Kiterjesztett valóság idézetek

„– Jó, most azért kérdezgettelek kicsit részletesebben itt az elején, hogy jól körülírjuk a problémát. Azt mondod, a kontrollvesztéstől félsz, én meg azt mondom, ezzel gyakorlatilag azt fogalmazod meg, hogy önmagadtól rettegsz. Félsz a haláltól, mintha az valami vagy valaki lenne, és nem a te történeted része. Amikor félsz, akkor önmagaddal állsz szemben, és így tulajdonképpen örökös harc lesz az életed – és már nézzük is az első példánkat, ami egy gyárba visz el minket. Ebben a gyárban valami furcsa dolgot gyártanak, amiről senki sem tudja, micsoda tulajdonképpen, ugyanis nagyon cselesen úgy van megkonstruálva a munkafolyamat és a részlegek elhelyezése, hogy egy csapatnyi munkás a folyamatok csak egy kis részére lát rá. Nincs senki ebben a gyárban, még a vezérigazgató sem, aki tudná, mi készül itt, ám a részfeladatokkal mindenki maximálisan tisztában van. Tedd ide ezt a csavart és told rá a kék hurkot, majd a sárga peremmel rögzítsd! Ennyit lát át körülbelül egy-egy osztály. Az igazgató meg csak papírokat tologat, neki nincs lejárása a gyártósorokhoz, ő egy sötét íróasztal mögött szerződéseket ír alá, telefonokat intéz, néha maga sem tudja, miért és minek az érdekében.
– Badarság, így nem lehet semmit irányítani.
– Dehogynem, hisz a gyár üzemel, a részfeladatok egy napon összeállnak valami egésszé, ami azonban már csak a gyáron kívül jön létre. Magyarán elmondhatjuk, ez egy olyan gyár, ami olyan terméket készít, amit csak az láthat át ebben, aki a gyáron kívül van. Igen ám, de van egy másik furcsa szabály is: aki kilép a gyár falai közül, soha többé oda nem térhet vissza. És emiatt a gyárban lévőknek fogalmuk sincs semmiről, és nem tudják, hogy tulajdonképpen az, amit készítenek, nem egyéb, mint egy mókás babajáték. Épp ezért ők nagyon komolyan veszik a munkájukat, és a csavard a csavart a bal felső lyukba számukra létkérdés. Nem látják a kész babajátékot, ami csilingel, villog, forog és pörög, csuda örömöt varázsolva a kisgyermekek arcára. Nem látják a várost, ahol a gyerekek élnek, és nem látják azt a sok-sok gyári munkást sem, aki kilépett egy nap a gyárkapun. A gyárban rossz szag terjeng, mesterséges megvilágításban görnyednek a dolgozók, zsíros kenyér az ebédjük, kemény faágy a fekhelyük. Veszekednek, birkóznak egymással, és képesek sokszor megölni is egymást egy-egy munkafolyamat védelmében. A halottakat a gyár katakombáiba helyezik, és nagyon szomorú dolgot mondok, ne döbbenj meg rajta, mert sajnos ez egy ilyen gyár: a későbbiekben alapanyagként felhasználják őket, afféle energiaként, ami a gyár további működését hivatott szolgálni. Nem építik bele természetesen ezeket a halottakat a szép, csinos babajátékba, de az energiát a gépek működéséhez ezek a csatákban elhullt lelkek szolgáltatják. Van, aki azonban rájön, hogy itt valami nem stimmel, és még időben kilép a nagy vaskapun, ami a gyárat a külvilágtól elválasztja. A kapu befelé nyílik, és csak az tudja kinyitni, aki keresztüllát rajta, tudja, mert látja, hogy ott van az a kis park, ami aztán a városba vezet. A gyárigazgató azt gondolja, mindent megtesz a gyár védelmében, ugyanis harapós kutyák védik a kaput – akik azonban bármikor lekenyerezhetők egy kis csemegével. A kapu nincs bezárva. Kicsim, ezt megismétlem: a kapu nincs bezárva. A két éhes kutyán kívül nem védi semmi, azok is inkább hangosak, mintsem félelmetesek, mondom, pár jutalomfalat és odébbállnak. Senki nem veszi üldözőbe azokat, akik kilépnek a kapun, senki nem állja útjukat, sőt az a helyzet, hogy velük senki sem törődik, mert nem is igazán látják a gyárban dolgozók őket, annyira leköti figyelmüket a helyezd a kék vájatba azt a barna pöcköt munka. Egy napon azonban érdekes dolog történik: az egyik távozó, egy nagyon okos, akaratos, és most mondjuk azt, durcás kislány, akinek elege lett a bújtasd be a lyukba először a rózsaszín, aztán a kék zsinórt feladatból, figyelmetlenségből, mikor kilép a kapun, nyitva hagyja azt. Miután említettem, hogy a kaput csak a két csahos őrzi, a dolog igazából nem kelt feltűnést. Az igazgatónak van ugyan az íróasztalán egy kis monitor, amin látja a kaput, de nem nézi, annyi papírt kell aláírnia, annyi a telefonhívás és a megválaszolatlan levél, hogy nagyon sok időbe telik, mire felfedezi: hoppá, a kutyák kiszöktek, a kapu tárva-nyitva, és kis csoportokban távoznak a bátrabbak ki a parkba, ki a városba. Botrány, skandalum, vészriadó, rendelkezik az igazgató, csakhogy a dolog épp ekkor válik igazán nyilvánvalóvá, s a munkások meglátják: zöld fű! Napsütés! Virágok! És ott, kint, valami érdekes dolog, mindenki felfedezi benne a maga kis részfeladatát: a kész mű. Egy kis gyerekjáték, legyen ez most egy nagyon modern gyerekvárosmodell. Van benne kis bolt, autópálya autókkal, utcák babákkal, házacskákkal, apró parkokkal. Ott állnak szépen csomagolásra várva ezek a kész babavárosok. Egyes emberek mérgesek lesznek: ezért, csupáncsak ezért volt minden szenvedés? Egy ócska babajátékért? Mások azonban felkacagnak: ó, de hisz ez nagyszerű! Tülekedés, lökdösődés támad a kapunál, páran sajnos ott végzik a porban, főleg azok, akik mérgükben egymásnak estek. De sok lélek kiszabadul, és tudod, mi fog kint történni?
