Könyvajánló – Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú

„Édes fiam, alkalmatlanságod oly mérhetetlen, hozzá nem értésed oly mélységes, hogy bizonyos vagyok benne, hatalmasabb erő birtokában vagy, mint amit én valaha ismertem. Szerencsétlenségedre úgy tűnik, hogy az erő pillanatnyilag visszafelé hat, és még én sem tudom a módját, hogyan fordíthatnám a helyes irányba. Úgy kell lennie hát, hogy neked magadnak kell megtalálnod a saját utadat, és az alkalmas időben birtokába jutnod saját erődnek; de őszintén szólva, sokáig kellene élned, hogy ezt elérd. Így hát azzal ajándékozlak meg, hogy ettől a naptól kezdve ne öregedj, csak járd a világot, körbe-körbe, örökké hiába, amíg végül el nem jutsz saját magadhoz, és meg nem tudod, ki vagy. Ne köszönd ezt nekem. Előre reszketek a sorsodtól.”

A semmiben egy tükör forog a tengelye körül, s önmaga fragmentált képei töltik ki számára a teret. Ám egyszer összeáll a kép, s a szerencsekerék megáll, mert teljesen más geometriai forma veszi át a helyét, a tükör töredezettsége megszűnik. Aki ezt megérti, az feloldozza magát, kikerül a karma kerekéből, megszakítja a körbe-körbe keringést, úgy is fogalmazhatnék: felteszi az i-re a pontot. Hogy érnek véget a meséink? „Itt a vége, fuss el véle.”
„Ezt a dalt énekelték, miközben együtt mentek, kifelé ebből a történetből, útban egy másik felé.” – így végződik Peter S. Beagle fantasztikus szépségű fantasy-regénye, amely 1968-ban jelent meg Amerikában, és azóta több mint harminc kiadást ért meg csak angol nyelven. Nem csoda: ez egy varázslatos, mágikus mese, ami talán mégsem annyira mese, inkább amolyan mesés filozófiai eszmefuttatás arról, hogy hogyan születnek az egymásra épülő valóságok, s a szereplőknek ebben mi a feladatuk. Sok filozófiai utalás van rejtetten a szövegben, Platontól Schopenhauerig, érdekesen összegyúrva az első ránézésre giccses tündérmese szövetével, ami azonban mégsem az, aminek elsőre látszik. Ettől igazán érdekes ez a könyv: olyan, mint egy látszólag rém édes sütemény, aminek puszta látványtól is összeragad az ember szája, ám amikor beleharap, rájön: mennyei, mert egyáltalán nem kommerszen édes, hanem épphogy kellemesen fanyar, fűszeres különlegesség. Merthogy alapvető kérdésekre keres a mű választ, ám igen meglepő következtetésre jut, nagyon sokszor megtréfálva az olvasót, aki lerágott csontként tekint ezekre a feltevésekre. Mi a különbség mágia és káprázat között? Mi a halandóság értéke a halhatatlansággal szemben? Mi a szépség, és hogyan tud győzedelmeskedni a világon? Hogyan dől el a Jó és Rossz harca? Mi a valóság és mi a képzelet szüleménye? Mit jelent a saját sors, van-e eleve elrendelés, miről szól a „találd meg önmagadat” felszólítás? Mi az igaz szerelem? Rémséges és iszonytató közhelyek ebben a formában mind, de a könyv segít egy kis rendet tenni ezen a mézes-mázos, ragacsos süteményes polcon. Ráadásul igen aktuális is a történet: egyáltalán nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy könnyedén rá lehessen a mai világhelyzetre teríteni a szimbólumait minden erőlködés és felesleges belemagyarázás nélkül, szinte magától értetődően. Bevallom, nehezen rázódtam bele a történetbe és a furcsa stílusba, de amikor letettem a könyvet, éreztem, itt valami sokkal csodálatosabb és mélyebb dologról volt szó, mint elsőre hittem. No és a szereplők: mind itt járnak-kelnek körülöttem, jó volt őket e könyv lapjain látni és az egymáshoz fűződő viszonyunkat kicsit átértékelni. Mintha Beagle új műfajt teremtett volna ezzel a könyvvel: „epikus lírai freskó” lehetne a neve.

A regény története is látszólag kicsit édeskésen bagatell: a világon utolsónak maradt, halhatatlan egyszarvú vándorútjának történetét meséli el, aki arra vállalkozik, hogy eltűnt társait felkutatassa és megmentse a Vörös Bika fogságából. Az egyszarvú útja során természetesen társakra is lel, akik saját maguk is „megváltásra” várnak. Az utolsó egyszarvú azonban azok közé a remekművek közé tartozik, melyek többrétegűségével varázsolják el azokat, akik szeretnek szövegrétegek közt kutakodni. A New York Times Beagle-t joggal hasonlította Lewis Carrollhoz és J. R. R. Tolkienhez (én még ide sorolnám Lyman Frank Baumot is), de – ahogy a fülszöveg találóan fogalmaz – tévedett: az amerikai író becsülettel és büszkén megáll egyedül is a lábán. S ha már mindenáron hasonlítgatni szeretnénk, egy kis képzettársítással érdemes az elolvasása után megtekinteni Terry Gilliamnek a Doctor Parnassus és a képzelet birodalma című, meglepő módon e könyvhöz igazán passzoló filmjét. Legalábbis nekem nagyon érdekes volt, amikor a könyv befejezése után közvetlenül épp e filmbe botlottam, s ez a különös egybeesés meggyőzött arról, hogy bármily hihetetlen számomra, de érezhetően elindultam végre kifelé ebből a történetből, útban egy másik felé, egy dalt dúdolva magamban zöld ágról, aranykapuról, leszakadó pajtáról, s a bennmaradt macskáról.

