Könyvajánló – levegő

Mark Twain: Egy jenki Arthur király udvarában

Mark Twain mulatságos regényének főhősét önmagáról mintázta. A minden hájjal megkent jenki, aki – akárcsak a maga korában az író – a technikai újítások szerelmese, miután egy bunkóval jól fejbe kólintották, a 6. század Angliájában ébred fel, a Kerekasztal híres-nevezetes lovagjai között. Először veszélyben forog az élete, de aztán ravaszsága és technikai ismeretei révén hamar magas pozícióba kerül: ő lesz a “Főnök”, gyakorlatilag Arthur király “miniszterelnöke”. Sikerét annak köszönheti, hogy technikai ismeretei révén nagy varázslónak tartják (a híres Merlinnél is nagyobbnak). A regény azt mutatja meg, hogy mire képes a tömegtudat; két világot állít szembe egymással a babonás középkori és a józan ész „modern” világát, s azt mutatja be ebbe a kalandos és szatirikus történetbe ágyazva, hogyan semmisül meg minden új, ha a régi korlátai közé szorul. S végül e korlátok közé szorul maga a főhős is, s hiába tudja a jövőből érkezvén mindazt, amit a tömegek megérteni is képtelenek, mégsem tudja őket a hiedelmeiken átemelni.

„Eh, kár volt itt minden szóért. A nevelés, a beidegzés – minden a beidegzés; csak a beidegzés számít. Az emberi természetről szoktunk beszélni – ostobaság; ilyesmi nem létezik; amire ezt a megtévesztő elnevezést alkalmazzuk, az csupán öröklés vagy beidegzés. Nincsenek saját gondolataink, saját nézeteink; valamennyit készen kaptuk, valamennyit belénk nevelték. Ami valóban eredeti bennünk, amiért tehát jogosan kaphatunk dicséretet vagy megrovást, kényelmesen elfér egy tű hegyén; minden egyebet csak átvettünk vagy atomonként örököltünk az évmilliárdok során egymásra következő őseinktől, vissza a tengeri kagylóig vagy a szöcskéig vagy a majomig, amelyből fajtánk oly unalmasan, oly kétkedően s oly haszontalanul kifejlődött. S ami engem illet, én e vánszorgásban, e szomorú zarándokúton, a két örökké­valóság közötti siralmas tengődésben azt látom egyetlen feladatomnak, hogy igyekezzem nyitott szemmel és szerényen élni, tiszta, emelkedett és gáncstalan életet – hogy igyekezzem megőrizni magamban azt az egyedüli mikroszkopikus atomot, amely valóban én vagyok: többi részem akár a pokolba is kerülhet, nem törődöm vele.”

Platon összes műve, különösképpen Szókratesz védőbeszéde és az Állam

Platón dialógusai olyan gyönyörűséget szereznek, mint az eposzok, regények. Még aki egy szót se hisz el Platón elméleteiből, az se tagadhatja, hogy a görög széppróza legnagyobb, legművészibb mestere; nála szebb és árnyalatosabb görög prózaíró nem volt se előtte, se utána. Az idealizmusnak – pontosabban az objektív idealizmusnak – ő az alapvető és legfontosabb filozófusa. Nincs olyan filozófiai szöveg, ami olyan érdekes vagy éppen izgalmas lenne, mint az ő dialógusai. Platón a szellemi életben kétlaki lény: egy világnézet-formáló vagy legalább befolyásoló tudós, és ugyanazokkal a szövegekkel egy szórakoztató-gyönyörködtető, gyakran költői stílusú prózaíró; s mindez egy egyetemes tudás szolgálatában.

„SZÓKRATÉSZ: Ezután a mi filozófustermészetünket – olyan szempontból, hogy nevelődött-e vagy sem – vesd össze a következő élménnyel. Képzelj el egy föld alatti, barlangszerű szálláson – amelynek bejárata a fény felé tárul, és olyan tág, mint a barlang – embereket, gyerekségüktől fogva lábuknál és nyakuknál megbéklyózva, hogy egy helyen kell ülniük, és csak előre nézhetnek; fejüket a béklyóktól nem tekerhetik körbe: a hátuk mögül, föntről, lobogó tűz világít; e tűz és a béklyózottak között fent út vezet, ennek hosszában alacsony fal épült, mint amilyen a közönség és a bűvészek között lévő kerítés, mikor az utóbbiak csodákat mutogatnak.
GLAUKÓN: Elképzeltem.
SZÓKRATÉSZ: Majd azt is, hogy a kis fal mentén mindenféle holmit hurcolnak úgy, hogy a fal fölé magasuljanak: emberszobrokat, állatok kő és fa képmásait, és amint valószínű, a holmikat hurcolók egy része beszél, a másik meg hallgat.
GLAUKÓN: Titokzatos képről, titokzatos rabokról szólasz!
SZÓKRATÉSZ: Ezek hozzánk hasonlók. Mit gondolsz, az ilyenek önmagukból és egymásból látnak-e valami mást, mint az árnyakat, amelyeket a tűz a barlang szemközti falára vetít?
GLAUKÓN: Hogy is látnának mást, ha fejüket egy életen át mereven kell tartaniuk?
SZÓKRATÉSZ: És mit látnak a mögöttük tovahurcolt holmikból, nem ugyanezt?
GLAUKÓN: De igen.
SZÓKRATÉSZ: És ha társalogni tudnának egymással, mit gondolsz, nem azt neveznék valóságnak, amit látnak?
GLAUKÓN: Szükségképpen.
SZÓKRATÉSZ: És ha börtönük szemközti fala visszhangoznék, és a mögöttük járók egyike megszólalna, mi mást hihetnének, mint hogy az elvonuló árny beszél?
GLAUKÓN: Zeuszra! Mi mást?
SZÓKRATÉSZ: Egyáltalán nem is sejthetik, hogy más is lehet igaz, mint ama holmiknak összképe.
GLAUKÓN: Szükségképpen nem.
SZÓKRATÉSZ: Most azt képzeld el, milyen is lenne béklyóból oldoztatásuk és oktalanságból gyógyulásuk, ha véletlenül természetes állapotba jutnának. Ha valamelyiküket föloldoznák és kényszerítenék, hogy álljon föl, tekergesse a nyakát, lépkedjen, pillantson a fénybe, mindezt kínlódva tenné, és a nagy sugárzástól képtelen volna észrevenni, aminek az árnyképét látta; mit gondolsz, mit szólna, ha valaki azt mondaná neki: előbb csak üres semmiségeket látott, most viszont sokkal helyesebben lát, mert közelebb került a valósághoz, és igazibb lét felé fordult, és rámutatva az úton járókra, kényszerítené őt, hogy feleljen a kérdésre: mi az? Szerinted nem volna zavarban, és nem azt hinné, hogy amit előbb látott, sokkal igazabb valóság, mint amit most mutatnak neki?
GLAUKÓN: Sokkal igazabbnak hinné.”

Kurt Vonnegut: A titán szirénjei

A zseniális író egyik legérdekesebb regénye. Fanyar, de elgondolkodtató választ ad az örök kérdésekre, miértekre. Winston Niles Rumfoord (egy amerikai milliomos) a magánűrhajóján, kutyája társaságában belerohan az űrben egy krono-szinklasztikus infundibulum (vagyis nagyjából: „időegybetöréses betölcséresedés”) nevű jelenségbe, úton a Marsra. Ebből kifolyólag ő maga hullámjelenséggé változik, amely egy spirálban lüktet a Naptól a Kaszás-csillagig terjedő űrben.
Az otthonában időnként megtestesülő Rumfoord meghívja az egyik megtestesülésére Malachi Constant-ot; egy fiatal, jóképű milliárdost, aki vagyonát csupán örökölte, s a nevének jelentése a könyv szerint: hűséges hírvivő. Rumfoord elmond neki néhány dolgot a személyes jövőjéről, ami teljesen hihetetlennek tűnik a fiatalember számára, s aki ettől a pillanattól fogva mindent megtesz, hogy elkerülje megjósolt végzetét. E történet közben bepillantást nyerünk a világ teremtésének magyarázatába, a lét meghatározásába, s annak értelmét firtató filozófiai kérdésekbe, mindezt a sajátos, vonneguti feketehumorral átszőve.

“KRONO-SZINKLASZTIKUS INFUNDIBULUM: Képzeld el, hogy az apukád a legokosabb ember, aki valaha is élt a Földön, és mindent tud, és mindig igaza van, és ezt mindig be is tudja bizonyítani. Aztán képzeld el, hogy egymillió fényévnyire egy másik csudaszép világban él egy másik gyerek, akinek az apukája a legokosabb ember, aki valaha is élt abban a messzi, messzi csudaszép világban, és az az apuka is mindent tud, és ő is be tudja ezt bizonyítani, szakasztott, mint a te apukád. Mind a két apuka nagyon okos, és mind a két apukának mindig igaza van. Igen ám, csakhogy ha véletlenül találkoznának, szörnyű veszekedés támadna, mivelhogy némely dologban eltérne a véleményük. Erre persze te azt mondod, hogy a te apukádnak van igaza, és a másik gyerek apukája téved. Hanem a világegyetem roppant nagy hely. Irdatlanul sok ember elfér benne, akinek mind igaza van ebben-abban, csak épp egymással nem jutnak egyetértésre. És hogy miért lehet mind a két apukának igaza, és miért keverednek mégis szörnyű veszekedésbe? Azért, mert iszonyúan sokféleképpen lehet az embereknek igazuk. Szerencsére a világegyetemben vannak olyan helyek, ahol végre mind a két apuka kapiskálhatja, hogy miről is beszél a másik. Ezek azok a helyek, ahol a különféle igazságok olyan takarosan egymásba illeszkednek, mint az apukád napelemes órájának az alkatrészei. És ezeket a helyeket úgy hívják, hogy krono-szinklasztikus infundibulum. A Naprendszer telis-tele van ilyen krono-szinklasztikus infundibulumokkal. Egy jó nagy példány legszívesebben a Föld és a Mars között tartózkodik. Ezt onnan tudjuk, hogy egy földi ember meg a földi kutyája belerohant a kellős közepébe. Most biztosan azt mondod, milyen jó lenne elutazni egy ilyen krono-szinklasztikus infundibulumra, és megnézni, milyen az, amikor egyszerre mindenkinek tökéletesen igaza van! Igen ám, csakhogy ez borzasztóan veszedelmes dolog. Az a szegény ember meg a kutyája ide-oda hányódik nemcsak a térben, hanem az időben is. Krono ugyanis annyit jelent, hogy idő. Szinklasztikus pedig annyit, hogy minden irányban ugyanarra hajlik, akárcsak a narancs héja. Az infundibulum meg az, amit már a régi rómaiak is, mint például Julius Caesar vagy Néró, tölcsérnek neveztek. Ha nem tudod, mi az a tölcsér, kérd meg anyukát, mutasson egyet.”