– Nem, gőzöm sincs.
– A részfeladataikat kiviszik a való életbe, és az igazi városban, immár átlátva a teljes folyamatot kamatoztatják, amit itt a gyárban megtanultak. A vezérigazgató sajnos agyvérzést kap a fokozott stressztől, és a gyár örökre becsukja kapuit, aki bent maradt, végleg bennreked, idővel megkövül, mint borostyánba dermedt légy, s ottmarad örök mementóként a városlakóknak. Te hol vagy ebben a pillanatban, kicsim, látod magad? Kint vagy bent?
– Én? Én, aki most annyit félek, és úgy érzem, semmire sincs ráhatásom?
– Van másik én?
– Nem tudom, csak remélem.
– Egy én van, már ezerszer elmondtam, az egész univerzumban csak egyetlen egy én van, az, aki azt mondja, „én”. Tehát hol vagy a megkövülés pillanatában?
– Valahol az ajtónál.
– Nem a parkban, nem a városban gyártod vidáman az igazi ruhákat a régi babaruhák helyett?
– Nem tudom, talán nem.
– Visszahúznak a félelmek?
– Nem tudom.
– Lehet, hogy a vezérigazgató szeretője vagy, és ez az érzés tart vissza, a hűséged a vezérhez, nemdebár?
– Nem, miket beszélsz, nem értem, nem vagyok senkinek a szeretője.
– Dehogynem, de akkor nézzük a második példát! Van egy icipici falucska. Abban a falucskában egy kis kápolna, a kápolnának van egy iszákos papja. És ez az iszákos pap az egyik este annyira felönt a garatra, hogy a falu lakói lesznek kénytelenek a kápolnából kivonszolni, és lefektetni a paplakban. Annyira kevesen lakják a falut, hogy már este futótűzként végigsöpör a hír, miszerint Bálint atya teljesen kiütötte magát. No, több se kell a falu másik kocsmatöltelékének, a mindig verekedős Józsinak, elkezdi járni a falu sötét utcáit, és bekopog a házakba, kis faluforradalmat gerjesztve, mondván, minden pénzt elvisz ez a bolond kápolna a pappal és a segítőivel. Övék a kis iskola, övék a kórus, övék még a tűzoltómúzeum is, mert a pap egyszer megáldotta. Harangoznak minden délben és este, állandóan alamizsnáért könyörögnek, miközben, lám, semmit sem tesznek, ugyanolyan részegesek, mint én, a Józsi. A falu lakói tátott szájjal és álmos szemekkel hallgatják a hevenyészett kortes beszédet, aminek a lényege tulajdonképpen az, hogy legyen Józsi a falu vezére, adják neki a falu lakói a bizalmukat, és ő majd igazán élő közösséget kovácsol belőlük. Ígéri, megjavul, nem kocsmázik többet, és feleségével, a mindig fürge Margóval majd kezeik közé veszik a dolgokat. Este van, késő van, az embereket nem nagyon érdekli ez a furcsa beszéd, de valahogy a részeges Józsi csak bogarat ültet a fülükbe, ami még reggel is ott motoszkál mondván, tényleg, milyen pap az ilyen! Az iskola nem a legjobb, a kórusban is állandóak a csatározások, és az utcák is kopottak, porosak, a lakók unatkoznak, a falukönyvtár bezárt. Kis spontán tanácskozás alakul a délelőtt folyamán a helyi bolt előtti placcon, ahol a falu tudatlan, oktondi tagjai úgy döntenek, elűzik Bálint atyát, mert mindennek Bálint atya az oka.

