Könyvajánló – tűz

Goethe: Faust

Alapmű, s azért is érdemes elolvasni, mert sok nagyon izgalmas alkotás nem igazán érthető meg az ismerete nélkül, Goethe egész életén át dolgozott rajta, így benne van egy életút bölcsessége. Az örök ember, aki sosem lehet elégedett önmagával, vágyai újabb és magasabb célok felé repítik: Faust talán bármelyikünk lehetne. Hiába tanult végig minden tudományt, úgy érzi, semmit sem tud a világról. Élete sivár, örömtelen, nem rendelkezik sem vagyonnal, sem hatalommal. Vágyai a legtitkosabb csodák felé vezérlik, a mágiához, amiben viszont csalódnia kellett, hiszen a Föld szellemének megidézésével sem elégítette ki tudásvágyát. Keserűségében öngyilkosságra gondol, de szörnyű tette előtt megszólalnak a húsvéti harangok, melyek gyermekkori emlékeket juttatnak eszébe, így végzetes tettét elhalasztja. S ekkor alkut köt Mefisztóval. Mefisztó ígérete szerint boldoggá teszi és teljesíti a tudós minden kívánságát, ha a túlvilágra érve neki adja lelkét. Faust belemegy az alkuba, szerződésüket vérével pecsételi meg, de feltételül szabja, hogy Mefisztó őt valóban boldoggá és megelégedetté tegye. Faust könnyedén írja alá a szerződést, mert nem hiszi, hogy akár egyetlen ilyen pillanat is adódhat… Mefisztó szembeszegülése segíti Faustot, így a tagadás a világ előrelendítő, mozgató erejévé válik.

„FAUST
Mi a neved?

MEFISZTÓ
Kérdésnek kicsinyes
attól, ki megvetéssel néz a szóra,
ki látszatokba sose vesz,
csupán a lényeg mélye vonzza.

FAUST
De nálatok, úgy vettem észre,
a név a lényeg tükrözése,
s abból ki-ki olvasni tud,
hallván: Légyisten és Gebbesztő vagy Hazug.
Kicsoda vagy tehát?

MEFISZTÓ
Az erő része, mely
örökké rosszra tör, s örökké jót mivel.

FAUST
Mit értsek voltaképp rejtvényeden?

MEFISZTÓ
A tagadás a lényegem!
És joggal az, mert minden születő:
elpusztulást érdemelő;
inkább ne jönne létre semmi.
Mit Bűnnek szoktatok nevezni,
Romlásnak, Rossznak röviden,
az hát sajátos elemem.

FAUST
Résznek mondod magad – s egészben állsz elém?

MEFISZTÓ
Szerény igazság az enyém.
Ha az ember, e kis bolond-világ,
egésznek tartja általán magát,
én részből rész vagyok, mely egy volt valaha,
a Sötét része, mely a Fényt szülé vala,
a büszke Fényt, mely örökségiért
Éj-anyja jussát perli itt: a Tért;
de bárhogy küzdjön is, mégsem lehet szabad,
lekötve testeken tapad.
Testekből árad, széppé test teszi,
az testen torpan meg fennakadva,
s hiszem, nincs messze már a napja,
pusztulni is testekkel kell neki.

FAUST
Már ismerem gyönyörű tiszted!
Mivel nagyban nem semmisíthetsz,
most már kicsinyben míveled.

MEFISZTÓ
És persze sokra ezzel sem megyek.
Mi elszakadt a semmitől,
a valami, ellenszegül…”

Madách Imre: Az ember tragédiája

Újra- és újraolvasva, meglepő felismeréseket hozhat ez a sokrétegű dráma. Érdemes a Faust és Milton: Elveszett paradicsom-ja után elolvasni. Lucifer, Madách hőse, Ádám kétségeit képviseli. Ádám a jövőbe szeretne látni, tudni akarja, miért fog küzdeni, mit fog majd elszenvedni. Ezt a jövőt Lucifer mutatja meg tudatos célzatossággal. Nagy igazságokat mond ki, hamis illúziókat leplez le, éles elméjű kritikus. Míg Ádám hisz, Éva érez, Lucifer az egyetlen, aki lát.