Michael Ende: Végtelen történet

A meséket szeretők kedves olvasmánya lehet a teremtő képzelet csodáiról; sokkal mélyebb könyv, mint amilyenek elsőre tűnik. A Végtelen Történet egy könyv a könyvben történet, sajátos tipográfiával.
A lebilincselően izgalmas olvasmány arról szól, hogy egy csúnya kisfiú, Barnabás olvas egy könyvet, amiben Fantázia úrnője, a Kislány Királynő halálos veszélyben forog: az emberek megfeledkeznek róla, és ha nem akad valaki, hogy képzeletével táplálja, minden lakójával együtt bekebelezi a Semmi. Elindul hát Atráskó – a könyv a könyvben Barnabással egykorú hőse –, hogy számos próbatételt leküzdve felkutassa, és az emberek közül felhozza azt, aki a Kislány Királynőnek újra “nevet tudna adni”. Ez pedig nem más, mint Barnabás, aki Atráskó történetét olvassa, s annyira beleéli magát a “végtelen történetbe”, hogy végül bele is kerül a másik világba. Nevet ad a Kislány Királynőnek, s immár megszépülve, hatalmas és erős megmentőként járja be Fantázia országát, birtokában a talizmánnal. A kép a képben szimbólum jelenik meg a regényszövedékében, nagyon közérthetően. Ez a könyv segít megélni mindazt, amit néha ésszel nehéz felfogni…

„Vannak emberek, akik sohasem jutnak el Fantáziába, meg olyanok is, akik eljutnak ugyan, de aztán örökre ott maradnak. Kevesen vannak, akik eljutnak oda, majd vissza is térnek. Akárcsak te, Barnabás. És az ilyenek gyógyítják meg mind a két világot.”

Karinthy Frigyes: Mennyei riport

Karinthyt érdemes egy kicsit más oldaláról is megismerni, mint ahogy azt az iskolában tanították… Ez a regény egy kis kalandozás a túlvilágon. Mint legjobb írásai, ez is arról szól: mennyiben vagyunk rabjai embervoltunknak, testhez- és földhözkötöttségünknek, s hogyan változnának meg értékeink, ha valahonnan kívülről-felülről, a három dimenzión túlról vehetnénk mindezt szemügyre.
Mr. Oldtime, a híres riporter, misztikus fakírtudománnyal tanulmányútra megy a túlvilágra, megjárja a különféle dimenziók országait – a negyediktől a nyolcadikig –, s tapasztalatairól a mennyekből átrádiózott riportokban tudósítja a New History olvasóit. Mint ahogy egy fuldokló, homályos álomból a levegős, tiszta, nyílt valóságra ébred az ember, úgy ébred Oldtime a mennyország újabb és újabb „köreire”, egyre igazabb és elragadóbb „valóságokra”, – s minden újabb dimenzióból úgy tekint vissza az előzőre, mint valami zavaros, alacsony és méltatlan álomra. Minden körben a létezés újabb értelmét és formáit éli meg, s egyre távolodva a földi léttől, végre a Legfelső Lény közelébe kerül. Semmi kedve többé a földre visszatérni, hiszen, mint mellékesen, érzelmes csattanóként kiderül: az egész riportsorozat csak ürügy volt a túlvilági útra, Oldtime igazában meghalt szerelmesét kereste ott a Kiterjedések végtelenében, kedvesét, akinek egyszer megígérte, hogy élve vagy halva, de fölkeresi…

„Sétálok egy réten álmomban, s egyszerre eszembe jut, hogy csak álmodom – ez a rét, ezek a fák, mindez tehát nem igaz -, de hogy mi az igaz, hogy amennyiben nem ezen a réten vagyok most, hol vagyok hát valójában? – otthon fekszem-e az ágyban és horkolok, vagy egy másik, de valódi réten aludtam el? – ezt álmomban nem tudom eldönteni, nem emlékszem rá, ahhoz fel kell ébredni előbb.
De hogy ébredjünk fel?
Az álmodó rendszerint valami erőfeszítést tesz ilyenkor álmában – artikulálatlanul kiált egyet, vagy elneveti magát -, egy, az álomélmény logikájával ellentétes lelki mozdulatot tesz – nagyon helyes ösztönnel megérezvén, hogy ha ezzel az álombéli eszével és logikájával próbálná megfejteni valódi helyzetét a dolgok között, csak mélyebben keverednék bele az álomvilágba. Az álom szempontjából ahhoz, hogy felébredjen, logikátlanul kell gondolkodnia, akkor lesz igaza. Például azt álmodom, hogy valaki nekem jön, és baltával agyon akar vágni. Az álomlogika szerint el kellene szaladnom – ebből újabb, mélyebb álomképek jönnének létre, rémes tartalmú, lidércnyomásos üldözés. Viszont, ha eszembe jut, hogy álmodom, egyszerűen és logikátlanul oda fogom tartani fejem az álomgyilkos álombaltája alá, jól sejtvén, hogy ettől nemcsak hogy nem halok meg, de sőt ellenkezően, felébredek, vagyis sokkal biztosabban fogok élni, mint itt, az álomvilágban.
Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy aki a túlvilágot el akarja képzelni, annak előbb ezt a világot kell alaposan szemügyre venni. Szembe kell néznie előbb ennek a világnak valóságával úgy, ahogy az eszméletben tükröződik. És ekkor csodálkozva kell hogy felfedezzen tulajdon lelkében egy összeegyeztethetetlen, éles és határozott kettősséget. Ez a kettősség abban áll, hogy a tapasztalt világot összefüggő és érthető valóságnak akarom érezni, kényszerűen, függetlenül a valóságtól, belső ösztön sugallatára – ám ezt az érthetőséget és összefüggést, akárhogy igyekszem, sehogy sem tudom megtalálni, illetve tapasztalataimból levonni. Hogy csak egyet mondjak: a végtelenség kényszergondolata, az a tény, hogy az egészet nem tudom felfogni, mindent összezavar és valószínűtlenné tesz – hiszen, ha valaminek (a mindenségnek) egésze mint valami képtelen és logikátlan és érthetetlen dolog szerepel képzeteim közt, akkor ennek az egésznek egy részét, magamat s az általam ismert világot sem tarthatom véglegesen érthető és logikus és elfogadható valóságnak.
Viszont az ösztön és akarat, hogy annak tartsam, megvan bennem.
Mi mást jelenthetne ez, mint hogy az ellentmondás nem odakint van, hanem bennem, illetve lelkem állapotában?
A valóság azért ködös, mert lelkemben köd van.
A lelkemben köd van, álmodom.
Van-e túlvilág? – ez a kérdés tehát helyesen így hangzik: mi lenne, ha nem volna köd a lelkemben, ha hirtelen minden eszembe jutna, ami volt és van, ha a szó abszolút értelmében felébrednék – hol találnám magam?
Valahol másutt, mint ahol vagyok.
De amellett nem veszteném el ezt a világot se, csak minden kiderülne – nem mozdulnék el helyemből, és mégis másutt volnék. Mint az álmodó, aki ágyában találja magát, ahol elaludt, holott pillanattal előbb erdőben sétált.
A túlvilág, eszerint, ha van, csak úgy képzelhető el, hogy mindig van, volt, mielőtt éltem, van, mikor élek, és lesz, mikor meghaltam. A halál utáni túlvilág – ennek semmi értelme.”

Joseph Heller: A 22-es csapdája

Egy elképesztően szórakoztató és ugyanakkor mélyen elgondolkodtató abszurd regény a háború értelmetlenségéről, pontosabban az értelmetlen dolgok értelmetlenségéről, még pontosabban a 22-es csapdájáról. „A 22-es kimondja, hogy (azoknak, akik rá hivatkoznak) mindazt joguk van megtenni, amiben nem tudják őket megakadályozni.” Ugyanakkor „A 22-es csapdája nem létezik, mindenki azt hitte, létezik és ez volt a rosszabb.” Ennek a misztikus és nonszensz csapdának jegyében zajlik a mozgalmas cselekmény, s ennek keretén belül mutatja be Heller az önmagából kifordult világ abnormális társadalmi típusait, akik egy illogikus kiindulópont után logikusan próbálnak cselekedni egy teljesen logikátlan világban. Az ábrázolt világ torzultsága, abszurditása, képtelensége és értelmetlensége a szabad asszociáció és időkezelés eredményeképpen lesz személyesen sokkoló az olvasó számára.

A második világháború a vége felé közeledik. Yossarian első osztályú bombázótiszt egy amerikai repülőezredben. Nincs különösebb kifogása a háború ellen, és vállalja a hazafiúi kötelességek rá eső részét. Az amerikai légierő tisztjeinek 25 bevetést kell teljesíteniük, akkor – ha még élnek – felváltja őket az utánpótlás és hazamehetnek. Csakhogy Cathcart ezredes, az egység parancsnoka nem lát más célt a háborúban, csak a tábornoki rangot a maga számára. Lázasan és reménytelenül számolja a feljebbvalóinál gyűjtött rossz és jó pontjait, amelyek előléptetését hátra- vagy előremozdíthatják. A felettesei lelkivilágának útvesztőiben azonban csupán egyetlen dologgal szerezhet magának egyértelmű csillagos ötösöket: ha újra meg újra felemeli a katonáitól megkövetelt bevetések számát. Így idővel a huszonöt bevetésből harminc, negyven, ötven majd hatvan lesz…

„A katona Fehérben a lába ujjától a feje búbjáig gipszbe és gézbe volt pólyálva. Volt két használhatatlan lába, és volt két használhatatlan keze. Éjszaka csempészték a kórterembe, az embereknek fogalmuk sem volt, hogy közöttük van, amíg reggel föl nem ébredtek, és meg nem látták a csípőből fölmeredő két furcsa lábat, a függőlegesen kipányvázott két furcsa kart. Mind a négy végtag furcsán kikötve a levegőben sötéten függő ólomsúlyokhoz, s ő meg se moccant soha. A kötésbe nyílást vágtak mindkét karjának hajlata fölött, ezeken át táplálták valami átlátszó folyadékkal egy átlátszó üvegedényből. Egy béna nikkelcső meredt ki ágyékánál a gipszből, amelyhez egy vékony gumicső csatlakozott, ezen keresztül távozott el a veseürülék, és csepegett szakszerűen egy átlátszó, zárt edénybe a padlón. Mire a padlón álló edény megtelt, a könyökénél a tápláló edény kiürült, úgyhogy a kettőt csak ki kellett gyorsan cserélni, és az a valami csepeghetett beléje vissza. A katona fehérben tulajdonképpen láthatatlan volt, kivéve egy csorba fekete üreget a szája fölött.
(…)
– Appleby, neked legyek vannak a szemedben – suttogta készségesen, amint az ejtőernyősátor ajtajában elmentek egymás mellett, azon a napon, amikor kimaradásra Parmába indultak.
– Mi? – felelt élesen Appleby, akit zavarba ejtett az a tény, hogy Yossarian egyáltalán szóba áll vele.
– Neked legyek vannak a szemedben – ismételte Yossarian. – Nyilván ezért nem látod őket.
Appleby gyűlölködő zavarral húzódott el Yossariantól, és némaságba süppedt mindaddig, míg be nem ült Havermeyer mellé a dzsipbe, amely a hosszú, egyenes úton az eligazításra vitte őket, ahol Danby őrnagy, az ideges hadműveleti tiszt várt rájuk, hogy az összes vezetőpilótával, bombázótiszttel és navigátorral levezesse az előzetes eligazítást. Appleby halkan beszélt, nehogy a sofőr vagy Black kapitány, aki behunyt szemmel terpeszkedett a dzsip első ülésén, kihallgassa őket.
– Havermeyer – kérdezte habozva. – Vannak nekem legyek a szememben?
Havermeyer kötekedőén kacsintott.
– Hegyek?
– Nem, legyek – hangzott a felelet. Havermeyer megint kacsintott.
– Legyek?
– Nekem a szememben.
– Megőrültél, nem vitás – mondta Havermeyer.
– Nem, nem vagyok őrült. Yossarian az őrült. Csak annyit mondj, vannak-e legyek a szememben vagy nincsenek. Gyerünk! Kibírom.
Havermeyer újabb mogyorógrillázst pöckölt a szájába, és egészen közelről belebámult Appleby szemébe.
– Nem látok benne semmit – jelentette ki. Appleby hatalmas, megkönnyebbült sóhajt hallatott. Havermeyernek mogyorógrillázs morzsák lógtak az ajkán, állán és arcán.
– Grillázsmorzsák vannak a képeden – jegyezte meg neki Appleby.
– Még mindig jobb, ha grillázsmorzsák vannak a képemen, mint ha legyek a szememben – vágott vissza Havermeyer.”