***

A félelem az, amikor nem vagy önmagad, amikor saját magadtól félsz. Nem tudod, mi lakik benned, nem igaz? Mi van, ha a nyakamba zúdul a vész? És azt ki zúdítaná a nyakadba, ha nem te magad, nemde? Nem tudod, milyen őrületes démonok laknak benned, csak benned, akik ha kell, képesek pusztítani. Tudod, ki égette le az istállót? A lovas iskola tulajdonosa. Inkább pusztuljon, minthogy a szégyen megmaradjon. Ölsz, pusztítasz, őrjöngsz, amíg félsz, ördögi kör: félsz, démonokat táplálsz a félelmeddel, s azok aztán okot adnak arra, hogy tovább félhess. Állj le ezzel, megmutattam ma, mit kell tenned. Nyisd ki a kaput, ott van az orrod előtt a hétköznapok határán. Ne feledkezz bele a napjaidba, lásd, hogy azok hová visznek téged, remélem, érted a különbséget, ha utazol egy vonaton, csak akkor fogod érezni, hogy haladsz, ha kinézel az ablakon, amíg az ülés egy foltját vakargatod, csak a hányingered tudósít arról, itt valami mozog. Nézz a mindennapjaid szélére, oda, ahol véget ér egy hétköznap, oda, ahová elvileg nem látsz, emeld fel a fejed a mosogatótól, emeled fel a fejed a jegyzeteidből, egy kicsit emeld túl a monitoron! Lásd meg, miért mosogatsz, miért írsz, miért nézed azt a hírt? És akkor átalakul ez a sok unalmas részfolyamat egy áramló egésszé. Ne cicázz tovább a gyárigazgatóval, csúf betegséget terjeszt, ehelyett menj oda a kapuhoz, lépj ki, és csak arra figyelj, ne csapd be azt magad mögött. Az igazgató ez a világ, akinek tetszelegsz itt a kis tűsarkú cipődben, ugyan, hagyd a csudába, semmit sem tud, csak a papírjai fölött fontoskodik.
– Mintha mást mondtál volna erről a gyárigazgatóról, most nem emlékszem, hogy mit, de még véletlenül sem azt, hogy ez maga a világ.
– Azt mondtuk, a rendszer, ami azt mondja, hidat kell építened, hogy vehess rajta kiflit. Hamarosan megtapasztalod, hogyha az ember ennyire nem képes egyben látni valamit, az majd mihez vezet. Ölni fognak a hídépítők egy fél kifliért, de a pillérek senkinek sem kellenek majd.
– Apokaliptikus képek újfent, nem nagyon hiszek már bennük.
– Pedig a pap eszméletlen, édes, ott fekszik kiütve a templom padlóján, és jön a csőcselék, ugyanolyan iszákos, és azt mondja, majd mi megmondjuk, mi a rend. Amikor a tűzoltókocsi ég le, az azt mutatja, már nincs is mivel eloltani a tüzet. A tűzoltómúzeum leégése azt jelzi, vége a tűzoltásnak, vége annak, amikor egy világot ideológiai alapon lehet kormányozni. Legyen az Bálint atya, netán a füstös Józsi, édesem, ez mindenképpen romláshoz vezet. Aztán majd a megtisztult Bálint atya rendet rak a romokon, de előbb meg kell élnie a kontrollvesztést, az eszméletvesztést. Te is elengeded a kontrollt, mert láthatod, nincs ilyen. Nincs kontroll, ember a világ felett nem uralkodhat. A fazékban keringő borsó a fazekat nem tudja levenni a tűzről, és a gázt sem tudja alatta eloltani. Nincs kontroll, de nincs vak hit sem, értelmetlen. Mind a vallások, mind a materializmus csúfos kudarcát láthatod az orrod előtt. És akkor elengeded, nem versenyzel, de ismered önmagad, és te nem leszel eszméletvesztett. Nem laposodsz, lustulsz el, mint a fürge Margó csak azért, meg eltűnt a külső hatalom, a kontroll.

***

– Jó, nekünk ennyi bőven elég, hiszen látható, mi a probléma: van a világban most egy jelenség, amit még behatárolni is nehéz, nemhogy aztán kezelni. S akkor, hogy ezt sikerüljön feloldanunk, már mondom is a példát – és a mai napon úgy fogunk dolgozni, hogy a három példamesét tulajdonképpen egybefűzve létrehozunk egy egységes gondolatfüzért, hogy aztán egyesével megvizsgálva ennek elemeit valami fontosat felfedezhessünk. Úgyhogy, édes, dőlj hátra, hunyd le képletesen a kis szemedet, és figyelj rám, hallgasd meg a történetemet, és akkor a beszélgetés második felében lehetőséged lesz reagálni is rá, rendben?
– Persze.
