Könyvajánló – föld

Marcus Aurelius: Elmélkedések

A mű a római császárnak (élt 121-180) filozófiai gondolatait tartalmazza. A sztoikus császár elmélkedéseit hadjáratai alatt írta, és olyan gondolatokat vetett papírra, amelyek a ma embere számára is segítenek eligazodni önmagában; belső tartást és emberen túli távlatot adnak egyszerűen, tisztán megfogalmazva.

„Minden mintegy szent kötelékkel egymásba fonódik. Szinte semmi sincs elszigetelten, hanem egymás mellé van rendelve és egyazon világrend összhangjának részese. Csak egy világ van, mely mindent összefog, egy az isten, aki mindent áthat, egy az anyag, egy a törvény, egy az értelem – közös értelme minden eszes lénynek -, egy az igazság, amint egy az egy törzsből fakadó, ugyanazon értelemben részes lényeknek a tökéletessége is.
Mindaz, ami anyagszerű, hamar felszívódik a mindenség anyagába. Mindaz, ami ok, hamar feloldódik az egyetemes okban. Mindennek emlékezete hamar sírját leli az örökkévaló időben.
Az értelmes lény számára a természetszerű és ésszerű cselekedet egy és ugyanaz.
Egyenesnek kell lenni, nem pedig kiegyengetettnek.”

Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

Ez a veretes mű szintén egy felemelkedési történet, amelyben az egyéni igazság és a kollektív igazságosság ellentmondása jelenik meg, egy fordulatos, izgalmas, lélektani történet során. Egy kicsapott egyetemi diák, Raszkolnyikov megöli egy címzetes tanácsos özvegyét, aki különben pénzt szokott kölcsönözni kamatra. A mű e gyilkosság kapcsán mutatja be a magányos, a saját igazságát megélni kívánó egyszerű ember belső drámáját egy olyan világban, ahol a jó és rossz egymásnak ütköző fogalmai nem egyeznek e belső igazsággal.

A mű – egész problematikáját meghatározó és feszültségét fenntartó – alapkérdései: átléphetők-e a társadalmi, erkölcsi normák? Melyek egy torz eszme hatására cselekvő ember sorslehetőségei? Mit tehet az egyén a nyomor, a kiszolgáltatottság, a rossz társadalmi berendezkedés ellen? Le tud-e számolni Raszkolnyikov az erkölcsi szabályokkal, el meri-e követni tettét, miért is gyilkol, leküzdhető-e bűntudata, vállalja-e a szenvedést? Mi a valós szenvedés és a valós bűn? S legfőképp, ki dönti el, mi az igazság? E mestermű által, önmagunk „Raszkolnyikovjaként” szembe tudunk nézni saját igazságunkkal, s azzal, hogy mit és miért képviselünk az életünk során.

„Legfőként azon csodálkozott, hogy olyan áthidalhatatlan, tátongó szakadék választja el tőle mind a többit. Mintha más nemzetből valók volnának. Kölcsönösen gyanakodva, ellenségesen nézik egymást. Nagyjából tudta, és meg is értette, mi okozza ezt az elkülönülést, de azelőtt sose hitte volna, hogy az okok ennyire mélyek és erősek. Lengyel száműzöttek, politikai bűnösök is voltak a fegyházban, ezek egyszerűen tudatlan népségnek nézték, és mélységesen megvetették a fegyencek tömegét, de ő nem tudta így nézni társait, jól látta, hogy ezek a tudatlanok sokban százszorta okosabbak, mint a lengyelek. És oroszok is voltak – egy volt katonatiszt meg két papnövendék -, akik nagyon lenézték a többit, Raszkolnyikov ezeknek a tévedését is látta.
Őt mind kerülték, senki se szerette, sőt, hovatovább már gyűlölték is. De miért? Nem értette. Lenézték és kigúnyolták, kinevették a tettét olyanok, akik nálánál sokkal bűnösebbek voltak.
– Nagyságos úr! – így beszéltek vele. – Éppen neked kellett baltát fogni? Nem úri dolog az!
Nagyböjt második hetében őrá is sor került, hogy gyónni menjen a maga csoportjával. Elment velük a templomba, és imádkozott, mint a többi. Emiatt később, anélkül hogy tudta volna, mért, veszekedés támadt, egyszer csak mind dühösen nekiestek.
– Te istentagadó! Te nem hiszed az Istent! – kiabáltak vele. – Agyon kéne verni az ilyet!
Sose beszélt velük Istenről, hitről, és most egyszerre agyon akarták verni, mint istentagadót. Nem szólt, nem mondott ellent. Az egyik fegyenc valósággal őrjöngött, és már-már rávetette magát. Ő nyugodtan, szótlanul várta a támadást, szemöldöke se rezzent, arcizma se rándult.”

G. K. Chesterton: Az ember, aki csütörtök volt

„Rémálom” az alcíme e szarkasztikusan humoros, egyedi hangvételű, meglepő fordulatokban gazdag zseniális kriminek, amely a bűn és erény viszonylagosságáról moralizál e kérdéskör szimbolista, misztikus látomása révén. A mű elolvasása után az emberben önkéntelenül felmerül: semmi sem az, aminek látszik, sosem tudhatjuk, amit valami alatt igazságként meglátunk, nem egy még mélyebb igazságot elfedő hazugság-e.

Egy okos nyomozótiszt felismeri, hogy egy veszedelmes anarchista közösség fenyegeti a társadalmat. Hogy leleplezze őket, beépül a bűnszövetkezetbe. Megtudja, hogy a tevékeny károkozók egységeinek vezetőjét a hét napjairól nevezték el. Olyan leleményes tanácsokat ad a bűnös szándékok végrehajtására, hogy hamarosan ő lesz az egység parancsnoka, aki a Csütörtök névre hallgat. Összeismerkedik a többi vezetővel, különösen az igen okosnak tűnő Szombattal. Nála akarja kezdeni a leleplezést…

„Ez volt tehát az a hat ember, aki felesküdött rá, hogy elpusztítja a világot. Syme újra és újra megkísérelte, hogy higgadtan vegye szemügyre őket – mindhiába. Néha, egy-egy pillanatra rádöbbent, hogy csak a képzelete játszik vele, hogy az asztaltársai egészen mindennapi emberek, csak éppen az egyik öreg, a másik ideges, a harmadik rövidlátó. Hiába: újra és újra elfogta az érzés, hogy amit lát, természetellenes módon jelképes. Mindegyik alak mintha a még lehetséges dolgok határán mozgott volna, csakúgy, ahogy elméletük a még lehetséges gondolatok határán mozgott. Tudta, hogy e férfiak mindegyike, mondhatni, valami őrült gondolatmenet logikáját követve, eljutott egy út legeslegvégére. Akár valami réges-régi mesében: ha az ember nyugat felé halad, míg el nem éri a világ végét, talál ott valamit – mondjuk, egy fát –, ami több is, kevesebb is, mint egy fa, egy olyan fát, amit egy szellem vett birtokába. Ha pedig kelet felé halad a világ végéig, ott valami olyasmit talál, ami teljesen önmaga – mondjuk, egy tornyot, amelynek már a puszta formája is gonosz. Éppígy ezek a figurák is mintha e végső ég hátterére rajzolódtak volna, vadul és kiszámíthatatlanul, világvégi vízióként. A föld sarkai megindultak egymás felé.”

Abe Kobo: A homok asszonya

Ez egy csodálatos történet egy gyönyörű szimbólumrendszerrel, ami szabadság és rabság, a magány és elidegenedés kérdéseit feszegeti.

A történet egy megszállott rovargyűjtőről szól, aki egy különleges futóbogár faj felkutatása miatt rövid szabadságot vesz ki munkahelyén és elutazik a tengerhez, ahol egy nagy sivatag homokdűnéi terülnek el. Egy furcsa faluba érkezik, ahol a házak egy része jóval a sivatag szintje alatt, mély gödrökben fekszik. A falu közelében ráesteledik, a helyiek pedig szállást ajánlanak neki egy fiatal özvegy házánál. A rovargyűjtő tanárember megszokott élete pedig eszelős fordulatot vesz. Egy homokra települt falu férfitagjai foglyul ejtik, összezárják egy fiatalasszonnyal a homokkráter mélyén épült házba s állandó munkára – a csordogáló homok örökös elhordására kényszerítik. A városból jött tanár előbb szellemes, de hiábavaló terveket sző egyrészt saját menekülésére, másrészt a homokba süllyedt falu helyesebb telepítésének ésszerűbb megoldására. A regény végén kiderül, hogyan szabadul meg a homokba zárt ember…

„Mégiscsak érthetetlen ez az egész. Képtelen és minden határt semmibe vevő este történt itt. Lehetséges-e csapdába keríteni egy embert, mint valami egeret vagy rovarfélét? Embert, akit anyakönyveztek, akinek munkája van, aki adót fizet, és ingyenes gyógykezelésre jogosult? Hihetetlen. Valószínűleg tévedés történt. Igen, nyilván csak tévedés. Nincs más hátra, mint hogy tévedésnek tekintse az egészet.”

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

Egy hatalmas monológként is tekinthetünk erre a regényre, egy ember utolsó, az életét tisztázó számvetésként, ami olyan kérdéseket feszeget, mint hogy mi a szerelem, mit jelent a hűség, s az árulás, létezik-e igaz barátság, s ha igen, mi ennek a kapocsnak a lényege; mi a legnagyobb bűn és milyen, aki gyáva – ám legfőképpen, hogy mi egy ember életében a valós igazság.

Két fiatal katona – akik gyermekként és barátként a katonai akadémián nevelkedtek – élete egy napon elválik, s negyvenegy év múltán fonódik egy este erejéig újra össze. A két dátum között üresség tátong, úgy is mondhatnánk, ki nem mondott titok lappang e két ember között. Egyikük a trópusokon katonáskodott, a másik a katonai szolgálat letelte után ült csak kastélya könyvtárában, és a spalettákat bámulta. Negyvenegy évig éltek úgy, hogy nem tisztáztak egy dolgot kettejük közt, ám most mindketten úgy érzik, hogy életük végéhez közeledve, a nyugodt elmúláshoz szükség van erre a találkozóra, s az igazság kimondására. A titok azonban mégis titok marad…

„De lelked mélyén görcsös indulat szorongott – vágy, másnak lenni, mint amilyen vagy. Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk. Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk – nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet.
(…)
A magányban mindent megismer az ember, s nem fél többé semmitől. Az emberek, kiknek homlokán az égi jel tükrözik, mely mutatja, hogy az istenek pártfogolják őket, csakugyan kiválasztott lénynek érzik magukat, s a módban, ahogy a világ elé lépnek, van valamilyen hiú biztonság. De ha így láttál engem, tévedtél. Csak a féltékenység torzítása mutathatott engem ilyennek. Nem védem magam, mert az igazat akarom, s aki az igazságot keresi, csak önmagában kezdheti a keresést. Amit te isteni kegynek és adománynak éreztél bennem és körülöttem, nem volt más, csak jóhiszeműség…
(…)
Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét…mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak… Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor az sem fáj már.
(…)
Az ember végül mindig egész életével felel a fontosabb kérdésekre. Nem számít, mit mond közben, milyen szavakkal és érvekkel védekezik. A végén, mindennek a végén élete tényeivel válaszol a kérdésre, melyet a világ olyan makacson intézett hozzá. Ezek a kérdések így hangzanak: ki vagy? … Mit akartál igazán? … Mit tudtál igazán? … Mihez voltál hűséges és hűtlen? … Mihez vagy kihez voltál bátor vagy gyáva? … Ezek a kérdések. S az ember felel, ahogy tud, őszintén vagy hazugon; de ez nem nagyon fontos. Ami fontos, hogy a végén egész életével felel.
(…)
S múlt az idő, és megint meggyulladt a világ; tudom, ez még ugyanaz az égés, csak most lobbant fel megint… S az én lelkemben is ugyanaz a kérdés élt, két háború és az idő minden lerakódott üszke és pernyéje sem tudta eloltani ezt a kérdést. Megint ég a világ, emberek milliói pusztulnak, s ebben a tébolyodott világban is utat találtál valahogyan, te, a másik partról, hogy még egyszer hazajöhess és elintézz velem mindent, amit negyvenegy év előtt nem tudtunk elintézni. Ilyen erős az emberi természet: nem tud élni másként, felelnie kell és választ kell kapnia a kérdésre, melyet élete igazi kérdésének megismert. Ezért jöttél vissza, s ezért vártalak meg. Lehet, hogy vége van ennek a világnak – mondja csendesen, és fél kézzel maga köré mutat. Lehet, hogy a fények kialusznak a világban, mint e táj fölött ma éjszaka, valamilyen elemi csapás következtében, ami már nem is háború, több annál; lehet, hogy megérett az emberek lelkében is valami, mindenfelé a világon, s most elintézik és megbeszélik, tűzzel és vassal, amit egyszer el kell intézni és meg kell beszélni. Sok jel erre mutat.”