LUCIFER:
„Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örül, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.
Nem az idő halad: Mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.
Ne félj, betöltöd célodat te is,
Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van
Szorítva az ember egyénisége.
Látád a hangyát és a méherajt:
Ezer munkás jár dőrén összevissza,
Vakon cselekszik, téved, elbukik,
De az egész, mint állandó egyén,
Együttleges szellemben él, cselekszik,
Kitűzött tervét bizton létesíti,
Mig eljön a vég, s az egész eláll. –
Portested is széthulland így, igaz,
De száz alakban újolag felélsz,
És nem kell újra semmit kezdened:
Ha vétkeztél, fiadban bűnhödöl,
Köszvényedet őbenne folytatod,
Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,
Évmilliókra lesz tulajdonod.”

Mark Twain: A titokzatos idegen – Sátán három könyve

A tökéletesnek szánt műalkotás, melytől Twain pályája megkoronázását várta, három megközelítésben maradt fönn, így a szövegváltozatok e különös bizonytalansága is magában foglalja az emberi megismerés korlátaiból eredő bizonytalanságot. Valójában nem áll rendelkezésünkre a szerző által befejezett és hitelesített szöveg, így a három regény – az Ifjú Sátán krónikája, az Iskolahegy és a 44, a titokzatos idegen – mintegy együtt adja ki a nagy művet. A három mű középpontjában Sátán áll, aki egy külső pontból mutat rá az emberi lét gyarlóságára, kisszerűségére, mindezt az írótól megszokott kritikai humánum és szatíra szemüvegén keresztül. A „humánus Sátán” bebizonyítja, hogy éppen azok a dolgok a leginkább emberiek, amelyeket az emberek embertelenségeknek hisznek. Mert szerinte az ember lényege a gonoszság, a kegyetlenség, a képmutatás és a hazugság. Megmutatja a korlátokat, a lét illuzórikus voltát és titokzatos választ ad arra kérdésre, hogy kik vagyunk, és miért vagyunk itt a földön. „Semmi nem létezik; minden álom. Isten – ember – a világ, – a nap, a hold, a csillagok rengetege: álom, minden álom, nem léteznek. Semmi nem létezik, csak az űr – és te!” A mű inspirálta Bulgakov: Mester és Margarita című regényét.