– Akkor kezdjük is a mesénket, ami nyilvánvalóan egy áruházban fog játszódni, de nem akármilyen áruházban, hanem egy igazi varázsáruházban. Ez az áruház ugyanis nagyon különösen működik: a vevők bejönnek, körülnéznek, és képzeld, mindenki azt látja a boltban, amit látni akar benne. Aki pulóverért jött, egy ruhaboltban találja magát, aki meg radírt akar, egy írószerboltban. Minden csupán illúzió a boltban, csak egyetlen dolog valóságos, az, amit az adott vevő meg akart magának venni, amikor betért ide. No és mi van azokkal a vevőkkel, akiknek nincs konkrét elképzelésük, csak betérnek ebbe a boltba nézelődni, ahogy te mondanád, shoppingolni egy kicsit? Nos, ők meg akkor ezt látják, egy tarkabarka sokaságot, egy amolyan mindenes üzletközpontot, ahol azonban semmi sem valóságos, minden csupa-csupa illúzió, még az az egyetlen radír sincs a polcon, mint a bácsikának, aki azért tért be. No és mi a helyzet a kirakattal? Mit lát az, aki az utcáról néz a boltra? Ugyanazt, mint aki betér: amit látni akar. És itt azonnal felmerül még egy fontos kérdés: min múlik az, hogy ki mit akar látni? És te már vágod is magadban rá nagyon helyesen a választ, hát amit látni tud. Ennyi a titok, semmi több. No és ebben a boltban dolgoznak afféle segítők, eladók, akiknek az a dolguk, hogy a vevőket kellő módon kiszolgálják. Ezek a segítők nagyon ügyesek, képesek elhitetni minden vevővel, hogy a bolt telis-tele van jobbnál jobb holmikkal, jóllehet ők látják az üres polcokat, a vetített árukat, és azt az egyetlen magányos elefántradírt, vagy kockás inget, amit majd a vevő el fog vinni. No de a látszat nem ez, nem ez a sivárság, amit az eladók látnak, hanem az a pompázatos sokszínűség, ami ügyes trükkökkel a polcokra van vetítve. És amikor a vevő hozzáér ezekhez a nem is létező árucikkekhez, azokat tapintani, szagolni, érzékelni tudja, hiszen az illúzió lényege épp ez, hogy valóságosnak tűnik, jóllehet nem az.
Egy szép napon betér ebbe a boltba egy nagyon öreg bácsika, bár nem is nevezném annyira bácsikának, mert a mozgása fürge, tartása egyenes, csak mély ráncai és bölcs tekintete árulkodik arról, olyan öreg, hogy párját ritkítja ebben a városban egy ennyire idős ember. Nem is ismeri senki, nem látták még sohasem az eladók, sem a vevők, akik már ott sereglenek a boltban, ki ruhákat nézegetve, ki csirkecombokat, attól függően, mi van az ő kis kobakjába bekódolva. No és belép ez az ember, megáll az ajtóban és némán körülnéz. Azt még tudnod kell erről a varázsboltról, hogy az eladók pontosan látnak minden, a vevők által odavetített polcot, tehát ők tudják, mit lát az adott vevő az üres polcokon. És azonnal észreveszik ezek a dolgozók, hogy az öreg azt látja, ami van: a teljesen üres polcokat, a csalóka boltot, ami nem több mint egy rozoga díszlet a város közepén. Áll, álldogál az öreg, és lassan járatja végig tekintetét az üres, kopott polcokon, sorokon, pultokon, vitrineken. Az eladók nagyon megrémülnek, atyavilág, erre még nem volt a bolt történetében példa, hogy valaki átlátott a csaláson, ráadásul láthatóan már akkor tudta, mit talál itt, amikor még be sem tette a lábát! Ajaj, gondolkodnak a segítők, ilyenkor vajon mi a teendő, ha ez az ember leleplezi itt nekik a csalást, akkor oda az üzlet, valamit azonnal tenni kell, valahogy el kell távolítani ezt az öreget a boltból – mi több, a városból, sőt, az egész világról! Lázas tanácskozás kezdődik a pult mögött, az eladók homloka gyöngyözik, ajkaik remegnek, a félelem és a döbbenet teljesen eluralkodik rajtuk. Az öreg azonban nem csinál semmi fenyegetőnek tűnő dolgot, csak lassan megindul a sorok között halkan fütyörészve, mintha nézelődne, szemlélődne a csodásnál csodásabb áruk között. A többi vevőnek nyilván nem tűnik fel semmi, hisz ők azt látják, ez az öreg ugyanazt csinálja, mint ők – egyetlenegy aprócska kivétellel: az öreg semmihez sem nyúl, semmit nem emel le a polcról, nem forgat meg a szeme előtt, nem szagolgat, ízlel vagy rázogat meg, nem, ő csak sétál és szemlélődik, mintha nem is akarna semmit sem venni. A többi vásárló egyáltalán nem törődik vele, hiszen leköti őket a sok áru fogdosása, szagolgatása, ízlelgetése, kopogtatása, rázogatása.