Leonyid Andrejev: A hét akasztott ember története

Azok számára lehet felejthetetlen olvasmány ez az elbeszélés, akik sokat gondolkodtak a halálról; hogy pontosan milyen az a pillanat, amikor az ember felfogja, mit jelent a halál és mit jelent ennek fényében az, amit sok gondolkodó úgy fogalmazott meg: halál nem létezik.

Hét akasztásra ítélt fegyenc várja a kivégzését, és az ő magánzárkájukba nyerhetünk bepillantást, a kivégzést megelőző pár napban, órában. Öt fiatal terrorista és két amolyan „közönséges bűnöző” gondolatai során bomlik ki előttünk mindaz, amit valahol egyben talán mindenki végiggondol egyszer. Hátborzongatóan igaz mű, késéles pillantással hasítja fel a halálfélelem fátylát előttünk.

„És hirtelen, egyszerre ez az éles, heves, szinte kábító változás. Nem oda megy immár, ahová akar, hanem viszik, – ahová ők akarják. Már nem ő választja meg a helyét, hanem beültetik egy kőketrecbe, s kulccsal zárják rá az ajtót, mint valami tárgyra. Nem választhat többé szabadon élet és halál között, mint minden más ember, mert feltétlenül, elkerülhetetlenül meg fogják ölni. Az akarat, élet és erő megtestesüléséből egy pillanat alatt a világ legtehetetlenebb, legszánalmasabb emberévé lett, egyszerűen barommá változott, amely várja, mikor vezetik a vágóhídra, süket és vak tárggyá, amelyet innen oda lehet rakosgatni, elégetni, eltörni. Beszélhet, amit akar, szavait úgysem hallgatja meg senki, ha meg kiabálni kezd, betömik a száját egy ronggyal, s akár hajlandó a lábát mozgatni, akár nem, elvezetik valahová és felakasztják; ha ellenkezni, ha kapálózni próbál, ha végigfekszik a földön, akkor erőszakkal felemelik, megkötözik, és megkötözve viszik a bitó alá. És ezt a gépies munkát emberek fogják elvégezni rajta, ugyanolyan emberek, mint ő, s ettől új, szokatlan, baljóslatú színben tűnnek fel azok az emberek is: félig kísértetek, akik valamit színlelnek, valamilyen tréfát űznek, félig gépszerűen rugóra járó bábuk. Jönnek, megfogják, elviszik, felakasztják, megrántják a lábát, elvágják a kötelet, leveszik, elszállítják, s bekaparják a földbe.
S az emberek és az élet a börtönben töltött legelső naptól kezdve kísértetek és gépiesen mozgó bábuk megfoghatatlan, szörnyű világává változtak át szemében. A rémülettől szinte eszét vesztve próbálta elképzelni, hogy az embereknek nyelvük van, és beszélni szoktak, – de nem tudta, úgy tűnt neki, hogy egytől egyig némák; igyekezett visszaemlékezni beszédükre, azoknak a szavaknak az értelmére, amelyeket egymással való érintkezésükben használni szoktak, – és nem tudott. A szájuk kinyílik, valami hang hallatszik, aztán szétszélednek, mozog a lábuk, – aztán nincs semmi.
Ilyenformán érezheti magát az ember, aki egyedül van a házban, s éjszaka hirtelen megelevenednek körülötte a tárgyak, mozogni kezdenek, s korlátlan hatalomra tesznek szert fölötte. És egyszerre csak törvényt ül fölötte a szekrény, a szék, az íróasztal és a dívány. Ő kiabálni kezd, vergődik, könyörög, segítségért kiált, a tárgyak meg valamit beszélnek egymás közt, a maguk nyelvén, s azután elvezetnék, hogy felakasszák; a szekrény, a szék, az íróasztal és a dívány. És a többi holmi csak nézné az egészet.
És a kötél általi halálra ítélt Vaszilij Kasirin kezdett mindent olyan aprónak látni, mint a játékszerek: a zárkáját, az ajtót és rajta a kerek nyílást, a szabályosan felhúzott óra ütéseit, a gondosan kiformázott erődöt, s különösen azt a rugóra járó puskás bábut, amelyiknek a léptei a folyosón kopognak, meg a többit, aki benéz hozzá a kémlelőnyíláson, hogy ijesztgesse, és szótlanul adja be neki az ételt. Amit érzett, nem is halálfélelem volt tulajdonképpen; a halált inkább még kívánta: minden ősi titokzatossága és érthetetlensége mellett is megközelíthetőbb volt az emberi értelem számára, mint ez az eszeveszett, fantasztikusan átalakult világ. Sőt mi több: a kísérteteknek és bábuknak ebben a tébolyodott világában a halál mintha teljesen megsemmisült volna, s elvesztette volna a nagy és titokzatos értelmét, maga is egészen gépiessé vált, – és csak ezért tűnt félelmetesnek. Jönnek, megfogják, elviszik, felakasztják, megrántják a lábát, elvágják a kötelet, leveszik, elszállítják, s bekaparják a földbe.
Az ember eltűnt a világból.”

Karinthy Frigyes: Géniusz

Va-Kondiában az egyik vakond kimerészkedik a föld alól és meglátja a fényt, a világosságot. A többiek bolondnak tartják és puszta fantazmagóriának tartják vakondtársuk felfedezését…

„- Hát miről is ír tulajdonképpen? – kérdezte egy egészen fiatal, vékony hang, könnyedén végigszagolva a társaságot.
– Azt én is szeretném tudni, – folytatta Pipere. – Az embernek belefájdul a feje. Őszintén szólva, én azt hiszem, megbolondult.
Akik olvasták a cikket, mind hajlandók voltak most már odanyilatkozni, hogy Géniusz nyilván megbolondult. Nem volt érdekesebb téma, valaki ajánlkozott, hogy majd elmondja a cikknek a tartalmát.
– Tudjátok, mindjárt a kezdete nagyon különös. Géniusz naivan ünnepélyes hangon kijelenti, hogy bámulatos dolgokról akar beszélni, hogy filozófiájában csodálatos lépést tett, amiről könyvet is akar írni, ha ez a cikk megteszi a kellő hatást. Különös szavakban beszél erről a felfedezésről.
– Felfedezés? Hát mi az?
– Hja, ha azt csak így el lehetne fújni! Hát először is valami zavaros fiziológiai tanulmánnyal kezdi. Az érzékszervek szubjektivitásáról beszél, abszolút és relatív megismerésről. Azt mondja, egy idő óta különös érzései vannak. Rájött, hogy a dolgok megismerésében és érzékelésében mi nagyon is szűk, szubjektív eszközökkel rendelkezünk csak. Azt mondja, kell, hogy a Létnek megmagyarázhatatlan, óriási jelentőségű tulajdonságai legyenek, amikről nekünk eleddig fogalmunk se volt.
– Ugyan!
– Hülyeség! Régi vicc.”

Aposztolosz Doxiadisz: Petrosz bácsi és a Goldbach-sejtés

Ez a matematika világába hatoló történet nem kevesebbet vállal, mint a szépirodalom és a matematika nyelvét úgy ötvözni, hogy ez segítsen minket, olvasókat abban, hogy felfogjuk, az ember mindig egy dologról beszél, csak mindig máshogyan. A mű központi eleme a Goldbach-sejtés, ami egyfajta allegóriaként is értelmezhető: érdekes matematikai szinonimája világképünk, s ebből fakadó egzisztenciánk bizonytalanságának, mely modern világunk stabilnak tűnő, ám labilis alapjain nyugszik.
„Minden kettőnél nagyobb páros szám felírható két prím összegeként.” – e tétel bizonyítása a regény főhősének, Petrosz Papakrisztosznak élete és halála. Az ő történetét meséli el Petrosz bácsi unokaöccse, akinek a szemén keresztül megérthetjük, mit jelent a valós zsenialitás, és ezzel összhangban az is kiderül, hogy milyen egy igazi „matematikus”, vagyis az, hogy bizonyos dolgokat tanulni nem lehet, mert arra születni kell. További kérdéseket vet fel az olvasónak továbbgondolásra az emberi célokról, az igazságról és annak bizonyíthatóságáról, a szabadságról és az ehhez vezető út determináltságáról, felteszi a kérdést, hogy mennyire avatkozhatunk bele egy másik ember életébe, ill. beleavatkozhatunk-e, segíthetünk-e bárkinek megváltani a sorsát. A „Goldbach-sejtés” megoldásának problematikája mindannyiunk életében ott van – kérdés, mit kezdünk vele: megkeressük a megoldást vagy nem, s megtaláljuk-e avagy sem, s a megoldást át tudjuk-e adni másoknak, vagy személyes titok marad, örökre. A regény azért is érdekes, mert a matematikai problémák megismerése mellett valóságos matematikusok is megjelennek (Gödel, Hardy, Littlewood), életrajzi adataiknak megfelelő szerepben. Doxiadisz regényének megértéséhez nem szükséges matematikai előképzettség, azonban jó, ha otthonosan mozgunk az emberi lét kérdéseinek birodalmában. S a végén matematikai pontossággal eldönthetjük, végül sikerült-e Petrosz bácsinak bizonyítani a sejtést, vagy sem.

Aposztolosz Doxiadisz 1963-ban született Ausztráliában, majd Athénban nőtt fel. Tizenöt éves korában felvették a New York-i Columbia Egyetemre, miután egy eredeti meglátásokat tartalmazó tanulmányt juttatott el a Matematikai Tanszékre. A matematikai diploma megszerzése után azonban film- és színházi rendező, műfordító és író lett. A Petrosz bácsi és a Goldbach-sejtés több mint húsz országban jelent meg nagy sikerrel.

„Végre megértettem a feliratot Platon akadémiájának bejáratánál: Medeis ageometretos eiseto – ’Aki a geometriához nem ért, annak tilos a belépés’. Estém tanulsága kristálytisztán rajzolódott ki: a matematika valami olyan dolog, ami végtelenül érdekesebb, mint másodfokú egyenletek megoldása vagy testtérfogat-számítás, mint minden alantas feladat, melyekkel az iskolában küszködtünk. Beavatottjai a szellem mennyországában időznek, egy fenséges és költői birodalomban, ahova a laikus tömegek nem léphetnek be.
(…)
– Íme: ez a zseni bebizonyította … megdönthetetlenül bebizonyította! … hogy bármilyen axiómákból indul ki az ember, az így kapott számelmélet szükségszerűen tartalmazni fog bizonyíthatatlan állításokat!
– Mármint hamis állításokat, nyilván.
– Nem, igaz állításokat… igazakat, mégsem bizonyíthatókat!
Petrosz talpra szökkent.
– Ez lehetetlen!
– Nem, nem az, és íme itt a bizonyítás, ezen a tizenöt oldalon: ’Az igazság nem mindig bizonyítható!’
(…)
Egyetlen más emberi tevékenység sem képes úgy feltárni az Igazság és a Szépség ötvözetét, mint egy fontos tétel megértése, hacsak talán a vallásos miszticizmus nem (amiről nincs tapasztalatom). Még ha tanulmányaim szerények voltak is, ha az egész nem jelentett is többet, mint lábujjamat beledugni a hatalmas Matematika-óceánba, mindörökre nyomot hagyott az életemen, hogy egy pillanatra betekinthettem a felsőbb szférákba. Ez hihetőbbé, már-már kézzelfoghatóvá tette számomra az Ideák létezését.”

George Orwell: 1984

“Akik a múltat irányítják, azok a jövőt is. Akik a jelent irányítják azok a múltat is.”

A mindenki által ismert és ezért különösebb bemutatásra nem szoruló szatirikus regény 20. századi disztópia – számunkra immár egy múlt korban játszódik, mégis most vált igazán aktuálissá. A prófécia látszólag nem teljesült, ám ha kicsit jobban körülnézünk, talán észrevesszük, hogy Orwell jóslata sok apró részletében mégis megvalósult: a mindent és mindenkit megfigyelés alatt tartó “Big Brother” (Nagy Testvér), a „Gondolatrendőrség”, a köznyelv romlása, a történelem bizonyos érdekek szerinti hamisítása, elferdítése, a kulturális hanyatlás – s ráadásul ehhez ma már nem is kell erőszak: az emberek önként és dalolva vetik alá magukat ennek a közös akaratnak.

A regény lényegében azt mutatja meg, hogy miért nem lehet egy rendszeren belül az ellen fellázadni, miért van eleve bukásra ítélve minden ilyen próbálkozás. Épp ez a gondolat, valamint a sok utalás és párhuzam nem igazán könnyíti meg az olvasó dolgát; a mű nyomasztó légköre pedig napokig kísérti még az embert. Ám ennek ellenére nemcsak hogy érdemes elolvasni, hanem szükséges is, mert általa valamit ma tisztábban átláthatunk.