Franz Kafka: Az átváltozás

Ebben a novellában Kafka azt mutatja meg, az ember kívül is lassan azzá válik, aminek belül gondolja magát. Gregor Samsa kereskedelmi ügynök egy reggel undok rovarrá változva ébred az ágyában, bajba hozva ezzel a családját, amelynek addig legfőbb anyagi támasza volt. Féreggé átváltozott alakjában ráadásul takargatni való kínos szégyenfolttá is válik. Kezdetben még törődnek vele tessék-lássék, de aztán ellene fordulnak, és végül nagy megkönnyebbüléssel veszik tudomásul kimúlását. Samsa átváltozása álomszerű és pánikszerű szökés a mindennapi létfenntartás szégyenletes monotóniája és személytelensége elől, lázadás a gépies, lélektelen élet ellen. Lázadása azonban nem lehet más, mint önpusztító: maradék emberi mivolta azzal bünteti Samsát, hogy ténylegesen azzá változtatja, ami addig csak képletesen volt. Ugyanakkor ez a féreglét valamiféle csúf, groteszk hazatalálás is: az „embernek” féregként legalább nem kell többé színlelnie.

„Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában. Páncélszerűen kemény hátán feküdt, és ha kissé fölemelte a fejét, meglátta domború, barna, ív alakú, kemény szelvényekkel ízelt hasát, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülő paplana. Számtalan, testének egyéb méreteihez képest siralmasan vékony lába tehetetlenül kapálódzott szeme előtt. “Mi történt velem?” – gondolta. Nem álmodott. Szobája, e szabályos, csak kissé szűk emberi szoba, békésen terült el a jól ismert négy fal között. Az asztalon kicsomagolt posztóminta-gyűjtemény hevert szanaszét – Samsa utazó ügynök volt -, fölötte pedig ott lógott a kép, amelyet nemrég vágott ki egy képes folyóiratból, és foglalt csinos, aranyozott keretbe. Egy hölgyet ábrázolt szőrmekalapban és szőrmeboával – feszes tartásban ült, alsókarja egészen eltűnt nehéz szőrmemuffjában, amelyet a szemlélő felé nyújtott.
Gregor tekintete ezután az ablakra vetődött, és a borongós időtől – hallani lehetett, amint esőcseppek koppannak a párkány bádoglapjára – egészen mélabússá vált. “Mi lenne, ha kicsit még aludnék, és elfelejteném ezt az egész őrültséget?” – gondolta, de ez megvalósíthatatlan volt, mert megszokta, hogy a jobb oldalán fekszik, jelenlegi állapotában azonban nem tudott oldalára fordulni.”

Slawomir Mrozek: Zuhanás közben

Egy zseniális szürreális novella a zuhanásról…

„Kezdetben egészen kótyagos voltam, és nem is tudtam, hogy zuhanok. Megzavarodott érzékeim egymásnak ütköztek, mint macskák a zsákban. Nem tudván, hogy zuhanok, nem féltem a zuhanástól. Csak émelyített a zűrzavar. Aztán hozzászoktam. A megszokás unalmat szült. Unalmamban az unalom okát kerestem, és megállapítottam, hogy azért unatkozom, mert hozzászoktam. De mihez szoktam hozzá? A zűrzavarhoz, természetesen. De mitől van zűrzavar? Rájöttem, hogy saját súlypontom körül forgok, vagyis bukfencezem. Miért? Nem tudom meg, amíg abba nem hagyom a bukfencezést. Végtagjaimmal manőverezve végre sikerült függőleges helyzetbe kerülnöm. Vagyis olyanba, hogy a sziklapárkányokon növő mohák, zuzmók és csenevész bokrok a lábam felöl érkezve húztak el mellettem, s a fejem fölött tűntek el. Csak ekkor értettem meg, hogy zuhanok, és kezdtem félni.”

Viktor Pelevin: A rovarok élete

A nézőpontok megsokszorozásának lehetünk tanúi Pelevin regényben, de úgy, hogy ezeket a nézőpontokat a végtelenségig „alulnézetiekké” teszi, megvalósítva ezzel valami hátborzongatóan degradálódott alsó nézőpontot. E könyv egy az emberiség felett kimondott ítélet, hisz e történetek annak az állatmesékre jellemző allegóriának jegyében születtek, hogy „a rovarok visszataszítóan emberi életet élnek, illetve az emberek visszataszító rovarok életét élik” – ami egyáltalán nem újszerű gondolat az irodalomban, gondoljunk csak Kafkára. S nemcsak arról van szó, hogy az ember a lét- és fajfenntartás érdekében véghezvitt cselekedeteiben hasonlít a kissé gépiesnek tűnő rovarvilágra, hanem arról is, hogy az oly büszkén az embernek tulajdonított szellemi termékek – Pelevin regényének tanúsága szerint – ugyanúgy jelen vannak az állatok körében is. S ezt nézve az egész emberi élet, ami az ember nézőpontjából jelentős, nagyformátumú valaminek tűnik, csupáncsak látszat: jelentőség helyett kisszerűség, banalitás, állati szint maradt – s ez a felfedezés mutatja meg a látszat mögött tátongó ürességet.

Egy krími üdülőhelyen alkoholmérgezést kap a helyi lakosság véréből próbát venni érkezett amerikai szúnyog, hasist szívnak és megvilágosodnak a keleti filozófiáról értekező, nonkonformista éjjeli lepkék, a ganajtúró bogár saját példájával teszi világossá a fia számára, mi az élet értelme, a hangyalány romantikus szerelemről álmodik, de sivár magány lesz a sorsa, egyetlen lánya is elhagyja. És közben ragyognak a csillagok, hullámzik a tenger, születnek és meghalnak a rovaremberek. Olvasmányos, igazi szellemi csemege

„A kisfiú végigmérte az előtte magasodó gömböt.
– Szóval most magam előtt kell görgetnem?
Az apja bólintott.
– De hogy fogom én ezt a gömböt belülről látni és ugyanakkor magam előtt görgetni?
– Én se tudom – tárta szét a karját az apja. – Ha majd felnősz, filozófus lesz belőled, és elmagyarázod mindannyiunknak.
(…)
Tudod, nagyon egyszerű mechanizmuson alapul minden, ami szánalmat ébreszt a hullákban. Ha például egy légyfogóra ragadt legyet mutatunk egy hullának, akkor elhányja magát. De ha zeneszó mellett mutatjuk meg neki ugyanezt a légyfogóra ragadt legyet, ráadásul egy pillanatra megéreztetjük vele, hogy ez a légy ő maga, akkor azonnal sírva fakad a saját hullája iránti részvéttől. De másnap agyoncsap tíz legyet. És csak mellékesen mondom, hogy ugyanolyan hullákat, mint ő maga.
– Szóval, én is hulla vagyok?
– Persze – mondta Gyima – , mi más lennél. De neked legalább el lehet magyarázni. Ezért nem vagy egészen hulla.
Köszönöm – mondta Mitya.
– Kérlek.
(…)
– Az éjjeli lepke egész élete pontosan ez a másodperc – mondta –, amit arra fordít, hogy elbúcsúzzék a sötéttől. Egyszerűen semmi más nincs ezen a pillanaton kívül. Érted? Az egész nagyszerű élet, amelynek során arra készülsz, hogy a fény felé fordulsz, valójában az az egyetlen pillanat, amikor a sötétet választod.
– Miért?
– Mi létezhetik még e pillanaton kívül?
– A tegnap. A holnap. A holnapután.
– A tegnap, a holnap, a holnapután, de még a tegnapelőtt is csak ebben a pillanatban létezik – mondta Gyima. – Csak abban a pillanatban, amikor rájuk gondolsz. Tehát, ha holnap a fényt akarod választani, ma viszont elbúcsúzol a sötétségtől, akkor egész egyszerűen a sötétet választod.
(…)
– Mit álmodtál újabban? – kérdezte néhány perc múlva az egyik.
– Sok mindent – mondta a másik. – Ma például megpillantottam egy távoli és nagyon, de nagyon különleges világot, ahonnan valaki minket is megpillantott.
(…)
– Furcsa – mondta rövid hallgatás után –, de most már teljesen világosan látom, hogy ez a pont mindig is itt volt a szemem előtt. Végig, egész idő alatt. Csak éppen sosem figyeltem föl rá.
– Egyszerűen nem tudtad, hogy föl kell rá figyelni – mondta Gyima. – És még nagyon sok minden van, amire éppen így nem figyelsz föl, mert nem tudod, hogy megtehetnéd.
– Például?
– Szeretsz olvasni. De a könyvekben mindig másvalakiről van szó. Sose szerettél volna olyan könyvet olvasni, amelyik rólad szól?
– Még csak most írom – mondta Mitya.
– Ki az, aki írja?
Mitya magára mutatott, Gyima elnevette magát.
– Ez erős túlzás – mondta. Ha majd meglátod azt a könyvet, te is rájössz.”