Az eladók közben döntést hoznak, odaküldik a legkrakélerebb, legnagyszájúbb, legfiatalabb, leggátlástalanabb eladót az öreghez, hogy szedje ki belőle, mit akar, és valahogy tessékelje ki feltűnés nélkül a boltból. A fiú boldogan elvállalja a feladatot, nem sokra tartja ugyanis ezt az öregembert, számára az, hogy az öreg nem lát semmit a polcokon, nem erényként, hanem épp valami hiányosságként tűnik fel, ez a fiú ugyanis valóban nagyon fiatal, nagyon tapasztalatlan és módfelett oktondi. Odamegy az idős emberhez, aki épp az utolsó soroknál bóklászik, megáll mögötte, miközben az épp egy hatalmas üres polcot szemlélget elmélyülten, és kihívó, már-már pimasz hangon megszólítja. Elnézést, uram, segíthetek valamiben, keres valamit? Az öreg megfordul és éles tekintetét a fiúéba fúrja, aki hátrahőköl ettől a szempártól, mert az annyira átható, annyira az ő lelke mélyéig hatoló, hogy szabályszerűen úgy érzi, szemen-szíven szúrták. Nézi-nézi az öreg ezt a fiút, majd mély, nyugodt hangon csak annyit mond. Köszönöm, nem, csak nézelődöm. Ajaj, gondolja a fiú, ez így nem lesz jó, más technikához kell folyamodnia. Megköszörüli a torkát, és odaveti az öregnek. Itt nem lehet csak úgy nézelődni, kérem, mondja, meg mit akar! Nocsak, mosolyodik el az öreg, nem lehet csak úgy nézelődni? Aztán miért nem, édes fiam? A fiú nem jön zavarba, azonnal kivágja magát. Mert amint látja, sok a vevő, ha nem tudja, mit akar, sajnos arra kell kérnem, fáradjon ki az üzletből. A férfi továbbra is mosolyog, majd még halkabban, még nyugodtabban azt mondja. Tudom, mit akarok, tulajdonképpen szeretném felvásárolni a bolt egész árukészletét. A fiú egy pillanatra elhallgat, majd nyel egy nagyot, és azt feleli, azt nem lehet. Ugyan, miért nem? – mosolyog továbbra is az öreg, majd a polchoz fordul, és elkezd a semmibe mutogatva járkálni a sorok között: ezt is kérem, meg ezt is, kérem ott amazt, számolja fel azt is ott leghátul – és így tovább, egyre hangosabban, egyre határozottabban folytatja mutogatást és a, nevezzük úgy, vásárlást, ami már a többi vevőnek is feltűnik. Egy csapzott hölgy csodálkozva nézi, ugyan minek ennek az öregnek ennyi pamutgombolyag, egy éltes úr döbbenten vakargatja az állát, nocsak, ez felvásárolja az összes bútort, míg egy pattanásos fiú vihogva ámul azon, ahogy ez a szerencsétlen öreg megvásárolja az összes mobiltelefont, táblagépet és monitort. Az eladók nem is tudják, hová legyenek a rémülettől, ajaj, ennek sehogy sem lesz jó vége, de tartván a látszatot kénytelenek belemenni a furcsa játékba, és elkezdik látványosan beütögetni a „tételeket” a pénztárgépbe az adott áru után, ám zavaruk egyre csak nő, ugyanis az öreg nem nevezi meg az adott termékeket, csak ezt is kérem, azt is kérem utasításokat ad a mögötte izzadva loholó fiatal eladónak. Egyre nagyobb a zűrzavar a boltban, a többi vevő féltvén a saját maga által megvásárolni kívánt árucikket tülekedni kezd, valahogy egyszeriben mindenki azt érzi, valamiféle veszély fenyegeti az ő kis bevásárlását, és egymást lökdösve, taszigálva próbálja mindenki gyorsan megtalálni, amiért jött.
Folyamatosan csak nő és nő a felfordulás az üzletben, aminek a zaja kiszivárog az utcára, egyre több vevőt becsalogatva a boltba, a kintiek ugyanis azt hiszik, valamilyen akció van bent, ezért rohanva, lökdösődve özönlenek az üzletbe, a bentiek tülekednek, az eladók megzavarodva próbálnak rendet tartani, miközben az öreg elegánsan vonulva a sorok között rendelkezik tovább, hogy még ezt is, no meg azt is megvenné. Nyilvánvaló, a helyzetet nem lehet tovább kezelni, az eladók elhatározzák, telefonálnak az üzletvezetőnek. Ezt a lépést azonban nagyon nem szívesen teszik meg, ugyanis az üzletvezető borzasztóan szigorú, komor, kegyetlen ember, aki a legkisebb hibát, megbicsaklást vagy fennakadást könyörtelen retorziókkal szankcionálja – hogy hozzá hűen fejezzem ki magam. De nincs mit tenni, már akkora a felfordulás, hogy az egyik eladólány előveszi a telefonját, megnyomja az igazgató neve melletti számot, és remegő lábbakkal hallgatja a kis készülékben ahogy