„Hallottatok már mendemondákat a Testvériség létezéséről. Kétségtelen, hogy megvan róla a saját elképzelésetek is. Valószínűleg összeesküvők óriási alvilági szervezetének képzelitek, akik sejtszerűen, titokban gyűléseznek, üzeneteket firkálnak a falakra, s jelszavak vagy különleges kézmozdulatok segítségével ismerik fel egymást. Semmi ilyesmi nem létezik. A Testvériség tagjainak nincs módjukban egymásra ismerni, s egy-egy tag a többiek közül csak nagyon kevésnek a kilétéről tudhat. Még Goldstein maga sem tudná, ha a Gondolatrendőrség kezébe kerülne, megadni nekik a tagok teljes névsorát, de még csak olyan információt sem, amely egy teljes névsorhoz juttathatná őket. Ilyen névsor nem is létezik. A Testvériséget azért nem lehet megsemmisíteni, mert nem közönséges értelemben vett szervezet. Semmi más nem tartja össze, csak egy eszme, amely elpusztíthatatlan. Nem kaptok soha egyéb támogatást, csak ezt az eszmét. Nem lesz részetek sem bajtársiasságban, sem bátorításban. S ha végül elfognak bennetek, nem segítünk. Sohasem segítünk a tagjainkon. Legfeljebb, ha feltétlenül szükséges, hogy valakit elhallgattassunk, néha be tudunk csempészni a fogoly cellájába egy borotvapengét. Bele kell törődnötök, hogy eredmények nélkül és remény nélkül éljetek. Egy ideig dolgozni fogtok, aztán elfognak bennetek, vallani fogtok, s aztán meghaltok. Csak ezek lesznek a látható eredmények. Nincs esély rá, hogy bármilyen észrevehető változás létrejöjjön még a mi életünkben. Mi már halottak vagyunk. Igazi életünk a jövőben van. Egy maroknyi porként és csonthalmazként veszünk majd részt benne. De hogy milyen messze van ez a jövő, nem tudhatjuk. Lehet, hogy százévnyire. Jelenleg csak annyit tehetünk, hogy apránként kiszélesítjük az értelem területét. Nem léphetünk fel kollektíven. Tudásunkat kifelé csak egyéntől egyénig, nemzedékről nemzedékre terjeszthetjük. A Gondolatrendőrséggel szemben nincs más lehetőségünk.
(…)
Akár a 3. fejezet, az 1. fejezet sem mondott neki igazában semmit, amit eddig ne tudott volna; csak rendszerezte meglévő ismereteit. Elolvasásuk után azonban még biztosabb volt benne, mint azelőtt, hogy nem őrült. Az, hogy kisebbségben van, ha akár egymaga alkotja a kisebbséget, még nem jelenti azt, hogy őrült valaki. Van igazság, és van hazugság, s ha akár az egész világ ellenében is az igazsághoz ragaszkodunk, még nem vagyunk őrültek. A lenyugvó nap egy sárga sugara ferdén besütött az ablakon, s ráhullott a párnára. Lehunyta a szemét. Az arcára tűző napsugár s a lánynak testéhez simuló puha teste valami erőt adó, altató, bizakodó érzést ébresztett benne. Biztonságban van, minden rendben van. Úgy aludt el, hogy azt mormogta: „A józan ész nem statisztika dolga”, azzal az érzéssel, hogy e megállapításban mélységes bölcsesség rejlik.
(…)
– Bánom is én! A végén csak legyőznek! Előbb-utóbb rájönnek, hogy kicsodák vagytok, s akkor darabokra tépnek.
– Látod valami jelét annak, hogy ez készülőben van? Vagy valami okot, amiért meg kellene történnie?
– Nem. Csak hiszek benne. Tudom, hogy fel fogtok sülni. Van valami a világegyetemben – nem tudom, mi: valami szellem, valami elv, amelyet sohasem fogtok legyőzni.
– Hiszel Istenben, Winston?
– Nem.
– Akkor hát mi az az elv, amely le fog győzni bennünket?
– Nem tudom. Az Emberi Szellem.”

Daniel Keyes: Az ötödik Sally

Sally Porter az élet kellemetlen helyzetei ellen azzal védekezik, hogy elveszíti öntudatát. De ezzel nincs vége a dolognak. Mikor újra magához tér, új helyzetben találja magát. Az idő továbbhaladt és ő nem tud róla számot adni. Olyasmikre próbálják emlékeztetni, amiket tudtával nem követett el. Első ránézésre ez egy többszörösen hasadt személyiség története… A jámbor, félénk Sallyben négy további én lakozik, még saját nevük is van. Bella tömény érzékiség, Nora merő intellektualitás, Derry csupa jóindulat, Jinx pedig – tőle isten óvjon – maga a megtestesült agresszivitás. Ezeket a gyerekkorban lehasadt, önálló életre kelt személyiségdarabokat kellene szép sorjában visszaolvasztani a helyükre, létrehozni Sally valódi, gazdag, sokrétű személyiségét. A küzdelemnek Sally segítője, dr. Ash számára is nagy a tétje. Ő is válságban van, belsőleg belerokkant a hivatásába, kiégett, házassága tragédiába torkollott. Sally esete a próbakő: meg tudja-e tehát egymást gyógyítani orvos és betege, s lesz-e a sok kis én-ből egy integrált „mi-tudat”?

„Egyszer volt, hol nem volt, időtlen időkkel ezelőtt, gondolta, messze-messze visszafelé. A védővonalak előtt. Az emberi öntudattá hasadása előtt, amikor még minden elme egy volt, nem voltak elkülönült személyiségek, csak egyetlen egyetemes Elme, mindenki beszéd nélkül tudott és kommunikált. Minden elme kölcsönösen egymásba hatolt. Mindegyik nyíltan megosztotta a gondolatait mindenkivel. Nem volt félelem. Nem volt fájdalom. Nem volt harag. A parancsok kimondatlanok voltak. Az Elme úgy működött, mint egy hatalmas szél, és a lelkek mind úgy sodródtak benne, mint a szélfútta levelek. Semmi nem maradt rejtve. Nem volt gyanakvás, féltékenység, gyűlölködés… Minden egyes elme nyitva állt a totalitás előtt. Nem volt gyötrött tudattalan. Nem voltak lidércnyomások. Egyetemes szellem lebegett a föld fölött. Aztán valami előreláthatatlan történt. A telek hosszabbak és hidegebbek lettek, mint azelőtt. Az emberi emlékezet évtízezredei során soha nem emlékeztünk ilyen hidegre. Számtalan has korgott, nyaggatta az Elmét, sürgetően több ennivalót követelt. De nem volt elég. Így hát a nagy Elme úgy határozott, hogy egyes szájakat etetni fog, a többieket pedig visszametszi, mint az ágakat. Néhány tízezer testre fogja korlátozni magát, a többieket pedig elbocsátja. Aztán egyetlenegy ellenállt. Az összes nőstény közül ez az egy elszigetelt magának egy sarkot, az öntudatos egyedüllét kicsiny szigetét, elcsente részesedését a teljes Elméből. A közösség nem tudta, hol van vagy kicsoda, csak ösztönösen megérezte az elszigetelődés durva élét valahol az egyetemes tudatban. Ez a nő én voltam. Én másnak születtem, mint a többiek. (…) Egy új emberfajta anyjává váltam, melynek minden tagja saját tudattal rendelkező individuum, és örökre kihasadt az emberi faj nagy, közös létéből, csak titokban surran vissza néha, elidőzik álmokban, őrültségben, misztikus megvilágosodásokban, hogy fenntarthassa magát, de soha nem azért, hogy osztozzon a legfelsőbb emberi szellem közös tudatában. Lehasadt leszármazottaim sokasodtak és szaporodtak, és mivel tudatában voltak a testüknek, erősek lettek. Titkos ambíciók, kapzsiság és kéjvágy fejlődtek ki bennük. Nemzedékeik nemzedékeket nemzettek, és felfedezték a tüzet, a kereket, a kést és az ágyút, és leigázták a földet, mert elszaporodtak, miközben a nagy Elme – aki nem törődött ezekkel a kitaszítottakkal – még mindig csak nyesegetett. És az Új Nép megtanulta a gyűlölködést és a háborút. Minden egyes elszigetelt örököse “Léleknek” vagy “Szellemnek” nevezte emlékezetében a nagy Elmét, és hajtotta a vágy, hogy visszataláljon Hozzá. De nem volt már többé egyetlen nyelv, egyetlen beszéd, egyetlen gondolat az egész föld. Nagy Bábel lett belőle. Így teremtette meg az emberi faj a saját többszörös személyiségeit, és attól fogva boldogtalanul élt, amíg csak…”

Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?

Philip K. Dick a sci-fi irodalom egyik meghatározó alakja, akinek fő témája a látomásaiból táplálkozó, „valami nem stimmel a valósággal” felismerése hősein keresztül. A szárnyas fejvadász alapjául szolgáló mű Dick egyik legnépszerűbb regénye, ám nem ezért került az ajánlóba, hanem amiatt, hogy ebben a regényben teszi fel azokat a kérdéseket, ami mellett egy ponton túl nem igazán lehet elmenni. Anélkül, hogy belemennénk a részletekbe, a lényeg, hogy ez a mű az öndefiníció viszonylagosságáról és rendkívüli sérülékenységéről ad egy kis ízelítőt, egyfajta „identitáskereső” mű, s ezzel egy időben azt is bemutatja, hogy a hamis empátia hogyan vezet az embert robottá tévő csordaszellemhez, mindezt az androidok és az emberek végső harcán keresztül tálalva. A könyvet az Agave kiadásában érdemes elolvasni, a benne foglalt elemzésekkel együtt.

„Rick Deckardot az ágya melletti hangulatorgona vidám kis áramcsípéssel ébresztette. Meglepődve – mindig meglepődött, hogy egyik pillanatról a másikra csak úgy ébren találja magát – felkelt, és nagyot nyújtózott színes pizsamájában. Az ágyban felesége, Iran kinyitotta szürke, csöppet sem vidám szemét, pislogott, majd nyögve megint lehunyta.
– Túl gyengére állítottad a Penfieldet – mondta a férfi. – Átkapcsolom, és mindjárt felébredsz…
– Ne nyúlj az én beállításomhoz! – szólt rá élesen az asszony. – Nem akarok felébredni.
(…)
A ’hold’ festett. A nagyításokon – egy ilyet látnak a képernyőn most – ki lehet venni az ecsetvonásokat. Arra is van bizonyíték, hogy a csenevész növények förtelmes, terméketlen talaj is hamis.
(…)
A másolatok kezdenek túl valóságosak lenni.”

Jostein Gaarder: A kártya titka

Jostein Gaarder nevét a Sofie világa című, gyerekeknek írt filozófiatörténete tette világszerte ismertté. A kártya titka is filozófiai kérdéseket boncolgat, s elsősorban arra keresi a választ, hogy kik vagyunk valójában, és honnan jöttünk. A regény kamasz hőse, Hans Thomas Görögország felé utazik édesapjával, hogy megkeressék a fiú édesanyját, aki elhagyta őket. Az utazás egyik állomásán a városka öreg pékmestere négy zsömlét ad Hans Thomasnak, aki az egyik zsömlében titokzatos könyvet talál. A zsömlekönyv rejtélyes családregény, s Hans Thomas lassan rájön, hogy a saját családtörténetét olvassa. Megtudja, hogy kik voltak a nagyszülei, hogyan találtak egymásra szülei, s miért hagyta el őket az édesanyja. Különös kártyajáték folyik: 52 kártyalap elevenedik meg, hogy HansThomas megérthesse, ki is ő valójában, s ki az a titokzatos Joker, aki „túl sokat gondolkodik, s túl sokat tud”. Miközben a fiú maga is résztvevője, szereplője lesz a családregénynek, útjuk is a végéhez ér: de vajon sikerül-e hazavinni a gyönyörű mamát? Ő vajon tudja-e, hogy kicsoda is tulajdonképpen, s tudja-e már Apa, Hans Thomas, s tudjuk-e mi is, mindannyian?

