Könyvajánló – esszencia

Magyar népmesék, regék, mondák

„Egyszer volt, hol nem volt…”, olvashatjuk gyakran gyönyörűséges népmeséink kezdősorait. A magyar népmese különleges helyet foglalnak el a mesék sorában: olyan kincs múltunk keresésében, amelyet a mai napig nem aknáztunk ki. Gazdagsága, sokfélesége a világon egyedülálló. Tulajdonsága, hogy teljes tisztaságában tükrözi az ősi tudás áthagyományozott egyetemességét, szinte olyan, mintha nem is emberi kéz, hanem közvetlenül a természet műve volna: bennük valami nagyon általános, örök érvényű igazság kristályosodik ki. Hiszen mindaz, ami nem fontos, ami esetleges, ami nem igaz, ami érdektelen, ami nem időálló: lekopott, lecsiszolódott róluk. Csak az maradt meg, ami kortól és egyéni tulajdonságoktól függetlenül, mindenki számára érvényes és létfontosságú. Már a mesék jellegzetes nyitómondata – hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl – is azt jelzi, hogy a történet nem egy adott időben és helyen, hanem egy örök érvényű világban játszódik. Egy olyan világban, melyekben hősök és sárkányok küzdenek egymással, táltos paripák repülnek, terülj-terülj asztalkák ontják a kincseket. Az ősi archaikus ember számára nem volt szükség a mitikus történetek racionális megfejtésére, magyarázatára: azok hallgatása elég volt számukra ahhoz, hogy átéljék lényegiségüket, s eggyé váljanak mítoszaik szimbólumaival. Képesek voltak pusztán az átélés által a szimbólumok rejtett üzenetét a tudatukba emelni. A mai modern ember elfelejtette ezt a „nyelvet”, ám nekünk érdemes újratanulnunk ezt, már csak azért is, mert gyökereinkhez vezet vissza, szorosabbra fűzi anyanyelvünkkel a kapcsolatunkat, és általa közvetlenebb ismereteket szerezhetünk arról, kik is vagyunk valójában.

„Mikor pedig a király már elaludott volt, az a gyöngyvirágszál elkezdett csodálatosan fényleni, világítani, akár az ezüstös, gyöngyszínű Hold, hogy tőle betellett a szoba ezüstös világossággal. De még nagyobb csoda történt éjféltájban! Egyszer csak megrezdült az a gyöngyszínű gyöngyvirágszál és szépséges, aranyhajú leány jött ki belőle, aki nem volt mást, mint Gyöngyszínű Ilona maga. Odament a király ágyához, kezdte őt költögetni, de ez csak nem ébredett föl. Hiába szólongatta őt Ilona:
– Ébredj, ébredj, édes királyom, én vagyok itt, Gyöngyszínű Ilona, a te igazi menyasszonyod.
Hiába csókolgatta az arcát, hiába rázogatta a vállát, hiába sírt, a király nem ébredett föl. És ahogy Ilona sírt, könnyei gyöngyszemekké változtak és a király ágyába hullottak. Aztán Ilona fájdalmas sóhajtással visszament a gyöngyvirágba. Amikor pedig a király reggelre mégis fölébredett, csodálkozva látta ágyában a gyöngyszemeket. Eszébe jutott, hogy Leányszínű Bálinttól hallotta volt, hogy ha húga sír, könnyei igazgyöngyökké változnak… és ő meg, íme, Gyöngyszínű Ilonáról álmodott az éjszaka… Olyan volt igazán, amilyennek a gyöngyházképen látta s odajött ágyához, költögette, de ő nem tudott fölébredni…
Odaült nagy szívfájdalommal ismét a gyöngyvirág mellé, nézegette, meg is csókolta, mert sejteni kezdette már, hogy az lehet Gyöngyszínű Ilona… Egész nap nem bírt elmozdulni mellőle.
A vén boszorkány meg a leánya féltek, reszkettek egész nap. Nem volt nyugtuk, mert gyanították, hogy baj lesz még ebből… Még nagyobb adag álomport tettek hát a király esti ételébe. Meg is vacsorázott a király, aztán ismét szobájába zárkózott, le is dűlt, de csak úgy félig, az ágyára, hogy nagyon el ne aludjon, de hiába, mert a portól az álom még jobban elnyomta, mint azelőtt. Pedig éjszaka megint elkezdett a gyöngyvirágszál fényleni, világítani, aztán megrezdült és kijött belőle Gyöngyszínű Ilona, odament a királyhoz, megölelte, megcsókolta, szólongatta, sírt keservesen, de mindhiába, nem ébredett az föl, aludott még mélyebben, mint azelőtt való éjszakán. Azt mondotta neki Ilona:
– Oh, édes, aranyhajú, szépséges vőlegényem, szerelmes királyom, Áldott Napom, jaj, miért nem tudsz fölébredni? Biztosan álomport hintettek ételedbe ama gonoszok, hogy enyém ne lehessél. Pedig még csak egyszer jöhetek el téged költögetni, aztán elhervad a gyöngyvirág és nekem meg kell halnom újból; sohasem lehetünk egymáséi…
Sírt Ilona keservesen, hullottak a könnyei s a király reggelre ismét ott találta ágyában a gyöngyszemeket. De tudta, érezte már most egészen világosan, hogy Gyöngyszínű Ilona van a szép gyöngyvirágszálban, és álmában valahogy mégis meghallotta, megértette Ilona szavait, ha nem bírt is fölébredni.
Hozták volna estére megint a király vacsoráját, de ő elkergette a szolgákat, szobájába sem engedte őket, hanem bezárkózott ismét és úgy feküdött le, étlen-szomjan és tudta, hogy most nem fog mélyen aludni s fölébred bizonyosan, ha igazán ismét eljön Gyöngyszínű Ilona. Elszenderedett, de éjfélkor, amikor Ilona kijött a gyöngyvirágból és kezdte szólongatni, csókolgatni, bizony fölébredett mostan és egymás nyakába borulva, ölelték, csókolták egymást kimondhatatlan nagy boldogságukban. Nem is állott többé igaz boldogságuk útjában semmi, mert reggelre a vénasszony és feketeképű leánya nem voltak sehol a palotában… Tudták már úgyis, hogy idejük lejárt és elbujdostak hát a szégyen és büntetés elől még a király országából is.”

Mark Twain: Jeanne D’Arc

Az „orléansi szűz” történetét feldolgozó regény középpontjában az egyéni igazság megélése áll egy olyan módon, ami példát mutathat mindenkinek, aki fél attól, hogy „bántódás érheti”, mert épp máshogy gondolkodik, mint a tömeg. Megmutatja az emberi kicsinyességet és nagyságot egymás mellé állítva, valamint az egyszerű az mindig nagyszerű gondolatának igazolását. „A könyv talán nem lesz kelendő, de nem baj – szerelemből íródott” – írta Mark Twain egy levelében, s valóban: azoknak érdemes elolvasni ezt a regényt, akik szintén szerelmesek a jeanne d’arc-i eszménybe.

„S ha megfontoljuk, hogy milyen durva és gonosz században élt – a sötétség kora óta a történelem legromlottabb századában -, elálmélkodunk a csodán: hogyan is sarjadhatott ilyen talajon? Mint a nap és az éjszaka – olyan az ellentét közte és kora között. Mindig igazat mondott, pedig abban az időben a hazugság mindennapos volt, becsületes maradt, amikor ez az erény egyáltalán nem dívott: megtartotta szavát, amikor ezt senkitől nem várták; okos fejében nagy gondolatokat és terveket forgatott, amikor más okos fejek kisszerű ábrándokkal és önző becsvággyal voltak telve, szerénység, kedvesség és gyengédség jellemezte, amikor mindenki csak pöffeszkedett és gorombáskodott; telve volt szánalommal, amikor a féktelen kegyetlenség volt a törvény; állhatatos és tisztességes maradt, abban a korban, amelyben még hírből sem ismerték a megbízhatóságot és a tisztességet; szilárdan kitartott meggyőződése mellett, amikor senki nem hitt semmiben, és az emberek mindenen csak gúnyolódni tudtak; őszinte és igaz maradt egy csontja velejéig képmutató korban; sértetlenül megőrizte méltóságát e hízelgő és szolgalelkű körben; bátor volt, és nem ismert félelmet, akkor sem, amikor minden remény és bátorság kiveszett nemzete szívéből; testben és lélekben megőrizte szeplőtlen tisztaságát egy olyan korban, amikor az ország előkelőségei kívül-belül beszennyezték magukat – igen, ilyen volt Jeanne d’Arc azokban az időkben, amikor az urak és hercegek mesterségszerűen űzték a gazságot, és a kereszténység vezető személyiségei még ezt a szégyentelen nemzedéket is ámulatba tudták ejteni és meg tudták döbbenteni megbotránkoztató életükkel, hallatlan hitszegéseikkel és kegyetlen vérengzéseikkel.”

Wass Albert: A funtineli boszorkány

Varázslatosan tiszta, szívbemarkoló regény, a legendákat és a természet szépségét egyesítő, lerakhatatlan, igaz mese az emberségről és az embertelenségről. Hősnője a különlegesen szép szőke havasi lány, Nuca, aki titokzatosan érkezik a szótlan Tóderik társaságában a Besztercei-havasok egyik kis falujába, ahol furcsa, kerekre épített házikójukban éldegélnek a falun kívül, a hegyen. Nuca életrevaló kislány, ismeri a természetet, igazi barátságban él vele, s valami természetfeletti képességgel is rendelkezik: tisztán képes érezni az embereket, sorsukat, jellemüket, már gyerekszemmel keresztül lát rajtuk. Mikor az öntudatos Tóderiket elviszik évekre a csendőrök, a fiatal lány magára marad, ám mégsem: férfiak kezdenek följárkálni hozzá a hegyoldalba, egy részük, hogy segítsen az árvának, mások, mert megbabonázta őket a lány szépsége. A lány büszke, semmit nem kér, amit érdekből hoznak, és fél, mert beteljesedni látszik egy régi cigány-jóslat: aki megkívánja őt, s akit az ágyába fogad, meghal. Nuca először menekülne saját végzete elől, ám szerelmes lesz a havasi király, Éltető uraság fiába. És rövid időre megtalálja boldogságát, fiút fogan szerelmétől, s még az sem szegi kedvét, hogy szerelme kétlaki életet él, és nem elégszik meg csupán Nuca szerelmével. Az asszony a tisztaságot hordozza lényében, a legszótlanabb emberek is megnyílnak előtte, és ő mindent elmond nekik a sorsukról, amit a szemükben lát, s ami boszorkányos módon minden alkalommal be is teljesedik. Ám ők nem tűrik meg maguk közt a kimondott igazságot, s Nuca mindent és mindenkit elveszít idővel, az emberi gonoszságnak köszönhetően. A havasokban bolyongva teljesíti be végzetét az igazságához végig hű asszony, örökre megteremtve a hegyek tündér-boszorkány mítoszát.

„Mert tudod, valahogy így van ez: az ember jár-kel a világban, mint valami nyugtalan vadállat, és valamit keres. De alighogy megtalálja, már hasznot akar belőle, és ezzel el is rontja a dolgokat. Mert a világ nem arra való, hogy hasznot hozzon valakinek. A világ arra való, hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen. Hogy élni lehessen benne, fáradsággal, de haszon nélkül. Mert az élet értelme a szép. És a haszon a leghaszontalanabb szó, amit az ember valaha is kitalált. Pedig ma már annyira van vele, hogy ha valami szépet meglát, nyomban arra gondol: mi hasznom lehet ebből? S ezért van az, hogy amit ilyen céllal felépít, az hamarosan le is dől. Legtöbbször egy másik ember dönti el, aki irigyli a hasznot, és a helyén nem marad más, csak egy folt csalán: az ember örök nyoma.
(…)
– Tudod, nem lenne szabad egyedül hagyjanak az emberek egy gyereket soha, egy olyan kicsike leánykát, olyan árva-egyedül fönn az erdők közt soha. Nem azért, mert valami baj érheti. Nem. S nem azért, mert árt neki az egyedüllét. Nem azért. Az egyedüllét nem árt senkinek. Az egyedüllét nem ront meg senkit. Nem azért. Hanem mert az embereket, a többit, érted, Iván? A többit elrontotta már az, hogy nem voltak soha egyedül. Hogy nem voltak eleget egyedül, és nem tanulhattak meg olyan dolgokat, amiket az erdő meg az egyedüllét tanít. Hanem megteltek sok másféle dologgal, hazugságokkal, amiket egymásnak összehazudtak, félelmekkel, amikkel egymást riasztgatták, és megteltek valami rosszasággal, ami a szemükre borult, mint egy hályog, és csak azon keresztül tudják látni a világot és a többi dolgokat…
– Így van ez, Iván. Na mármost, van valaki, aki egyedül marad az erdőn. Egy gyermek. Egy leány. Puszta-egyedül az Urszu torkában. És a többi látja ezt. És látja azt, hogy olyan dolgokat tud, amiket ők nem tudnak, mert ők nem voltak egyedül az Urszuban, hogy megtanulhassák. Hanem egyebeket tanultak, és azokon az egyebeken keresztül látják azt a másikat. Érted? Azon a hályogon keresztül, ami rosszaságból való, és ezért akármit nézhetnek vele, rosszaságot látnak, így volt ez ott az Urszuban is, Iván. Az emberek látták, hogy van valaki, egy leány, aki más, mint ők. Aki tud valamit, amit ők nem tudnak, és innen van az egész.
– Mikor először voltam nála, megmutattam, hogyan kell fogni a halat. Tudod, ez a dolog a halakkal egészen egyszerű. Nincs benne semmi babona, semmi ördöngösség. Csak éppen… kéz kell hozzá. És lélek. És az, hogy az ember sokat legyen egyedül a patakkal, és megtanulja, hogy a patak… az is valami. Nemcsak egy rakás víz, ami folyik, hanem valami, ami több ennél. Valami, ami van. Ami él. Igen, éppen úgy, mint az erdő, vagy a szél, vagy… vagy az ember maga. És mert él, meg kell ismerni az életet, amit él. De a legtöbb ember ezt nem tudja, és nem hiszi el, és ezért hiába is mutatom nekik, hogy így vagy amúgy. Nem tanulják meg soha. Azt mondják, hogy babona, és azt mondják, hogy az ördög és nem tudom, mi. Ilyenek az emberek.”