Philip K. Dick: Kizökkent idő

Volt már olyan érzésed, hogy a világon minden körülötted forog? 1959-et írunk. Ragle Gumm egy álmos, amerikai kisvárosban lakik, és abból él, hogy mindennap megfejti és beküldi kedvenc napilapja rejtvényét. Egyedülálló tehetségének köszönhetően ő az első számú versenyző a „Hol Lesz Legközelebb A Kis Zöld Emberke?” című játékban. Aztán az a nyugtalanító érzése támad, hogy valami nagyon nincs rendben a világgal. Mintha minden körülötte forogna. Vajon kik azok, akik minden lépését figyelik? Miért olyan fontos számunkra, hogy ne tudja elhagyni a várost? És mit csinál ő valójában, amikor naponta megtippeli, hogy „Hol Lesz Legközelebb A Kis Zöld Emberke”? A világ lassan kezd darabokra hullani, és Ragle Gumm mindent elkövet, hogy megtalálja a valóságot. Bármi is legyen az. Amolyan Truman Show Dick-módra…

„A valóság összevissza szivárog. Egy csöpp itt, pár csöpp ott a sarokban. A plafonon növekvő nedves folt. De honnan? És mit jelent? … Valahogy, valamiképpen Ragle bekukkantott a valóság mögé. Kitágította a lyukat, vagy épp tanúja volt a tágulásnak, annak, hogy egy hasadék, egy vágás szétnyílt.
Hiába teszünk össze mindent, amit tudunk, töprengett, nem fog elárulni semmit azon kívül, hogy valami nincs rendben. Azt meg már eleve tudtuk.
(…)
Azt képzelem, hogy én vagyok a központja sokmilliónyi férfi és nő munkájának, sok milliárd dollár és rengeteg munka… egy egész világegyetem kering körülöttem. A fejemben minden molekula összejátszik. És kisugárzik a csillagokba. Ragle Gumm, a kozmikus folyamat tárgya, a kezdettől a végső entrópiáig. Minden anyagi és szellemi létező csak és kizárólag körülöttem kering.
(…)
Ha egy taxis felismer, töprengett, az valószínűleg nem képzelgés. De ha megnyílik az ég, és Isten a nevemen szólít… na akkor kezdődik a pszichózis.
Nehéz a kettőt különválasztani.
(…)
– Nincs jobb ötletem – sóhajtotta Ragle, magában pedig hozzátette: mindenképpen megpróbálom. Látni akarom azt a gyárat; nem a fényképet vagy a modellt, hanem magát a gyárat. A dolgot, ami az, ami. Ahogy Kant mondta: Ding an sick. Nagy kár, hogy téged nem érdekel a filozófia.
– Néha igen – felelte Vic. – De nem most. Olyasmire gondolsz, hogy milyenek a dolgok a valóságban? Az egyik este hazafelé a buszon megpillantottam, milyenek igazából. Átláttam az illúzión. A többiek a buszon csak odaültetett madárijesztők voltak. Maga a busz meg… – tehetetlenül széttárta a kezét – üres páncél volt, pár fémelem, az én ülésem meg a vezető ülése. A sofőr igazi volt. Tényleg hazavitt. De csak engem.
Ragle a zsebébe nyúlt, és elővette az apró fémdobozt, amit mindig magánál hordott. Kinyitotta, és odanyújtotta Vicnek.
– Mi ez? – kérdezte a sógora.
– A valóság – felelte Ragle. – A valóságot kínálom fel.”

Abe Kobo: A dobozember

Érdekes és korántsem önnyű olvasmány Abe Kobonak ez a műve, ám mindenképpen érdemes elolvasni azoknak, akik szeretnének egy kisidőre maguk is belebújni abba a bizonyos kartondobozba. Onnan a kinti logika valóban talán érvényét veszti, ám épp ezért fontos felismerésekre lehet szert tenni odabent. A dobozember ugyanis maga készítette kartondobozban él: egy nagy hullámpapírdobozt a fejére tesz úgy, hogy az leérjen a csípőjéig, s ekkor a kis vágott résen át mindent lát a környező világból – ámbár legfőképp a földközeli dolgokat –, de maga láthatatlanná válik, és így észrevétlenül tud létezni a dobozában. A doboz elkészítése felettébb egyszerű (a könyvben részletes útmutatást kapunk hozzá), s dobozemberré válni sem nehéz, mi több igen csábító lehetőség, ám a dobozt aztán elhagyni szinte lehetetlen. Íme, egy példa: A-úr légpuskával kergeti ugyan el az ablaka alatt tanyázó dobozembert, de amikor új hűtőszekrényt vásárol, nem tud ellenállni a pompás nagy doboz kísértésének, s előbb csak kipróbálja, aztán maga is dobozemberré válik. Ám lassan a dobozban rájön, hogy tulajdonképpen ő nem más, mint a légpuskával általa meglőtt dobozember; s amikor a kórházban a sebét ellátó orvos meg akarja tőle vásárolni a dobozát, mert állítása szerint ő a valós dobozember, az elbeszélő tudatában minden összezavarodik – többé nem lehet tudni, hogy a sok dobozember közül ki az igazi, ki az áldobozember. Vagy talán mind egy, mindenki az egy kivetülése, projekciója?

A regény szinte egyetlen lázálom, amelyben felcserélődnek a személyiségek, állandóan változik a kinn és a benn; filmszerűen merész vágások, erőszakos és erotikus jelenetek váltakoznak filozófiai meditációkkal. Az inkább a képek, mint a cselekmény erejével ható ábrázolásmód egyre fokozódó, szinte tűrhetetlen feszültséget teremt, – az olvasóra is átragad Abe Kobo alapvető egzisztenciális életérzése, a tárgytalan, megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan szorongás.
Nagyon bosszantó könyv, és talán épp ezért kihagyhatatlan…

„Én még soha-sem szégyelltem a dobozomat. Sőt úgy látom, hogy a doboz nem zsákutca, amelyben végül is elrejtőztem, hanem szélesre tárt kapu egy másik világra. Nem tudom, milyenre, de valamilyen másik világra, erre próbálom rábeszélni magam, s miközben nehezen birkózom az émelygéssel, az ablakon keresztülfigyelem, mi történik odakint, s nekem ez a világ látszik zsákutcának. De rendben van, elég a pánikhangulatból.
(…)
De hát nem csak álom ez az egész? Mindegy, nagyon hosszúra nyúló álom. Végtelen álom, amely oly régóta tart, hogy lehetetlen visszaemlékezni, mikor is kezdődött. Sikerül valamikor felébredni vagy sem? Az a módszer, hogy álmunkban bebizonyítsuk önmagunknak, miszerint amit átélünk, csak álom, nos, ez elemi módszer, sokszor alkalmaztam, és feltétlenül hatásos, az embernek teljes erejéből bele kell csípnie a tenyerébe…
Igaz, ebben az álomban sajnos nincsenek körmök, amelyekkel, és nincs tenyér sem, amelybe csípni lehetne. De nem tesz semmit, ha ez a módszer nem válik be, akkor ki lehet próbálni egy másikat. Az embernek össze kell szednie minden bátorságát, s a szikláról le kell vetnie magát a mélybe. Emlékszem, sokszor folyamodtam ehhez a módszerhez. S ami a fő, a kéz és a láb hiánya itt nem akadály. De vajon lezuhanhat-e a tengerben úszó hal, ez a kérdés. Sohasem hallottam, hogy egy hal lezuhant volna. A döglött hal is a felszínen úszik. A halnak nehezebb lezuhannia, mint az égbolton lebegő léggömbnek. A hal számára a zuhanás – ellenzuhanás.
Ellenzuhanás…
Igen, ilyen módszer is lehetséges. Azt jelenti, hogy nem lefelé kell zuhanni, hanem ellenkezőleg, az égbolt irányába, s a levegőben kell elmerülni. A rettegés, hogy halálra zúzzuk magunkat, ugyanakkora, mint egyébként. Tehát ettől ugyanúgy sikerül felébredni, mint a földre zuhanástól.
(…)
Ha egy tárgyat nem használsz naponta legalább háromszor, akkor könyörtelenül meg kell válni tőle.
De eldobni nem könnyű. Összeszedni nehéz, eldobni még nehezebb. Szörnyű – ha nem kapaszkodsz minden erőddel a holmijaidba, akkor elviszi őket a szél. Hát talán könnyű az embernek az élvezettel hallgatott, gyönyörű hangú, elsőrendű táskarádiójától nyugodt szívvel megválnia csak azért, hogy könnyebb legyen a csomagja? Én ezt is meg tudtam tenni.
(…)
Az igazán megrázó hír az az utolsó hír lesz, amely a világ végét jelenti be. Mindenkinek az a szíve vágya, hogy ezt meg tudja hallani. Mert akkor ez azt jelenti, sikerült túlélnie a világ végét. Ha jól belegondolok, azt hiszem, engem is épp az a törekvés fertőzött meg, hogy el ne szalasszam az utolsó adást. De a hírek végtelenül áradtak és áradtak, szó sem esett utolsó hírről. Ez annyit jelentett, hogy az utolsó még messze van.
(…)
– Valóban, igazából csak egy ember létezik. Valaki, aki most a feljegyzéseket írja. Minden ehhez az egyvalakihez kapcsolódik. Nem teheted meg, hogy el ne ismerd az igazamat. S amennyiben ez a Valaki úr továbbra is kétségbeesetten ragaszkodik a dobozához, úgy nyilván vég nélkül írni szándékozik feljegyzéseit.
(…)
Ha én most itt abbahagynám az írást, akkor nem jönne következő írásjel, a következő mondat.
–… lehetséges, hogy valaki más ír egy másik helyen?
– Kicsoda?
– Például én.
– Te?
– Igen, nincs kizárva, hogy éppen én írok. Én írok, s úgy képzelem, hogy én te vagyok, aki írsz, és úgy, hogy te én vagy.”

Jostein Gaarder: A történetárus

Jostein Gaarder ebben a művében magáról a Történetről mesél egy olyan történetet, ami magában foglal sok kisebb történetet. Zseniális könyv: olvasmányos, elgondolkodtató, isteni ötletektől hemzsegő, egy szuszra elolvasható.