„A joker valójában egy kis bolond, aki sokban különbözik a többiektől. Nem olyan, mint egy treff, egy káró vagy egy kőr. Nem olyan, mint egy nyolcas vagy egy kilences, de nem is király vagy bubi. Kívül áll mindazon, aminek a többiek részeivé váltak. Beletették a kártyacsomagba, de nem tartozik oda. Éppen ezért ki is lehet emelni onnan anélkül, hogy bárkinek hiányozna.
(…)
Nagyon szeretnék kigondolni egy olyan gondolatot, amely annyira bonyolult, hogy képtelen lennék végiggondolni, de sajnos nem megy.
Eltűnődtem azon, amit mondott, végül arra jutottam, hogy a gondolkodás művészetét sem sajátíthatja el bárki.
Egyikük hirtelen sírva fakadt. A Káró Hármas volt az.
– Én pedig… – mondta szipogva.
A Kilences átkarolta, mire a Hármas befejezte a félbehagyott mondatot.
– Szeretnék felébredni… de már ébren vagyok.
(…)
– A varázsló kabátujjából potyogtunk ki, és eleven lényként kalimpálunk a levegőben! – kiabálta. – Szerintem ez nagyon különös!
(…)
Látod ott azt a kisgyereket? Homokvárat épít. Amikor kész, pár másodpercig megcsodálja, aztán összerombolja, és új vár építésébe fog. (…) Titokzatos kezek varázsolnak elő, majd tűntetnek el bennünket. (…) Nincs szilárd talaj a lábunk alatt. De még homok sem. Mi magunk vagyunk a homok. (…) A gondolat nem vész el, Hans Thomas. (…) Az athéni filozófusok úgy vélték, hogy van olyasmi, ami nem tünékeny. Platón az ideák világának nevezte ezt. Mert nem a homokvár a legfontosabb, hanem az a kép, amely a fiú fejében létezik, még mielőtt belefogna a várépítésbe. Mivel magyaráznád különben, hogy a fiúcska nyomban összerombolja a várat, amit az imént épített fel. (…) Még soha nem fordult elő veled, hogy le akartál rajzolni vagy elkészíteni valamit, ami végül nem sikerült? Újra és újra próbálkozol, hajt az elégedetlenség. Mégpedig azért, mert benned sokkal tökéletesebb kép él, mint a másolat, amit a kezeddel próbálsz megformálni. Mindennel, ami csak körülvesz bennünket, hasonló a helyzet. Élnek bennünk bizonyos elképzelések arról, hogy amit magunk körül látunk, jobb is lehetne. És tudod, miért gondoljuk így? (…) Mert a bennünk élő képek az ideák világából származnak. Mert valójában az az otthonunk. Érted? És nem ez itt idelent a homokozóban…
(…)
Most pedig mondja el mindenki a mondatát – hallottam az éles kis hangot. A pasziánsz csak akkor nyeri el valódi értelmét, ha a részeket értelmes egésszé fűzzük össze. Elvégre közös az eredetünk.
(…)
Mindenki tudja, hogy más voltam, mint a többiek. Ezért voltam ilyen visszahúzódó.
A törpék hegyezni kezdték a fülüket. Úgy tetszett, érdekli őket, miben különbözik tőlük a kis bajkeverő.
– Sehol sem vagyok otthon – folytatta. – Nem vagyok kőr, káró, sem pedig treff vagy pikk. De király, bubi, sőt nyolcas, vagy ász sem. Joker vagyok, de hogy ki is a joker valójában, arra nekem kellett rájönnöm. Ahányszor csak oldalra hajtom a fejem, arra figyelmeztetnek a csengettyűk, hogy nem tartozom senkihez. Nincsen számom, és nincsen foglalkozásom sem. Nincs olyan ügyes kezem, mint a treffeknek, és nem olyan erős a karom, mint akármelyik pikké. Így kívülállóként figyelem őket, hogy mit csinálnak. Ennek a helyzetnek köszönhetem, hogy sok mindent láttam, amit ők nem vesznek észre. (…) A törpék nap mint nap ellátták teendőiket. De hiába keltek fel reggel, soha nem voltak eléggé ébren. Látták a napot, a holdat, a csillagokat és maguk körül mindent, ami létezik. De nem látták eléggé. Jokerrel másképp történt. Ő abban a hátrányos helyzetben volt, hogy mindent mélyebben látott, hogy igyekezett a dolgok mélyébe hatolni. (…) Egy földön játszódó titokzatos mese szereplői vagyunk. Hát nem csodálatos? – mondta végül, és néhányszor belecsípett a karjába, hogy megtudja, valóban létezik-e. (…) Megtaláltam a választ. És ehhez mindenki hozzájárult kicsit. Önmagában senki nem elég ahhoz, hogy rájöjjön a megoldásra. Össze kell dugni a fejünket ahhoz, hogy kitaláljuk a legegyszerűbb gondolatot. Túl sok bíborital csurgott le a torkunkon. Joker egy titokzatos lény, de ti ugyanolyan titokzatosak vagytok magatok is. Csak nem veszitek észre. De még csak nem is érzitek. Mert amikor bársonyitalt isztok, csak a méz a levendula, a citrom, a ringló ízét érzitek. Egyek vagytok a természettel, de anélkül, hogy átélnétek ezt az érzést. Mert az, aki az egész világot a szájában tartja, megfeledkezik arról, hogy szája is van. Az a lény, aki karjában, lábában érzi a világ minden ízét, megfeledkezik arról, hogy létezik. Hányszor belefogtam, hogy elmondjam az igazságot, de nektek nem volt fületek ahhoz, hogy meghalljátok. Eldugaszoltátok a hallójáratokat almával, körtével, eperrel, banánnal. Ugyanígy bántatok a látásotokkal is. De mire való a szem, ha nem arra, hogy lássatok vele? Ti viszont állandóan csak azt lestétek, hogy lehet még több bíboritalhoz jutni. (…) Van még valami, amit tudnotok kell – hallatszott Joker egyre nyugodtabb hangja. – Kicsoda valójában Frode? Ő is egy titokzatos bábfigura. Csakhogy ő egy másik kártyacsomaghoz tartozik. Hányan élnek abban a másik kártyacsomagban? Nem tudjuk. No és azt sem, ki osztja a lapokat. Egyvalamit azonban tudok. Frode is egy életre kelt bábfigura. Kinek a fejéből pattant ki, kérdem én. Kérdem, kérdezem, kérdezek folyton. De valamikor talán meglelem a választ.”

Clifford D. Simak: A város

Ez a könyv mélységes kritika az emberről az embernek – a történet alapján a kutyáktól. Akkoriban játszódik ugyanis a mű alapjául szolgáló kerettörténet, amikor már réges-rég nem él ember a földön, hanem a kutyák azok, akik úgyszólván a helyükre léptek, és az ő mondavilágukban szerepel már csak az ember, mint hajdan létezett afféle mitikus lény. Önmagában már ez a keret sokat sejtet, ám a regényben szereplő nyolc monda, mely egy család történetén keresztül mutatja be az emberiség utolsó korszakát. Van itt minden, ami a mai világunk figyelmének középpontjában áll: világkormány, egyre élethűbb robotok, űrutazás, hosszantartó hibernáció és többdimenziós létforma, az emberi korlátoltságból kitörő mutánsok, és még folytathatnánk a sort. Ennél aktuálisabb már nem is lehetne Simak műve, holott 1952-ben írta. Egyfajta identitás-kereső műként is tekinthetünk a regényre, amiben az ember keresi helyét a világban, aztán, hogy megtalálja-e, kiderül a végére…

A mondákból kirajzolódó történet röviden az, hogy az emberiség, amikor már képtelen tovább elviselni a szupercivilizált városok zsúfoltságát, de az elért tökéletességtől sem szeretne megválni, úgy dönt, elhagyja a földet, és egy másik bolygóra települ át. Van azonban néhány ember, aki valamiféle kitörölhetetlen, ősi nosztalgia folytán mégsem képes megtenni ezt a lépést, és nem kér a csábító álomból. Ők ott maradnak a városban, s az elburjánzó tájakat a kutyák veszik birtokukba. A még tovább élő néhány humanoid robot segítségével ekkor egy másik civilizáció kezdődik, mely évezredek múltán kutatni kezdi saját eredetét.

„A társadalmi nyomás volt az, ami az emberi nemet együtt tartotta évezredeken át, ugyanúgy, mint ahogyan az éhség kényszere társadalmi rendszerük rabszolgáivá tette a hangyákat. Az emberi lénynek az az igénye, hogy kivívja embertársai helyeslését, a társadalmi hovatartozás kultusza – pszichológiai, sőt majdnem fiziológiai szükséglete annak, hogy gondolat és tett helyeslésre találjon. Erő, amely visszatartotta az embereket a korlátok átlépésétől, erő, amely a társadalom biztonságát és az emberi szolidaritást produkálta, az ember családjának együttműködését. Hányan mentek halálba ezért a helyeslésért, hányan áldozták fel magukat, hányan éltek olyan életet, melyet utáltak és megvetettek, ezért a helyeslésért? Mert nélküle magára maradt, számkivetett lett volna az ember, mint a csordából kivert állat. Mindez természetesen szörnyű dolgokhoz vezetett csőcselékpszichológiához, faji üldözéshez, tömeges atrocitásokhoz a patriotizmus vagy a vallás nevében. De ugyanakkor ez a kapocs tartotta össze a fajt, ez tette lehetővé kezdettől az emberi társadalmat.
És Joe-ból mindez hiányzik. Joe egy fikarcnyit sem törődik ezzel. Nem érdekli, hogy mit gondolnak róla. Nem érdekli, hogy helyeslik vagy sem azt, amit tesz.
(…)
Visszapillantott a kupolára, amely apró, fekete valamivé törpült a távolban.
Ott emberek vannak, akik képtelenek látni a Jupiternek nevezett szépséget. Emberek, akik azt hiszik, hogy gomolygó felhők és záporozó esők sötétítik el a bolygó felszínét. Látásra képtelen emberi szemek. Nyomorúságos szemek. Szemek, melyek nem látják a szépséget a felhőkben, szemek, melyek nem látnak át a viharon. Testek, melyek képtelenek érezni a szétporladó folyadék szilaj rohanásából áradó csodálatos zene varázsát. Emberek, akik egyedül járnak, szörnyű magányban, és nyelvükkel beszélnek, mint ahogyan a cserkészek karjelekkel közlik üzeneteiket. Emberek, akik képtelenek kinyúlni és kitapintani egymás szellemét, mint ő most a Towserét. Emberek, akik örökre ki vannak zárva ebből a személyes, bensőséges érintkezésből más élőlényekkel.
Ő, Fowler, idegen dolgokból áradó borzalmat várt itt a bolygó felületén, azt várta, hogy fedeznie kell magát ismeretlen fenyegetésekkel szemben, és fölvértezte magát a nem földi szituációk ellen. És ehelyett olyasmit talált, ami nagyszerűbb mindennél, amit az ember valaha is ismert. Gyorsabb, biztosabb testet. A gyönyör érzését, az élet mélyebb átélését. Élesebb agyat. A szépség világát, melyhez hasonlót még a Föld álmodói sem képzeltek el.
(…)
Fokról fokra, ahogy a mondakör kifejlik, az olvasó egyre pontosabb képet kap az emberi fajról. Fokozatosan kialakul meggyőződésünk, hogy ilyen faj nem létezhet másutt, csak a tiszta fantáziában. A valóságban ilyen faj nem emelkedhetett volna az alacsony kezdettől a kultúrának arra a fokára, amellyel a mondák megajándékozzák. Túlságosan szegényesek az eszközei. Az előbbiekben már nyilvánvalóvá lett instabilis volta. Elfogultsága, mely a technikai civilizációhoz vonzotta az egészségesebb, józanabb koncepción alapuló kultúra helyett, jellemének alapvető gyengeségére mutat.
Most pedig a következő mondából megtudjuk, hogy a kommunikációs képesség milyen korlátozott volt, és ez a körülmény semmiképpen sem segíti a fejlődést. Azt a nehézséget, hogy az ember képtelen volt megérteni és elismerni egy másik ember gondolatát és szempontjait, a technikai készség semmilyen mértéke sem oldhatta volna meg.
Tisztában volt ezzel maga az ember is, mint kitűnik a juwaini filozófia utáni aggodalmas vágyakozásból, de látjuk, hogy azt sem a megértésért kívánta, melyet megkaphatott volna, hanem a hatalomért, a dicsőségért és a tudásért, melyet lehetővé tett volna. Juwain filozófiáját az ember úgy tekintette, mint eszközt, amely két nemzedék életén belül százezer évvel viszi előre.
A mondákból világossá válik, hogy az ember állandóan versenyt futott, és ha nem önmagával, akkor valamilyen képzelt lénnyel, amely már a sarkában van, és amelynek leheletét már a hátán érzi. Az ember vad mohósággal törekedett a hatalomra és a tudásra, de sehol sem található egyetlen célzás arra nézve, hogy ha eléri őket, mit tett volna velük.
A mondakör szerint az ember egymillió évvel ezelőtt a barlangokból jött. És mégis csak a következő monda kora előtt alig százegynéhány évvel küszöbölte ki a gyilkolást mint életmódjának egyik alapvető jellemzőjét. Ebből látható vadságának igazi mértéke: egy millió év után szabadította meg magát a gyilkolástól, és ezt nagy teljesítménynek tartja.
E monda elolvasása után a legtöbb olvasó könnyen magáévá teheti Kóbor elméletét, mely szerint a mesemondó az embert mitikus szalmabábként, szociológiai tanmese hőseként kezeli, szinte antitéziseként mindannak, amit a kutyák képviselnek.
Aláhúzza ezt az ember céltalanságának mindig visszatérő bizonyossága és az, hogy folyton kapkod egy életmód után, amely mégis állandóan kisiklik a kezéből, valószínűleg azért, mert sohasem tudja pontosan, hogy mit akar.
(…)
Hacsak elérhető volna az egyezség. Ha a mutánsok és az emberek együtt tudnának dolgozni. Ha el tudnák felejteni ezt a félig rejtett háborút, ami zsákutcába torkollt, akkor hármasban, az ember, a kutya és a mutánsok, messze juthatnának.
Webster megrázta a fejét. Túl sokat nem szabad várni. A különbség túl nagy, a szakadék túl széles. Az emberek gyanakvása és a mutánsok toleráns, lenéző gúnya elválasztja őket egymástól. Mert a mutánsok más fajta, változat, amely túl nagyot ugrott előre. Emberek, akik igazi individuumokká váltak, akiknek nincs szükségük a társadalomra, nincs szükségük az emberek helyeslésére, rokonszenvére, akikből végképp hiányzik a fajt összetartó nyájösztön, akik immúnisak a társadalmi nyomással szemben. És a mutánsok miatt a kutyamutánsok kis csoportja sem volt gyakorlatilag sok hasznára idősebb fivérének, az embernek. Mert a kutyák több mint egy évszázada csak vigyáznak, mint rendőrök szolgálnak, megfigyelés alatt tartják az emberi mutánsokat.
(…)
– Furcsa história – mondta Joe -, de valahogy sohasem törődtünk valami sokat azzal, hogy elfogadnak-e bennünket vagy sem.
És szavai mögött ismét ott volt a rejtett hatalmas gúnykacaj, a teljesen független ember kacagása, azé, aki az emberi közösség egész szövevényét egyetlen óriási tréfának tekinti. Valakié, aki egyedül jár, és így érzi jól magát. Egy emberé, aki az egész emberi nemet mulatságosnak és talán kissé veszedelmesnek látja – de csak annál mulatságosabbnak, mert veszedelmesebb. Egy emberé, aki nem érzi szükségét az emberek testvériségének, aki elutasítja ezt a testvériséget, mint végtelenül provinciális és patetikus dolgot, mint a XX. századi hazafias klubokat. …
– Alapjában véve – mondta Joe – maguk, emberek, roppant magányosságban élő népség. Embertársaikat sohasem ismerik meg. Nem tudják megismerni, mert nem rendelkeznek a megértés közös alapjával. Persze vannak maguknál is barátságok, de ezek tisztán emóción alapulnak, sohasem igazi megértésen. Meg is vannak egymással, de ennek is a tolerancia az alapja, és nem a megértés. A problémáikat egyezmények alapján oldják meg, de az egyezmények lényege egyszerűen az, hogy az erősebb karakterek leverik a gyengébb ellenállását.
(…)
– Nincs többé – gondolta. – Az utolsó kulcs is megsemmisült. A térkép nélkül, a város ismerete nélkül, amely húszévi munkáját vette igénybe, senki sem fogja megtalálni a rejtett helyiséget a kapcsolóval, a kerékkel és a számlapokkal az egyetlen lámpa alatt.
Senki sem fogja tudni pontosan, hogy mi történt. És ha valaki sejtené is, nincs semmilyen mód a megbizonyosodásra. De még ha valaki biztosan tudná is, nem tehet ellene semmit. Ezer évvel ezelőtt nem így lett volna. Annak idején az ember a legcsekélyebb utalás alapján is megfejtett bármilyen problémát.
De az ember megváltozott. Régi tudását és képességeit elvesztette. Elméje petyhüdtté vált. Egyik napról a másikra élt, minden cé1 nélkül. De régi hibáit megtartotta – a hibákat, melyeket saját szempontjából érdemekké szépített. Megtartotta rendületlen hitét, hogy ő az egyedüli faj, és övé az egyedüli lét, amely számit – a beképzelt egoizmust, amellyel megtette magát a teremtés urává.
Futó lábak zaja hallatszott az utcáról, és Webster felugrott a kandalló mellől. A magas, keskeny ablakhoz lépett.
Felkavartam őket – gondolta. – Most futnak. Izgatottak. Csodálkoznak, hogy mi van. Évszázadokig nem mozdultak ki a városból, de most, hogy nem tudnak kijutni, habzó szájjal igyekeznének kifelé. Szélesen elmosolyodott. Lehet, hogy annyira felkavarodnak, hogy talán még tesznek is valamit. A patkányok néha furcsa dolgokra képesek a csapdában, ha előbb meg nem vesznek. És ha mégis kijutnak – nos, akkor joguk van hozzá. Ha kijutnak, megszerezték a jogot, hogy ismét kezükbe vegyék az irányítást.”