Thomas Mann: A varázshegy

Ez a regény maga a csoda. Egy fiatal hamburgi mérnök, Hans Castorp a csodálatos levegőjű svájci falu, Davos szanatóriumába érkezik, hogy beteg unokaöccsét meglátogassa. Látogatása azonban a tervezettnél hosszabbra nyúlik, s a főhős ez idő alatt történő „alkímiai beavatásának” lehetünk tanúi e lebilincselő regénynek az olvasása során. Azonban nem csupán tanúként, hanem résztvevőként maga az olvasó is lehetőséget kap, hogy míg a történetbe merül, a valóságban is elvonuljon a maga varázshegyére, s a külvilágot teljesen kizárva, regényhősként aktívan belebújjon a műbe, végigjárva ez idő alatt egy belső átalakulási folyamatot, s így megtapasztalva azt a varázslatot, amit ez a műalkotás szinte egyedülállóan magában hordoz. Fanyar humorral, mély emberismerettel megírt, és a lelki felemelkedés folyamatának teljes ismeretében keletkezett regényt olvashat az, aki szeret néha kizökkenni a mindennapok megszokott ritmusából. Időről-időre érdemes újra elolvasni, annyira sokrétegű, mély és lebilincselő.

„Mi az idő? Titok – léttelen és mindenható. A jelenségek világának feltétele, mozgás, mely a testek térbeli létezésével s mozgásával párosul és vegyül. De vajon nem volna-e idő, ha mozgás nincsen? Nem volna mozgás, ha nincs idő? Rajta, kérdezz! Vajon az idő a tér függvénye? Vagy megfordítva? Vagy azonos a kettő? Kérdezhetsz váltig! Az idő tevékeny, igei jellege is van, érlel és “időzít”. Mit időzít? Változást. A most nem akkor, az itt nem ott, mert a kettő közt mozgás van. Mivel azonban a mozgás, mellyel az időt mérjük, körben jár s önmagába záródik, ezt a mozgást és változást szinte éppúgy nevezhetnők nyugalomnak és mozdulatlanságnak; mert az akkor állandóan megismétlődik a mostban, az ott az ittben. Mivel továbbá véges idő és korlátozott tér a legkétségbeesettebb erőfeszítéssel sem képzelhető, az emberiség elhatározta, hogy az időt és a teret öröknek és végtelennek “tekinti” – azzal az elgondolással, nyilván, hogy ez ha nem is éppen jól, de mégis valamivel jobban sikerülhet. De az öröknek, a változtathatatlannak a kitűzése nem egyértelmű-e minden korlátozottnak és végesnek logikai és aritmetikai megsemmisítésével, zérusra való redukálásával? Lehetséges-e az örökben egymásutániság, a végtelenben egymásmellettiség? Hogyan férnek meg az örök és végtelen segédhipotéziseivel olyan fogalmak, mint távolság, mozgás, változás, vagy akárcsak körülhatárolt testek létezése a mindenségben? Kérdezz, ne csüggedj!”

Bulgakov: Mester és Margarita

Legeslegnagyobb kedvencem, mintha én írtam volna, annyira szeretem minden egyes sorát. Zseniálisan rétegzett mű, az ember többször elolvassa, s mégsem tud betelni vele. Olyan, mint egy kaleidoszkóp: ahogy forgatjuk, mindig más mintát rajzol ki ez a sokrétű, több szálon futó kissé bizarr, de a lényegig hatoló történet. A szatirikus, groteszk, cselekménydús regény alapja, hogy az 1930-as évek Moszkvájába megérkezik a világirodalom legszórakoztatóbb gonosz figurája, Bulgakov Wolandja, azaz maga a Sátán furcsa kísérőivel, s teljesen felkavarja a város életét, szembesítve az ott élőket önmaguk kicsinyességével; feltárja ennek a züllött és hazug városnak minden igazságát, leleplezi a szélhámosokat, csalókat, s mindezt olyan intelligenciával és humorral teszi, hogy az olvasó mindent érezhet iránta, csak félelmet nem. Összehozza a szerelmeseket, és mindeközben Isten léte mellett kardoskodik. Ezen kívül még két szálon fut a cselekmény; átértelmezi a jézusi történetet, s a főhős, Mester története során egyfajta mitikus beavatási regényként is tekinthetünk a műre, ahol különböző dimenziók olvadnak össze egyetlen emberi sorsban.

„Hallgasd a csendet – szólt Margarita, és a föveny surrogott meztelen talpa alatt. – Hallgasd és élvezd, ami életedben sosem adatott meg neked: a csendet. Nézd, ott van előttünk örök hajlékod, amelyet jutalmul kaptál. Már látom a földig érő ablakot, a felfutó vadszőlőt, felkúszik egészen a tetőig. Ott a házad, a te örök lakod. Esténként, tudom, majd eljönnek hozzád azok, akiket szeretsz, akik érdekelnek, és nem bosszantanak. Játszanak, énekelnek neked, és meglátod, milyen andalító a szoba a gyertyafényben. Fölteszed elmaradhatatlan ócska kis sapkádat, és elalszol, elalszol mosolyogva. Az álom erősít, gondolataid feltisztulnak. Engem pedig soha többé el nem kergetsz magad mellől. Én fogom őrizni álmodat…”

Yann Martel: Pi élete

A spanyol születésű, Kanadában élő író harmadik könyve – amely 2002-ben megkapta a legrangosabb brit irodalmi elismerést, a Booker-díjat – három részben háromszorosan is mellbe vágja az embert. “Van egy történetem, amitől hinni fog Istenben” – mondja a bevezetőben a narrátornak Francis Adirubasamy, Pi első igazi barátja, s névadója. Természetesen nem garantált, hogy a könyv elolvasását követően mindenki azonnal megfogja Isten kezét, de az biztos, hogy e többszörösen rétegzett történet után erős késztetést fog érezni a saját életén belül is megválaszolni a kérdést, hogy számára „melyik a jobb történet”, s nem lehetséges-e, hogy a hitetlenség épp a hit egyik vállfaja; azaz csupán egy másik, szabadon választható történet.

A regény indiai főhőse, a 16 éves Piscine Molitor Patel egy uszodáról kapta a nevét, ám ő saját nevet választ magának, lerövidítve az állandó gúny tárgyát képező Piscine-t Pi-re, s ezzel új identitást is választva magának: egy felfoghatatlan irracionális szám mögé bújt, csendes, magányos, amolyan könyvmoly istenkeresővé válik, akit már nem elégít ki csak egyetlen vallás. Ő nem lát ellentmondást a muszlim, a hindu és a keresztény hitben, ellentétben az őt terelgető egyházi személyekkel. “Jézus, Mária, Mohamed, Visnu…!” – kiált fel Pi, mikor egy mentőcsónakban találja magát, miután a családját és a család állatkertjét Indiából Kanadába szállító japán teherhajót elnyelte a tenger. Így kezdődik Pi 227 napos hányódása a Csendes-óceánon, kezdetben egy törött lábú zebra, egy nőstény orángután, egy foltos hiéna és egy bengáli tigris társaságában. Azonban a történet nem egy szokványos hajótörött sztori, hanem inkább egy szimbólumokba ágyazott, megfejtésre váró, talányos felvetés, amely épp oly szórakoztató és letehetetlen, mint amennyire inspiráló és elgondolkoztató. “Meghoztam személyes döntésemet, hogy van magasabb értelem… És követem, természetesen kételyekkel… Ezekkel a gondolatokkal foglalkozni, és ezt a nyelvet beszélni engem boldogabb emberré tett… Az embernek döntenie kell, egyszerűen egzisztenciális okokból. Hoz egy döntést, él annak megfelelően, meggondolja magát, vagy bármi. De dönteni kell. Kényelmesen elkerülni a kérdést, nem kielégítő élet egy emberi állat számára.” – állítja Martel, aki meglehetősen kiábrándult a nyugati kultúra értelem- és ténykultuszából. Szerinte Nyugaton az emberek megszállottan ragaszkodnak a tényekhez. “Kemény tényeket akarnak, mert valahogy megnyugtatják őket, és mindent gyanúsnak találnak, ami a képzelet és a hit közreműködését igényli. Pedig a valóság egy történet, és megválaszthatjuk a saját történetünket, hát miért ne választanánk a jobb történetet?”

„Bevallom őszintén, nem annyira az ateisták piszkálják a csőrömet, hanem inkább az agnosztikusok. A kételkedés egy darabig hasznos. Mindnyájunknak át kell mennünk a Gecsemáné kerten. Ha Krisztus eljátszott a kételkedéssel, nekünk is el kell játszanunk vele. Ha Krisztus egy gyötrelmes éjszakát töltött imádkozással, ha kifakadt a Kereszten: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?”, akkor biztosan nekünk is szabad kételkednünk. De aztán tovább kell lépnünk. A kételkedést életfilozófiának választani annyi, mintha a mozdulatlanságot a helyváltoztatás eszközének tekintenénk.
(…)
A tenger sima volt, szemérmes, könnyed fény árasztotta el, ezüstök és feketék táncos játéka, amely határtalanul nyúlt el körülöttem. Elképesztő volt a dolgok terjedelme – a levegőé felettem, a vízé körülöttem és alattam. Félig meghatódtam, félig elrémültem. Úgy éreztem magam, mint Markandeja, a bölcs, aki kiesett Visnu szájából, amikor Visnu aludt, és így láthatta az egész világegyetemet, mindent, ami létezett. Mielőtt a bölcs belehalt volna félelmébe, Visnu felébredt és visszarakta a szájába. Most először vettem észre – mint ahogy ismételten észre fogom majd venni megpróbáltatásaim során, a gyötrelem egyik rohama és a másik között –, hogy szenvedésem fenséges színtéren játszódik le. Olyannak láttam kínomat, amilyen a valóságban volt, végesnek és jelentéktelennek, és elnémultam. Rájöttem, hogy szenvedésem nem illik bele semmibe. És ezt el is tudtam fogadni. Rendjén volt. (A tiltakozást a napvilág hozta ki belőlem: „Nem! Nem! Nem! A szenvedésem igenis számít. Élni akarok. Muszáj belekevernem az életemet a világegyetem életébe. Az élet egy kémlelőnyílás, az egyetlen pici út egy végtelenségbe – hogyan hagyhatnám ki ezt a kurta, szűk pillantást, amit a világra vethetek? Nekem csak ez jutott!”) Egy muszlim imát mormolva elaludtam.
(…)
Hajótöröttnek lenni annyi, mint állandóan egy kör középpontjának lenni. Bármennyit látszanak is változni a dolgok – a tenger suttogásból ordításba válthat, az ég friss kékből vakító fehérbe, majd szurokfeketébe –, a geometria sosem változik. Tekinteted mindig rádiusz. Mi több, körök sokasodnak. Hajótöröttnek lenni annyi, mint beleragadni körök gyötrelmes balett-táncába. Ott vagy egy kör közepén, míg fölötted két ellentétes kör forog. A nap nyomaszt, mint valami lármás, tolakodó tömeg, amely arra kényszerít, hogy befogd a füled, behunyd a szemed, s amely elől a legszívesebben elbújnál. A hold azzal nyomaszt, hogy a magányodra emlékeztet; kerekre nyitod a szemed, hogy a magány elől elmenekülhess. Ha felnézel, néha eltöprengsz, vajon egy napvihar középpontjában, a Nyugalom tengerének közepén nincs-e valaki, aki hozzád hasonlóan felnéz, akit szintén csapdába ejtett a geometria, aki szintén a félelmével, dühével, őrületével, reménytelenségével, apátiájával birkózik.
Amúgy hajótöröttnek lenni annyi, mint beleragadni ádáz és kimerítő ellentétek közé. Fényben a tenger végtelensége vakító és rémisztő. Sötétben a sötétség klausztrofobikus. Nappal meleged van, szeretnél lehűlni, és fagylaltról ábrándozol, és tengervizet öntesz magadra. Éjjel fázol, szeretnél fölmelegedni, és forró curryról ábrándozol, és takaróba burkolózol. A forróságban kiszáradsz, és szeretnél nedves lenni. Ha esik, kis híján megfulladsz, és szeretnél száraz lenni. Ha van ennivaló, túl sok van belőle, és bezabálsz. Ha nincs, akkor tényleg nincs, és éhezel. Ha a tenger sima és mozdulatlan, szeretnéd, ha kavarogna. Ha felcsap és a kört, amely bebörtönöz, vízhegyek törik meg, a nyílt tenger szimptómától szenvedsz, a tágas térségek fojtogatásától, és azt szeretnéd, hogy a tenger újra sima legyen. Az ellentétek gyakran egyszerre állnak be, úgyhogy amikor a hőség lever a lábadról, tisztában vagy vele: szárítja a zsinórokon lógó hal- és hússzeleteket is, valamint jót tesz a szolárdesztillálónak. És megfordítva, amikor a zápor feltölti az ivóvízkészletedet, azt is tudod, hogy a nyirkosság ártani fog a szárított ellátmányodnak, egy része megromlik, nyúlós és zöld lesz. Amikor enyhül a rossz idő, és felfogod, hogy túlélted az ég rohamát és a tenger álnokságát, örömödet mérsékli a düh, amiért annyi édesvíz esett egyenesen a tengerbe, meg az aggodalom, hogy ez volt az utolsó eső, amit életedben láttál, hogy szomjan halsz, mielőtt még egy csepp esne.
A legpocsékabb ellentétpár az unalom és a rettegés. Néha az életed nem egyéb, mint ingalengés a kettő között. A tengeren nincs egyetlen ránc. Szellő sem rezdül. Az órák végeérhetetlenek. Úgy unatkozol, hogy már-már kómaszerű apátiába zuhansz. Aztán a tenger megvadul, s érzelmeid az őrjöngésig korbácsolódnak. És még ez a két ellentét sem válik el tisztán. Unalmadba a rettegés elemei vegyülnek: könnyekben törsz ki; eltölt a félelem; felordítasz; szántszándékkal kárt teszel magadban. És még a félelem szorításában – a legrosszabb viharban – is unalmat érzel, mélységesen eleged van az egészből.
(…)
– Ha a puszta hihetőségben is elbotlanak, minek élnek egyáltalán? Nem nehéz-e elhinni a szerelmet?
– Mr. Patel…
– Ne bosszantsanak az udvariaskodásukkal! A szerelmet is nehéz elhinni, kérdezzék meg bármelyik szerelmest. Az életet is nehéz elhinni, kérdezzék meg bármelyik tudóst. Az Istent is nehéz elhinni, kérdezzék meg bármelyik hívőt. Mi a bajuk azzal, hogy nehéz elhinni valamit?
– Csupán ésszerűek akarunk lenni.
– Akárcsak én! Minden pillanatban az ésszerűséget alkalmaztam. Ésszerűséggel élelemre, ruhára, menedékre lehet szert tenni. Az ésszerűség a legjobb szerszámkészlet. Ésszerűséggel tudjuk távol tartani magunktól a tigriseket. De aki túlzásba viszi az ésszerűséget, a világegyetemet is kiönti a fürdővízzel.
(…)
– A világ nem egyszerűen olyan, amilyen. Olyan, amilyennek felfogjuk, nem? S azzal, hogy valamit felfogunk, valamit hozzá is teszünk, nem igaz? Nem válik-e ettől történetté az élet is?
– Ha! Ha! Ha! Maga nagyon intelligens, Mr. Patel.
Mr. Chiba: – Miről beszél ez?
– Fogalmam sincs.
Pi Patel: – Olyan szavakat akarnak, amelyek a valóságot tükrözik?
– Igen.
– Olyan szavakat, amelyek nem mondanak ellent a valóságnak?
– Pontosan.
– De hisz a tigrisek nem mondanak ellent a valóságnak.
– Jaj, kérem, hagyjuk a tigriseket.
– Tudom én, mit akarnak maguk. Olyan történetet akarnak, amely nem lepi meg magukat. Mely megerősíti mindazt, amit már tudnak. Amelytől nem látnak se följebb, se messzebb, se másképp. Lapos történetet akarnak. Mozdulatlan történetet. Száraz, keletlen törvényszerűséget.”