„De elhamarkodottan ítélte meg közönségét. Karikáit és sáljait, a füléből kilógó aranyhalakat és ászokat visszafogott udvariassággal tapsolták meg, de csodálat nélkül. Mivel nem adott nekik igazi csodát, nem is kapott vissza tőlük csodálatot.
(…)
– A szem hamis tanú, valóban – mormogta a második, akinek csupa lucsok volt a gönce. – De hát te igazán hiszel a füled, az orrod, a nyelved tanúságának? Én aztán nem, pajtikám. Az egész világ hazudik az érzékeinknek, és ők hazudnak nekünk – hogyan lehetnénk hát magunk mások, mint hazugok? Én, a magam részéről, nem hiszek sem hírnek, sem hírnöknek; sem annak, amit hallok, sem annak, amit látok. Talán létezik valahol az igazság, de én soha nem találkoztam vele.
(…)
– Meg fogsz érteni. Immár velünk együtt vagy a történetben, és vele kell menned tovább, akár akarod, akár nem. Ha meg akarod találni a néped, ha újból egyszarvú akarsz lenni, követned kell a mesét Haggard király várába, vagy bárhová, amerre csak vezet. A történet nem érhet véget a hercegnő nélkül.
(…)
– Ó, úrnőm – suttogta –, azért van mindez, mert nem az igazi alakodban vagy. Amint visszanyered önmagadat, mindent megkapsz: minden hatalmadat, minden erődet, minden tudásodat. Visszatérnek hozzád.
(…)
– Bárcsak beléphetnék az álmodba, ott őrizhetnélek és elpusztíthatnám azt a valakit, aki üldöz téged, aminthogy napvilágnál is volna bátorságom megküzdeni vele. De nem juthatok oda másképp, csak ha álmodsz rólam.
(…)
Nagyon nevetséges látványt nyújtott, és közel állt hozzá, hogy összetapossák. A Vörös Bika nem láthatta, és úgy ölte volna meg, hogy még csak észre sem vette volna az útjában. A csodálat, a szeretet és a mélységes szánalom ekkor megrendítette Schmendricket, a varázslót, és megteremtette benne az összhangot önmagával, teletöltötte, míg úgy nem érezte, hogy túlcsordul és kiárad belőle valami, ami egyik sem ezek közül. Nem hitte már, de az a valami végül mégis eljött hozzá, ahogy már két alkalommal megérintette – majd még kopárabban hagyta magára, mint annak előtte. Ezúttal túl sok volt belőle, hogy magában tartsa; túláradt a bőrén, kiszökött az ujjain és lábujjain, hajában, szemében és vállhajlatában hullámzott. Túl sok volt belőle ahhoz, hogy magában tartsa, túl sok volt, hogy valaha felhasználja; és mégis azon kapta magát, hogy zokog a fájdalomtól telhetetlen mohóságában. Azt gondolta, vagy mondta, vagy fennhangon énekelte, nem tudtam, hogy ennyire üres voltam, míg ennyire meg nem teltem.
(…)
– Én nem vagyok olyan, mint a szegény Haggard, hogy elveszítsem a szívem vágyát, mire az enyém lesz. Van fekete mágia, fehér mágia és köztük a szürke végtelenül sok árnyalata – és már látom, hogy mindez egy és ugyanaz. Akár úgy döntök, hogy azzá leszek, akit az emberek bölcs és jó varázslónak neveznek, aki segíti a hősöket, gáncsolja a boszorkányokat, gonosz nagyurakat és elvetemült szülőket, esőt csinál, gyógyítja a lépfenét és a dühöngő részegeket, lehozza a macskákat a fa tetejéről… vagy éppen ellenkezőleg, az elixírrel és esszenciákkal teli retortákat választom, porokat, csodaszereket és mérgeket, lelakatolt varázskönyveket, amelyek olyan bőrbe vannak kötve, hogy jobb néven nem nevezni, a füstködöt, amely elsötétíti a kamrát és a benne sziszegő édes hangot. Miért is ne, hiszen az élet olyan rövid, és hány embernek segíthetek vagy árthatok? Végül ráleltem az erőmre, de a világ még mindig nehezebb, semhogy kimozdíthassam a helyéből…
(…)
– Nézz föl – szólt Schmendrick. – A vár leomlik. Megfordult, és látta, hogy a tornyok úgy porlanak széjjel, miközben az egyszarvúak a sziklára ugranak és körülöttük kavarognak, mintha homokból lennének, és a tenger mosná el őket. A vár nagy, rideg kőkoloncokra hullott szét, amelyek zuhanás közben egyre halványodtak, majd a levegőben kavarogva eltűntek. A kastély némán vált porrá és tűnt el, és nem hagyott romokat maga után, sem a földön, sem azoknak az emlékezetében, akik látták leomlani. Egy perccel később már nem emlékeztek arra, hogy hol állt, vagy hogy milyen volt. De Haggard király, aki egészen valóságos volt, úgy zuhant alá varázsát vesztett vára romjai között, mintha egy késpenge hasított volna a felhőkbe. Molly még hallotta, hogy felkacag, mintha számított volna erre. Nagyon kevés dolog lepte meg valaha Haggard királyt.
(…)
– Különös érzés, hogy férfivá értem egy helyen, amely csak úgy köddé foszlott, és minden megváltozott. Azután meg egyszerre királlyá lettem. Semmi sem volt hát valóság az egészből? Én magam valóságos vagyok egyáltalán?
(…)
– Egy gondolattal szeretnék búcsút venni tőletek –mondta. – Egyetlen átok sem foghat egy tiszta szíven, legyen bár a legszakszerűbb átok, ami valaha is acsargott, károgott vagy mennydörgött. Jó éjszakát.”