A mű hőse egy érdekes figura, aki ki nem fogy a történetekből, olyan, mint akinek folyamatosan töltik a fejébe az ötleteket, és ha nem szabadulna meg tőlük, begolyózna. Így hát összeköti a kellemest a hasznossal, s már az iskolában virágzó kereskedelmet folytat: dolgozatokat cserél édességekre, később a lányok csókjaira. A tapasztalat, miszerint a lányok szeretik a meséket, egész életében elkíséri. Mégis abszurdnak tartja a gondolatot, hogy író legyen belőle. Nem vágyik a nyilvánosságra. Úgy dönt, megmarad az irodalom szürke eminenciásának, történetárus lesz. Ez az üzleti ötlet egészen új, a siker hatalmas. Mindennek azonban mélységes titoktartás a feltétele. Üzletfelei listája hosszú: az alkalmi költőktől a nemzetközileg elismert írókig mindenki szerepel rajta, de mindegyikük azt hiszi, ő a történetárus egyetlen pártfogoltja. Egy napon hírek kelnek szárnyra. A Pókról szól a fáma, egész alkotói életrajzok manipulálójáról. A leleplezés fenyegeti vajon? Ha igen, vajon mire képesek a becsapott írók? Akár még gyilkosságra is? Hirtelen egy olyan történet kellős közepén találja magát, amelyet akár ő is írhatott volna, mintha saját hálójába ragadt volna…

„Egy éjszaka azt álmodtam, találtam egy pénztárcát, benne négy ezüstdollárt. Meglehetősen elborzadtam volna, ha ébredéskor kezemben tartom a tárcát. Be kellett volna magamnak beszélnem, hogy még alszom, és még egyszer fel kell ébrednem.
Akkor is azt gondoljuk, ébren vagyunk, ha éppen álmodunk, de tudjuk, hogy ébren vagyunk, ha nem alszunk. Az volt az elméletem, hogy a kis ember valahol Álomországban alszik, és csak álmodja, hogy a valóságban van.
(…)
Már a felső tagozatban természetmisztikussá váltam. Álomszerűnek és elvarázsoltnak éltem meg a világot. A naplómba ezt írtam: Majdnem mindent megérettem. Az egyetlen, amit nem értek, a világ maga. Túl tömör, túl áthatolhatatlan. Ami a világot illeti, már régen fel kellett adnom. Csak ő áll a totális belátás érzésének útjában.
(…)
Tetszett az az elképzelés, hogy földi létemmel talán a történetek ideje is véget ér. Minden rakétát kilőttem, mindet egyszerre, utánam hallgatás ereszkedik a Földre. Nem lesz semmi, nem lesznek új ötletek, semmi, amin gondolkodni lehetne. Egy óriási gépezet ura voltam, én szerveztem minden idők legnagyobb irodalmi fesztiválját, és mindezt titokban.
(…)
Az élet leírhatatlanul rövid. Talán ezért nem akartam a nevemet egy könyv borítójára tetetni. A kultúrából, becsvágyból és ostobaságból álló vékony máz elvesztette jelentőségét a hatalmas kaland láttán, amelyben szempillantásnyi ideig a Földön tartózkodtam. Megtanultam elnézni a lényegtelen dolgok fölött. Már gyermekként is egy másik időszámítás szerint éltem, mint a magazinoké és az őszi könyvheteké. Gyermekként láttam egy sok millió éves borostyánrögöt, a rögbe egy ugyanannyi idős pók volt bezárva. Itt voltam a Földön, mielőtt négymillió évvel ezelőtt kialakult az élet. Tudtam, hogy a Nap rövidesen vörös óriássá változik, és a Földből hosszú idővel azelőtt kiszáradt, élettelen bolygó lesz. Aki egyszer tudatosítja magában mindezt, nem fog többé festőtanfolyamra jelentkezni. Nincs már meg benne a szükséges lelki nyugalom. Nem jelentkezik írói tanfolyamra sem, nem lóg a kocsmákban, és nem állítja, hogy „ír valamit”. Talán ír, ebben nincs semmi kivetnivaló, de nem „ír”. Az ember azért ír, mert valami nyomja a szívét, mert szeretne egy másik embernek vigasztaló szavakat mondani, de nem ül le a Tejút egyik spirális karjában egy íróasztalhoz, és „ír”, csak azért, hogy „í-r-j-o-n” vagy hogy „í” “r” „j” “o” „n”. Ez a meggyőződésem. De a poéták a kifutón pózolnak. Csak tessék, tessék, befelé, Hölgyeim és Uraim! Isten hozta Önöket az új tavaszi kollekcióhoz! Ez a modell bizonyosan érdekelni fogja Önöket! Egy választékos Armani-regény, unikum a műfajában! És itt látják a költői divatfit – költősállal a nyakában természetesen… Dedikálja, kérem, írja alá a helyet és a dátumot!”

Paul Auster: Az illúziók könyve

A regény elbeszélője egy professzor, akinek családja egy légikatasztrófában meghal. Már-már összeroppan és elhajítja magától az életet, amikor véletlenül lát a tévében egy műsort a némafilmről és benne egy ismeretlen komikus végre megnevetteti. Érdeklődés támad benne iránta és könyvet ír róla, egy napon azonban levelet kap a komikus családjától…

A mű újdonsága, hogy a megszokott austeri motívumok mellett filmes eszközökkel is dolgozik. Alapkérdése, hogy élhet valaki egy élethossz alatt több életet, időről időre teljesen hátat fordítva önmagának; hogyan lehet valaki élőhalott, vagyis halott már életében és élő jóval a halála után.

„Les moments de crise produisent un redoublement de vie chez les hommes. – A válságos pillanatok megkétszerezik az ember életerejét. Vagy egy kicsit talán terjengősebben: Az ember csak akkor kezd igazán élni, ha sarokba szorítják.
(…)
Egyből szerelembe estek, mondta. Ha nem vigyázunk, velünk is ez történik.
Ezek a szavak is segíthettek – hogy ne féljek annyira, hogy ne engedjek a belső széthullásnak –, ugyanakkor milyen találó, hogy éppen az esik szerepel igeként abban a két mondatban, mely életem történetének elmúlt három évét összefoglalja. Egy repülő leesik az égből, és minden utas szörnyethal. Egy nő szerelembe esik egy férfival, a férfi a nővel, s miközben repülőgépük lefelé ereszkedik, egyetlen pillanatra sem gondolnak a halálra.
(…)
Amikor a filmjeiről szóló könyvem 1988–ban megjelent, Hector Mann már közel hatvan éve nem hallatott magáról. (…) A némafilmkorszak vége felé készített tizenkét darab kéttekercses vígjátéka közül az utolsó, a Dupla vagy semmi 1928.november 23-án jelent meg.(…) A Los Angeles Herald Express 1929.január 28-i száma szerint mintha egy rövid sétára indult volna, ahonnét bármelyik pillanatban visszatérhet. Csakhogy nem tért vissza, és ettől kezdve Hector Mannt mintha a föld nyelte volna el.
(…)
Mr.Senki -t kell az utolsó filmjének tekinteni. Meditáció a saját eltűnéséről, s minden felvetett és megválaszolatlanul hagyott erkölcsi kérdése dacára lényegében az én kínjairól szóló mű. Hector el akart köszönni, búcsút mondani a világnak, s hogy ezt megtehesse, meg kellett semmisíteni önmagát a saját szemében. Láthatatlan lesz, és amikor a varázslat megszűntével újra látható, nem ismer rá a saját arcára. Úgy látjuk, ahogyan ő látta magát, és ebből a bizarr kettős perspektívából nézhetjük, ahogy szembesül saját megsemmisülésének tényével. Dupla vagy semmi. Ezt a frázist választotta következő filmjének címéül. Ezeknek a szavaknak azonban nincs közük semmihez abban a tizennyolc perces, kunsztokkal és ugrabugrálásokkal teli zűrzavarban. Visszautalnak a Mr. Senki tükörjelenetére, s azzal a kivételes mosollyal rövid bepillantást kapunk, mit tartogat számára a jövő. Azzal a mosollyal újraszületik, de már nem ugyanaz az ember, nem az a Hector Mann, aki az elmúlt egy évben mulattatott, szórakoztatott bennünket. A szemünk előtt változik át valakivé, akit nem ismerünk, s mielőtt még megismerhetnénk ezt az új Hectort, már ott sincs. Arcára zárul a kör, beszippantja a sötétség. A következő pillanatban ( a filmjeiben először) a vásznon megjelenik a THE END felirat, s Hectort többé senki nem látja.
(…)
…a világ illúzió, melyet naponta újra kell álmodni.
(…)
A világ tele van lyukakkal, az értelembe ütött résekkel, mikroszkopikus hasadékokkal, melyeken az ember átsétálhat, s a túloldalra érve az ember megszabadul önmagától, az életétől, megszabadul mindentől, ami hozzá tartozott. Aznap éjjel a nappalimban rátaláltam egy ilyen lyukra. Egy pisztoly alakjában jelent meg, s most, hogy benne voltam a pisztolyban, nem érdekelt, hogy kijutok-e vagy sem. Tökéletesen nyugodt és tökéletesen őrült voltam., tökéletesen kész elfogadni, amit a pillanat felkínált. Az ilyen mértékű közöny ritka, és mert csak olyasvalaki tudja elérni, aki kész lemondani önmagáról, tiszteletet parancsol. Áhítattal tölti el azt, aki látja.
(…)
…valamin megakadt a tekintetem. Izzás a járdán, az árnyak közül pislákoló ragyogás. Kékes árnylata volt, mélykék, mint Frieda szemének kékje. Leguggoltam, hogy jobban megnézzem, és láttam, hogy egy kő, talán valami ékkő. Holdkő, véltem, vagy zafír, vagy csak egy darab metszett üveg. Elég kicsi volt, lehetett gyűrű, elveszett fülbevaló, vagy egy medál, ami nyakláncról, vagy karkötőről esett le. Az első gondolatom az volt, hogy Frieda unokahúgának adom, Dorothának, Fred négyéves lányának. A kis Dotty. …Azt gondoltam magamban: Dottynak adom a követ. Fel akartam venni, de abban a pillanatban, hogy az ujjaim hozzáértek, rájöttem, hogy nem az, aminek látszik. Puha volt, érintésemre szétmállott, nedves-nyálkás trutyivá omlott. Amit én kőnek néztem, csak emberi köpet volt. Egy járókelő a szája tartalmát a járdára ürítette, a nyál meg golyóvá gömbölyödött, egy sima, buborékos felületű gömbbé. A rajta átsugárzó fénytől és attól, hogy a tükröződő fény izzó kékre színezte, kemény, tömör tárgynak látszott. Ahogy ráébredtem a tévedésemre, visszarántottam a kezem, mintha megégettem volna. Émelyegtem, hatalmába kerített az undor. Az ujjaimra nyál ragadt. Ha az ember sajátja, akkor talán nem olyan rossz, de ha egy idegen szájából való, az förtelem…
Immár megértettem, miért Kék Kő Ranchnak nevezték el a helyet. Hector már látta ezt a bizonyos követ, tudta, hogy nem létezik, hogy az élet, melyet maguknak építeni készülnek, illúzióra épül.”

David Mitchell: Felhőatlasz

Egy zaklatott életű ifjú zeneszerző az ihlet pillanatában ráérez az örökkévalóságra. Sorsszerű viszonyok, cinikus érzelmek és látnoki szerelmek motívumaiból hat történet rajzolódik ki, melyek mindegyike túlmutat önmagán – egy leírhatatlan harmónia felé. Ez az átkozottul tökéletes összhang szólal meg a Felhőatlasz olvasóiban. David Mitchell bravúros felépítésű, virtuóz nyelvezetű művében az összefonódó életek minden időbeli és térbeli határt átlépve hatnak egymásra. A lelkek korokon és kontinenseken át vándorolnak, akár az égbolton átvonuló felhők. Egy könyv a tudat felemelkedéséről a matrjoska-baba világszemléletében. Érdekes szellemi kaland egy hegyre föl, majd onnan le a kiindulópontra, ahol aztán minden szál összeér.

A regényből a Mátrix-trilógia és A parfüm rendezői forgattak vibrálóan szellemes filmet.