Viktor Pelevin: Az agyag géppuska

Egy könyv a tudatról, amely nem csak szórakoztató, hanem igazán zavarba ejtő is. Főhőse, Pjotr Puszta vagy egy elmegyógyintézet lakója valamikor a kilencvenes években, vagy a tizenhetes forradalom után, a polgárháborús Oroszországban él Csapajev híres komisszárjaként. A két valóság egyenlő mértékben jelenik meg realitásként a műben: hol az elmegyógyintézeti ápoltak között vagyunk, hol a polgárháborús frontokon, ahol Csapajev és Petyka mély filozófiai beszélgetéseket folytat (a regénybeli Csapajev ugyanis nem annyira egy vörös hadvezér, mint inkább furcsa guru). A mű több mint szürreális, itt valóban minden megtörténhet, miközben semmi sem esetleges és véletlen, hisz a még olyan látszólag különálló víziók is, mint amilyen a mexikói szappanoperahős, Maria és Arnold Schwarzenegger szerelmi kalandja, a történet egészét nézve, annak szerves részét képezik. Mindenkinek ajánljuk ezt a regényt, aki szereti a könnyed, modern hangvételű, szarkasztikus, ám igazán mély és filozofikus tartalmú könyveket. Viktor Pelevin a mai modern orosz irodalom amolyan „fenegyereke”, műveit számos nyelvre lefordították, szinte minden írása olvasható magyarul. A harminc-negyven évesek generációjához tartozó írók legtitokzatosabbjának is nevezik. Rajongói táborában sokáig az a hit élt, hogy Pelevin a valóságban nem is létezik.

„– Mielőtt bonyolult dolgokról beszélnél, Petyka, előbb az egyszerűek közt tegyél rendet! Hiszen a „mi” bonyolultabb, mint az „én”, igaz?
– Igaz.
– Mit nevezel „én”-nek?
– Úgy néz ki, hogy magamat.
– Meg tudod nekem mondani, hogy ki vagy?
– Pjotr Puszta.
– Ez a neved. De az ki, aki ezt a nevet viseli?
– Hát azt lehetne mondani, az én, az egy pszichikai személyiség. Szokások, tapasztalatok összessége… Meg ismereteké, ízlésé, ilyesmi.
– És kiéi ezek a szokások, Petyka? – kérdezte meggyőződéssel Csapajev.
– Az enyémek – vontam meg a vállam.
– De hát épp most mondtad, Petyka, hogy szokások összessége vagy. Ha ezek a szokások a tieid, akkor az derül ki, hogy szokások összességeinek a szokásai?
– Mulatságosan hangzik, de tulajdonképpen így van.
– És milyen szokásai vannak a szokásoknak?
Ingerültség fogott el.
– Meglehetősen primitív ez az egész beszélgetés. Hiszen azzal kezdtük, ki vagyok a természetem szerint. Ha úgy tetszik, azt tartom magamról…Nos, mondjuk, hogy monád vagyok, leibnizi értelemben.
– És akkor ki az, aki ennek a monádnak tartja magát?
– A monád tartja magát – mondtam, és szilárdan elhatároztam, hogy uralkodom magamon.
– Jól van – hunyorított ravaszul Csapajev –, a „ki”-ről majd később beszélünk. De most, drága barátom, gyerünk, vizsgáljuk meg a „hol”-t! Mondd csak, hol él ez a monád?
– A tudatomban.
– És a tudatod hol van?
– Hát itt – mondtam, és megkopogtattam a fejem.
– És a fejed hol van?
– A nyakamon.
– És a nyakad hol van?
– Ebben a szobában.
– És a szoba hol van?
– A házban.
– És a ház?
– Oroszországban.
– És Oroszország hol van?
– Bajban, Vaszilij Ivanovics.
– Hagyd ezt! – förmedt rám szigorúan. – Majd akkor viccelsz, ha a parancsnokod utasít rá! Válaszolj!
– Hát hol lenne? A Földön.
– És a Föld hol van?
– A világegyetemben.
– És a világegyetem hol van?
Egy pillanatig gondolkoztam.
– Önmagában.
– És hol van ez az önmagában?
– A tudatomban.
– Na akkor Petya, az derül ki, hogy a tudatod a tudatodban van?
– Az derül ki.
– E-egen – mondta Csapajev, és megtörölte a bajszát. – Most pedig jól figyelj! Mi az a hely, ahol a tudatod van?
– Nem értem, Vaszilij Ivanovics. A hely fogalma is a tudat kategóriák egyike, úgyhogy…
– Hol van az a hely? Milyen helyen van a hely fogalma?
– Hát, mondjuk, hogy az már egyáltalán nem hely. Azt lehetne mondani, hogy az a re…
Torkomon akadt a szó. Lám – gondoltam –, hová akar kilyukadni. Ha használom a realitás szót, akkor megint arra futtat ki mindent, hogy valójában csak az én gondolataimat alkotják. Aztán megkérdezi, hogy hol vannak. Amire azt mondom, hogy a fejemben, és… Sakk, matt.
(…)
– Dehogy – vágott a szavamba. – Csak egy példát szeretnék felhozni, és szeretném, ha minél jobban éretné. Képzeljen el egy szellőzetlen szobát, amely iszonyúan sok emberrel van tele. És mindnyájan különféle otromba zsámolyokon, rozoga székeken, valamiféle batyukon, és egyáltalán mindenféle vacakon ülnek. A fürgébbek viszont egyszerre két székre akarnak ülni, vagy el akarnak valakit zavarni a helyéről, hogy elfoglalják. Ilyen a világ, amelyben él. És közben ezen emberek mindegyikének hatalmas, fénylő trónja van, amely e világ és minden más fölé magasodik. És ez valóban cári trón – nincs semmi, ami ne lenne annak hatalmában, aki ráül. És ami a legfontosabb, a trón abszolút legitim – jog szerint bárkit megillet. Csakhogy jóformán lehetetlen felülni rá. Mert olyan helyen áll, ami nincs. Érti? Sehol van.
– Igen – mondtam elgondolkozva -, éppen tegnap gondolkoztam erről, báró úr. Tudom, mit jelent a „sehol”.
– Akkor most a következőt gondolja át! – mondta a báró. – Mint már mondtam, mindkét állapota, amelytől nem tud megszabadulni – Csapajevtől is, nélküle is – egyaránt illuzórikus. Ahhoz, hogy sehol találja magát, és felüljön a végtelen szabadság és boldogság trónjára, elegendő eltávolítani az egyetlen teret, amely még megmaradt, tehát azt, ahol engem és saját magát látja. A gyámolítottjaim is ezt igyekeznek elérni. De kicsi az esélyük, és egy idő után meg kell ismételniük a lét szomorú körét. Akkor maga miért nem akarná még életében „sehol” találni magát? Esküszöm, ez a legjobb, amit az életben el lehet érni. Biztos szereti a metaforákat: nos, ez olyan, mint egyszer csak kikerülni a bolondokházából.
(…)
Eh, Petyka… Hogy magyarázzam meg neked… Ez az egész világ: vicc, amelyet az Úristen mesélt önmagának. És maga az Úristen is vicc.”

Jevgenyij Zamjatyin: Mi

Megelőzte korát. Remekműbe öntötte azt, ami később bekövetkezett, sőt, amin lassan túl is lép az emberiség – minden külsődleges látszat ellenére. Jevgenyij Zamjatyin – civilben jégtörőhajó-mérnök, a bátor zseni – megsejtette, hogy hová tarthatunk, ha nem vigyázunk, miféle embertelen társadalom fenyeget, a számokká torzult egyének szürke tömege, élén a mindenható Jótevővel. Közben kitalált egy új műfajt, az antiutópiát. Ebből a talajból nőtt ki sok ismert regény: a híresebb disztópiákat ismerő olvasók számos áthallásra lehetnek figyelmesek. Nem véletlenül. Egyes források szerint Huxley és Orwell is sokat vett át Zamjatyin először angolul megjelent, hazájában betiltott, és csak a gorbacsovi érában kiadott regényéből. A Zöld Fal tövében álldogáló Régi Ház Winston és Smith 1984-beli menedékhelyére, a Rend-Tábla a teleképre hasonlít, de még hosszan lehetne sorolni a jellegzetességeket. Zamjatyin csodás műve azonban egy lényeges dologban különbözik utódaitól: abban, hogy kínál alternatívát, mégpedig valós alternatívát – ami ott van a falon túl.

A regény főhőse, D-503, egy a távoli jövőben virágzó üvegvárosban él, ahol mindent matematikai pontossággal terveznek meg, ahol senkinek sincs neve, csak azonosítószáma, ahol a Rend-Tábla másodpercre pontosan meghatározza a napirendet, ahol a szerelemre is jegyet kell váltani, s ahol az állami ünnepségek legfőbb eseménye a lázadók versekkel színesített autodaféja. D-503 naplót ír e szép világ tökéletességéről, ám a naplóírás közben megismerkedik az I-330 számot viselő fiatal nővel, aki a maga titokzatosságával bevezeti főhősünket egy másik világba, ami a „Zöld Fal” mögött húzódik meg. D-503 szerelembe esik, ahogy az őt vizsgáló orvos fogalmaz, beteggé válik, s e betegség neve: lélek. S hogy mit választ: kiszabadul-e a kőolajalapú, mesterséges világból a valóságba, s elényeri-e a megváltó szerelmet; nos, ennek a dilemmájáról szól ez a költőien megfogalmazott, igazán egyedi alkotás. Igazi ínyencfalat azoknak, akik szeretnének ebben az érdekesen kettős, egyszerre matematikai és lírai világban elmerülni, hogy a mű befejeztével meghozzák személyes döntésüket válaszként a hasonló, s manapság egyre aktuálisabbá váló dilemmára.

„– Rosszul áll a szénája! Úgy tűnik lelke képződött. Lélek? Furcsa, ősi, régi elfeledett szó. Néha azt mondogattuk, „rokon lelkek”, „közönyös lélek”, „lélektipró”, de hogy lélek…
– Ez nagyon veszélyes… – hebegtem.
– Gyógyíthatatlan – vágta el olló-ajka.
– De… voltaképpen mi a lényege? Én valahogy… nem tudom elképzelni.
– Nézze… hogyan is magyarázzam… Hiszen maga matematikus, ugye?
– Igen.
– Nahát akkor: vegyünk egy sík felületet, mondjuk ezt a tükröt! S a felületén itt vagyunk magával, látja, hunyorgunk a napfényben, s ez a kék elektromos szikra a csőben – egy aero árnya villan. Csak a felületen, csak egy másodpercre. De képzeljük el, valamilyen tűz hatására ez az áthatolhatatlan felület hirtelen megpuhul, s már semmi nem siklik rajta, minden beléhatol, bele ebbe a tükörvilágba, ahová gyermekként kíváncsian kukucskálunk – a gyerekek korántsem olyan buták, higgye el. A sík térré változott, testté, világgá, s ez a tükrön belül – magában – van; a nap, az aero légcsavarja keltette forgószél, saját reszkető ajka s még valakié. S érti: a hideg tükör visszaveri a fényt; ez viszont magába szívja, s mindennek nyoma marad örökre. Egy alig észlelhető is ránc valaki arcán – s már örökre magával marad; egyszer hallotta: a csöndben lehull egy vízcsepp – s most is hallja…
(…)
Tükör előtt állok. Életemben először – igen: először életemben világosan, tisztán és tudatosan látom magamat, meglepődve látom magamat, mint egy bizonyos „ő”-t. Íme, én „ő” vagyok: fekete, egyenes szemöldök, s közte, akár egy sebhely, függőleges ránc (nem tudom, megvolt-e régebben). Acélos, szürke szem, az álmatlan éjszaka árnyéka keresztezi, s az acél mögött… kiderül, sohasem tudtam, mi van mögötte. S ebből az „ott”-ból (ez az „ott” egyidejűleg itt és végtelenül messzi is), „onnét” nézem magamat – „őt” –, és határozottan tudom: ő, ez az egyenes metszésű szemöldökű valaki kívülálló, számomra idegen, s életemben először találkozom vele. Én viszont igazi vagyok, én nem vagyok „ő”…
(…)
A szobám. A még zöld, dermedt reggel. A szekrény ajtaján a nap egy szilánkja. Ágyban heverek. Álom. De a szívem még hevesen vergődik, reszket, pumpál, akár egy fecskendő, sajognak az ujjbegyeim és a térdem. Semmi kétség, így történt. S most nem tudom: mi volt az álom, és mi a valóság; irracionális minőségek lépnek át minden szilárd, megszokott, háromdimenziós értéken, és határozott, csiszolt síkok helyett – körös-körül valami göcsörtös, borzas felület…
Ám még messze a csengőszó. Fekszem és töprengek, és rendkívül furcsa logikai lánc bogozódik ki.
A felszíni világban minden egyenletnek, minden képletnek megfelel valamilyen görbe vagy test. Az irracionális képleteknek, az én √–1-emnek nincs megfelelő teste, sohasem láttunk ilyet… Ám épp az benne a borzasztó, hogy ezek a – láthatatlan – testek kétségkívül léteznek, feltétlenül kell hogy legyenek: mert a matematikában, akár egy képernyőn, különös szúrós árnyékok vonulnak el előttünk: az irracionális egyenletek; s a matematika és a halál sohasem téved. Ha nem látjuk ezeket a testeket a saját világunkban, a felszínen, akkor léteznie kell – feltétlenül léteznie kell – egy egésznek, óriási világuknak ott, a felszín alatt…
(…)
Az emberiség történelme körkörösen emelkedik fel-felfelé, akár az aero. A körök különbözők – lehetnek aranyból, lehetnek véresek, ám mindegyikőjük egyformán 360 fokos. S ha a nullától elindulsz előre: 10, 20, 200, 360 fok – majd megint nulla. Igen, visszatértünk a nullához – igen. Ám az én matematikailag gondolkodó agyam számára világos: ez a nulla már egészen más, új. Jobbra indultunk el a nullától – s balról tértünk vissza hozzá, és ezért: plusz nulla helyett mínusz nullánk van. Értitek?
(…)
– Senki, senki, senki sincs itt! Igen! Semmi értelme idejárnia. Igen…
Hogyhogy semmi értelme? S mi ez a különös viselkedés, úgy néz rám, mint egy árnyékra. Pedig lehet, hogy ti vagytok mindannyian az én árnyékaim. Hát nem én népesítettem be veletek ezeket a lapokat, ezeket a nemrég még négyszögletes, fehér sivatagokat? Nélkülem vajon meglátnának-e titeket azok, akiket soraim keskeny ösvényén magam után vezetek?
(…)
Elnevette magát.
– Ugyan már! Csupán kiléptünk a Zöld Fal mögé…
Ekkor kinyitottam a szemem, s szemtől szemben velem, a valóságban, előttem volt mindaz, amit élő ember nem láthatott másképp, csak ezerszeres kicsinyítésbe, elhomályosítva és elleplezve, a Fal zavaros üvegén át.”