„Jóságos ég – hogy létezhet egy olyan állítólagos Elme, mely nem képes felfogni egy ilyen egyszerű apróságot!… Nézd, August: igazán mondom neked, hogy nincs az időnek semmiféle felosztása – egyáltalán semmiféle. A múlt mindig jelen van, ha akarom – az igazi múlt, nem ennek ábrándja; felidézem a még meg nem született korokból és már ott van a szemem előtt az élő, igazi jövő, nem csak az ábrándja, képe, a képzelet szülötte. Ó, ez a bosszantó korlátozottságotok! – mindig az utamban van. A fajtátok még csak azt sem képes megérteni, hogyan lesz a semmiből valami – tudom, tudósaitok és filozófusaitok állandóan beismerik. Azt mondják, hogy lennie kell valaminek, amiből ki lehet indulni – egy egységnek, szubsztanciának – amiből fel lehet építeni a világot. A mindenségit, pedig milyen egyszerű – gondolatból lett. Nem tudod ezt megérteni?
(…)
Nos, elmondom és neked meg kell értened, ha meg tudod. Egyedülálló fajtához tartozol. Minden ember egy szenvedő-gép és egy boldogság-gép ötvözete. E kettő nagy egyetértésben működik finom és tökéletes pontossággal, az adok-kapok elve alapján. Az egyik részleg minden egyes boldogságát a másik készen áll egy szomorúságra vagy fájdalomra cserélni – esetleg egy tucatra. Majd valamikor a jövőben megvizsgáljuk azt, amit az ember elmének nevez, és megmutatom neked a részleteit ennek a káosznak, akkor majd látni fogod és megérted. Az embernek semmiféle közös vonása nincs velem – nincs semmiféle érintkezési felület. Buta kis érzelmeik vannak, buta kis hiúságaik, haszontalanságaik, becsvágyaik; buta kis életük egy nevetés, egy sóhaj és megsemmisülés; és nincs nekik semmiféle érzékük. Csak az Erkölcsi Érzék. Megmagyarázom, hogy értem ezt. Itt van ez a vörös pók, nem nagyobb egy gombostű fejénél; el tudod-e képzelni, hogy az elefántot érdekli az ő élete; törődik-e ő azzal, hogy boldog, vagy nem; vagy hogy tehetős, vagy szegény; vagy hogy a szíve szerelme viszont szereti-e, vagy nem; vagy hogy az anyja beteg, vagy egészséges; vagy hogy felnéz-e rá a társadalom, vagy nem; vagy hogy az ellenségei eltiporják-e, vagy a barátai elpártolnak-e tőle; vagy hogy reményei füstbe mennek-e, vagy politikai ambíciói meghiúsulnak-e; vagy hogy a családja körében fog-e meghalni, vagy elfelejtve és megvetve idegen földön? Ezek a dolgok soha nem lehetnek fontosak az elefántnak, nem jelenetnek neki semmit, nem zsugoríthatja rokonszenvét erre a mikroszkopikus méretre. Az ember nekem olyan, mint a vörös pók az elefántnak. Az elefánt nem ellenséges a vörös pókkal, nem tud leereszkedni arra a távoli szintre – én sem vagyok ellenséges az emberekkel. Az elefánt közönyös, én is közönyös vagyok. Az elefánt soha nem veszi a fáradtságot, hogy rosszat tegyen a vörös póknak; ha éppen észreveszi, még jó szolgálatot is tehet neki, de csak, ha az útjába akad és neki semmibe nem kerül. Én sok jót tettem az emberekkel és soha semmi rosszat. Az elefánt egy évszázadot él, a vörös pók egy napot; ami hatalmat, intellektust, méltóságot illet, az egyik teremtmény olyan messze van a másiktól, amit egyszerűen csillagászatinak nevezhetünk. Mégis ezekben és minden más minőségben az ember mérhetetlenebbül van alattam, mint amennyire az apróka pók alacsonyabbrendű az elefántnál.
(…)
Az ember elméje lomhán, unalmasan és gyötrelmesen kis közhelyeket tákol össze, és tudjuk, milyen eredményre jut. Az én elmém alkot. Érzed ennek az erejét? Amit csak kíván, megalkotja – és egy pillanat alatt. Anyag nélkül alkot; folyékonyat, szilárdat, tarkát – bármit, mindent – abból a légnemű semmiből, amit Gondolatnak nevezünk. Az ember elképzel egy selyemszálat, egy gépet, amivel elkészítheti, elképzel egy képet, majd hetek szorgalmas munkájával ráhímezi a vászonra a szállal. Én elgondolom az egészet, és egy pillanat alatt előtted van – megalkotva. Én elgondolok egy verset – zenét – sakkjátszma eredményét – bármit, és előtted van. Ez a halhatatlan elme – semmi nem elérhetetlen számára. Semmi nem gátolhatja a látásomat – sziklákon átlátok, a sötétség verőfény. Semmi nem fordulhat meg egy ember, madár, hal bogár vagy más teremtés koponyájában, amit el lehetne előlem rejteni. Egyetlen pillantással átfúrom a tanult ember elméjét, és a kincsek, amelyet vagy öt tucat évébe tellett megszereznie, azonnal az enyémek lesznek. Ő elfelejtheti, és el is felejti, de én megtartom.
(…)
Na már most, látom a gondolataidban, hogy elég jól megértesz. Folytassuk hát. A körülmények úgy adódhatnak, hogy az elefánt megkedveli a pókot – feltéve persze, ha észreveszi –, de szeretni már nem szeretheti. Csak a fajtájabélieket szeretheti – az egyenrangúakat. Egy angyal szeretete fenséges, elragadó, isteni, az ember képzeletét túlszárnyaló! Ám csak önnön magasztos rendjére korlátozódik. Ha fajtátokbelire esne a szeretete akár egy pillanatig is, azt hamuvá emésztené. Nem, mi nem szerethetjük az embereket, ám ártalmatlanul közönyösek lehetünk irántuk; néha még kedvelhetjük is őket. Én kedvellek téged és a fiúkat, és a ti kedvetekért teszem mindezt.