„– A felemelkedéssel úgy szívódik belénk a nyelv, ahogy a száraz talajba a víz. Olyan szavak röppennek ki a szánkból, amelyekről nem is tudtuk, hogy ismertük őket. Ne feledje, Archivista, hogy Juna nem hétköznapi felszolgáló volt, és valójában egyik étkezde világa sem hermetikusan zárt.
Minden börtönnek vannak börtönőrei, és a börtönőrök hírek forrásai. A felemelkedés során szívtam magamba az újszavakat, nyelvtani tudást és kifejezéseket az Ügyelőtől meg a Helyetteseitől, Szong papától, a Víz Reklámokból, a fogyasztóktól meg a sonyjaikból.
– Általánosabb jellegű kérdést tennék fel. Boldog volt ebben az időszakban?
Vajon a boldogság a nyomorúság hiánya? Ha igen, akkor, amiként azt a tisztavérűek előszeretettel képzelik, a felszolgálóké korpokráciánk legboldogabb rétege. Ám ha a boldogság a balsors legyőzése, vagy az értékes és kiteljesedett létezés érzése, akkor bizonyos, hogy Nea Szo Koprosz összes rabszolgái közül mi vagyunk a legnyomorúságosabbak.
Nea Szo Koproszban nincsenek rabszolgák! Még magát a szót is eltörölték!
(…)
– Először is: megszólalt egy hang a fejemben. Ez igencsak megriasztott, míg aztán rá nem jöttem, hogy más nemhallja, csak én; ez az érzékelés hangja volt. A felemelkedés ijesztő élmény volt, különösen a Juna~939-cel történtek után. A tisztavérűek szerte Nea Szo Koproszban éles szemmel fürkészték a fabrikánsokat, kutatták rajtuk a nem kívánatos intelligencia jeleit, és hetente százakat jelentettek be, akiket aztán mind újjáorientáltak. Másodszor: fejlődésnek indult a nyelvi készségem ugyanúgy, ahogy Juna~939-nek. Amikor azt akartam mondani, hogy „jó”, olyan szavak buktak ki a számon, minta „kedvező”, a „kellemes” és a „megfelelő”. Megtanultam szűrni és átszerkeszteni minden egyes kiejtett szót.
Harmadszor: egyre nőtt a kíváncsiságom a Kültér iránt. Kihallgattam az étkezők sonyjából szűrődő hangokat, a beszélgetéseiket, füleltem a Víz Reklámok szövegére, az időjárás-jelentésre, a Tanácsnokok beszédeire. Negyedszer: meg kellett tapasztalnom az elidegenedést: a többi felszolgáló ugyanúgy elkerült, ahogy azelőtt Juna~939-et – a nővérek tudnak a változásról, még ha nem tudják, hogy tudnak róla, akkor is; az egyhangúság lelassította az idő folyását; egyre jobban megutáltam a felvonó szájából előöklendett fogyasztók hullámait; kísértettek Juna kételyei a világunkat illetően, szüntelenül kísértettek. Mi van, ha Szong papa nem is az apánk, hanem csak egy Víz Reklám? Hogy irigyeltem kritikát nem ismerő, aggodalmaktól, gondoktól mentes nővéreimet! Ám metamorfózisomat nem mertem említeni egyiküknek sem.
– Azt tehát tudta, hogy mit nem tehet. De mit szándékozott tenni?
– Mi mást tehettem volna: vártam és tűrtem. Két felemelkedés, egyik a másik után, valamiféle céllal bíró program létére utalt. Hogy kideríthessem, mi ez a cél, ügyelnem kellett, nehogy újjáorientáljanak, vagy Juna~939 sorsára jussak. Ezért alaposan megfigyeltem a többi fabrikánst, hogy elszánt igyekezettel utánozhassam kifejezéstelen vonásaikat.
(…)
Amilyen időket élünk, ha egy embernek azt mondod, a világ, amit lát, nem úgy van, azt érti majd, a élete nem igazi, és a valója nem való.”

Daniel Kehlmann: A Beerholm-illúzió

Fiatal férfi ül a tévétorony kilátóteraszán. Nagyon úgy fest a dolog, hogy le fog ugrani, de előbb még elmeséli az életét. Ő Arthur Beerholm, a világ legünnepeltebb mágusa. A jóságos nevelőszülők házában töltött gyerekkor, a svájci internátusban végigunatkozott évek, a tévelygések és gyötrődések korszaka után végre eljött a siker, amelynek csúcsán éppen arra készül, hogy kilépjen a kétszáz méteres mélység fölé. Amit tervez, nem öngyilkosság, hanem élete legnagyobb, végső mutatványa, egyenes következménye mindannak, amit megtanult és átélt. Mutatványainak tétje ugyanis a tökéletes illúzió: a varázslat, amely magát a mágust is elvarázsolja.

„Az egész látható világ a maga sokszínűségében és kuszaságában, irtózatos ember-, állat-, kutya-, biztosítási ügynök-, krokodil-, virág-, óceán-, nap-, bolygó- és galaxis-állományával számok szövevényén nyugszik. Egy háromszög szögeinek összege két derékszögével egyenlő; egy tétel vagy az ellentéte igaz lehet, de egy harmadik már nem; egy test megmarad abban az állapotban, amiben van, amíg nem hat rá semmilyen erő. Mindez a homokos tengerfenéken is igaz, a gülüszemű halak, az őserdő vörös levelű kúszónövényei és az értelmetlenül kihunyó csillagok között is, amelyeket senki sem ismer. Minden dolog törvényeit egy könyörtelenül világos szellem írja elő.
(…)
Nincs az a láthatatlanná tévő süveg, amely olyan jól elrejtene, mint az, amikor sikerül tökéletesen mellékesen csinálnod valamit. Hogy ezt nehéz-e elérni? Hát persze, pokolian nehéz. Minden nehéz, ami nagyszerű.
(…)
Elárulok magának egy titkot, egy nagyon nagy és szigorúan őrzött titkot, amelyről mindenki tud, csak maga nem. Ez egy álom. Ezt nem filozófiai értelemben mondom, Isten őrizz! Tényleg álom, mégpedig a magáé. Mi mind benne vagyunk, mindegyikünk a maga kitalációja. Ha felébred, mi eltűnünk, nem lesz semmi, megszűnünk, soha nem is léteztünk.
(…)
Azt ismeri? Egy férfi rohan a hirdetőoszlop körül és kiabál: segítség, be vagyok falazva!
(…)
Szóval ilyen egyszerű! Sosem hittem volna, hogy egyszerűen ki lehet sétálni. Fellépés közben mindig olyan biztonságban, bezárva éreztem magam, a színpad félköréhez szegezve. Majdhogynem azt vártam, hogy a kapu zárva lesz, hogy komor őrök csak arra várnak, hogy visszavonszolhassanak. De nem így történt. Igazán olyan egyszerű volt!
(…)
Rövid ideig éltem csak, ez a kézirat sem lehet tehát végtelenül hosszú; nem elég ahhoz, hogy elvezessen a békés öregkorba és a békés halálba. Most már befejezés előtt áll, én meg itt ülök előrehajolva, mellettem egy kávéscsésze, és arról írok, hogy itt ülök előrehajolva, mellettem egy kávéscsésze. Utolértem magam. Ezeken a lapokon már csak a szűk, folyamatos jelent látom. Nincs több mondanivalóm. Ez a vég.
(…)
A halál keretbe foglalja életemet, de nem érinti meg, nem nyúl bele. Mint ahogy ezen elbeszélés vége sem része ezen elbeszélésnek. Amíg tart, élek; elhallgatásom már nem jelenik meg benne, nem jelenhet meg benne. Tehát a halálnak kívül kell maradnia a léten.”

James Hilton: A Kék Hold völgye

Az ember örök álma valósul meg e könyv lapjain. Hősei rátalálnak az elveszett Édenre, amit a valóságban hiába igyekszünk újra megteremteni, sőt talán egyre messzebb kerülünk tőle. Szép álom ez, de kockázatos is. Ennek kifejtése adja a regény valóban ritka izgalmait: merész fordulatosságát és a szellemi borzongásokat. Tibet és a Kék Hold völgye sokak szemében máig egyet jelent: a földi Paradicsom tökéletesen megvalósult modelljét. Ezt a képzetet hét évtizeddel ezelőtt James Hilton angol író teremtette meg, aki 1933-ban kiadta a 20. század később talán legismertebbé vált regényét, A Kék Hold völgyét. Azt a krimit, amire egyformán bólint rá ma is a legfinnyásabb irodalmi ízlésű olvasó és a krimirajongó is. Ezért fordították le londoni megjelenése után szinte azonnal számos nyelvre, köztük magyarra, és az sem véletlen, hogy magyarul éppen Déry Tibor fordításában jelent meg. Nagy sikerű filmek, színpadi változatok is készültek belőle, hatására jobb módú utazók seregei indultak Tibet és India határvidékének ismeretlen hegyei közé a lámakolostorokba.

