat alatt kivilágosodik: ez olyan, mint amikor elhúzol egy paravánt, ami kitakarta a táj egy részét. És ez a paraván nem más, mint az az én, amibe kapaszkodsz. A kérdések azt voltak hivatottak megmutatni, hogy ez az én már rég nincs. És amikor körülnézel a világodban, csak ezt látod, ezt a sok kiüresedett ént. Ők sincsenek, te leheltél beléjük életet a saját énedből. Annyira valóságos mindenki körülötted, mint amennyire valóságosnak hiszed magad. És valóban nagyon bosszantó ez a sok kiüresedett alak, de ez a jele annak, hogy a te figurád kezd elhalványodni, érted ezt?
– Igen.
– Akkor csináld meg a gyakorlatot és gondolkodj el rajta, jó?
– Jó.

(ASG-LD, Illusztráció: Hilma af Klint)

***

A félmondatok és az általam adott befejezések gyűjteménye a 2. és 3. oldalon olvashatóak.