(…)
Igen, jót tettem még akkor is, ha felszínen nem ez látszik. A te fajtád soha nem tudja megkülönböztetni szerencséjét a szerencsétlenségtől. Mindig összetéveszti őket. Ez azért van, mert nem lát a jövőbe. Amit én teszek, hasznos gyümölcsöt hoz egy napon; néhány esetben ezt már itt maguk is élvezhetik, máskor pedig a még meg nem született utódok. Soha senki nem fogja tudni, hogy ennek oka én voltam, de ez ettől függetlenül igaz lesz. Nektek van egy játékotok: néhány centire egymástól, élére állítva sorba tesztek téglákat; meglöktök egy téglát, az meglöki a szomszédját, a szomszéd a következőt, és így tovább addig, míg az egész sor a földön fekszik. Ez az ember élete. A gyermek első cselekedete meglöki az első téglát, a többi pedig követi kérlelhetetlenül. Ha látnál a jövőbe, ahogyan én látok, látnál mindent, ami valaha is történni fog azzal a teremtéssel; hiszen semmi nem változtathatja meg az élete folyását, miután az a bizonyos első esemény már elrendelte azt. Vagyis, semmi nem fogja megváltoztatni, mert minden egyes cselekedet csalhatatlanul létrehoz egy cselekedetet, az a cselekedet létrehoz egy másikat, és így tovább a bevégzésig, és a látó végignézhet az egész soron és láthatja, amint minden egyes tett éppen megszületik, bölcsőtől a koporsóig.
(…)
Hogy Isten előre elrendeli-e az életsort? Nem. Az ember körülményei és környezete határozzák meg. Első tette meghatározza a másodikat, a többi pedig következik utána. De tegyük fel, a vita kedvéért, hogy az ember átugrik az egyik ilyen cselekedeten; egy látszólag jelentéktelenen, például: tegyük fel, elrendeltetett, hogy egy bizonyos nap egy bizonyos órájának egy bizonyos percének és másodpercének és annak is a töredékében le kell csapnia egy legyet, és ő nem csapja le azt a legyet. Az illető életpályája ettől a pillanattól kezdve végképp megváltozik. Attól fogva a sírig teljes mértékben különbözni fog ama életsortól, melyet első tette – még gyermekként – meghatározott neki. Akár még az is megtörténhet, hogy ha lecsapja azt a legyet, trónon végződik életének sora; ám ezt elmulasztván koldusbotra jut és a szegények temetőjébe.
(…)
Na már most, soha egyetlen ember nem ugrik át egy láncszemet – ilyen még nem fordult elő soha; még ha meg is próbálja meggondolni magát, megtegyen-e valamit vagy sem, ez önmagában egy láncszem, egy esemény, és megvan a megfelelő helye a láncolatban; és mikor végül dönt és cselekszik, ez is pontosan az a tett, amit feltétlen biztonsággal meg kellett tennie. Láthatod immáron, hogy az ember sohasem ugorhatja át eseményláncolatának egyetlen láncszemét sem. Lehetetlen. Ha mégis úgy döntene, hogy megpróbálja, ez a terve is már önmagában egy elkerülhetetlen láncszem – egy gondolat, melynek feltétlenül fel kell merülnie benne pontosan abban a pillanatban, és mely bizonyossá vált csecsemőkora első tettével. Életfogytiglani fogoly, soha nem tud kiszabadulni: saját erejéből nem szabadulhat, de én megszabadíthatom.
(…)
Furcsa! Hogy még csak nem is sejtetted, évekkel, évszázadokkal, évezredekkel, eonokkal ezelőtt! Hisz már léteztél társtalanul, az örökkévalóságon keresztül. Különös valóban, hogy még csak nem is sejtetted, hogy univerzumod és ennek minden tartalma álom csupán, látomás, fikció! Különös, mert olyan nyilvánvalóan és hisztérikusan esztelenek – mint minden álom – egyszóval, álom az egész és te vagy az álom álmodója. Az álom-jegyek mind jelen vannak – már korábban is felismerhetted volna…
(…)
Az élet maga is látomás, csupán álom. Semmi nem létezik, minden álom. Isten – ember – a világ, a nap, a hold, a csillagok rengetege: álom, minden álom, nem léteznek. Semmi nem létezik, csak az űr – és te! És te nem te vagy – nincs tested, véred, csontjaid, gondolat vagy csupán. Én magam sem létezem, álom vagyok – a te álmod, képzeleted szülötte. Egy pillanat alatt megérted ezt, és akkor elűzöl majd képzeletedből, és én feloldódom a semmiben, amelyből teremtettél… Már haldoklom – halványodom, lassan elmúlok. Rövid időn belül egyedül leszel az űr végetlenjében, hogy határtalan pusztaságában vándorolj barát, társ nélkül örökre – mert Gondolat leszel, az egyedüli létező Gondolat, és természeted által kitörölhetetlen és elpusztíthatatlan. De én, alázatos szolgád felfedtelek saját magad előtt, és szabaddá tettelek. Álmodj más álmokat, jobbakat…
(…)
Amit felfedtem előtted, igaz, mind igaz: nincs Isten, nincs univerzum, nincs emberi faj, nincs földi élet, nincs mennyország, nincs pokol. Minden Álom, groteszk, bolond álom. Semmi nem létezik, csak Te. Te pedig Gondolat vagy – vándor Gondolat, haszontalan Gondolat, hazátlan Gondolat, mely elhagyottan bolyong az üres örökkévalóságban!”