Patrik Ouředník: Ad acta

A kortárs próza iránt fogékony magyar olvasók régi ismerősként üdvözölhetik Patrik Ouředníket, a Megfelelő pillanat, 1855, A huszonnégyes év, s mindenekelőtt a nagy sikert aratott Europeana alkotóját, akit joggal sorolnak napjaink legjelentősebb cseh prózaírói közé. A Párizsban élő szerző Ad acta című könyvében sem tagadta meg magát: műve bűnügyi regényként indul, végül azonban egy bizarr és abszurd világ látleletévé változik át, melyben nem a történet és a különös alakok panoptikuma a legfontosabb, hanem ami az elbeszélés során feltárul: a hétköznapi lét kisszerűsége és kilátástalansága, az emberi kapcsolatokat illuzórikussá tevő felszínesség, kommunikációképtelenség és üresség. Minderről persze sokan írtak már – de a groteszk humor, a tényekkel űzött furcsa játék, a könyörtelen szarkazmus, a provokatív gondolatok, nyelvi lelemények és stilisztikai bravúrok e különleges elegye nem jöhetett létre másutt, mint Patrik Ouředník laboratóriumában. „Sakk-könyv”, ahol az olvasó bizonyosan mattot kap, hacsak nincs résen…

„Nyájas Olvasó! Az a benyomása, hogy történetünk szétesőben van? Úgy érzi, hogy a cselekmény nem is halad előre? Hogy a könyvben, melyet kezében tart, ez ideig semmi fontos nem történt? Ne essen kétségbe: vagy a szerző ostoba, vagy ön: az esélyek egyenlőek. Mások is meghaltak, meghalunk mi is, ajvé, lesz nemulass, ó, jaj! Ki tudja, mi lesz ennek az egésznek a vége? Az ember néha úgy bonyolódik bele a saját életébe, hogy fel se fogja, mibe keveredett; a regényalakok is hasonlóképp vannak ezzel.
Ön azt kérdezi, hogyan végződik majd mindez? Csakhogy, tisztelt olvasó, ezt nem áll módunkban elárulni önnek. Határozott szándék és hátsó gondolatok nélkül kezdtük írni a történetet, s nem tudjuk, mi lesz a vége, nem sejtjük, lesz-e valamilyen vége ugyanolyan, vagy majdnem olyan helyzetben vagyunk mint ön, mert abban a pillanatban, amikor ön a könyvünket olvassa, a mi munkánk véget ért, a könyv világon van, ön megvásárolta, jövedelme egy részét rászánta, azt remélve, hogy a befektetés bizonyos szellemi javak formájában fog megtérülni. Semmiképp sem szeretnénk udvariatlanok lenni, nem állnak szándékunkban az olcsó provokációk, de mégis, mégis, mi közünk van hozzá? Ön magára vállalta a felelősség nagyobb részét, az ön feladata tehát, hogy most türelmesen viselje sorsát.
(…)
’És maga miért nem mond semmit, Dyk úr?’
’A hallgatás a beszélgetés egyik formája,’ válaszolta Dyk.
Procházková asszony zavarba jött.
’És fordítva’, kívánkozott még ki Dykből.
’Fordítva?’
’A beszéd csak a hallgatás egyik formája.’
Procházková asszonyt szédülés fogta el. ’Úgy gondolja?’, kérdezte bizonytalanul.
’Én akkor is gondolkodom, ha nem akarok. A gondolat erősebb, mint én.’
(…)
’Az ember azt mondaná, hogy valamilyen könyvbe került szereplőnek.’
’Nem gondolja, hogy az élet némiképp hasonlít egy regényhez?’
’Egy olyan regény, melyet maga az élet ír?’
’Így van.’
’Maga a sors adta a szerző kezébe a tollat.’
’Pontosan.’
’Ez rávall.’
’Igaza van. Az élet olyan, mint egy könyv.’
’Másmilyen nem is lehet.’
’Némelyik könyv pedig egyenesen végzetes.’
’S olyan is van, amelyik sorsdöntő.’
’Kétségkívül.’
’Mi több, perdöntő.’
(…)
Prazák úr az ágyban feküdt, és gondolatai összeterelgetésén fáradozott. Ráeszmélt, hogy még mindig él, de hogy miért, azt elfelejtette. Néhány évvel korábban hasonló kérdések még nem jutottak volna az eszébe, de mára minden megváltozott. Amióta új évezred vette kezdetét, Prazák úr egyre kevésbé érezte jól magát a bőrében.
Abban, hogy valaki él, a priori nincs túl sok logika. Ergo logikátlan dolog, ha Prazák úrral együtt tesszük fel a kérdést, hogy miért van Prazák úr életben. De ha az elementáris logika bizonyos fokig szükséges ahhoz, hogy a téridőben az élet megszülethessen, s ha egyúttal nincs túl sok logika abban, hogy valaki él, akkor egy további kérdés merül fel: valóságos lény Prazák úr? Nem lehetséges, hogy a valóságban Prazák úr nem több egy öncsalásnál – hogy csak annak a gigantikus transzhumán szimulációnak a tárgytalan része, melynek mindannyian virtuális áldozatai vagyunk immár az idők kezdete óta?
Barátaim!
Ne féljünk a kellemetlen kérdésektől!
Valóságosak vagyunk?”

Viktor Pelevin: A Metamor Szent Könyve

Különös lények Pelevin új regényének szereplői: metamorok, azaz róka- és farkasemberek, akiknek létezéséről mindeddig talán csak sejtelmeink voltak, s itt-ott borzongató történeteket olvashattunk róluk. Ám azok mind emberek – „farkatlan majmok” – művei voltak. Pelevin most egy metamor saját kezűleg írott igaz történetét adja közre. Pelevin új regénye – a szerzőtől meglepő módon – a szerelemről szól. S ugyanakkor fantasztikus szellemi kaland: a buddhizmusból, Berkeley püspök gondolataiból, Wittgensteinből, posztmodern filozófusok elméleteiből, nabokovi motívumokból és persze a világ illuzórikus természetéről szóló hamisítatlan pelevini eszmefuttatásokból szőtt filozófiai párbeszédek ragyogó gyűjteménye egy egészen eredeti történetbe ágyazva –miközben az olvasót ismét a személyes találkozás élményével ajándékozza meg.

A Hu-li, a róka Moszkvában él már vagy száz éve, s mint fajtájának valamennyi tagja, ő is prostitúcióval foglalkozik. A rókák ugyanis, akik ránézésre gyönyörű, keleties arcvonású igazi nőnek látszanak, sajátos vámpírok: a férfiak szexuális energiájának lecsapolásával nyerik életenergiájukat. A Hu-li varázslatos személyiség, okos, művelt, őszinte, az illúziókeltés mestere, s mikor életébe beköszönt az igazi nagy szerelem egy farkasember személyében, A Hu-li rájön, hogyan tudja megvalósítani a végső, nagy metamorfózist.

„Az élőlények tévelygésének az a feltevésük az oka, hogy a hamisat el lehet vetni, az igazságot pedig meg lehet érteni. De amikor megérted saját magadat, akkor a hamis igazzá válik, és nincs semmilyen más igazság, amit azután meg kellene érteni.
(…)
A rókák esze egyszerű teniszütő, amely lehetővé teszi, hogy tetszőleges ideig visszaütögessük a bármilyen témáról folyó beszélgetés labdáját. Más szögben visszaütve, csavarva, gyertyában a magasba küldve visszaküldjük az embereknek a tőlük kölcsönvett ítéleteket.
Szerényen megjegyzem, hogy a szimulációm szinte mindig jobban sikerül, mint az eredeti. Ha továbbvisszük a teniszhasonlatot: kitűnően felemelek bármilyen nehéz labdát. Igaz, az emberek fejében minden labda nehéz. Hanem az értehetetlen, hogy ki szerválja ezeket a labdákat. Valaki az emberek közül? Vagy egy egészen más helyen kell keresni, amely egyáltalán nem is hely?
(…)
– De mégis! Mi szüksége az embereknek a nyelvre, ha csak baj van miatta?
– Először is, hogy hazudjanak. Másodszor, hogy megsebezzék egymást a mérges szavak töviseivel. Harmadszor, hogy arról okoskodjanak, ami nincs.
– Hát arról, ami van?
Fölemeltem az ujjam.
– Mi az? – kérdezte. – Miért mutatsz fingert?
– Ez nem finger. Ez ujj. Arról nem kell okoskodni, ami van. Az úgyis szem előtt van. Elegendő egyszerűen ujjal rámutatni.
(…)
A csúcsmetamor az, amivé erkölcsi öntökéletesítés és képességeinek maximális fejlesztése eredményeképpen bármelyikőnk válhat. Te potenciálisan már most az vagy. Ezért tévelygést jelent, ha valaki a külső világban keresi. Én nem fecsérelném arra az időt, hogy erről meggyőzzem I Hu-lit és a férjét (…). De neked, testvérkém, meg kell ez értened a te tiszta értelmeddel és igaz szíveddel.
(…)
Ami a csúcsmetamort illeti… Tudod, azt hiszem, hogy túlságosan belegabalyodtál az önvizsgálatba. Gondolj bele, ha a legfontosabb dolgok belénk lennének zárva, akkor mi szükség lenne a külvilágra? Vagy azt hiszed, hogy a külvilág már semmivel sem képes meglepni, és elegendő egyszerűen a fal tövében ülni a poros kis meditáló szőnyegeden, miközben úgy eltaszítod magadtól a rád törő gondolatokat, mint az úszó a döglött medúzákat? És ha hirtelen kiderül, hogy köztük van az aranyhalacska? Azt hiszem, korai lenne keresztet vetni erre a világra – kiderülhet, hogy ezzel saját magadra vetsz keresztet. Tudod, mit mondott tegnap a drága férjecském? ’A csúcsmetamor eljön, és ugyanolyan tisztán fogod látni, ahogy most engem.’
(…)
Az emberek gyakran vitatkoznak, hogy létezik-e ez a világ valójában. Vagy valami olyasmi, mint a Mátrix? Ez a legostobább vita. Az efféle problémák abból faladnak, hogy az emberek nem értik a szavakat, amelyeket használnak. Mielőtt erről a témáról tanakodnának, tisztába kellene jönniük a ’létezni’ szó jelentésével. Akkor bizony sok érdekes dolog derülne ki. De az emberek ritkán képesek helyesen gondolkozni.
(…)
Jut eszembe a disznóval kapcsolatban. Nem emlékszem, mondtam neked vagy sem. A disznó nem tud az égre nézni, olyan a nyaka felépítése. El tudod képzelni, micsoda metafora? Egyszerűen nem tud és kész.
(…)
A Mátrixban van objektív valóság – a városon kívüli raktár, az emberek testével, akik az egészet álmodják. Objektív valóság nélkül a táskás invesztorok nem adtak volna pénzt a filmre – erre nagyon vigyáznak. De valójában minden úgy van, mint a Mátrixban, csak raktár nélkül.
– Az hogy lehet?
– Álom van, azok viszont nincsenek, akik álmodják. Illetve ők is az álom elemei. Vannak, akik azt mondják, hogy az álom magát álmodja. De a szó szoros értelmében nincs ’magát’.
– Nem értem.
– A Mátrix-ban vezetékeken keresztül mindenki rá volt kapcsolva valami reálisra. De valójában olyan, mintha GPRS-szel rá lennének kapcsolva valamire – csakhogy, amire rá vannak kapcsolva, az ugyanolyan látomás, mint ők maguk. A látomás csak addig tart, amíg a kapcsolat tart. De amikor véget ér, nem marad semmiféle hardware, amit le tudnának írni a bírósági végrehajtók. És nincs semmiféle holttest, hogy eltemessék.
(…)
– És miről szól ez a tanítás? – kérdeztem suttogva.
– A Szivárvány Áradatról – válaszolta szintén suttogva a Sárga Uraság.
Úgy sejtettem, hogy ugrat, de nem sértődtem meg.
– Szivárvány Áradat? – kérdeztem normális hangon. – Mi az?
– A csúcsmetamor végső célja.
– És ki az a csúcsmetamor?
– Az a metamor, akinek sikerül belépnie a Szivárvány Áradatba.
– És még mit lehet róla mondani?
– Külsőleg ugyanolyan, mint a többi metamor, ám belsőleg különbözik. De a többiek képtelenek erre rájönni a külseje alapján.
– És hogy lehet csúcsmetamorrá válni?
– Be kell lépni a Szivárvány Áradatba.
– De hát mi az?
A Sárga Uraság csodálkozva felvonta a szemöldökét és így szólt:
– Hisz most mondtam. A csúcsmetamor végső célja.
– És le lehet írni valahogy a Szivárvány Áradatot? Hogy el tudja valaki képzelni, hová törekszik?
– Nem lehet. A Szivárvány Áradat természete olyan, hogy bármiféle leírás csak zavart okoz, mert hamis elképzelést teremt róla. Semmi hiteleset nem lehet róla mondani, ott csak lenni lehet.
–És mit kell csinálnia a csúcsmetamornak, hogy belépjen a Szivárvány Áradatba?
– Csak egyvalamit kel csinálnia. Belépni.
– De hogyan?
– Bármilyen módon, ahogy sikerül neki.
– De hiszen bizonyára létezniük kell valamilyen előírásoknak, amelyet a csúcsmetamor kap?
– Ebben áll az összes előírás.
– Ennyi?
A Sárga Uraság bólintott.
– Tehát az derül ki, hogy a csúcsmetamor az, aki belép a Szivárvány Áradatba, a Szivárvány Áradat pedig az, ahová belép a csúcsmetamor?
– Pontosan.
– De akkor úgy áll a dolog, hogy az elsőt a második határozza meg, a másodikat pedig az első. Mi értelme van ennek az egésznek?
– A legmélyebb értelme van.
(…)
Ha a metamor az Úton haladva új utat talál, amely az igazsághoz vezet, nem kell különféle zavaros szimbólumokkal és rítusokkal álcázni, ahogy a farkatlan majmok teszik. A legegyszerűbb és legvilágosabb formában azonnal meg kell osztania a többi metamorral a felfedezést! De nem szabad elfelejtenie, hogy a ’mi az igazág?’ kérdésre az egyetlen helyes válasz a hallgatás, az pedig, aki beszélni kezd, nem tud semmit.”