Murakami Haruki: 1Q84

1984 már nem létezik. 1Q84 van. Kicserélődött a levegő, kicserélődött a táj – két hold ragyog az égbolton. Mindenkinek be kell illeszkednie az új világ rendjébe. Mint amikor új vad kerül be a vadonba, és megváltozott szabályok között kell életben maradnia. Murakami legújabb, minden korábbinál grandiózusabb – zenei és matematikai összefüggésekre komponált – trilógiája a világ teljességét igyekszik megragadni, eltörölve a valóság és a misztikum eddig ismert határait. A földi világ és az életek bonyolult hálózata az olvasót sem hagyja érintetlenül, menthetetlenül a könyv légies szövedékű gubójába kerül, egyre azt várva: mikor és miként születhet újjá – a másik világra…

„… a Légből szőtt gubó nem az a típusú írás, mely azért jött létre, hogy egyedül a szerzője értse és kész. Ha csak arról volna szó, hogy a saját szemmel látott, vagy átgondolt dolgokat dokumentum gyanánt rögzítse, ahhoz elég egy emlékeztető feljegyzést készíteni, nem kell körülményes irodalmi formába önteni. Viszont ez az írás mindenképpen feltételez valakit, egy másik embert, aki kézbe veszi és elolvassa. Épp ezért annak ellenére, hogy a Légből szőtt gubó nem irodalmi igénnyel íródott és sok naivitás van benne, megvan benne az a vonzerő, ami meg tudja ragadni az embert, felkelti az érdeklődését. Viszont ez a másik ember különbözik attól az általános értelemben vett olvasótól, aki a modern irodalmat rendszeres figyelemmel kíséri…
Ha így van, akkor miféle olvasót feltételezett a szerző?
Tengo természetesen nem jött rá. Csak annyit értett belőle, hogy ennek az egészen eredeti fikciónak, mely ékességet és selejtet egyaránt sodor magával, van még valami megfoghatatlan és különleges célja.
(…)
Nem én zavarodtam meg, hanem a világ.
Ez az. Rendben van.
Egy adott időben, valamikor az én világom megsemmisült, vagy kivonult innen, és egy másik lépett a helyére. Vagyis az én tudatom még az eredeti valósághoz kötődik, de közben a világ maga már mássá vált. A változás azonban jelenleg még csak korlátozottan jelenik meg. Az új világ nagyrészt azon mód folytatódik, abból az eredetiből kiindulva, amit eddig megismertem. Épp ezért az életet többnyire nem éri jelentős hátrány (legalábbis eddig). Viszont ha a „változó rész” így halad tovább, a környezetemben valószínűleg további nagy eltérések adódhatnak. Ha viszont tényleg úgy történt (ahogy feltételezem), vagyis a világ, amelyben állok, tényleg kicserélődött, akkor ez pontosabban hol, mikor és hogyan esett meg?
(…)
Tegye meg nekem, hogy megjegyez valamit: valójában minden más, mint aminek látszik. Igazság szerint most olyat tesz, ami szokványosnak éppen nem mondható, ugye? Különösen szokatlan, ha ezt egy nő teszi. És ha ilyen különleges dolgokat művel, a hétköznapiak – hogy is mondjam – talán egy cseppet másnak fognak látszani, mint egyébként. Magam is megtapasztaltam ezt. De a látszat nehogy megtévessze ám! Rendszerint csak egy valóság létezik.
(…)
Aomame napjai úgy teltek a nyár közepén, hogy mindezt folyton észben tartotta. Ilyenkor az emberek igazi nyári pihenőjüket töltik, sok üzlet leeresztette a redőnyt is, úgyszólván csak lézengenek az utcákon. Kevesebb az autó, a város elcsendesedik. Néha az ember azt sem tudja, hová került és megkérdezi magától: létezik ez egyáltalán? Ha meg nem, hol keressük a valóságot? Aomaménak fogalma sem volt róla. Épp ezért nem tehetett egyebet, mint hogy elfogadja az egyetlen valóságnak azt, ami van, és összeszedve minden erejét, valahogy átverekszi magát rajta.
Nem félek a haláltól, állapította meg magában ismét Aomame, csak az félelmetes, ha kicsöppen valaki a valóságból, mely elhagyja őt.
(…)
– Ha üresség keletkezik, valami eljön, hogy betöltse. Mindenki ezt csinálja.
– Mindenki ezt csinálja?
– Ezt bizony – jelentette ki Tengo apja.
– Te milyen ürességet töltesz be?
Az apja gondterhelt arcot vágott. Hosszan lecsüngő szemöldöke eltakarta a szemét. Aztán némileg lenézően mondta:
– Te nem érted?
– Nem értem.
Az apa orrlukai kitágultak, egyik szemöldöke kissé fölemelkedett. Mindig ilyen képet vágott, ha valami nem tetszett neki.
– Ha valamit magyarázni kell, azt magyarázhatják már akárhogy, úgyse fogod megérteni. (…)
– Akkor ki az én apám?
– Puszta üresség. Anyád az ürességgel feküdt össze, abból szült téged. Én töltöttem be az ürességet.
(…)
– Az emberek nagy többsége nem kíván a gyakorlatban igazolható igazságokat. Az igazság, ahogy ön mondja, a legtöbb esetben erős fájdalommal jár. Az emberek jó része pedig nem kíván fájdalmas igazságokat. Szép, szívet gyönyörködtető történetekre van szükségük, melyek értelmesnek tűntetik fel a létezésüket. Ezért jöhetnek létre a vallások.
A férfi körözött néhányat a fejével, aztán folytatta:
– Ha egy A elmélet jelentőséggel teljesnek mutatja be egy ember létét, akkor az számára az igazság, ha egy B elmélet viszont erőtlennek és jelentéktelennek tűnteti föl, akkor az hamisnak minősül. Teljesen világos. Ha pedig valaki azt állítja, hogy B elmélet az igaz, akkor az emberek utálata fogja övezni, állítását semmibe veszik, ő maga támadások kereszttüzébe kerül.
(…)
A lényeg azonban, hogy a regény, a Légből szőtt gubó óriási segítséget jelent a helyzet megfejtéséhez.
Minden ezzel a regénnyel kezdődik.
És egyáltalán nem jelentéktelen szerepet kaptam ebben a regényben. Sőt, talán még azt is mondhatjuk, hogy én vagyok az egyik főszereplő.
Aomame körülpillantott. Egyszóval én a Tengo által létrehozott regényben vagyok, gondolta magában. Bizonyos értelemben benne az ő testében. És a nő ráébred: úgy is mondhatjuk, hogy a teste templomában vagyok. (…) Lehet, hogy én Tengop véráramában vagyok, és a testében keringek. Keményen megküzdök a behatoló idegen anyag (vagyis saját magam) likvidálására törekvő és támadásba lendülő fehérvérsejtekkel, és egyre csak célom, a betegség góca felé tartok. Ahogy ezt végiggondolta, Aomamét végre valami kis melegség öntötte el. Elvégeztem a rám bízott feladatot. Kétség sem fér hozzá, hogy nehéz küldetés volt. Eléggé féltem is. De a háborgó mennydörgésben hideg fejjel, hiánytalanul elvégeztem a munkát. Úgy, hogy közben valószínűleg Tengo is figyelt. Aomame büszkeséget érzett. (…) Ha továbbvisszük a vérkeringés-analógiát, akkor én küldetését teljesített salakanyagként hamarosan bekerülök a vénákba, és nemsokára a testen kívülre lökődöm. Így működik a test, ezt a sorsot nem lehet elkerülni. De ez jól van így, gondolta Aomame. Én most benne vagyok Tengoban. Testének melege vesz körül, szívverése kalauzol. Logikája és szabályai is irányítanak. Meg minden bizonnyal szövegének stílusa is. De hisz ez csodálatos. Ez, hogy benne lehetek.
Aomame a földön ülve becsukja a szemét. Orrát a könyv lapjai közé dugja, és beszívja annak szagát. A papír szagát, a nyomdafesték szagát. Csendesen rábízza magát az ott hömpölygő áradatra. Hallgatja Tengo szívverését.
Ez itt az ő királysága, gondolja.
Én készen állok a haláléra. Bármikor.
(…)
Vagyis akkor – kérdezte Tengo saját magától – ez itt egy regény világa? Én valamiféle működésnek köszönhetően elszakadtam a valóságos világtól, és bekerültem a Légből szőtt gubó világába? Mint Alice, aki belepottyant a Nyuszi lyukába. vagy pedig a valóságos világ alkalmazkodott a Légből szőtt gubó történetéhez, és alakult át pontos másává? Arról lenne szó, hogy az eredetileg létező világ – az a jól megszokott világ, melyben csak egyetlen hold van – már sehol sem létezik?
(…)
– Én új életre keltem, bizony!
– Új életre keltél – mondta Tengo.
– Mert egyszer meghaltam.
– És miért haltál meg?
– Hogy így újra életre kelhessek.
– Új életre kelsz – mondta Tengo.
– Többé-kevésbé – súgta nagyon halkan a lány –, mindenféle formában. …
– És vajon mi kell ahhoz, hogy új életre kelj? – kérdezte Tengo.
– Az új életre keléssel kapcsolatban az a legnagyobb probléma, hogy ez mebre saját magáért nem képes új életre kelni. Ez csakis valaki másért lehetséges.
– Ez a többé-kevésbé, mindenféle formában jelentése!
– Ha felvirrad, te szépen elmész innen, Tengo! Míg el nem torlaszolják a kijáratot. … A légből szőtt gubó nem eljön valahonnan. Várhatsz rá bármennyit, nem jön el.
– És te tisztában vagy ezzel.
– Mert én egyszer meghaltam – felelte a lány. – Meghalni gyötrelmes. Sokkal gyötrelmesebb, mint képzeled, Tengo. És végtelenül magányos. Annyira magányos,. hogy szinte csodálattal adózunk: nahát, hogy ez ember ennyire magányos lehet. Ezt jól jegyezd meg! Csakhogy, Tengo, végül is, ha egyszer nem halunk meg, akkor új életre se kelhetünk. … De előfordul. hogy az emberélve néz szembe a halállal.
(…)
Mikor a falióra fél hármat mutatott, Aomame már a regény kétharmadánál járt. Akkor becsukta a könyvet és megpróbálta szavakba önteni azt, amit határozottan érzett. Abban a pillanatban, ha kinyilatkoztatásnak nem is nevezhetnénk, azért egy meggyőződéshez közeli gondolat született meg benne.
Engem nem csak úgy véletlenül transzportáltak ebbe a világba.
Ezt állította a gondolat.
Azért vagyok itt, mert itt kell lennem.
Eddig azt gondoltam, én valami külső akarat működése folytán kerültem az 1Q84-es év világába. Hogy valamilyen okból átállították a váltót, így a vonat, amin utaztam, letért a fővágányról, és belefutott ebbe az új, furcsa világba. És hogy egyszer csak azt vettem észre, itt vagyok. Ebben a világban, ahol két hold lebeg az égen, és apró emberek járnak-kelnek. Ebben, ahol bejárat van, de kijárat nincsen. …
Nem puszta passzív létező vagyok, akit valaki másnak az akaratából, szándéka ellenére transzportáltak ide. Részben nyilván ez is igaz. Ugyanakkor magam is azt választottam, hogy itt legyek.
Hogy itt vagyok, az saját szabad döntésem is.
Ittlétem oka világos. És csak egyetlen oka van. Hogy esélyem van találkozni és összekerülni Tengóval. Ez az oka annak, hogy ebben a világban létezem. Illetve, ha fordítva nézzük: ez az egyetlen oka annak, hogy ez a világ létezik bennem. Ez olyan örökké ismétlődő paradoxon lehet, mint egymás felé fordított, örökké egymást mutató tükröké: benne vagyok ebben a világban, és bennem van ez a világ. …
Nem vagyok magányos, gondolta Aomame. Össze vagyunk kapcsolva. Bizonyára az által, hogy egyszerre vagyunk részei ugyanannak a történetnek.
És ha ez a történet nemcsak Tengóé, hanem az enyém is, bizonyára én is tudom írni. Képes vagyok akár hozzáírni, akár átírni benne valamit. És ami a legfontosabb: saját akaratom szerint határozhatom meg a végkifejletet. Nem igaz?
De vajon hogy lehet az ilyesmit kivitelezni?
A módszert még nem ismeri. Csak azt tudja, hogy biztos megvan ez a lehetőség. Mindez jelenleg nem több, mint konkrétumokat nélkülöző forgatókönyv.
Mi ketten egy csapat vagyunk. … Kettőnk akarat – vagy az akaratot tápláló áramlat – összeolvadt, hogy létrehozza és előrevigye ezt a szerteágazó történetet. Mindez bizonyára valahol a láthatatlan mélyben zajlik. Ezért lehetünk eggyé összekapcsolva akkor is, ha nem találkozunk. Mi hozzuk létre a történetet, minket meg a történet mozgat. Erről lehet szó.
(…)
Mindketten azért jöttünk el ebbe a világba, hogy összetalálkozzunk. Mi magunk sem tudtunk róla, de ezzel a céllal érkeztünk. Mindenféle nehézségeken kellett túljutnunk. Logikátlan és megmagyarázhatatlan eseményeken. Furcsákon, véreseken, szomorúakon. Néha szépeken. Ígéretet kértek tőlünk, mi megtettük ígéretünket. Próbára tettek, mi kiálltuk a próbát. Így teljesedett be ideérkezésünk célja. Most azonban veszély közelít. … A nyomunkban vannak. Egész közel. Hallani lehet a lépteiket.
– … Azáltal, hogy összetalálkoztunk, beteljesedett ideérkezésünk célja. Ez egy veszélyes hely. Te pedig tudod, hol a kijárat. …
(…)
Mi ketten beléptünk egy veszélyes helyre, ahol a logikának nem volt hatalma, átvészeltünk pár szörnyű megpróbáltatást, megtaláltuk egymást és távoztunk. Akár ugyanabba a világba érkeztünk, ahonnan indultunk, akár egy teljesen újba, ugyan, mitől kellene rettegnünk? Ha új megpróbáltatások várnak ránk, csak megint le kell győznünk őket. Ennyi az egész. És legalább már nem vagyunk magányosak.”