„A lámák sohasem… vagy hogy pontosabban fejezzem ki magamat, csak ritkán mutatkoznak idegenek előtt.
– Akkor alighanem le kell mondanunk róluk – jegyezte
meg Barnard. –Nekem szintén rosszul esik. El nem tudja képzelni, micsoda örömet okozna, ha kezet szoríthatnék a vezérigazgatójukkal!
Csang jóakaratú komolysággal fogadta a megjegyzést. Brinklow kisasszonyt azonban nem lehetett egykönnyen félretolni az útból.
– Mivel foglalkoznak a lámák? – kérdezte.
– Szemlélődnek, madame, s a bölcsességet kutatják.
– Szóval nem csinálnak semmit?
– Ha úgy gondolja, madame, nem csinálnak semmit!
(…)
A drágakőnek sok fazettája van – mondta a kínai –, s lehetséges, hogy különböző vallások különbözőképpen igazak.
– Ezzel egyetértek – mondta Barnard szívélyesen. – Soha nem voltbizalmam a szektariánus veszekedésekhez! Csang, maga egy filozófus! Ezt meg kell jegyeznem… hogy is mondta?… a különböző vallások különbözőképpen igazak!
(…)
– Mindazonáltal azt hiszem, hogy annak, amit itt leírtam, sok előnye van… Hosszú, nyugalmas korszakokat fog megélni, amelyek alatt úgy fog megfigyelhetni egy-egy naplementét, mint ahogy a külvilágban az emberek egy elketyegő másodpercre figyelnek, de sokkal kevesebb lesz a gondja! Egyik esztendő el fogja váltani a másikat, s ön a testi örömökből át fog lépni egy komorabb, de semmivel sem örömtelenebb birodalomba, el fogja veszteni izmainak s étvágyának rugalmasságát, de oly nyereségre fog cserébe szert tenni, amely felér e veszteséggel: nyugalomra, mélységre, érettségre, bölcsességre s az emlékezés tiszta gyönyöreire. A legbecsesebb ajándék az Idő lesz, az a ritka s drága ajándék, amelyet a nyugati országok annyival biztosabban vesztenek el, amennyivel izgatottabban hajhásszák. Gondolja meg, lesz ideje az olvasásra, soha többé nem fog kihagyni lapokat, hogy perceket takarítson meg, nem fog félretolni semmiféle tanulási lehetőséget attól való félelmében, hogy túlságos sok idejét veszi majd igénybe! Szereti a zenét, nos, itt annyit foglalkozhatik majd vele, amennyit akar, van ideje rá, nyugalmas, határtalan idő kiélvezni minden zamatát. Ha nem csalódom, ön jó társ és barát… nem örül annak a gondolatnak, hogy itt derűs és bölcs barátokra tehet szert, a léleknek és a szellemnek hosszú és kellemes közösségére, amelyet a halál nem fog szokott sietségével feloldani? Ha pedig előnyben részesítené az egyedüllétet, módjában van kolostorunkat magányos gondolatainak kincseivel gazdagítani!
(…)
Nem hiú kísérletet folytatunk, nem valamilyen ostoba szeszélyt igyekszünk megvalósítani. Egy álmunk s egy víziónk van valamennyiünknek. Ez a látomás először az öreg Perraultnak jelent meg, amikor 1789-ben haldokolva feküdt ebben a szobában. Mint ahogy elmondtam önnek, visszatekintett elmúlt hosszú életére, s úgy látta, hogy az élet legszeretetreméltóbb ajándékai veszendőek, s hogy a háború, a durvaság s a kéj egy nap valamennyit el fogja pusztítani, hogy nyoma sem marad a földön. Emlékezett jelenetekre, amelyeket saját szemével látott, s elképzelt másokat, amelyekről hallomásból volt tudomása; tudta, hogy a népek nem bölcsességben, de durva szenvedélyekben s pusztításban vetekednek egymással, tudta, hogy a gépek ereje határtalanul nő, s hogy el fog érkezni az időpont, amikor egyetlen felfegyverzett embernek olyan hatalma lesz, hogy megsemmisíthette volna vele annakidején a Nagy Császár hadseregét. És megértette, hogy az emberek, ha majd megtöltötték romlással a földet és a vizet, fel fognak szállni a levegőbe… Meri-e azt állítani, hogy ez a látomás hamis volt?
– Igaz volt.
– De egyebet is látott. Előre látta az időt, amikor az ember, akit megőrjített a technika és a gyilkolás láza, oly vadul fog taposni saját világán, hogy minden érték veszendőbe megy, minden könyv, kép és harmónia, minden kincs, amelyet kétezer év óta gondosan őrzött, a védtelen, a gyöngéd, a kis dolgok elvesznek… mint ahogy elveszett Livius könyve, mint ahogy az angolok elpusztították a pekingi Nyári Palotát.
– Egyetértek önnel – felelte Conway.
– Természetesen. De mit ér a józan ember érve a vas és tűz ellen? Higgye el nekem, az öreg Perrault látomása meg fog valósulni! Ez az oka annak, fiam, hogy én itt vagyok, hogy ön itt van, ez az oka, hogy túl akarjuk élni azt az ítéletnapot, amely már lassan gyülekezik körülöttünk, s rohamra kész!
– Túlélni?
– Nem lehetetlen, fiam! Mindez előbb fog bekövetkezni, semmint ön olyan öreg lesz, mint én!
– S ön azt hiszi, hogy Shangri-La meg fog menekülni?
– Lehet! Nem kegyelemre számítunk, csak hanyagságra! Mi itt maradunk könyveinkkel, zenénkkel és gondolatainkkal, őrizzük egy haldokló kor törékeny eleganciáját, és igyekszünk megtalálni azt a bölcsességet, amelyre az embereknek szükségük lesz, ha szenvedélyeik már majd ellobogtak. Egy örökséget kell őriznünk és továbbadnunk.
(…)
– Látja, kedves uram – mondta –, nincs út, amely gyorsabban elvezetne a lélek öntisztulásáig, mintha az ember áttekint a saját múltján. Mint a tájaknál, úgy itt is legfontosabb a helyes távlat. Ha már elég soká élt majd közöttünk, észre fogja venni, hogy régebbi élete lassan-lassan átsiklik a helyes szemszögbe, mintha messzelátón át nézné, óvatosan csavargatva a lencsét. Múltjának minden részlete tisztán, világosan fog állni ön előtt, valódi arányaival és jelentségével.
(…)
– Olyan vihar fog a világra zúdulni, fiam, amilyent ez még nem látott. A fegyverek nem fognak megvédeni, a tudomány nem fog segíteni. Addig fog dühöngeni, amíg a kultúra virágát tövestül ki nem tépi, s az emberek valamennyien el nem merülnek a mindent jól kiegyenlít vad káoszban. Ez a látomás jelent meg szemeim előtt, amikor Napóleon még ismeretlen név volt, s most újra ezt látom, percről percre tisztábban. Gondolja, hogy tévedek?
– Nem – felelt Conway –, nem téved! Ez a vihar egyszer már keresztülrohant a világon, s utána beköszöntött a sötét középkor, amely ötszáz évig nem múlt el fejünk felöl.
– A hasonlat nem pontos, fiam! Az a sötét középkor nem is volt olyan sötét… Hunyorgó fények rejtőzködtek mindenfelé, s amikor még ezek is kialudtak Európában, Kínából és Peruból újabb sugarak ugrottak el, amelyeken fel lehetett gyújtani a régi tüzet. De az eljövendő új sötét kor halotti lepellel fogja borítani az egész világot. S nem fog megmenekülni, csak ami olyan jelentéktelen s alázatos, hogy szem elől tévesztik, vagy oly rejtett, hogy nem találják meg…
Látomásom innét kezdve már gyöngül, de nagytávolságban egy-egy újabb fénysugár csillámlik még felém, ügyetlen mozgolódást látok a romok között, egy-egy reménykedve tapogatódzó kezet, amely a régi kincseket keresi. A kincsek pedig itt lesznek összegyűjtve a hegyek mögött, a Kék Hold völgyében, mintha csoda őrizte volna meg őket egy új reneszánsz számára…
(…)
– Hát nem megmondtam – tette hozzá nevetve –, hogy ez az intézmény gondoskodik minden ízlésről!
– Még annak az ízléséről is, aki szeret börtönben lenni – jegyezte meg Mallinson ingerülten.
– Hát ezt a kérdést két különböző szempontból lehet nézni – felelte Barnard. – Gondoljon csak arra, hogy hányan élnek odakünn a világban, akik ki szeretnének kerülni a zűrzavarból, s valami ilyen helyre eljutni, s bárhogy szeretnének is, nem tudnak. Mármost ők-e azok, akik börtönben vannak, vagy mi?”

Patrick Süskind: A parfüm

Első megjelenése után egy csapásra negyvenkét nyelvre fordították le a titokzatos, rejtőzködő író nem kevésbé titokzatos könyvét. Nagyon hamar lett világsiker Jean-Baptiste-Grenouille története, aki a XVIII. század Franciaországának többi zseniális szörnyetegével, de Sade-dal, Fouchéval, Bonapartéval ellentétben korántsem azért merült feledésbe, mert kevésbé öntelt és gátlástalan volt, mint azok, hanem mert zsenialitása és egyetlen becsvágya olyan területre korlátozódott, amely nem hagy nyomot a történelemben: a szagok illékony birodalmára. Grenouille az illatok zsenije volt, számára a világ nem színeket, fényt, valódi, megfogható és látható dolgokat jelentett, hanem szagok kavalkádját. S mert ez a furcsa, a XVIII. századi Párizs legbűzösebb pontján, a Halpiacon született lény már eszmélésétől fogva a tökélyre, a művészi tökélyre törekedett, egy igazi, zseniális művészhez méltó kitartással hozza létre a művet, a világ legtökéletesebb parfümjét. S mert saját magának, miként a Sátánnak, semmiféle szaga nincs, ezzel a parfümmel akarja behinteni magát, hogy mindenkinél különb legyen, hogy mindenki szeresse, hogy illata révén ő is hasonlatos legyen a többi emberhez. Hogy e parfüm előállításához fiatal lányok lenyúzott bőrének az illateszenciája szükségeltetik, az egyáltalán nem zavarja Grenouill-t: huszonöt ártatlan lány meggyilkolásával megszerzi magának a szükséges illatanyagot. Ezt a hátborzongató történetet a szerző olyan sátáni ügyességgel adja elő, hogy szinte eldönthetetlen, mit is olvasunk tulajdonképpen: példabeszédet a zsenialitásról, a művészi tökély áráról, a magányról, a kivetettségről, a bűn lényegéről, netán izgalmas krimit – vagy pedig valami egészen mást.

„A legfelszabadítóbb érzés az emberektől való távolság volt. Párizsban olyan szorosan éltek az emberek, mint a világ egyetlen másik városában sem. Hat-hétszázezer ember élt Párizsban. Az utcákon és tereken valósággal hemzsegtek, a házak pedig a pincétől a padlásig dugig voltak tömve velük. Alig akadt olyan szöglet Párizsban, ami ne nyüzsgött volna emberektől, alig volt kő vagy földdarabka, aminek ne emberszaga lett volna. Grenouille számára csak most vált világossá, hogy életének tizennyolc esztendején át úgy nyomasztotta ez az összegomolyodott emberszagkotyvalék, mint a zivatartól terhes levegő. Eddig mindig azt hitte, hogy általában a világ nyomasztja. De nem a világ nyomasztotta, hanem az emberek. A világban, úgy tűnt, lehet élni.
(…)
Piszkosszürkével vonta be a tájat, és megfojtotta az életet egyetlen éjszakára. Csak ez a szürke ólomba öntött világ, ahol csak a szél mozdult néha, szürke árnyként vetült az erdőkre, és amelyben a meztelen föld szagán kívül semmi sem élt, csak az volt az egyetlen, amit még elviselt, mert ez hasonlított lelkének világához.

Így vándorolt déli irányba. Körülbelül déli irányba; mert persze nem volt mágneses iránytűje, csak az orra iránymutatását követte, az meg kikerültetett vele minden várost, minden falut, minden települést. Grenouille hetekig nem látott embert. És ha orrának finom iránytűje nem árulkodott volna másról, könnyen megnyugtathatta volna magát, hogy egyedül van a hideg, holdfényes világon.
(…)
A vízlelőhely közelében felfedezett egy természetes, szűk, kanyargós folyosót, ami a hegy belsejébe vezetett, és vagy harminc méter után egy kőomlásban végződött. Ott, a tárna végén, olyan szűk volt a hely, hogy Grenouille válla érintette a kőzetet, és olyan alacsony, hogy csak hajlottan tudott benne mozogni: De leülhetett, és ha összehúzta magát, le is fekhetett benne. Ez tökéletesen kielégítette komfortigényét. Mert a helynek volt egy felbecsülhetetlen előnye: az alagút végén állandóan vaksötét éjszaka volt, síri csönd és hűvös, sós levegő. Grenouille azonnal érezte, hogy élőlény még soha nem járt itt. Majdnem áhítatot érzett, amikor beköltözött. Olyan gondosan helyezte a földre a pokrócát, mintha oltárt terítene le vele, és lefeküdt. Mennyeien érezte magát. Franciaország legmagányosabb hegyének a gyomrában hevert, ötven méterrel a föld színe alatt, mintha saját sírjában feküdne. Soha életében még nem érezte magát ilyen biztonságban – legkevésbé az anyja hasában. Ha odakint világégés van ő abból sem érzékel semmit. Csendesen sírni kezdett. Nem tudta, kinek mondjon köszönetet ennyi boldogságért.
(…)
Igen! Ez az ő birodalma! A páratlan Grenouille Birodalom! Ő, a páratlan Grenouille alkotta meg és uralkodott fölötte, elpusztíthatja, ha akarja, és újra megteremtheti, mérhetetlenül kiterjesztheti, és lángpallossal védelmezheti minden betolakodó ellen. Itt semmi sem számított, csak az ő akarata, a nagy, nagyszerű, páratlan Grenouille akarata. És miután a múlt rossz bűzeit kiirtotta, most azt akarta, hogy illatozzék a birodalma! És hatalmas léptekkel mérte végig a szűz földeket, és illatmagot vetett, a legkülönbözőbb fajtákat, itt pazarlón, amott szűkmarkúan, végtelen ültetvényeken és kis, meghitt ágyásokban, marokszám szórva vagy egyenként dugdosva el kiválasztott helyekre. Birodalmának legtávolabbi zugait is bejárta a Nagy Grenouille, a szenvedély űzte kertész, és hamarosan mindenütt megtelt illatmaggal a föld.