Murakami Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország

A talányos című regény cselekménye két szálon fut. Páratlan és páros fejezetei talán egymásról mit sem tudva és egymás elébe vágva fonódnak össze, hogy minden fordulat a meglepetés erejével hasson. A krimiszerű stílusban megírt, szenvtelen, ironikus hangvételű „keményre főtt csodaország” indul előnnyel. Matematikus-numerátor főhősének nincs neve, noha az író az ő ürügyén mondja a magáét, miközben a csodaország mélységeibe és bonyolult, megtévesztő kalandokba sodorja őt. A „Világvége” a lélek elszivárgásának lírai története, amely az önmagukba visszatérő belső erővonalak mentén kering jövő, lélek, emlékek és akarat nélküli emberek társaságában. Csodaország hősét sorsa kíméletlenül tereli a párhuzamos világ felé, és kalandjai végén be is lép az ismeretlenbe. S hogy mi vár rá, azt mindenki maga döntheti el. A filozófiai, történelmi, biológiai, régészeti esszébetétekkel váltakozó kalandtörténet Murakamira jellemző módon bővelkedik irodalmi illusztrációkban, zenei utalásokban, rejtelmes világában békésen megfér egymás mellett Bob Dylan és Dosztojevszkij. Varázslatos, letehetetlen, kissé szürreális olvasmány: betekintést nyújt a párhuzamos világok rejtelmeibe, mindezt egyfajta letisztult, időtlen, mágikus realista stílusban tálalva.

„– Nem félek a munkától. A semmittevésnél jobb – válaszolom.
– Akkor jó – hagyja rá az őr, s le sem veszi a szemét a kése hegyéről. – Lásson hozzá minél hamarabb. Magát itt ezentúl álomfejtőnek hívjuk. Neve többé nincsen, csak ez. Ahogy én meg őr vagyok. Világos?
– Értem.
– Más őr nincs ebben a városban és álmokat sem böngész itt senki, csak maga. Álomfejtő jogosítvány szükséges annak, aki azzal foglalkozik. Most én megadom magának a felhatalmazást.
Kis fehér tálat vesz a pohárszékről, leteszi az asztalra, s miután olajat tölt belé, gyufával lángra lobbantja. A pengék közül előkerül egy kis furcsa, lapos, vajkéshez hasonló darab, s mikor a tűz felett jól áttüzesedik, az őr elfújja a lángot, a kést pedig lehűti.
– Ezzel csak egy jelet teszek magára – mondja. – Egyáltalán nem fog fájni, ne féljen. Egy pillanat és kész is van.
A jobb szemhéjamat felhúzva a kés hegyét a szemgolyóba mélyeszti. Úgy van, ahogy mondta, semmit sem fáj és érdekes módon félelmet sem érzek. A penge úgy hatol be, mintha kocsonyát vágna, simán és hang nélkül.
Az őr ugyanígy megjelöli a bal szemgolyót is.
– Ha vége az álomolvasásnak, a heg eltűnik – mondja, s közben helyére teszi a tányért meg a kést. – Azért kell, mert ugye ez a jogosítvány. Amíg ez így van, a fényre ügyelnie kell. Ezzel a szemmel napvilágnál nem lehet nézegetni. Ha ebben az állapotban nappali fényre merészkedik, megjárja. Csak éjszaka vagy szürkületkor mehet el hazulról. Nappal sötétítsen be, amennyire csak lehet és maradjon nyugton.
Kapok tőle szemüveget fekete üveggel, és lelkemre köti azt is, hogy az alvást kivéve mindig tartsam a szememen.
Így vesztem el a szemem világát.
(…)
– Vagy elhagyja, vagy tegyen le arról, hogy ide beléphet – mondta az őr.
Ekkor hagytam el őt. Az őr arrébb állított, ahol a nap – úgy délután három körül járhatott – élesen kirajzolta az árnyékomat.
– Maradjon nyugton – szólt rám. Elővette a zsebkését, az éles pengét az árnyék és a földfelszín közé nyomta. Egy darabig nagy műgonddal igazgatta ide-oda, azután, mint aki rálelt a nyitjára, feszegetni kezdte. Az árnyék egy darabig ellenállt, megremegett de végül mégiscsak megadta magát, elvált a felszíntől és egy padra rogyott. Így, ahogy a testről leválasztották, sokkal nyomorultabbnak, ernyedtebbnek látszott, mint gondoltam volna. A kés kattanva becsukódott, és egy darabig csak bámultuk az őrrel a testetlen árnyékot.
– Milyen így nélküle, szokatlan, igaz? – kérdezte. – Pedig semmi haszna, csak nyűg az embernek.
Odaléptem az árnyékhoz, és beszélni kezdtem hozzá:
– Sajnálom, de egy darab időre el kell válnunk. Nem állt szándékomban, de így jött ki a lépés. Kibírnád egy kicsit nélkülem?
– Mennyi az a kicsi? – kérdezett vissza az árnyék.
Azt válaszoltam neki, hogy nem tudom.
– Nem fogod megbánni? – folytatta halkan. – Pontosan nem tudom, mi itt a helyzet, de rendjén való az, hogy csak úgy megváljék valaki az árnyékától? Azt hiszem, mi tévelygünk itten. Az ember nem élhet az árnyéka nélkül, és az sem lézenghet gazdátlanul. De mi mégis kettéváltunk. Nem jól van ez így. Te mit gondolsz?
– Tényleg nem normális – ismertem be –, de hát itt mindennel így vagyunk. Egy természetellenes helyhez természetellenes helyzetek illenek.
– Csak okoskodsz – rázta a fejét az árnyék –, de én átlátom a helyzetet. Rossz nekem itt a levegő, egészen más, mint bárhol eddig. Nemcsak nekem, neked sem tesz jót. Nem kellett volna elhagynod engem. Jól megvoltunk mi ketten, mire jó ez?
Késő lett volna a bánat, hiszen már szétszedtek bennünket.
– Eljövök érted – próbáltam megnyugtatni. – Talán ideig-óráig lesz ez csak így. Nem tarthat örökké, összekerülünk mi még.
Sóhajtott egy kicsit, és elgyengülve hunyorgott felém. A délutáni nap bevont minket sugaraival, árnyéktalanul engem, testetlenül őt.
(…)
– Van, amit szóval kifejezni úgysem lehet, és van, amiről nem szabad szólni, mert nincs hozzá jogom. De azért ne félj, a város bizonyos értelemben véve igazságos. Eléd rakja, ami csak kell, tudomásodra hozza mindazt, ami rád tartozik. Neked csak át kell venned egyenként mindent. Ez egy tökéletes város. A teljesség, ahol minden megvan. Ha viszont nem fogod fel ténylegesen, nincsen semmi. Teljességgel semmi. Ezt jól jegyezd meg: ha valaki tanít valamire, azzal a maga részéről be is fejezte. A fontos az, amit te magad tanulsz meg. Csak az segít rajtad. Nyisd ki a szemed, hegyezd a füled, működtesd az elméd, hámozd ki annak értelmét, amit a város elédbe ad. Addig használd az elmédet, amíg megvan. Nagyjából ennyit tudok mondani neked.
(…)
Ez itt a Világvége. Ha egyszer ide jutottunk, innen már nincs kiút.
– Meglehet, hogy ez a Világvége, de biztos van kimenete. A madarak is átrepülnek a falon, nem igaz? Mégpedig hová? Hát a külvilágba! Mert túlnan létezik egy másik világ, s a miénk azért van fallal körülvéve, hogy az emberek el ne hagyják. Miért volna szükség a falra, ha odakint úgysincs semmi? Tehát kell lennie kiútnak innét.
(…)
– Igen. Maga most arra készül, hogy elköltözzék egy másik világba, és az lassanként láthatóvá is válik. Észleletről észleletre változik. Persze az itt és most valósága is létezik. A jelenségek fenomenológiai szintjén a világ csupán a végtelen lehetőségek egyike. A részletekbe bocsátkozva, aszerint is más és más, hogy a jobb vagy a bal lábaddal lépsz elő. Nem csoda hát, hogy emlékeink változásával a világ is megváltozik.
– A szofisták beszéltek így – adtam hangot kétkedésemnek –, mindez túl szépen hangzik, de figyelmen kívül hagyja azt, amit időnek nevezünk. Az ilyesmi a maga valójában csak az időparadoxon problémájaként létezik.
– Bizonyos értelemben éppen erről van szó. Időparadoxon – kapott a szón a prof. – Azzal, hogy maga előállítja az emlékeit egy magánhasználatú párhuzamos világot teremt.
– Vagyis vonulok kifelé a való világból?
– Lehetséges. Természetesen nem olyan ostobaságra gondolok, mint a tudományos fantasztikum paralel univerzuma. A megismerésről mint olyanról van szó. A világ észleletéről. Ez változtatja most meg a maga agyát.
– Szóval az „A” funkció kialvását követően megjelenik a másik világ és abban fogok élni? Nem tudom kikerülni ezt a fordulatot? Várakozzak ölbe tett kézzel?
– Hát igen.
– És meddig tart majd az a világ?
– Örökké – felelt a prof.
– Ezt nem értem. Hogyhogy örökké? A test mulandó. Ha meghal, az agynak is, a tudatnak is vége szakad. Nem igaz?
– Nem. A gondolat számára az idő nem létezik. Ebben is különbözik az álomtól. Egy pillanat elég, hogy ráeszméljünk a mindenségre. Egy zárt rendszerben lehet a végtelenségig körbe-körbejárni. Ilyen a gondolat. Nem szakad meg, mint az álom.
(…)
– Hirtelen jött ez az egész, nem volt ideje felkészülni rá, biztos még sok elintéznivalója volna ezen a világon.
Némán bólintottam csak, hogy igen.
– De azért ne féljen jobban a kelleténél – folytatta a vigasztalást. – Nem olyan borzasztó ez, hiszen nem hal meg. Igaz? Sőt élni fog örökké. Meglátja, feltalálja majd magát ott is. Ahhoz képest ez a világ csupa látszat és puszta érzékcsalódás. Erről ne felejtkezzék meg.
(…)
Az örök életre gondoltam eztán – a halhatatlanságra. A prof azt mondta, hogy átmegyek az örökkévalóságba. Nem halállal zárul le a világ: ami bekövetkezik, az új, átváltozás; megint önmagam lehetek, és megtalálom mindazt, amit egykor elvesztettem és amit most veszítek el. Úgy bizony. Valószínűleg így lesz. Az öreg csak tudja. Mindent tud. Ha ő egyszer kijelenti, hogy nincs halál, akkor nincs. Akármit is mond, megfellebbezhetetlen. Csak éppen túl elvont, túl homályos az egész. Hiszen eddig is önmagam voltam önmagam számára, a tulajdon halhatatlanságát pedig hogyan fogja fel az, aki eleve halhatatlan? No és az egyszarvú, meg a fal… ezekhez képest még az Óz, a csodák csodája is jóval közelebb áll a kézzelfogható valósághoz. Tűnődve vakargattam a fejemet: mit is veszítek tulajdonképpen, Mindenfélét. Ha mindet leírnám, dugig lenne vele az egyetemi jegyzetfüzetem. Van köztük olyan, amelyiket észre sem vettem, ahogy eltűnt az életemből, csak a hiánya fájt később, s van példa ennek ellenkezőjére is. Dolgokat, embereket, érzéseket hagytam el. Ha az életemet lyukas zsebhez hasonlítom, nincs hozzá tű és cérna, hogy a végzetes szakadást összeöltse. Semmi jogom nem lett volna, hogy ellentmondjak annak, aki rám nyitja az ablakot, és beordít:
– Az életed egy nagy nulla!
Éreztem ugyanakkor, ha újra kezdhetném, megint ide lyukadnék ki. Ugyanis ez a veszendő élet – én vagyok, magam. Nem volt más útja annak, hogy az énem megvalósuljon. Hiába hagytak el engem, s hagytam el én másokat, szép érzéseimet, álmaimat megcsúfolhatták, korlátozhattak, de saját énemből nem zökkenthettek ki soha. Fiatal koromban azt hittem, lehetek más is, mint saját magam. Azt gondoltam, hogy még talán a Casablanca bárjában is ülhetek Ingrid Bergmannal. Sőt ami ennél azért reálisabb – vagy ki tudja -, azt gondoltam, hogy talán élhetek olyan életet, ami hasznos és megfelel az egyéniségemnek. Szerettem volna forradalmasítani létezésemet, még különféle gyakorlatokat is végeztem evégett. Elolvastam a The Greening of Americá-t és háromszor is megnéztem a Szelíd motorosok-at. A végén azonban, mint egy hajó, görbe kormánylapáttal, mindig ugyanoda tértem vissza. Saját magamhoz.”