John Irving: Fohász Owen Meanyért

A John Irving-életműsorozat legújabb kötetét tartja kezében az olvasó. A Fohász Owen Meanyért a szerző mindmáig egyik legnépszerűbb regénye az 1978-as áttörést hozó világsiker, a Garp szerint a világ mellett. Az eredetileg 1989-ben megjelent regény a narrátor John Wheelwright és gyerekkori barátja, a furcsa hangú, gnómszerű fiú, Owen Meany hétköznapinak korántsem nevezhető kapcsolatát meséli el, miközben végigkalauzolja az olvasót az ötvenes-hatvanas évek Amerikájának viharos történelmén. Owen Meany, ez a rendkívüli intelligenciával megáldott, törpe növésű emberke a regény kezdetén egy baseball-mérkőzésen egy szerencsétlen ütésnél eltalálja legjobb barátja, John Wheelwright anyját, a szépséges és mindig vidám Tabitha Wheelwrightot, aki azonnal szörnyethal. Owen nem hisz a véletlenekben: úgy tekint magára, mint eszközre Isten kezében. Ami az 1953-as szörnyű baleset után a fiúkkal történik, egyszerre különös, rémisztő és megindító. Végigkövethetjük, hogyan lesz Owen komikus alakjából, ebből a mesteri önámítóból egy isteni terv végrehajtója, hogyan válik a majd’ mindenki által kigúnyolt és lenézett kölyökből tragikus sorsú hős. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Irving csodabogarakban nem szűkölködő írói univerzumában Owen Meany az egyik legkülönösebb, legmegfejthetetlenebb jelenség, olyan regényalak, akinek furcsa hangja sokáig visszhangzik majd az olvasóban, jóval azután is, hogy kilépett a történetből. „John Irving a kedvenc amerikai íróm.” – Murakami Haruki

„HA EGYSZER FONTOS NEKED VALAMI, AZT MEG KELL VÉDENED. HA OLYAN MÁZLISTA VAGY, HOGY TALÁLTÁL MAGADNAK EGY ÉLETMÓDOT, AMIT SZERETSZ, AKKOR A BÁTORSÁGOT IS MEG KELL TALÁLNOD, HOGY AZT AZ ÉLETET ÉLJED.
(…)
Emlékszel még, hogy szoktuk emelgetni? – kérdezte Mary Beth. – Olyan könnyű volt felemelni! Annyira könnyű volt, szinte nem is volt súlya! Hát hogy lehetett ennyire könnyű? – kérdezte az egykori Szűzanya.
Meg kellett volna mondanom neki, hogy puszta illúzió volt Owen Meany „súlytalansága”. Gyerekek voltunk mind… gyerekek vagyunk egytől egyig, ezt kellett volna mondanom neki. Hát mit tudtunk valaha is Owenről? Mit tudtunk igazán? Azt hittük, minden csak játék. Azt hittük, minden jóvátehető. Gyerekkorunkban szentül hittük, hogy úgyszólván minden csak mulatság – hogy nincsen sem rosszindulat, sem igazi kárhozás.
Amikor a fejünk fölé emeltük Owen Meanyt, és úgy adogattuk kézről-kézre – szinte erőfeszítés nélkül –, könnyen hihettük, hogy nincs is súlya. Eszünkbe sem jutott, hogy magasabb erők húzódnak meg a játékunk mögött. Most már tudom, hogy ezek az erők hitették el velünk Owen súlytalanságát, az erők, amelyeket nem éreztünk, mert nem volt hozzá hitünk, mert csődöt mondott a hitünk előttünk. Ezek az erők emelték magasba Owen Meanyt – ezek emelték ki a kezünkből.”

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek

Akárcsak a Bűn és bűnhődés vagy az Ördögök: Dosztojevszkij e legérettebb – s egész életművét betetőző – alkotása is egy valóságos bűntény elemeiből nőtt irodalmi remekké. Jellemeiben, történésében, filozófiájában mintegy összegeződik az író teljes élettapasztalata; a páratlan pszichológiai hitelességgel motivált bűnügyi történet kibontása során Dosztojevszkij bölcseleti és művészi nézeteinek végső szintézisét fogalmazza meg. A Karamazov család tagjai: az apa és fiai az erjedő, felbomló múlt századi orosz társadalom sorsának hordozói. „A régi, a vad, a féktelen Oroszország elpusztítja önmagát – írja a mű alapeszméjéről Sőtér István –, de felnő egy új nemzedék, mely a jóság, a szeretet, az emberiesség jegyében él majd, s begyógyítja a Karamazovok ütötte sebeket.”

Vonnegut mondta egyszer, hogy: amit a világról tudni lehet, az benne van Dosztojevszkij A Karamazov testvérek c. könyvében. Nem lehet ezzel nem egyetérteni. Aki szeretne eligazodni a lélek rejtelmeiben, szeretné ízekre szedve meglátni azt, ami ott abban a kohóban egyben fortyog, ezt a könyvet feltétlenül olvassa el, olyan lesz az egész mellesleg, mintha valaki itt és most az olvasó mellett a leghétköznapibb módon csak elmesélne valamit. Semmi anakronizmus, hanem épphogy velőbe hatoló időszerűség, holott eltelt azóta 130 év! S nyilvánvalóan a végére mindenki arra vágyik, hogy ebben a hatalmas tisztulási, előhívási alkímiai folyamatban olyan népvezérré válhasson, mint amilyen Aljosa.