az hosszan kicseng. Az igazgató felveszi a telefont, ám kellemetlen szokásához híven nem szól bele a telefonba. A lány nem is tud igazán mit mondani, annyit nyög csak elhaló hangon a készülékbe, hogy igazgató úr, elnézést a zavarásért, de hatalmas baj van. Az igazgató hallja a hangjából, hogy ez most nem valami idegesítő hisztéria az eladók részéről, hanem a vállalat egészét érinthető komoly fennakadás, és miután nem csak komor, kegyetlen és rosszindulatú, hanem végtelenül dörzsölt is, szó nélkül kinyomja a hívást, helikopterébe száll, és a helyszínre repül. Addigra már teljes a zűrzavar, a vevők egymásnak estek, a polcokat felborogatták, a csilivili, vetített csudaizgalmas dolgok a földön hevernek az ő kis agyuk által vetített képeken, és az egész bolt inkább hasonlít egy háború sújtotta övezetre, mint egy, a vevők igényeit kiszolgáló gyönyörű boltocskára. Közben az újabb vevők csak jönnek, áramolnak tömött sorokban a boltba, mert a kintiek továbbra is azt hiszik, őrületes akció váltotta ki ezt a felfordulást az üzletben. Futótűzként terjed a hír az egész városban, szinte ingyen van minden boltban, olyan akciók, amit szem még nem látott! Az igazgató azonnal átlátja a helyzetet, és rögtön tudja is, mi ennek az okozója, hisz mint mondtam, dörzsölt, vén róka ő a maga szakmájában. Egyenesen odasiet az egyik eladóhoz, és neki szegezi agresszíven a kérdést: hol van? Az eladó remegve mutat a bolt közepe felé. Az igazgató éles szeme azonnal kiszúrja a tömegből az öreget. Egy pillanatra farkasszemet néznek. Az öreg égszínkék, derűs tekintete egy pillanatra belefúródik az igazgató sötét, fekete alagúthoz hasonlító mély szempárjába. Úgy állnak ott egy kis ideig, mint párbajozók a lövés előtt. És ahogy ez várható, a lövés el is dördül, az öreg lő elsőnek. Hölgyeim és uraim, jelenti ki olyan hangon, ami azonnal csendre int mindenkit a boltban, remélem, kiszórakozták magukat, és akkor most nézzenek alaposan körül! Az igazgatónak sem kell több, azonnal tüzel ő is: azonnal vigyék ki ezt az embert! Ám a golyó nem talál, erőtlenül pottyan a földre, mert az öreg ismét tüzel: amint látják, a bolt üres. A vevők egy másodpercre abbahagyják egymás gyepálását és zavartan néznek körbe, ugyan már, hogy lenne üres a bolt? Hisz tele van jobbnál jobb, csillogóbbnál csillogóbb, fényesebbnél fényesebb áruval! Ám az öreg nem hagyja abba, miközben az igazgató idegesen hátranyargal a pultokhoz, hanem hozzáteszi: akarják látni? A dermedt csönd nem törik meg, minden szem az öregre szegeződik, nem is annyira azért, amit mond, mert az nyilvánvaló ökörség, gondolják a vevők, hanem ahogy ott áll. Kívül az egész kalamajkán. S ahogy néz azokkal a tüzes szemeivel, no és ahogy beszél! Van benne valami elképesztően különös, ami a vevőket egy pillanatra megbénítja. Az öreg odalép egy polchoz, ami előtt egy törékeny hölgy áll. Asszonyom, szólítja meg a hölgyet, mit lát a polcokon? A nőnek felcsillan a szeme, a polcra tekint, és azt feleli. Ó, csodálatos kozmetikumokat, krémeket, hajfestékeket, sminkkészletet látok. Igen? – kérdezi az öreg, és kezével végigseper a polcon. Én ugyan nem látok itt semmit! A hölgy döbbenten nézi az idős férfit, atyaég, ez az ember át tud nyúlni a dolgokon! A keze úgy hatolt át azon a hajbalzsamon, mintha a flakon ott se lett volna! Megszólal ekkor hátul egy férfi. Hazudik, kiabálja, nem sampon, hanem autóápolási cikk! Nem játék? – biggyeszti le ajkait egy kisfiú, és ekkor tör ki az igazi őrület, mindenki a polcokhoz rohan, hatalmas tülekedés közben az összes vevő próbálja lerángatni a polcról azt, amit épp lát rajta, miközben a többiek győzködik, ez nem is az, ami, hanem emez. Marakodnak, verekednek, kezdődik minden elölről. Eközben az igazgató fegyveres segítséget hívott: a bolt ajtaját ellepik a katonák, hatalmas puskákkal belépnek a boltba, és az igazgató utasítására a tömegben utat törve maguknak körbeállják az öreget. Csakhogy eközben a varázslat megtört, a sok hitetlenkedő, pontosabban a hitében megingatott vevő által a boltba vetített kollektív illúzió foszlani kezd.