Lewis Carroll: Alice csodaországban, Alice tükörországban

Nem igazán van mit írni erről a két könyvről, talán csak annyit érdemes megjegyezni, hogy a benne rejlő szimbólumok jóval túlmutatnak egy gyerekmese keretein. Érdemes elővenni, és figyelmesen elolvasni, hogy megértsük általa, mit rejt tulajdonképpen a nyúl ürege.

„Ej, ej, milyen különös is ma minden. Tegnap pedig még minden egészen rendes volt. Vajon csakugyan megváltoztam-e az éjszaka? Nézzük csak: ma reggel, amikor fölébredtem, még az voltam-e, aki voltam? Úgy rémlik, mintha egy kicsit más lettem volna. De ha nem az vagyok, az a kérdés, kicsoda is vagyok voltaképpen. Borzasztó!
(…)
Hiába dugják le a fejüket, hiába mondják majd: “Gyere föl már, szívecském.” Én csak föltekintek; s így szólok: “Mondják meg előbb, hogy ki vagyok. Ha az vagyok, aki szeretek lenni, akkor fölmegyek. Ha nem az vagyok, akkor itt maradok a barlangban egészen addig, amíg valaki más nem lesz belőlem.”
(…)
Mennyivel jobb volt otthon – gondolta szegény Alice. – Ott nem nőttem, és nem törpültem egyik percről a másikra, ott nem futtattak ide-oda az egerek meg a nyulak. Bárcsak ne bújtam volna be a Nyuszi barlangjába. De azért mégis érdekes az ilyen élet. Hogy is történhetett meg ez velem? Ha azelőtt meséket olvastam, azt képzeltem, hogy ilyesmi sohasem is történt meg, most meg itt vagyok Csodaország kellős közepében. Könyvet kellene írni rólam, igen. Írok is egyet, ha majd nagy leszek.
(…)
A Hernyó meg Alice egy darabig némán nézték egymást. Végül a Hernyó kivette szájából a tajtékpipát, s unott, álmos hangon ezt kérdezte tőle:
– Hát te kicsoda vagy?
Kezdetnek nem volt valami biztató. Alice félénken rebegte:
– Ezt e percben aligha tudom. Csak azt tudom, hogy ki voltam ma reggel, amikor fölébredtem. De azóta már rengetegszer megváltoztam.
– Hogy érted ezt? – szólt a Hernyó szigorúan. – Értelmesen beszélj.
– Sajnos, kérem, nem tudok értelmesen beszélni, mert nem az vagyok, aki vagyok, amint látni tetszik.
– Nekem semmit se tetszik látni – mondta a Hernyó.
– Sajnos, nem tudom jobban megmagyarázni – felelt Alice illedelmesen -, mert én magam sem értem az egészet. Aztán, tetszik tudni, nagyon megzavarja az embert, ha napjában többször átváltozik.
– Már miért zavarná meg?
– Lehet, hogy még nem tetszett megismerni ezt az érzést – mondta Alice -, de nemsokára majd meg tetszik. Ha majd be tetszik gubózni, és előbb bábbá változni, aztán meg pillangóvá, bizonyára furcsán tetszik majd érezni magát.
– Egy csöppet sem – vetette oda a Hernyó.
– Embere válogatja – állapította meg Alice. – Én mindenesetre nagyon furcsán érezném magam.
– Te? Hát kicsoda vagy te? – kérdezte félvállról a Hernyó.
(…)
– Fakutya – kezdte félénken, mert nem tudta, szereti-e, ha a nevén nevezik.
De a Fakutya csak még szélesebben vigyorgott.
“Nini, tetszik neki” – gondolta Alice, s így folytatta: – Lenne szíves megmondani, merre kell mennem?
– Az attól függ, hová akarsz jutni – felelte a Fakutya.
– Ó, az egészen mindegy – mondta Alice.
– Akkor az is egészen mindegy, hogy merre mégy – mondta a Fakutya. – Csak menj, menj, ameddig…
– Ameddig valahová el nem jutok – fejezte be Alice.
– Valahová okvetlen eljutsz – mondta a Fakutya -, ha elég sokáig mégy.
(…)
– Miféle emberek laknak errefelé?
– Errefelé – mutatott a Fakutya jobbra – a Kalapos lakik. Arrafelé meg – mutatott balra – Április Bolondja. Menj el hozzájuk. Egyik olyan bolond, mint a másik.
– Csakhogy én nem szeretem a bolondokat – mondta Alice.
– Hiába nem szereted – mondta a Fakutya. – Itt mindenki bolond. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy.
– Honnan gondolja, hogy én bolond vagyok? – kérdezte Alice.
– Ha nem volnál bolond – válaszolt a Fakutya -, nem jöttél volna ide.
(…)
A Kalapos erre óriási szemeket meresztett, s csak ennyit mondott:
– Mi a különbség a holló meg az íróasztal között?
“Jaj, de nagyszerű!” – gondolta Alice, mert szerette a találós kérdéseket. – Mindjárt kitalálom – mondta hangosan.
– Azt gondolod? – kérdezte Április Bolondja.
– Azt.
– Hát akkor mondd azt, amit gondolsz.
– Én azt gondolom, amit mondok – hebegte Alice. – A kettő között nincs semmi különbség.
– Dehogyis nincs – pattogott a Kalapos. – Hiszen akkor éppúgy mondhatnám: Azt látom, amit iszom, vagy: Azt iszom, amit látok.
– Sőt mindegy lenne – tódította Április Bolondja – ez: Azt szeretem, amit kapok, vagy ez: Azt kapok, amit szeretek.
– Meg egyformán mondhatnám – dünnyögött a Mormota álmában: – Akkor alszom, ha élek, vagy: Akkor élek, ha alszom.
– No, te valóban csak akkor élsz, ha alszol – nevetett a Kalapos.
(…)
– Nem rendesen játszanak ezek – panaszkodott Alice. – Úgy veszekszenek, hogy a saját szavát se hallja az ember. Nem tudják a játékszabályokat, vagy legalábbis nem törődnek velük, és arról fogalmad sincs, hogy megzavarja az embert az, hogy minden eleven.
(…)
– Nem illik más tollával ékeskedni. Ez pedig azt jelenti, hogy: Légy az, aminek látszani akarsz. Vagy egyszerűbben és rövidebben: ne akarj másnak látszani, mint aminek látszol, mert ha nem annak akarsz látszani, aminek látszol, akkor nem annak látszol, aminek látszani akarnál.
– Ha le tetszenék talán írni, akkor jobban megérteném – mondta udvariasan Alice. – Kicsit nagyon hosszú.
– Ez még semmi – dicsekedett a Hercegnő. – Még sokkal hosszabbakat is tudok.
(…)
– Ez tréfa volt! – kiáltotta dühösen a Király, s erre mindenki kacagni kezdett, jobbra-balra dűlve a nevetéstől. – Ezek után vonuljatok vissza ítélethirdetésre – mondta már vagy huszadszor a Király az esküdteknek.
– Előbb végre kell hajtani az ítéletet, csak azután lehet kihirdetni – szólt közbe a Királynő.
– Ostoba szamárság! – kiáltott Alice. – Vád és ítélet nélkül nem lehet a büntetést végrehajtani!
– Fogd be a szád – ordította rákvörösen a Királynő.
– Nem fogom! – felelte Alice.
– Üssétek le a fejét – őrjöngött a Királynő.
De senki se mozdult.
– Nem ijedek meg tőletek – mondta most Alice, aki éppen akkora lett, mint amekkora volt rendesen. – Hiszen ti mind csak kártyalapok vagytok!
Erre a szóra az egész csomag játékkártya a levegőbe röppent és rázáporzott. Alice dühösen, s egyben riadtan fölsikoltott, s próbálta lerázni magáról a kártyákat. Hát egyszerre megint csak ott heverészett az árokparton, feje a nénje ölében pihent, s a nénje nagy vigyázva éppen néhány száraz levelet söpört le, mely a fáról hullott Alice arcába.”

***

„- Azt hiszem, odamegyek, és elbeszélgetek vele – mondta Alice, mert bár a virágokat is érdekeseknek találta, úgy érezte, sokkal nagyszerűbb volna egy igazi királynővel megismerkedni.
– Ne tegyél ilyet – mondta a Rózsa. – Én azt mondom, inkább az ellenkező irányba menj.
Ez akkora szamárságnak hangzott, hogy Alice nem is felelt rá, hanem elindult a Fekete Királynő felé. Nagy meglepetésére egy pillanat alatt elvesztette szem elől, és megint a ház ajtajában találta magát.
Mérgesen fordult vissza, s miután mindenfelé körülnézett a Királynőt keresve (és végül jókora távolságban meg is pillantotta), úgy döntött, hogy megpróbálja az ellenkező irányból megközelíteni. És valóban: egy percig sem gyalogolt, máris szemtől szemben állt a Fekete Királynővel, s előtte magasodott az a domb, amelyet oly régóta szeretett volna elérni.
(…)
Alice percekig szótlanul állt, és csak a tájat bámulta, mert nagyon is különös vidék volt ez. Sok kis patak futott keresztül rajta egymással párhuzamosan, és a közbeeső területeket pataktól patakig érő sövények osztották fel.
– Komolyan mondom, olyan ez, mint egy nagy sakktábla! – mondta végül Alice. – Valahol itt kell lenniük a figuráknak… Ott is vannak, ni! – tette hozzá elégedetten, és a szíve hevesen dobogott az izgalomtól. Hiszen egy nagy sakkjátszma folyik itt az egész világon át, mármint ha valóban a világ ez, amit látok. De jó mulatság lehet! De szeretnék köztük lenni én is! Azt se bánnám, ha csak gyalog lennék, csak játszhassak. Persze leginkább királynő szeretnék lenni.
Mikor ez kiszaladt a száján, félénken pillantott az igazi Királynőre, de az csak kedvesen mosolygott, és így szólt:
– Ezt könnyű megoldani. Te lehetsz a Fehér Királynő gyalogja, mert a kis Lily még fiatal a játékhoz. A második mezőn vagy, ez a kezdéshez épp megfelel, s ha a nyolcadikra lépsz, királynő lesz belőled… – És hirtelen, ki tudja, miért, egyszerre szaladni kezdtek.
(…)
A dologban az volt a legkülönösebb, hogy a sok fa és minden egyéb körülöttük végig egy helyben maradt: bármilyen sebesen száguldottak, nem hagytak maguk mögött semmit. “Vajon ezek mind velünk együtt rohannak?” – töprengett magában szegény, megzavart Alice. És mintha a Királynő megsejtette volna, hogy mire gondol, rákiáltott:
– Gyorsabban! Ne próbálj beszélni!
Alice-nek persze eszébe sem jutott ilyesmi. Úgy érezte, soha életében nem lesz képes többé megszólalni, úgy elfulladt a lélegzete, de a Királynő egyre csak sürgette:
– Gyorsabban! Gyorsabban! – és vonszolta magával.
– Nemsokára odaérünk? – kérdezte végül Alice lihegve.
– Nemsokára? – ismételte a Királynő. – Hiszen már tíz perce elhagytuk! Gyorsabban!
Azután egy darabig megint némán száguldottak, csak a szél fütyült Alice fülében, és úgy érezte, mindjárt letépi a haját a fejéről.
– Gyerünk! Gyerünk! – kiáltotta a Királynő. – Gyorsabban! Gyorsabban! – és már olyan sebesen futottak, hogy szinte úsztak a levegőben, a lábuk alig érintette a talajt, míg végül, épp amikor Alice teljesen kimerült, hirtelen megálltak. A kislány lehuppant a fűbe, szédelgett, levegő után kapkodott.
A Királynő egy fa törzsének támasztotta, és gyöngéden így szólt hozzá:
– Most pihenhetsz egy keveset.
Alice meglepődve körülnézett.
– De hiszen egész idő alatt itt voltunk, ennek a fának a tövében! Minden ugyanolyan, mint azelőtt!
– Hát persze – felelte a Királynő. – Miért, milyen legyen?
– A mi országunkban – mondta Alice még mindig lihegve -, ha az ember ilyen sokáig ilyen gyorsan szalad, mint mi az előbb, akkor rendszerint egy másik helyre jut.
– Lassú egy ország lehet – mondta a Királynő. – Minálunk, ha teljes erődből rohansz, az épp csak arra elég, hogy egy helyben maradj. Ha máshová akarsz jutni, legalább kétszer olyan gyorsan kell futnod!
(…)
– Ez csak a Fekete Király horkolása – mondta Subidu.
– Gyere, nézd meg! – kiáltották a fivérek, kézen fogták Alice-t, és az alvó Fekete Királyhoz vezették.
– Hát nem kedves látvány? – kérdezte Subidam.
Alice nem tudott őszintén helyeselni. A Király hosszú, bojtos, piros hálósipkában hevert, rendetlen kupaccá gömbölyödve, és lármásan horkolt.
– Úgy hortyog, hogy mindjárt elröpül a feje! – jegyezte meg Subidam.
– Félek, hogy megfázik itt a nedves fűben – mondta Alice, aki nagyon figyelmes kislány volt.
– Most éppen álmodik – közölte Subidu -, és tudod-e vajon, hogy miről?
– Azt senki se tudhatja – felelt Alice.
– Ugyan! Hát rólad! – kiáltotta Subidu, diadalmasan összecsapva kezét. – És ha már nem álmodna rólad, mit gondolsz, vajon hol lennél?
– Hát ott, ahol vagyok – válaszolta Alice.
– Csudát! – vágott vissza Subidu fölényesen. – Sehol se lennél. Hiszen te csak álomkép vagy!
– Ha az a Király ott véletlenül fölébredne – tette hozzá Subidam -, hipp-hopp, eltűnnél, mint a kámfor!
– Dehogy tűnnék! – kiáltotta Alice sértődötten. – És különben is, ha én csak álomkép vagyok, akkor kíváncsi volnék, hogy ti vajon…
– Szintúgy! – mondotta Subidam.
– Szintúgy! Szintúgy! – kiáltotta Subidu.
Olyan hangosan kiabált, hogy Alice rászólt:
– Csitt! Akkora lármát csapsz, hogy még a végén fölébreszted!
– Hiába beszélsz arról, hogy fölébresztjük – mondta Subidam -, hiszen te csak álomkép vagy. Tudod jól, hogy nem vagy igazi.
– De igazi vagyok! – Alice sírva fakadt.
– A sírástól sem leszel igazibb – jegyezte meg Subidu. – Ezen nincs mit sírni.
– Ha nem volnék valódi – mondta Alice, könnyei közt szinte kacagva, olyan különös volt ez az egész -, akkor sírni sem tudnék.
– Remélem, nem gondolod, hogy ezek valódi könnyek – vágott közbe Subidam megvetően.
(…)
– Pedig nagyon finom lekvár – mondta a Királynő.
– Hát ma akkor se kérnék, köszönöm.
– Ha kérnél, se kapnál. A szabály ez: lekvár tegnap, lekvár holnap, de lekvár ma sosincs.
– Hát valamikor csak kell lennie – ellenkezett Alice.
– Dehogyis! – legyintett a Királynő. – Megmondtam: minden másnap lekvár. Ma pedig ma van, nem más nap.
– Nem értem – mondta Alice. – Ez rémesen bonyolult.
– Ez a visszafelé haladó élet hatása – magyarázta a Királynő barátságosan -, attól kezdetben mindig elszédül az ember…
– Visszafelé élni? – kérdezte Alice mély megdöbbenéssel. – Soha életemben nem hallottam még ilyet!
– …de van egy nagy előnye is: az embernek mindkét irányban működik az emlékezete.
– Hát az enyém biztos, hogy csak egy irányba működik – mondta Alice. – Én nem emlékszem olyan dolgokra, amelyek még nem történtek meg.
– Hitvány egy emlékezet az olyan, amelyik csak visszafelé működik – jegyezte meg a Királynő.
(…)
Látsz valakit?
– Senkit – mondta Alice.
– Bárcsak nekem volna ilyen szemem – sóhajtott fel a Király fájdalmasan. – Még Senkit is meglátja! Ráadásul ilyen távolságból! Én bezzeg csak igazi embereket látok meg ebben a világításban!
(…)
Egy idő múlva a zaj fokozatosan elhalkult, míg végül néma csönd lett; Alice félve emelte föl a fejét. Nem látott senkit. Első gondolata az volt, hogy talán csak álmodta az Oroszlánt, az Egyszarvút meg azokat a furcsa angolszász küldöncöket. A nagy tálca azonban, amelyen a tortát próbálta fölszeletelni, még mindig ott hevert a lábánál. “Szóval mégsem álmodtam – gondolta -, hacsak nem vagyunk valamennyien ugyanannak az álomnak a szereplői. Csak azt remélem, hogy ez az én álmom, nem a Fekete Királyé! Nem szeretnék valaki más álmában létezni! – És így folytatta a gondolatsort: – Kedvem volna odamenni és fölébreszteni, hogy lássam, mi történik akkor!”
(…)
Most pedig próbáljuk eldönteni, ki is álmodta ezt az egészet, Cili! Ez komoly kérdés, és kérlek, ne nyalogasd közben a mancsodat, mintha Dorka nem mosdatott volna meg ma délelőtt. Tudod, Cili, vagy én álmodtam, vagy a Fekete Király. Szerepelt az álmomban, ez igaz, de akkor én is szerepelhettem az ő álmában! Tényleg ő álmodta ezt?”