És amikor látta, hogy minden rendben van, és az egész birodalmat elárasztják az isteni Grenouille-magvak, akkor borszesz esőt rendelt, lágyat és állhatatost, és mindenütt csírázás és növekedés indult, kizsendült a vetés, hogy örült belé a szív. Már buján zúgott az ültetvényeken a növényzet, nedvektől duzzadtak a szárak a titkos kertekben. A virágbimbók kifeslettek burkaikból.

Ekkor a Nagy Grenouille megálljt parancsolt az esőnek. És így lőn. És mosolya melengető napsugarát felragyogtatta a táj fölött, amit a virágmilliárdok úgy viszonoztak a birodalom egyik végétől a másikig, hogy kinyitották kelyhüket, s minden olyan volt, mint egyetlen tarka szőnyeg, amelyet remekmívű illatszertartókból szőttek. És a Nagy Grenouille látta, hogy jó, hogy minden nagyon-nagyon jó. És leheletének szellőjével végigsimított a tájon. És a becézett virágokból illat szállt: állandóan változó, de mégis egységes, egyesített imádatillatot sugároztak felé, a Nagy, a Páratlan, a Pompás Grenouille felé. Ő pedig egy aranyszagfelhőn trónolva szívta be lélegzetüket, és az áldozat kedves volt szívének. És leereszkedett, hogy többszörösen megáldja teremtményeit, amit ezek ujjongva és örvendezve és újabb csodás illatok kibocsátásával háláltak meg. Közben beesteledett, és a szagok tovább áradtak, és az éjszaka kékjével egyre fantasztikusabb elegyet alkottak. Az illatok báléjszakája közelgett, hatalmas briliánsillat-tűzijátékkal.

De a Nagy Grenouille kissé elfáradt, ásított és így szólt:
– Nos, nagy művet alkottam és nagyon a kedvemre valót. De mint minden befejezett dolog, lassan untatni kezd. Most visszavonulok, és e dolgos nap befejezéséül még meglepem magam valamivel szívem egyik szobácskájában.

Így beszélt a Nagy Grenouille, és kiterjesztett szárnyakkal, míg alant boldogan táncolt és ünnepelt az egyszerű illat-köznép, az aranyló szagfelhőről leszállva elvitorlázott lelkének éji tájai fölött haza, a szívébe.
(…)
Persze „az” emberszag nem létezett, mint ahogyan nincs „emberi arc” sem, mint olyan. Minden embernek más és más szaga van – ezt Grenouillenál senki sem tudta jobban, aki egyéni szagok százait és ezreit ismerte, és születése óta meg tudta különböztetni őket. De mégis: az emberszagnak is megvolt az illatszerészeti alaptémája, egy meglehetősen egyszerű téma: izzadság- és zsírszag, sajtos-savanykás, egészében gyomorkavaróan undorító alaptéma, amely minden embert egyaránt körülvett, és amely fölött az egyéni aura, kis felhőcskéi lebegtek, finomabb eloszlásban.

De ez az aura, ami roppant bonyolult volt, a személyes szag eltéveszthetetlen bélyege, a legtöbb ember számára érzékelhetetlen volt. A legtöbb ember nem is tudta, hogy van ilyen, ezenkívül mindent megtettek, hogy ruhák vagy mesterséges szagok segítségével elnyomják. Csak azt az alapszagot, azt a primitív emberi kipárolgást viselték el, benne éltek, és védettnek érezték benne magukat, és aki ilyen undorító módon bűzölgött, azt nyomban befogadták.
(…)
Ifjúkorától megszokta már, hogy a mellette elhaladó emberek egyáltalán nem vesznek róla tudomást, nem megvetésből, ahogyan egyszer gondolta, hanem; mert egyszerűen nem érzékelik létezését. Nem volt holdudvara, nem vert hullámokat a levegőbe, mint a többi ember, úgyszólván nem volt árnyéka, ami a többiek arcára vetülhetett volna. Csak ha összeütközött valakivel a tömegben vagy váratlanul az utcasarkon, akkor vettek róla egy pillanatra tudomást: az illető leggyakrabban rémülten hőkölt hátra, és legtöbbször olyan pillantással mérte végig Grenouille-t, mint olyan teremtményt, akinek nem volna szabad léteznie, de aki tagadhatatlanul mégis itt van, de valahogy mégsem jelenvalóan – majd a csodálkozó ember továbbállt, egy pillanat alatt megfeledkezett Grenouille-ról.
(…)
Nagy önuralmába került, hogy ne kiáltsa, ne köpje keserű epeként az emberek szemébe, és ne üvöltse ujjongva az arcukba, hogy már nem fél tőlük, már alig utálja őket, csak teljes szívéből megveti, mert bűzlenek a butaságtól, mert hagyják magukat lóvá tenni, orruknál fogva vezetni…
(…)
Grenouille sokszor napokig sem látott senkit a cselédlányon kívül, akitől délben levest kapott, este pedig kenyeret és olajbogyót. Alig mozdult ki. A testületi életben, vagyis a rendszeres céhes találkozókon és kivonulásokon csak annyiszor vett részt, hogy sem távolmaradása, sem jelenléte ne keltsen feltűnést. Nem voltak barátai vagy közeli ismerősei, de arra is vigyázott, hogy ne tartsák beképzeltnek vagy kívülállónak. Hagyta, hogy a többi segéd tartsa unalmasnak és feleslegesnek a társaságát. Mestere volt az unalomkeltés művészetének, és annak, hogy gyámoltalan trotlinak mutatkozzon, de nem annyira, hogy élvezettel gúnyolódhassanak rajta, vagy bármiféle durva céhes tréfa áldozatává lehessen. Elérte, hogy teljesen érdektelennek tartsák. Békében hagyták. Mást nem is akart.
(…)
Grenouille pedig csak állt és mosolygott. Aki látta, annak ez volt a legártatlanabb, legszeretetreméltóbb, legelbűvölőbb és egyben Iegcsábosabb mosoly is a világon. De valójában nem mosoly volt ez, hanem csúf, cinikus vigyor, ami Grenouille diadalát és megvetését tükrözte. Ő, Jean-Baptiste Grenouille, aki szag nélkül jött a világra a föld legbüdösebb szögletében, aki a szemétből, ürülékből és rothadásból származott, akit szeretet és emberi melegség híján csak a dac és az undor tartott életben, aki csenevész, púpos, sánta, rút, akit mindenki nagy ívben elkerült, aki kívül-belül egyaránt szörnyeteg – elérte, hogy a világ kedveli. Mit kedveli! Szereti! Tiszteli! Isteníti! Prométheuszi tettet vitt végbe. Végtelen rafináltsággal kierőszakolta magának azt az isteni szikrát, amit most már a születésétől fogva megkap, akár megérdemli, akár nem, csak neki nem jutott belőle. De tett ennél még többet is: maga csiholt önmagából isteni szikrát. Nagyobb volt ő még Prométheusznál is. Olyan aurát készített magának, amely sugárzóbb és hatásosabb mindannál, ami embert eleddig körülvett. És ezt senki másnak nem köszönheti – sem apának, sem anyának és a legkevésbé valami irgalmas Istennek –, csakis saját magának. Ő valóban önmaga istene volt, és nagyszerűbb isten, mint az a tömjéntől bűzölgő, aki a templomokban lakott.
(…)
Mindezt megtehette volna, ha akarta volna. Megvolt hozzá a hatalma. Olyan hatalom volt ez, ami erősebb a pénz hatalmánál, a terror vagy a halál hatalmánál: legyőzhetetlen hatalom ez, mert szeretetet csepegtet az emberekbe. Csak egyre nem volt képes ez a hatalom: nem tudott neki magának, Grenouille-nak saját szagot adni. És akár az egész világ isteníthette a parfümje által – ha neki magának nincs szaga, és ezáltal sohasem tudhatja meg, kicsoda is ő voltaképpen, akkor fütyül az egészre, a világra, önmagára, a parfümjére. Keze, amellyel a parfümösflakont markolászta, egész gyengén illatozott, és ha orrához emelte és megszagolta a kezét, akkor elnehezült a szíve, és néhány percre megállt, és elmélázott. Senki sem tudhatja, milyen jó is ez a parfüm. Senki sem tudja, milyen jól van megcsinálva. Az emberek csupán a hatása alá kerültek, de még azt sem tudják, hogy csak egy parfüm hat rájuk és bűvöli el őket. Az egyetlen, aki valódi szépségében felismerte, én voltam, hiszen én alkottam meg. És ugyancsak én vagyok az egyetlen, akire nem hat a varázsa. Én vagyok az egyetlen, aki értelmetlennek tartja az egészet. Máskor pedig, amikor már Burgundiában volt, így morfondírozott: amikor a falnál álltam, a kert alatt, ahol a vörös hajú lány játszott, és megéreztem az illatát… vagy inkább az illatának ígéretét, hiszen a későbbi illat még nem is létezett – talán az, amit akkor éreztem, az lehet olyasmi, amit az emberek éreztek, amikor elárasztottam őket a parfümömmel… De aztán elvetette ezt a gondolatot is: nem, az más volt. Mert én tudtam, hogy az illatra vágyom, nem a lányra. De az emberek azt hitték, hogy énrám vágynak, és hogy valójában mire vágytak, az rejtve maradt előttük.”

***

(Az alábbi ajánló 2010-ben készült, már akkor is esetlegesen és abszolút a teljesség igénye nélkül. Azóta azonban annyi elemmel bővült a személyes listám, hogy már képtelenség lenne itt folytatni, úgyhogy a további bővítést egyénileg lehet folytatni e kicsiny kedvcsinálóból kiindulva, mindenkinek a saját ízlése szerint.)