Mert ugye azt már az elején tisztáztuk, ezt a boltot áruval maguk az emberek töltik meg, pontosabban, ha van konkrét elképzelésük, de csak az, az képes valóban manifesztálódni a polcokon – ilyen csuda varázslat ez, kicsim, ami ebben a boltban zajlik. No és a katonák, miután ők nem vevőként érkeztek a boltba, hanem fegyveres rendfenntartókként, meglátják azt, amit látniuk kell: ez nem is bolt! Ez nem is kereskedés, nem valami fényes és szép üzletközpont, hanem valódi csatatér, sebesültekkel, ellenséges haderővel, lövészárkokkal és ágyukkal. Bizony, ilyen ez az illúzióterem, egy ponton túl nehéz irányítani, milyen műsorszám vetítődik bele az oda belépőkből. És a katonák ebben a saját, kollektív, hipnotikus illúziójukban az öreget kapitánynak látják. Igazi hadúrnak, aki hatalmas fekete lován – vagy tankján, észlelőtől függően – ül egyenes háttal, és néz bátran, magabiztosan le rájuk. Az üzletvezető tombol dühében, őrjöng, üvölt, csapkod, lelőni, megsemmisíteni, azonnal eltávolítani, de a katonák nem engedelmeskednek. Az illúzió annak teremtője ellen fordul, a katonák ugyanis nem árucikkeket, hanem emberek látnak. És azt is látják, ki mennyire fél. Aki fél, az ellenség, ez nyilvánvaló, s aki nem fél, az meg szövetséges. Egy emberként fordulnak a hang irányába, és mint egy hőkamerában, azonnal meglátják a félelmet, a félelem központját. És tüzelnek. A fegyvereik valósak sajnos, mert azt kintről hozták. És ennek a kis áruházi történetnek az a vége, hogy mindenkit, akin megjelenik a hőkamerában érzékelhető félelem színe, lelövik. Őrületes, leírhatatlan vérengzés veszi kezdetét, de van valami érdekes ebben az eseményben, aki nem félt, az ettől sem ijed meg, hanem elkezd lassan a golyózápor közepette körülnézni. És meglátja egyben a teljesen üres boltot. Meglátja az egész csalást, az eddig a szeme elé vetített álmot. S akkor ezek az állva maradt, félelem nélküli vevők felismerik végre egymást is. Ez olyan, mint amikor egy napon szembetalálkozol egy nagyon rég nem látott, már szinte elfeledett ismerősöddel, akit nagyon szerettél, akivel hosszú nyarakat töltöttél együtt, netán szembetalálod magad a szerelmeddel, akitől évtizedekkel ezelőtt elsodort az élet, és te azóta megnősültél vagy férjhez mentél, gyerekeid már felnőttek, és akkor egy napon ott fog veled szemben állni ő. És könnyek szöknek a szemedbe, miközben csak annyit tudsz mondani a szívfájdító boldogságtól, hogy, Istenem, hát te vagy az? Így lelnek egymásra ezek az emberek ebben a boltban. Édesem, sajnos azt kell neked mondanom, nincsenek sokan. Azért sajnos, mert ez így egy pontból nézve nagyon szomorú képet fog festeni. Az a sok halott a földön, a vér, a rossz szag, a füst, a káosz, az üres, leborogatott polcok – és ezzel szemben az a kevés, aki állva maradt. Az üzletvezető agyvérzést kapott, még mielőtt a katonák lelőtték volna, tulajdonképpen elmondható, saját magát ölte meg. Az eladók egy része kirohant még időben a boltból, másokat a katonák szintén lelőttek. A katonák aztán elhagyják a terepet, nem idevalóak, semmi közük az egészhez, őket hívták, jöttek, lőttek, majd ahogy jöttek, el is tűnnek.

***

– Nagyszerű, ugye azt ígértem neked, megtanítalak jól fogni azt a csákányt, amivel le fogod bontani a te Nagy Félelem Faladat. Ez a félelemfal áll közénk, ezért nem látsz engem, ezt tudnod kell. Ez a félelemfal zár el a képességeidtől, ez a félelemfal hiteti el veled, hogy meg kell egy napon halnod, ez a félelemfal szorít bele azokba a szűk járatokba, ahol aztán csak lehorzsolod a bőröd. Ez a fal hiteti el veled, hogy te csak az vagy, akinek most hiszed magad, és ez az a félelemfal, ami nem engedi meglátni mindazt, ami az illúzión túl található. Ez a félelemfal nem a halálfélelem, ezt is tudnod kell, az csak e falra vetített árnykép. Tehát a fal nem maga a halál, ezt nagyon fontos most megértened, jó? Ez a fal egy hitrendszer, egy olyan hit, ami veled kimondat olyan dolgokat, amik azután tégláról téglára felépítik ezt a falat, fenntartják, és mindig kijavítják, ha netán kis rés keletkezik rajta. Ez a félelemfal a te éned, ez a félelemfal azzal kezdett el épülni, hogy elkezdtél önmagadról bizonyos dolgokat kijelenteni. És ahogy ez a fal épült, egyre jobban szétvált a kint és bent, s idővel bezártad magad ebbe a szobába, magad köré építettél egy végtelen mezőn egy zárkát, a karod alig tudod benne kinyújtani, és csak forogsz benne, reménytelenül, és nem érted, mi történt veled, hogy lehet az élet ennyire korlátozott? Elmondom neked, úgy, hogy magad köré emeltél egy cellát hitből, vak hitből készült falakkal. A téglákat, mondom, a kijelentéseid szolgáltatták, a maltert, ami összetartotta ezeket a téglákat meg azok az ezeket a kijelentéseket összekötő illúziókból keverted ki, amik elhitetik veled ezen téglák összetartásának létjogosultságát. Kacifántosan fogalmazok, hogy nagyjából lásd magát a folyamatot is, ahogy ez a fal összeállt. Aztán megelégelted a dolgot, és egy napon azt mondtad, most volt elég. Ezt a falat nem tűröm tovább, nem látok, mozdulni sem tudok, ez így nem élet. És akkor felfedeztél egy csákányt a szobában. Tulajdonképpen az mindig ott volt a kezed ügyében, csak eddig a falazáshoz használtad, ezzel lökdösted a téglákat a helyére. Ez a csákány olyan, mint a köldökcsonk a testeden: tudósít arról, hogy van valami, amivel valaha összeköttetésben álltál egy más módon, mint ahogy most megéled. A csákányod a külvilággal, a falon túli világgal való egyetlen kapcsolatcsonkod most. Ezt idáig tudod valamennyire értelmezni, édesem?