„A szépség félelmetes és rettentő dolog! Félelmetes, mert meghatározhatatlan, meghatározni pedig azért nem lehet, mert az Isten csupa merő talánynak teremtette. Itt egymásba futnak a partok, itt együtt él minden ellentmondás. Én nagyon műveletlen ember vagyok, pajtás, de ezen nagyon sokat töprengtem. Borzasztóan sok a rejtély! Túlontúl sok talány terhe nyomja e földön az embert. Fejtsd meg, ahogy tudod, és próbálj kievickélni a kátyúból.
(…)
Az a legfontosabb, hogy saját magának ne hazudjék. Aki önmagának hazudik, és a tulajdon hazugságát hallgatja, odáig jut, hogy nem fedez fel semmilyen igazságot se magában, se maga körül, így aztán tiszteletlenségbe süllyed mind magával, mind másokkal szemben. Ha meg nem tisztel senkit, szeretni sem tud többé, azért pedig, hogy szeretet hiányában is elfoglalja magát és szórakozzék, átengedi magát szenvedélyeknek, a durva élvezeteknek, mígnem teljesen elállatiasodik bűneiben, és mindez attól van, hogy szüntelenül hazudik az embereknek is, magának is. Aki önmagának hazudik, az tud megsértődni a legkönnyebben. Mert hisz megsértődni néha nagyon kellemes, nem igaz? Az illető tudja, hogy senki sem sértette meg, csak ő találta ki azt a sérelmet magának, csak az érdekesség kedvéért költötte, csak túlzott, hogy jelenetet rendezhessen, csak belekapaszkodott egy szóba, szúnyogból elefántot csinált – mindezt maga is tudja – mégis mindig ő sértődik meg legtöbbször, addig duzzog, mígnem kellemes érzés, nagy gyönyörűség fogja el, és éppen ezzel jut el az igazi gyűlölködésig.
(…)
Mert tudjátok meg, kedveseim, hogy mindegyikünk kétségtelenül felelős mindenkiért és mindenért e földön, nemcsak a világ közös bűne révén, hanem személy szerint is valamennyi emberért, és külön is mindegyikért ezen a földön. Ez a felismerés a koronája a szerzetes útjának, sőt minden egyes emberének a világon. Mert a szerzetesek nem másféle emberek, hanem csakis olyanok, amilyennek valamennyi embernek lennie kell ezen a világon. Csakis akkor oldódik fel szívünk a betelhetetlen, egyetemes és határtalan szeretetben. Akkor tudja majd mindegyikünk szeretettel meghódítani az egész világot, és könnyeivel lemosni a világ bűneit… Mindegyikőtök ügyeljen jól a szívére, és mindegyikőtök gyónjon önmagának szüntelenül. Ne féljetek a bűnöktől, még akkor se, ha tudatára ébredtek, csak kövesse megbánás, de az Istennel ne alkudozzatok. Ismét mondom, ne kevélykedjetek. Ne kevélykedjetek a kicsikkel szemben, és ne kevélykedjetek a nagyok előtt. Ne gyűlöljétek azokat sem, akik elutasítanak, gyaláznak benneteket, akik szitkokat és rágalmakat szórnak rátok. Ne gyűlöljétek az istentagadókat, a hamis prófétákat, a materialistákat, még a rosszabbjait se, nemhogy a jobbjait, hiszen azok közt is van sok derék, kivált napjainkban.”
„Ha van Isten, és valóban ő teremtette a világot, akkor – mint egész pontosan tudjuk – az euklideszi geometria szerint teremtette, az emberi agyat pedig olyannak alkotta, hogy a térnek csak három kiterjedését tudja felfogni. Holott akadtak, sőt ma is akadnak olyan mértantudósok és bölcselők, mégpedig igen kiválóak, akik kétségbe vonják, hogy az egész világmindenség, vagy még tágabb értelemben az egész lét csakis az euklideszi geometrián épülne fel, sőt arról merészelnek ábrándozni, hogy az a két párhuzamos vonal, amely Eukleidész szerint semmi szín alatt sem találkozhat a földön, valahol a végtelenben talán mégis találkozik. Én arra jutottam, kedves öcsém, hogy ha még ezt sem tudom megérteni, hogyan érhetném fel az Istent?
(…)
Arról pedig, hogy minden ember a saját bűnein kívül is felelős mindenért és mindenkiért, arról tökéletesen helyesen vélekedik, és szinte csodálatos, hogyan tudta így, egyszerre egész teljességében felfogni e gondolatot. Az is szent igaz, hogy ha az emberek megértik ezt a gondolatot, akkor eljön számukra a mennyeknek országa, immár nem álmaikban, hanem a valóságban. – De mikor valósul ez meg?! – kiáltottam fel erre szomorúan. – És megvalósul-e egyáltalán valaha? Nem csupán ábránd ez az egész?! – Lám csak – mondta – , nem hisz benne; hirdeti, de saját maga nem hiszi. Hát tudja meg, hogy ez az ábránd, ahogy ön nevezi, kétségtelenül megvalósul, ezt higgye el, de nem most, mert minden cselekvésnek megvan a maga törvénye. Ez lelki, pszichológiai dolog. Ahhoz, hogy újjáalakítsuk a világot, az kell, hogy az emberek lelkileg maguk térjenek más útra. Amíg nem lesz ki-ki testvére valóban mindenkinek, nem jön el a testvériség. Az emberek soha, semmilyen tudomány és semmilyen előny alapján nem tudnak sérelem nélkül megosztozni tulajdonukon és jogaikon. Minden kevés lesz kinek-kinek, és az emberek örökké zúgolódni fognak, örökké irigykednek és pusztítják egymást. Azt kérdezi, mikor valósul ez meg? Meg fog valósulni, de előbb be kell teljesednie az emberi elkülönülés időszakának. – Miféle elkülönülésnek? – kérdeztem. – Hát annak, amely most mindenütt uralkodik, kivált a mi századunkban, de még nem teljesedett be egészen, így hát még nem járt le az ideje. Mert most mindenki azon igyekszik, hogy minél jobban elkülönítse a saját személyét, és egymagában akarja élvezni az élet teljességét, holott minden ilyen erőfeszítésnek csak teljes öngyilkosság lehet a következménye az élet teljessége helyett, mert saját lénye érvényesülésének teljessége helyett ki-ki a legtökéletesebb magányba süllyed. Mert a mi századunkban minden egyedekre tagolódott, mindenki bebújik a maga barlangjába, mindenki elhúzódik a másiktól, elrejtőzik és elrejti azt, amije van, és azzal végzi, hogy ellöki magát az emberektől, illetve ellöki magától az embereket. Elkülönülve vagyont gyűjt, és azt gondolja: milyen erős vagyok én most, milyen biztonságban élek, és nem tudja az esztelen, hogy minél többet gyűjt, annál jobban belesüpped az öngyilkos tehetetlenségbe. Mert megszokta, hogy csak magában bízzék, és az egésztől egyeddé különülve leszoktatta lelkét arról, hogy higgyen az emberi segítségben, az emberekben és az emberiségben, és csakis attól reszket, hogy elvész a pénze meg a rajta vásárolt joga mind. Kész csúfság, mennyire nem érti manapság az emberi elme sehol a világon, hogy az egyén igazi biztonsága nem az elkülönült egyéni erőfeszítésben, hanem az egész emberi közösségben rejlik. De okvetlenül elkövetkezik, hogy lejár az ideje ennek a szörnyű elkülönülésnek is, és egyszerre mindenki rádöbben, mennyire rendellenes volt, hogy elszakadtak egymástól. Akkor már az lesz a korszellem, és csodálkozni fogunk azon, hogy olyan sokáig sötétségben sínylődtek, és nem látták a fényt. Akkor tűnik majd fel az Emberfiának jele az égen… Ám addig is csak kell őrizni a zászlót, és ha másképp nem lehet, legalább egy-egy ember mutasson példát, és vezesse ki lelkét a magányból a testvérszerető érintkezés ősi útjára, akár a szent őrült szerepében is. Csak azért, hogy ne haljon meg a nagy gondolat…
(…)
A félelmetes és okos szellem, az önmegsemmisítés és a nemlét szelleme – folytatja az öreg –, az a nagy szellem beszélt veled a pusztában, és ahogy a könyvekben van írva, állítólag ‘megkísértett’ téged. Így van? És lehetett volna-e bármi igazabbat mondani annál, amit ő felfedett néked három kérdésben, és amit te elvetettél, és amit a könyvek ‘kísértéseknek’ neveznek? Holott ha történt valaha a földön igazi világrengető csoda, akkor az azon a napon, annak a három kísértésnek a napján történt. Mert épp ennek a három kérdésnek a megjelenésében rejlett a csoda. Ha el lehetne képzelni, csak a próba, a példa kedvéért, hogy a félelmetes szellemnek ez a három kérdése nyomtalanul eltűnt a könyvekből, és hogy vissza kellene állítani, újra kigondolni és megfogalmazni, hogy ismét beiktassák a könyvekbe, és ehhez összegyűjtenének minden evilági bölcset – kormányzókat, főpapokat, tudósokat, filozófusokat, költőket –, és azt a feladatot adnák nekik: találjatok ki, fogalmazzatok meg három kérdést, de olyanokat, amelyek nemcsak megfelelnének az esemény jelentőségének, hanem ráadásul három szóban, csupán három emberi mondatban kifejeznék a világ és az emberiség egész jövendő történetét – hát azt hiszed, hogy a föld minden bölcsessége, így egyesítve, ki tudna találni bármit is, ami erőben és mélységben hozzáfogható lenne ahhoz a három kérdéshez, amelyet akkor ténylegesen feladott neked a pusztában az a hatalmas és okos szellem? Már csak e kérdésekből, csupán megjelenésük csodájából látni lehet, hogy nem tünékeny emberi, hanem örökkévaló és abszolút értelemmel van dolgunk.
(…)
Döntsd el hát magad, kinek volt igaza: neked-e, vagy annak, aki akkor e kérdéseket feltette neked? Jusson eszedbe az az első kérdés; ha nem is betű szerint így mondta, az értelme ez volt: ‘Ki akarsz menni a világba, de üres kézzel mégy, a szabadságnak valamiféle ígéretével, amelyet azok együgyűségükben és velük született garázdaságukban fel se tudnak fogni, amelytől félnek és irtóznak – mert az ember és az emberi társadalom számára soha semmi se volt elviselhetetlenebb, mint a szabadság! De látod ezeket a köveket ebben a csupasz, forró pusztában? Változtasd kenyérré őket, és az emberiség hálás, engedelmes nyájként iramlik utánad, bár örökké rettegni fog, hogy leveszed róla a kezed, és nem kap többé tőled kenyeret.’ De te nem akartad megfosztani az embert a szabadságtól, és elvetetted ezt a javaslatot, mert hát miféle szabadság az, vélted te, ha kenyérrel vásárolják meg az engedelmességet?
(…)
Tudod-e, hogy néhány század múlva az emberiség a saját bölcsességének és tudományának a szájával azt fogja hirdetni, hogy nincs bűncselekmény, tehát vétkesség sincs, csak éhes emberek vannak. ‘Tartsd jól őket, és aztán kérd számon az erényt’ – ezt írják arra a zászlóra, melyet ellened emelnek, és amely alatt lerontatik a te templomod. A templomod helyén új épületet emelnek, újraépül majd Bábel szörnyű tornya, és bár ezt se tudják befejezni, akár az előzőt, te mégis elkerülhetted volna ezt az új tornyot, és ezer évvel megrövidíthetted volna az emberek szenvedéseit, mert hisz miután ezer esztendőt kínlódtak a tornyukkal, megint csak mihozzánk jönnek! Akkor ismét megkeresnek bennünket a föld alatt, a katakombákban, ahová elrejtőztünk, és ha megtalálnak, így kiáltanak hozzánk: ‘Tartsatok jól bennünket, mert azok, akik égi tüzet ígértek, adósaink maradtak.’ És akkor majd mi fejezzük be a tornyukat, mert az fejezi be, aki eltartja őket, márpedig csak mi tarthatjuk el a te nevedben: azt hazudjuk, hogy a te nevedben. Ó, minélkülünk soha, soha nem tartják el magukat! Semmilyen tudomány sem ad nekik kenyeret, amíg szabadok maradnak, így hát az lesz a vége, hogy odahozzák a szabadságukat a lábunk elé, és azt mondják nekünk: ‘Inkább igázzatok le, de tartsatok el bennünket.’ Végre maguk is ráeszmélnek, hogy a szabadság és a mindenki számára elegendő földi kenyér együtt elképzelhetetlen, mert ők soha, soha nem tudnak megosztozni egymással! Arról is meggyőződnek, hogy szabadok se lehetnek soha, mert gyöngék, gyarlók, hitványak és lázadók.
(…)
Három erő, csupáncsak három erő van a földön, amelyek képesek örökre legyőzni és rabul ejteni e tehetetlen lázadókat, épp a boldogításuk végett – ezek az erők: a csoda, a titok és a tekintély.
(…)
Életének alkonyán kétségtelenül meggyőződik arról, hogy csakis a nagy, félelmetes szellem tanácsai szerint lehetne valamelyest elviselhető rendbe fogni ezeket a tehetetlen lázadókat, ezeket a ‘csúfságra termett, félig sikerült kísérleti lényeket’. És amikor erről meggyőződik, belátja, hogy az okos szellemnek, a halál és a pusztítás félelmetes szellemének útmutatását kell követni, avégett pedig el kell fogadni a hazugságot meg a csalást, és immár tudatosan kell a halál és a pusztulás felé vezetni az embereket, és közben, egész úton ámítgatni, hogy valamiképpen észre ne vegyék, hová is vezetik őket; hogy ezek a szánalmas vakok legalább útközben véljék boldognak magukat.
(…)
Van tudományunk, de ez a tudomány csak azt foglalja magába, ami az érzékek körébe tartozik. A lelkivilágot, az emberi lény magasabb felét meg teljesen elvetették, száműzték, mégpedig bizonyos diadallal, sőt gyűlölettel is. A világ szabadságot hirdetett – az utóbbi időben kivált –, és mit látunk ebben a szabadságban? Csak rabságot és öngyilkosságot! Mert a világ azt mondja: ’Ha vannak szükségleteid, elégítsd ki őket, mert ugyanolyan jogod van hozzá, mint a legelőkelőbb és leggazdagabb embereknek. Ne félj kielégíteni, sőt még gyarapítsd is őket’ – ez a világ mostani tanítása. Éppen ebben látják a szabadságot. És mi az eredménye ennek a szükségletek növelésére irányuló jognak?
A gazdagoknál az elkülönülés és a lelki öngyilkosság, a szegényeknél pedig a gyűlölet és a gyilkosság, mert jogokat ugyan adtak nekik, de a szükségletek kielégítésének eszközeit még nem mutatták meg. Azt állítják, hogy a világ egyre inkább egyesül, testvéri közösségé tömörül azáltal, hogy csökkenti a távolságokat és a levegőn át közvetíti a gondolatokat. Ó jaj, ne higgyetek az emberek ilyenfajta egyesülésében. Ha a szabadságot az igények növelésére és mielőbbi kielégítése gyanánt fogják fel, eltorzítják tulajdon természetüket, mert sok értelmetlen és ostoba vágyat, szokást és képtelennél képtelenebb ábrándot fejlesztenek ki magukban. Csakis azért élnek, hogy gyűlöljék egymást, bujálkodjanak és pöffeszkedjenek. Ebédeket adni, rangot szerezni, kocsikat, fogatokat meg rabszolgákat tartani ma már olyan szükségletnek számít, amelyért akár az életüket, a becsületüket és az emberszeretetüket is feláldozzák, hogy kielégítsék, sőt meg is ölik magukat, ha nem tudják kielégíteni. A kevésbé vagyonosoknál ugyanezt látjuk, a szegények pedig egyelőre iszákosságba fojtják igényeik kielégítetlenségét és irigységüket. De nemsokára vértől részegednek meg ital helyett – odáig juttatják őket.
(…)
Így hát nem csoda, hogy az effélék a szabadság helyett rabságba estek, és az emberek egyesülésének meg a felebaráti szeretetnek a szolgálata helyett – éppen ellenkezőleg – elkülönültségbe és elszigeteltsége süllyedtek. Ezért aztán a világban mind jobban és jobban kialszik az emberiség szolgálatának, az emberek testvériségének és egységének a gondolata, úgyhogy ezt a gondolatot ma már valóban gúnnyal fogadják, mert hát hogyan hagyjon fel szokásaival, hová menjen az ilyen rab, ha annyira megszokta, hogy kielégítse önmaga kitalálta számtalan szükségletét? Ő elkülönültségben él, és mi köze neki az egészhez? Így aztán azt érték el az emberek, hogy javakat bőven gyűjtöttek, de az örömük megcsappant.
(…)
Egészen más a szerzetes útja. Gyakran kigúnyolják az engedelmességet, a böjtöt és az imát, holott csakis ezek biztosítják az utat a valódi, az immár igazi szabadsághoz: lenyesem magamról a fölösleges, szükségtelen igényeket, hiú és büszke akaratomat engedelmességgel legyőzöm és ostorozom, és így Isten segítségével elérem a lelkem szabadságát, azzal együtt meg a lelki vidámságot! Hát melyik képesebb magasra emelni és szolgálni a nagy gondolatot – az elkülönült gazdag, vagy az, aki felszabadult a javak és a szokások zsarnoksága alól? A szerzetesnek szemére vetik visszavonultságát: ’Visszahúzódtál, hogy megmentsd magadat a kolostor falai között, az emberiség felebaráti szolgálatáról pedig megfeledkeztél.’ De majd még meglátjuk, ki szolgálja buzgóbban a felebaráti szeretetet. Mert visszahúzódásról nem nálunk, hanem őnáluk lehet beszélni, csakhogy ezt nem látják. Közülünk régen is kerültek ki népvezérek, miért ne akadhatnának hát most is? Ugyanazok az alázatos és szelíd böjtölők és nagy hallgatók felkerekednek, és nagy tettre indulnak majd.
(…)
Sok minden rejtve van előttünk itt, a földön, helyette viszont megkaptuk a más, felsőbb és magasabb rendű világgal való, élő kapcsolatunk titkos és titokzatos érzékelését, hiszen gondolataink és érzéseink gyökerei sem itt vannak, hanem más világokban. Ezért is mondják a filozófusok, hogy a dolgok lényegét nem lehet megérteni itt, a földön. Az Isten más világokból vett magvakat vetett el ezen a földön, abból nevelt kertet magának; ki is kelt minden, ami kikelhetett, de mindazt, ami terem, csakis a más, titokzatos világokkal való érintkezésének érzése élteti, úgyhogy, ha tebenned meggyengül vagy elsorvad ez az érzés, akkor elhal az is, ami benned teremne.”
(…)
Érezted már, láttad már álmodban, hogy zuhan az ember a hegyről a szakadékba? Nos, most én is mintha álmomban zuhannék lefelé. És nem félek, te se félj. Vagyis hát félek, de ez kellemes, illetve nem is kellemes, hanem ez maga az elragadtatás …”