Vladimir Nabokov: Meghívás kivégzésre

Cincinnatus C., a könyv hőse az egyetlen valós mélységgel rendelkező ember egy síkbeli figurákból álló világban, ahol semmi sem valóságos, csak ő, s amiért halálra ítélik. Az ítélethirdetésig ezek az áttetsző, papírmasé figurák egy erődbe zárják és a szánalmas, 2 dimenziós lényükből fakadó pszichés módszereikkel folyamatosan csak gyötrik és gyötrik. Számtalan, első olvasásra is könnyen kibomló szimbólum segít megérteni, hogyan kell ezt a varázslatosan megírt, a szürreális elemek révén képszerűen és izgalmasan elénk táruló regényt segítségképp ráhelyezni a mostani világra: az anya, az abszurd külvilág, a rendszert védő ügyvéd, a csalafinta pók, akit mindennap etetni kell; a szabadságra nyíló elérhetetlen ablak, az útvesztő, a kulcs, a tikos átjáró, a csalárd álsegítő, az önmagába visszatérő látszatszabadulás útvonala, a rés a falon, a vetített ablak, a bitófa, a szépen becsomagolt bárd és a barátságosnak tűnő hóhér – mind már ismert motívumok. Rövidke könyv, érdemes beszerezni, és valóban megpróbálni térképként használni, mert a szabadulás útját mutatja meg, nem a halálon túl, hanem épp azon innen – nagyon erőteljesen szemléltetve, mit jelent az a kijelentés, hogy nincs halál.

„Szeretném magával megosztani egynémely következtetésemet. Emberek helyett holmi nyomorult fantomok vesznek körül. Úgy gyötörnek, ahogy csak a rossz álmok, zagyva látomások, lázálmok szemete, lidérc-lom gyötörheti az embert. Mindaz, ami életszámba megy. Elméletileg szeretnék felébredni. Csakhogy külső segítség nélkül nem tudok, de rettentően rettegek ettől a segítségtől, meg aztán a lelkem is lusta lett, megszokta szűk lepleit.
(…)
Amióta csak emlékszem magamra – és törvénytelenül éles az emlékezetem –, önmagam összeesküvőtársa vagyok, aki túl sokat tud magáról, és ezért veszélyes és ezért… Oly tüzes homályból lökődtem ki, oly vad búgócsigaként, akkora hajtóerővel, oly hévvel pörögtem, hogy a mai napig érzem – olykor álmomban, olykor a forró fürdőbe merülve – azt a legelső fölindulást, eredendő megperzselődésemet, énem rugóját. Hogyan pattantam ki csupaszon és iszamosan… igen, tudok valamit, igen… és még most, amikor vége mindennek, még most is… Félek-e, hogy kísértésbe viszek valakit? Vagy talán semmit sem sikerül elmondanom mindabból, amit el akarok mondani, s csupán megfojtott szavak fekete tetemei maradnak utánam, akár az akasztottak? (…) A gondolat idejéről beszélek, a szabadságról, amelyet a tény és fantázia közti ingyenes oda- és visszaútra engedélyezek a gondolataimnak… Még van mondanivalóm, de ó, jaj, nem tudom leírni, csak kapkodok, izgulok, gyengeség fog el… Tudok valamit. Tudok valamit. De olyan nehéz kifejezni! Nem, képtelen vagyok rá… abba akarom hagyni… ugyanakkor olyan érzésem van, hogy kifutok, mint a tej, hogy megőrülök a csiklandástól, ha nem tudom valahogy megfogalmazni (…) Ráadásul régóta együtt élek azzal a gondolattal, hogy amit álomnak neveznek, tulajdonképpen félig valóság, a valóság ígérete, előszobája, fuvallata, és hogy nagyon homályos, oldott állapotban ugyan, de több valóságot tartalmaz, mint ez a mi magasztalt ébrenlétünk, ami igazából álom, bódító bóbiskolás, de ebbe az álomba rettenetesen megváltozva behatolnak a tudat látóteréből kieső világ valódi hangjai és képei – valahogy úgy, ahogy álmában kaján, fenyegető híradást hall az ember, amikor egy ág verdesi az ablakát, vagy úgy érzi, hogy a hóba süpped, mert lecsúszik róla a takaró. Ó, hogy félek az ébredéstől! Hogy félek az ébredés pillanatától, pontosabban attól a bárddal félbehasított pillanattól, amikor a bakó fölrikkant, mint egy favágó… Pedig mi félnivalóm van? Hiszen én már csak a bárd árnyékát érzékelem, és a porba taszító ’zutty’-ot már nem e világi hallással hallom (…) Álomittasan, gömbölyűen, kékes fénnyel fordul felém lassan az én eredeti világom. Olyan ez, mint mikor egy borús napon behunyt szemmel a hátán heverészik az ember, és hirtelen megmozdul a sötétség a szemhéja alatt, lassan sóvár mosollyá, majd perzselő boldogsággá alakul, és már tudja az ember, hogy kibújt a nap a felhők közül. Hát ennél az érzésnél kezdődik az én világom: lassan kitisztul az ólomszürke ég, rebegő jóság árad el benne, és lelkem kiterjeszti szárnyát – meglelte szülőföldjét. De mi lesz, hogyan tovább? Hát igen, ez az a határ, amelyen túl elvesztem hatalmamat (…) Még mindig nem mondtam semmit, illetve nagyon papírízű ez az egész… abba kellene hagynom és abba is hagynám, ha valakinek, egy ma létező embernek szánnám, de mivel egyetlen ember sincs a világon, aki az én nyelvemen beszél, vagy rövidebben, egyetlen ember sincs, aki beszél, vagy még rövidebben, egyetlen ember sincs… hát csak magamról kell gondoskodnom, illetve arról az erőről, amely arra kényszerít, hogy megfogalmazzam létezésemet (…) Ismétlem (a ráolvasás ritmusában, újból nekifutva), ismétlem: tudok valamit, tudok valamit, tudok…”

Örkény István: Egyperces novellák

Sűrített univerzum, érdemes időről időre belelapozni…

Víz-elem

JELENSÉG

Egy parafa dugó, mely semmiben sem különbözött a többi parafa dugótól (Hirt G. Sándornak mondta magát, de mit jelent egy név? Egy név semmit se jelent), beleesett a vízbe.
Egy ideig, amint az várható volt, úszott a víz színén, aztán különös dolog történt. Lassan merülni kezdett, lesüllyedt a fenékre, és nem jött föl többé.
Magyarázat nincs.

Levegő-elem

INFORMÁCIÓ

Tizennégy éve ül a kapubejáratban, egy kis tolóablak előtt. Mindössze kétfélét kérdeznek tőle.
– Merre vannak a Montex irodái?
Erre így válaszol:
– Az első emeleten, balra.
A második kérdés így szól:
– Hol található a Ruggyanta Hulladék Feldolgozó?
Amire ő így felel:
– Második emelet, jobbra a második ajtó.
Tizennégy év óta még sohasem tévedett, mindenki megkapta a kellő útbaigazítást. Egyszer történt csak, hogy ablakához odaállt egy hölgy, és föltette a szokásos kérdések egyikét:
– Kérem szépen, merre van a Montex?
Erre ő kivételesen elnézett a messzeségbe, aztán így szólt:
– Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.
A hölgy panaszt tett. A panaszt kivizsgálták, megvitatták, aztán elejtették.
Tényleg, nem olyan nagy eset.

SZAKMAI ÖNÉRZET

Engem kemény fából faragtak!
Tudok magamon uralkodni.
Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott kockán.
– Állatművész vagyok – mondtam.
– Mit tud? – kérdezte az igazgató.
– Madárhangokat utánzok.
– Sajnos – legyintett -, ez kiment a divatból.
– Hogyhogy? A gerle búgása? A nádiveréb cserregése? A fürj pitypalattyolása? A sirály vijjogása? A pacsirta éneke?
– Passzé – mondta unottan az igazgató.
Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi.
– A viszontlátásra – mondtam udvariasan, és kirepültem a nyitott ablakon.

ÉLMÉNY ÉS MŰVÉSZET

T. Viktort, a festőt fölrepítették a világűrbe. Nem ő volt az első utas, de ő volt az első művész az űrben. Hat napot volt oda. Félúton járva megkérdezték tőle, mit akar inkább látni: a Saturnus gyűrűit-e vagy a nap foltjait.

Neki nagyjából mindegy, mondta T.

Akkor inkább a napfoltokat mutatják meg neki; egy festőnek talán az az érdekesebb.

Talán igen, mondta T.

Visszaérkezése után unott arccal, konok hallgatásba merülve ült az újságírók közt a Kozmikus Repülőtér éttermében. Kérdéseikre nem válaszolt, egész idő alatt azt a narancsot bámulta, amit az egyik riporter meghámozott.

Néhány hét múlva azonban jelentős változás mutatkozott festői látásmódjában. Híres olajbogyó és biliárdgolyó csendéletein (az volt az ő úgynevezett „olajzöld” korszaka) megjelentek az első narancsok.

Öregkorában már citromokat is festett, legvégül még tyúktojásokat is, de a narancs egyetlen vásznáról sem hiányzott.

Ekkor lett nagy festő belőle.

Tűz-elem

MŰVÉSZSORS

A rózsa azt kiáltja: Tűz van!
Élete egy lángolás.
Vörösen izzó szirmai elviselhetetlen hőséget árasztanak.
Már csak napjai vannak hátra: önnön tüzében lobban el, lesz hamuvá, semmisül meg.
S ti, virágbarátok, még gyönyörködtök benne? Ha már oltani nem oltjátok, legalább köpjetek bele a legközepébe. Aki lángban áll, annak nincs büszkesége, minden, ami hűsít, életet ment.
És különben is: ami szenved, nem lehet szép.

Föld-elem

LELTÁR

Dombos táj (zivatar után)
3 gomolyfelhő
1 halastó
1 gátőrház
1 férfi (az ablakon kihajolva)
1 kiáltás
1 jegenyesor
1 sáros út
Kerékpárnyom (a sárban)
1 női kerékpár
1 kiáltás (az előbbinél hangosabb)
1 pár szandál
1 szoknya (a szélben lobogva, a csomagtartót csapkodva)
1 milflőrmintás blúz
1 darab amalgámtömés (fogban)
1 asszony (fiatal)
1 kiáltás (még hangosabb)
Új kerékpárnyomok
1 becsukódó ablak
Csönd

Viktor Pelevin: T.

Tolsztoj halálának századik évfordulójára időzítve írta meg Pelevin új nagyregényét, melynek hőse T. gróf – azaz maga Lev Tolsztoj. Bár hogy kicsoda ő, azt maga sem tudja pontosan; a sodró lendületű filozófiai kalandregényben a keleti harcművészet mestereként jelenik meg, s hiába igyekszik hű maradni fő tanításához, hogy „ne állj ellen a gonosznak erőszakkal”, kénytelen a legváltozatosabb módszerekkel pusztítani üldözőit, akik meg akarják ölni, mert… nos, hogy miért, az megint nem egészen világos számára.