– Nehezen, nem értem, hogy lehet egy csákány köldökcsonk, és hogy kerülhet be valami eleve egy cellába, amit aztán csak jóval később fedezek fel. Nyugi, nem vagyok ennyire korlátolt, csak néha olyan erőltetettnek érzem a példáidat.
– Pedig nem azok, csak talán úgy szeretnének megmutatni valamit, hogy meg is lásd. Tudod, hogy el fogsz menni egy nagyon veszélyes kajaktúrára. Te magad akarod ezt, tudod, hogy most le fogsz sodródni egy vízesésen, és akár bele is halhatsz, ezért bekészítesz egy mentőmellényt, de nem veszed fel addig, amíg csak evezel a vízesés felé. Építed, építed minden evezőcsapással a nagy kalandot magadnak, azt, amikor a mellényt felcsatolva lezuhansz a mélybe. A mellényt te raktad be magadnak, ez a túlélésed záloga, úgy is mondhatnám, az összeköttetésed az élettel majd a vízesésben. Érted ezt így?
– Jó, értelek, persze, értelek, csak furcsákat mondasz.
– Rendben. És én azt mondom, elkezded felvenni a mentőmellényt, és ez azért van, mert megértettél valamit: azt, hogy te akartál lezuhanni a szakadékba, ám ezt túl akarod élni. Kezedbe vetted a csákányt, mert megértetted, van itt egy fal, amit le kell bontanod, mert mögötte van, amit oly régóta keresel. Csak a mentőmellény valahogy nem akar felmenni, nem tudod beledugni a karod, a csákány nem bontja hatékonyan a falat, ráadásul a kezed is tiszta vér. És én csak annyit mondok, fordítva fogod, ez a baj.
– Kérdezhetek?
– Hogyne.
– És te ki vagy a szobában és a kajakban? Te lennél a csákány?
– Nem, édesem, én nem vagyok csákány. Nevezzük úgy, én egy helikopteres kísérőd vagyok, aki rádiókapcsolatban áll veled.
– Jó, ezt értem, de azt mondtad, a csákány az egyetlen kapcsolatom az élettel, ez a köldökcsonk, ahogy fogalmaztál. Máskor meg azt mondtad, te vagy ez a kapcsolat.
– Én, édesem, lent várlak majd a völgyben. Én ott állok a fal mögött, amikor az végleg leomlik. Én nem vagyok a te csákányod, mentőmellényed, köldökcsonkod. Most akkor mondjuk azt a példa kedvéért, hogy én vagyok a te vezetőd, akivel szövetkeztél arra, hogy a mutatványt megcsináld. Én olyan vagyok, mint te, csak máshol vagyok, ennyi a különbség. Ezt meg tudod így érteni?
– Nagyjából, csak sokszor azt nem értem, mindez mire jó, de gondolom, ez most nem képezi a mai beszélgetésünk tárgyát.
– Minden azt képezi, ami benned felmerül, és ígérem, majd meg is válaszolom, csak most először hadd mutassam meg, amit elő szerettem volna ma ezzel a nagy félelemmel hívni belőled. Amint a kezedbe veszed a csákányt a helyes módon, felveszed a mellényt úgy, hogy érzed, ez tart is, megszűnik a félelem, és akkor valahogy ezek a kérdések is maguktól kitisztulnak. Még egyszer mondom, ez a fal az, ami miatt nem látod tisztán, ami mögötte van. Magadnak építetted, hogy lebonthasd. Nagyon masszívra építetted, hogy megmutasd, le lehet bontani minden falat. És az az igazság, hogy nem először építed és bontod, mert igazából az az érzés, ami azzal jár, amikor megoldod ezt a feladatot, akkora katarzist okoz, hogy hajlamos vagy ennek átéléséért újra és újra felépíteni a falakat. Mint a kisgyerek, felépíti nyelv lógatva a tornyot, csilingel a játék, és ez akkora csoda, olyan öröm, hogy lerombolja a tornyot, csak hogy újra felépíthesse, és ismét megszólaljon az a gyönyörű hang. Aztán elunja a gyerek a babatornyot, és áttér egy bonyolult lego kastélyra, de előbb még egyszer utoljára ki akarja gyönyörködni magát ebben a csilingelő csodában.
– Bár igazad lenne, Adamus, hogy minden erről szól, de őszintén szólva most ezt elhinni számomra szinte a lehetetlennel egyenlő.
– No, meg is mutattál egy faldarabot, remek, és akkor megfogjuk jól a csákányt.”