Daniel Kehlmann: A világ fölmérése

Két öreg, kissé bogaras tudós ember (Alexander von Humboldt és Carl Friedrich Gauss) először 1828-ban találkozik Berlinben, hogy a tudomány érdekében összefogjanak. A világot járt felfedezőnek és a szobájába zárkózó tudósnak azonban csak egy közös vonása van: a szenvedélyes tudásvágy. A szerző humorral teli, élvezetes stílusban meséli el a két zseni életét, sikereiket és kudarcaikat, kötéltáncukat nagyság és nevetségesség határán. A regény rafinált játék a tényekkel és fikcióval; különös fantáziával, erővel és ragyogó technikával megírt mű.

„Különös és igazságtalan, mondta Gauss, a létezés siralmas esetlegességének ékes példája, hogy tetszik, nem tetszik, egy bizonyos korban születünk és annak foglyai vagyunk. Ez méltánytalan előnyt szerez az embernek a múlttal szemben és bohócot csinál belőle a jövő szemében.
(…)
… ebben a pillanatban megértette, hogy senki sem akarja használni az eszét. Az emberek nyugalmat akarnak. Enni akarnak és aludni, és azt akarják, hogy bánjanak velük kedvesen. Gondolkozni nem akarnak.
(…)
Túl sok ember van, aki a saját szokásait tekinti a világ alapszabályainak.
(…)
Pétervár, mondta a herceg, nagyon messze van. Berlin sincs közel. Ha jobban belegondol, a legközelebbi hely ez itt. Minden más másutt van.
(…)
Lent, délen, mondta Mario és megigazította cilinderét, ahol az emberek őrültek és visszafelé beszélnek, vannak szárnyas törpekutyák. A saját szemével látta. Ő is, mondta Julio. De most már ki vannak irtva. A beszélő halak felfalták őket.
(…)
Az összes ember közül, akikkel valaha találkozott, a diákjai voltak a legostobábbak. Olyan lassan beszélt, hogy mire a mondat végére ért, elfelejtette az elejét. De mit sem használt. Kihagyott mindent, ami nehéz, megmaradt az alapelemeknél. Nem értették. Sírni tudott volna. Azon tanakodott, vajon a korlátoltaknak saját nyelvezetük van-e, amelyet ugyanúgy meg lehet tanulni, mint egy idegen nyelvet. Mindkét kezével gesztikulált, a szájára mutatott és látványosan artikulált, mintha süketnémákkal lenne dolga. A vizsgát azonban így is csak egy vizenyős szemű fiatalembernek sikerült letennie.
(…)
Lehet, hogy a halottak azért nem beszélnek, mert egy erősebb valóságban vannak, és mert ez az itteni már csak egy tökéletlen álomnak, rég megoldott rejtvénynek tűnik nekik, amiben mozogva és megnyilatkozva, újra bele kellene merülniük annak bonyodalmaiba.
(…)
Az Utolsó Ítéletre gondolt. nem hitte, hogy ilyesmire valaha sor kerülne. A vádlottak védekezhetnek, némely ellenvetés kellemetlen lehetne Istennek. Rovarok, mocsok, fájdalom. Minden olyan tökéletlen. Még a tér is idő is slamposan van megalkotva. Arra gondolt, ha ítélőszék elé kell állnia, megpendít néhány dolgot.
(…)
Mert a világ csalódást okoz, ha az ember rájön, milyen vékony a szövete, milyen durva csomózású az illúzió, milyen ügyetlneül van elvarrva a fonákja. Mert csak a titok és a feljetés teszi elviselhetővé. Mert ha nincs alvás, amely napo mint nap kiragadja az embert a valóságból, nem lehetne kibírni. A félrenézés képességének hiánya a szomorúság. Az ébrenlét szomorúság. A megismerés, kétségbeesés. Miért? mert az idő mindig elmúlik.
(…)
…egy problémát csupán előítéletek és megszokás nélkül kell szemügyre venni, és akkor magától kínálkozik a megoldás.”

Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei

Képzeljük el, hogy a 14. századi Európa népességének nem 30–40, hanem 99 százalékát irtotta ki a fekete halál! Ez történelmünk egész menetét megváltoztatta volna. Kontinensünk keresztény kultúrája szinte teljesen megsemmisül, helyét a betelepülők iszlám és buddhista szellemisége veszi át. Az Újvilágot Kína fedezi föl, s a Közel- és Távol-Kelet szuperhatalmainak harapófogójában vergődő India az egyetlen, amely a rohamléptekben fejlődő tudománynak és technikának köszönhetően magára vállalhatja a függetlenségre vágyó kisebb nemzetek vezetőjének szerepét.

A minden könyvére alaposan felkészülő Kim Stanley Robinson a Vörös Mars után ismét egy rendkívül hiteles és hihető világot teremt, ám most itt, a Földön. Hétszáz év történelmét írja újra, lebilincselő alternatívát kínálva bolygónk múltjára, jelenére és jövőjére, beleszőve a lelkek körforgásának egymásban megmutatkozó történetét is.

„A gazdagság évszázadok óta alig néhány kézben gyűlt össze, és azok a szerencsések, akik ebbe a régi arisztokráciába születtek, továbbra is a régi módon éltek, azzal a különbséggel, hogy a királyok jogai most a Föld tehetősei között oszlottak el. A hatalom alapjaként a földtulajdont a pénz váltotta fel, a pénz pedig saját nehézkedési erejének, saját felhalmozódási törvényeinek engedelmeskedve áramlott, mely törvények bár a természettől különváltak, mégis a Föld legtöbb országának életét meghatározták, függetlenül attól, hogy ott milyen vallásos vagy filozófiai elveket vallottak egyébiránt szeretetről, együttérzésről, jótékonyságról, egyenlőségről, jóságról és hasonlókról. Igaza volt az öreg Csunak: az emberiség viselkedése továbbra is a régi törvényeken alapult, a régi törvények határozták meg, hogyan tulajdonolható az élelem, a föld, az ivóvíz és a fölös vagyon, hogyan tulajdonolható a nyolcmilliárd ember munkaereje. Amíg ezek a törvények nem változnak meg, a Föld eleven burka bármikor tönkremehet, hogy azután a sirályok, a hangyák és a csótányok örököljék meg.
(…)
Még ha boldog vagy is, megpillantasz valamit
Vagy egy hangfoszlány megérint
És a szívedet vágyakozás tölti el,
Hogy mi után, magad sem tudod
Ilyenkor nyilván emlékezel
Egy régvolt helyről, egykori szeretteidről
Egy korábbi életben ez előtt mintájuk
Ma is ott vár benned
(…)
− Nem látod az összes többit magába foglalót? Allahot, Brahmát vagy amit akarsz, minden istenek egyetlen igaz Istenét?
− Nem. Nyomát se látom.
− Akkor nem is nézel! Soha nem is néztél! Majd ha nézel, látni is fogsz. És ha meglátod, minden megváltozik számodra. Akkor minden rendben lesz.
Kálid elhúzta a száját.
− Ne bolondíts minket ezzel az üres szócsépléssel. Jóságos atyaúristen, Allah, ha vagy, miért vertél meg ezzel a bolond fiúval? − Kirúgott Bahrám felé. − Könnyebb volna nélküled. Nélküled, meg a rohadt „minden rendben”-ed nélkül. Semmi sincs rendben! Egy óriási felfordulás az egész! Te pedig csak súlyosbítod a helyzetet a sületlenségeiddel! Nem láttad, mi történt velünk, a feleségeddel, a gyerekeiddel, a lányommal és az unokáimmal? Semmi sincs rendben! Ebből indulj ki, ha mersz! Lehet, hogy hallucinációban élünk, de ez még nem ok a hülyeségre!
Ezzel megsértette Bahrámot.
− Éppen te vagy az, aki feladja a dolgokat − tiltakozott. − Minden egyes alkalommal. Erről ismerszik meg a cinizmusod − meg se próbálsz semmit. Nincs meg benned a bátorság a folytatáshoz.
− A francokat nincs. Még soha nem adtam fel. Viszont nem vagyok hajlandó hazugságokat gügyögve nekivágni. Nem, te vagy az, aki soha meg se próbálja. Mindig arra vársz, hogy Ivang meg én kikaparjuk neked a gesztenyét a tűzből. Csak egyszer csinálj is valamit! Hagyd abba a gügyögést a szeretetről, és próbáld ki te is, a szentségit! Próbáld ki te is, és meglátod, milyen nehéz mosolygós arcot vágni, amikor farkasszemet nézel a valósággal.
− Hohó! − mondta Bahrám sértetten. − Én elvégzem a részemet. Mindig is elvégeztem. Nélkülem egyikőtök sem tartana ott, ahol. Kell hozzá kurázsi, hogy a szeretetet helyezd a középpontba, amikor ugyanúgy tisztában vagy a dolgok állásával, mint bárki más! Dühöngeni könnyű, mindenki képes rá. Csinálni is valamit, az a nehéz, optimistának maradni, az a nehéz! Megőrizni szeretetet, az a nehéz.
(…)
A lövedék felrobbant – mondta –, és mind meghaltunk. Azóta a bardóban vagytok. Vagyunk, mindannyian. Ti úgy tesztek, mintha még nem volnátok ott, bár hogy miért ragaszkodnátok ahhoz a pokoli világhoz, amelyben élünk, el nem képzelhetem. Makacs alakok vagytok. Látnotok kell, hogy a bardóban vagytok, különben nem értitek, hogy mi történik veletek. végső soron egyedül a bardóbeli háború számít. A lelkünkért vívott küzdelem.”