A könyv lényegében T. gróf viszontagságairól szól, aki csak annyit tud magáról, hogy el kell jutnia a titokzatos Optyina-pusztába, de hogy ez mit jelent, azt már maga sem érti, miközben folyamatosan üldözői elől kell menekülnie, ördög tudja, miért. Egyszer csak azonban misztikus élményben részesül: az ő valóságában megjelenik személyesen a „fátylon túli” teremtője, egy Ariel nevű író, mellesleg korunk gyermeke, aki közli a hozzá képest múltban élő T.-vel, hogy a gróf csupáncsak az ő írói képzeletének szüleménye, minden körülményével és szeplőtársával egyetemben. Ariel még abba a kulisszatitokba is beavatja T.-t, hogy ezt a sztorit, amit T. az életeként megél, nem csupán ő, Ariel írja, hanem egy egész team, akik az épp aktuális eszmei és gazdasági érdekek mentén mindig úgy csűrik csavarják a történetet, ahogy azt a megrendelők és szponzorok hada megköveteli tőlük. T. megérti Ariel szavait, és ezáltal megvilágosodik: felfogja, hogy van a valóságán kívül egy másik valóság, s azt is, hogy az ő „istenei” tulajdonképpen ugyanolyan fizikai létezők, mint ő. Ám azonban itt nem áll meg a megismerés folyamata, mert T. nemcsak hogy felébredt, de úgy dönt, kiszabadul a könyv illuzórikus keretei közül, azaz hajmeresztő mutatványra készül: meg akarja keresni az olvasót, aki által majd önmagára ébred. S e keresés folyamataként találkozik egy Szolovjov nevű filozófussal, aki folytatja T,. szemnyitogatását – természetesen még mindig az Ariel és teamje által írt regény keretei között, mégis paradox módon túllépve azon: hiszen Szolovjov figyelmezteti T.-t, hogy Ariel a bolondos teamjével együtt is csupáncsak egy regény hőse, egy olyan regényé, amely magában foglalja ezt a két egymásba fonódó történetet, T.-jét, és Arielét.

Egyre inkább látható, hogy születendőben van egy új filozófiai irányzat, amelynek egymástól távol élő, teljesen más-más területeken alkotó képviselői, bár személyesen nem is ismerik egymást, ám a századik majom esetéhez hasonlóan egy időben a tér különböző pontjain jöttek rá ugyanarra. Idővel aztán mindenki rá fog jönni, egyetlen egy létező önmagára ébredésének eredménye az a szellemi evolúció, aminek mi – most a létünket e vetített vászon árnyfigurájaként megélő kétdimenziós alakok – is részesei vagyunk. Pelevin már rég rájött, de most nagyon szemléletesen tárja mindezt elénk, Dosztojevszkij és Nabokov nyomdokain lépkedve.

„Gyakran mondják: „az egyik tükör a másikat tükrözi”. De kevesen fogják fel ezeknek a szavaknak a mélységét. Pedig ha megérti őket az ember; azonnal meglátja, hogyan van felépítve ennek a világnak a csapdája. Tessék, nézem a fát a kertben. A tudat nézi a fát. De hiszen a fa – ágak, törzs, a lomb zöld remegése – szintén tudat: egyszerűen tudom mindezt. Tehát a tudat nézi a tudatot, amely valami másnak tetteti magát. Egyik tükör tükrözi a másikat. Az egy soknak adta ki magát, és önmagát nézi, s hipnotikus transzállapotba juttatja magát. Milyen meggyőző.
(…)
– És tudod-e, Raszpljujev kereskedő – mondta T. megfenyegetve öklével a borotvált uraságot –, hogy igazából nem kereskedő vagy te, hanem egy senki. És nem is egyszerűen senki, hanem abszolúte semmi sem. És bár magadra húztad ezeket az angol holmikat, barátocskám, nem valóságos a létezésed. Más szóval csak addig létezel, amíg beszélgetek veled… Fel tudod ezt fogni?
Az első osztályú kereskedő elpirult és elmosolyodott.
– Mármint, hogy milyen értelemben nem valóságos a létezésem, ha szabad kérdeznem? Ön szerint akkor mi volnék: holmi puszta űr?
– Még csak nem is űr vagy – felelte T. – Egyszerűen el se tudom neked szavakkal magyarázni, hogy micsoda egy nulla vagy. Mert ha abbahagyom ezt a beszélgetést veled, te féregfióka, és valami mással kezdek foglalkozni, visszavonhatatlanul eltűnsz a keménykalapoddal és a sétapálcáddal együtt az egész hátralévő örökkévalóságra. Nem hiszed?
(…)
Maga legalább tudja az igazságot. A többiek viszont semmit sem fognak fel. Hidakról ugranak le, lovon száguldanak, bűncselekményeket nyomoznak ki, páncélszekrényeket törnek fel, gyönyörű, ismeretlen férfiaknak adják oda magukat, királyokat döntenek meg, harcolnak a jó és a rossz ellen – és közben az öntudat szikrája sem villan meg bennük. Na, azt mondják például, hogy Dosztojevszkijnek micsoda alakjai vannak, milyen mélyen ábrázolja őket. Miféle alakok, az ördögbe is? Hát lehet pszichológiai mélysége egy olyan karakternek, amelyik még csak nem is sejti, hogy ő egy bűnügyi regény főhőse? Ha nem képes felfogni egy ilyen egyszerű dolgot önmagával kapcsolatban, akkor ugyan kinek kellenek a gondolatai az erkölcsről, az etikáról, az isteni ítélőszékről és az emberi történelemről?
(…)
Elárulok magának egy szörnyű titkot, még a világkormány leghatalmasabb bankárai és szabadkőművesei is pontosan ugyanilyen gépnarancsok. Az emberiség vezéreit kivétel nélkül az a homokkal teli szél irányítja, amely a mi halott, lakatlan bolygónk felett fúj.
– De…
– Ne vitatkozzon! – vágott a szavába Ariel szomorúan. – Fölösleges, ezen nincs mit vitatkozni.
– Hogyhogy fölösleges? – mondta T. izgatottan. – Hiszen maga kihagyja a legfontosabbat. Hiszen én kétségtelenül és nyilvánvalóan érzem, hogy létezem. Én létezem! Hallja? Amikor beszívom a levegőt, és érzem a maga rántottájának szagát, minden egyes sejtem azt kiáltja: én! Én érzek! Hát nem így van?
Ariel a reggelijére nézett – már kezdett kihűlni.
– Nem – mondta.
– Vagyis azt akarja mondani, hogy ez a legtisztább és legkétségtelenebb minden érzések közül – a saját létezésünk érzése – szintén csalás? Illúzió?
– Természetesen. És tudja, miért?
– Miért? – kérdezte T.
– Hát azért – felelte Ariel lassan, mintha pontosan kiszámított ütést mérne rá egy ostorral –, mert éppenséggel maga feledkezett meg a legfontosabbról. Hiszen ez a kétségtelen és tévedhetetlen érzés a saját létezéséről nem önben jelenik meg, gróf úr. Hanem bennem. Hahaha!
(…)
Olvasó a Világegyetemben csak egy van – folytatta Szolovjov. – de az orrán akárhány különböző színű szemüveg lehet. Egymásban tükröződve, az ördög tudja, miféle visszfényeket szülnek – világháborúkat, pénzügyi válságokat, világkatasztrófákat és egyéb attrakciókat. Ám mindezen egyetlen tekintet megy keresztül, a világos, megismerő fény egyetlen sugara – ugyanaz a sugár, mely ebben a pillanatban áthalad magán, rajtam és bárkin, aki látja magát és engem. Mert ilyen sugár egyetlen egy van az egész világegyetemben, és, hogy úgy mondjam, azonos önmagával az összes megszámlálhatatlan megnyilvánulásában. Különben sugárnak nevezni is nagy hiba. De nem nagyobb, természetesen, mit az árnyékszéken való lyuknak elgondolni.
– De ki teremti meg azt, amit ez a tekintet lát?
– Azt, amit ő lát, nem teremti senki más. Ő maga teremti.
– De hogyan?
– Azzal, hogy látja.
– Jól van – mondta T. –, akkor máshogy kérdezem. Ki néz ezzel a tekintettel?
– Maga.
– Én?
– Természetesen. Ez a tekintet maga, gróf. Ez a megismerhetetlenség maga.
– Vagyis azt akarja mondani, hogy én vagyok a világ teremtője?
Szolovjov széttárta a karját, mintha nem értené, hogyan lehet ebben kételkedni.
– De ha én vagyok a világ teremtője, akkor miért érezem magam olyan kényelmetlenül benne?
Szolovjov elnevette magát.
– Ez olyan, mintha azt kérdezné, ha én vagyok a rémálom teremtője, akkor miért olyan félelmetes számomra?
– Értem – mondta T –, de miért éppen én? Miért vagyok én olyan különleges?
– Ugyanilyen különleges vagyok én is, meg az a légy a mennyezeten, és bármely más optikai elem. Maga is, én is, bárki más is – minden ugyanaz a jelenlét, csak éppen, ahogy a műszaki szakértők mondják, különböző fázisokban. Ugyanaz a végső megfigyelő, aki soha senki elől nem rejtőzik, mert nincs ki elől rejtőznie. Rajta kívül senki sincsen. És maga jól tudja, hogy milyen ő, mert maga nem más, mint ő. A világ legfőbb titka tökéletesen nyitott, és semmiben sem különbözik magától. Ha megértette, hogy miről beszéltem, akkor épp meglátta az egész Világegyetem legnagyobb titkának visszfényét… Ezt megérteni egyet jelent azzal, hogy meglátja az Olvasót.
(…)
Hát persze – gondolta. – Hogyhogy nem vettem észre már korábban is? Teljesen mindegy, hány szerző van. Ebben a feliratban például három. De nem számít, mert Istent is, Nietzschét is, Vaszját is az teremti, aki olvas. Így van velem is. Bárki gondolja is ki mindazt, amit magamra veszek, a megjelenésemhez akkor is kell olvasó. Ő válik rövid időre az én személyemmé. És csak neki köszönhetően létezem… Létezem… (…) Létezem… Opsz! Na, itt a kelepce. Hisz Ariel megmondta, hogy a világos és tévedhetetlen érzés, hogy „létezem” egyáltalán nem bennem jelenik meg, hanem őbenne. És egyetértettem vele, hiszen teljesen logikusnak hangzott – elvégre ő a szerzőm. És most kiderül, hogy ez az érzés még csak nem is benne jelenik meg, hanem valami olvasóban. És ezzel sem lehet vitatkozni… De akárki legyen az végül is, az biztos, hogy nem én leszek, nem igaz? Na tessék… Egy dologban Arielnek igaza van – az, ami olyan nyilvánvaló, egyszerűen csak optikai csalódás…
(…)
Majd egy hirtelen fordulattal újabb réteg kerül a történetbe, ugyanis ezt követően magához tér a nagy író, Tolsztoj az íróasztalánál, e bolondos álommal a fejében T.-ről, Arielről és Szolovjovról. Csavar, csavar hátán, ám Tolsztoj visszaalszik, mire ismét megjelenik Tolsztoj álmában Ariel T. előtt és közli: be kell fejezniük a regényt, nem lehet tovább írni. T. és világa számára úgy néz ki, eljött a világvége…
(…)
Képzelje el, mondta, a mocskos, összeszart budit. Van-e benne bármi, ami tiszta? Van. Ez a lyuk a közepén. Azt semmi sem tudja bemocskolni. Minden egyszerűen csak lehull a mélybe rajta át. A lyuknak nincs se széle, se határa, se formája, – mindez csak a széknek van. És ugyanakkor a tisztátalanságnak ez az egész temploma kizárólag ennek a lyuknak köszönhetően létezik. Ez a lyuk a legfontosabb az árnyékszékben, s ugyanakkor olyan dolog, aminek nincs semmi köze hozzá. Mi több, a lyukat nem tulajdon természete teszi lyukká, hanem az, amit az emberek köré építenek: a budi.
(…)
Nos, hogy ki menti meg a világot és hogyan, az maradjon titok, egy azonban bizonyos: miközben azon merengtem, hogy egy könyv szereplője vagyok, amit épp most olvasok önmagam magasabb rendű állapotában, majd elhatározom, én ezt a tudást meg kívánom már a valóságomban is élni, s nem csak tudni róla, szinte napra pontosan a vágyam megfogalmazása után kezembe kerül egy könyv a saját megélt könyvemen belül, ami arról szól, hogy van egy könyv, aminek a szereplője rájön, hogy ő egy könyv szereplője! Mi több, az őt megíró író is csak egy még nagyobb könyv szereplője, amit épp álmodik a hatalmas írófejedelem, akit e szerepében szintén egy szerző helyez egy könyvbe. Egy szerző, akit jelen esetben Pelevinnek hívnak, aki időn és téren át megszólít engem, az olvasót, s akivel így együtt, egy regényben szerepelünk író-olvasó párosként. Egy olyan regényben, amit én olvasok jóval túl e regény keretein. Csoda, ha elakad a szavam, amikor mindezt megtapasztalom?
(…)
Minden sokkal egyszerűbb. Saját magunkat kell teremtenünk. (…) Épp ebben áll a paradoxon – felelte T. – Kezdetben nincs bennünk senki, aki bármit is tudna csinálni. Az új lény azzal a cselekvéssel egyidejűleg jelenik meg, amelyen keresztül megnyilvánul. Érti? Ennek a cselekvésnek nincs semmilyen alapja, semmitől sem függ. Önkényesen történik meg, tökéletesen spontánul, az ok-okozat törvényén kívül – és önmaga támaszává válik. Olyan ez, mint a világegyetem születése a semmiből. Ezután azt lehet mondani, hogy saját magunkat teremtjük. És egyenrangúvá válunk a világunk demiurgoszával.
(…)
Az Olvasó, akinek köszönhetően világra jövünk, tökéletesen láthatatlan és érzékelhetetlen. Mintegy el van választva a világtól – s ugyanakkor a világ csakis neki köszönhetően jön létre! Lényegében nem is létezik más, csak Ő, az Olvasó. Ugyanakkor tökéletesen hiányzik abból a valóságból, amelyet megteremt! Bár valójában még ezt a paradoxont sem mi fogjuk fel, hanem ő…”

***

(Az alábbi ajánló 2010-ben készült, már akkor is esetlegesen és abszolút a teljesség igénye nélkül. Azóta azonban annyi elemmel bővült a személyes listám, hogy már képtelenség lenne itt folytatni, úgyhogy a további bővítést egyénileg lehet folytatni e kicsiny kedvcsinálóból kiindulva, mindenkinek a saját ízlése szerint.)