E.T.A. Hoffmann: Az ördög bájitala

Egy nagyszerű „rémregény”, egyfelől hátborzongató és fantasztikus látomás, másfelől meg nagyon is logikusan felépített hasonmás történet, az én és te szétválasztásának nehézségeiről és az identitáskeresés útvesztőiről.

A félárva Medardus barát – kinek, hogy szerzetes válik belőle, előre megjövendölte egy különös zarándok – már csodásan beilleszkedett a kapucinusok rendházába, amikor egy napon abból a féltve őrzött rendi ereklyék közt lévő, hat lakat alatt őrzött siracusai borból iszik, amivel a legenda szerint a Sátán Szent Antalt is megkísértette. S ettől a pillanattól fogva egy egyre szövevényesebb lázálom veszi kezdetét az életében; megszabadulva a kolostor rabságából elindul, hogy megkeresse azt a nőt, aki a gyóntatószékben szerelmet vallott neki, s kinek a képmása ott függ a kolostor egyik oltára fölött mint Szent Rozália, s akiben felismerte örök szerelmét; ám mindeközben lénye egy furcsa baleset során megkettőződik, és bárhova veti az útja, mindenhol önmagába és egyre gubancosabb múltjába botlik. A kusza kalandok során minduntalan feltűnik egy félelmetes festő, s egy bolondos hajszobrász; szerepe van Leonardo da Vincinek, Józsefnek és a kis Jézusnak is: ám mindezek ellenére egy logikusan levezethető és rendkívül elgondolkodtató, varázslatosan megírt történetet olvashatunk, számtalan szimbólummal és többrétegű jelentéstartalommal. (Érdemes utána elolvasni Thomas Mann: A kiválasztott című regényét is.) Hoffmann így vall művéről: „Nem kevesebbre vállalkozom, mint hogy egy kusza és csodálatos életű férfi életében, aki fölött születésekor égi és démoni hatalmak uralkodnak, világosan és érthetően megmutassam az emberi szellem titokzatos összefonódásait mindazon magasabb princípiumokkal, melyek ott rejtőznek az egész természetben, és csak ritkán villannak elő, mely villámlást ezután véletlennek nevezünk.”

„Nem tiltotta meg, hogy bárkinek a kezébe adjam a könyvet, és már csak azért is rád óhajtom bízni, mert így kívánja legszentebb kötelességem. Megismered belőle saját, különös sorsod összefüggéseit, mely hol csodálatos jelenések magasabb világába emelt, hol a közönséges élet mélyére taszított. Azt mondják, a csoda eltűnt a földről, de én nem hiszek ebben. A csodák jelen vannak, és még ha nem akarjuk is nevén nevezni a bennünket mindennap körülvevő legcsodásabb dolgokat, mert a jelenségek sorából ellestük a ciklikus visszatérés szabályát,, azért még e körön gyakran végigfut egy jelenség, amely összezavarja eszünket, és amelyben érzéketlen konokságunkban azért nem vagyunk hajlandók hinni, mert nem értjük. Makacsul letagadjuk hát lelki szemünk előtt a jelenséget, mert túlságosan is áttetsző, semhogy fizikai szemünk durva felületén tükröződhetnék. – A furcsa festő szerintem azok közé a rendkívüli jelenségek közé tartozik, melyek semmibe veszik az ellesett szabályokat; kétlem, hogy testi megjelenése volna az, amit igaznak nevezünk. Az bizonyos, hogy még senki nem észlelte nála a földi lét szokványos funkcióit. Én sem láttam soha írni, vagy rajzolni, jóllehet e könyvben, melyet szemlátomást csak olvasott, egyre több lap volt teleírva, valahányszor nálunk járt, mint korábban.
(…)
Jegyezd fel pontosan … életed történetét. Ne hagyj ki belőle egyetlen különös eseményt se, még a legjelentéktelenebbet se, kiváltképp semmi olyasmiről ne feledkezz meg, ami a világi élet tarka forgatagában történt veled. Képzelőerőd visszavezet a világba, még egyszer átélsz minden borzongató és bolondos, iszonyatos és vidám eseményt, sőt az is lehetséges, hogy Aurelie-t másként, nem a vértanúhalált halt Rozália nővérként fogod látni; de ha teljesen elhagyott a gonosz szellem, ha teljesen elfordultál minden földi hívságtól, akkor magasabb princípiumként fogsz lebegni mindenek fölött, és a földi hívságok hatásának nyoma sem marad benned.”

Aldous Huxley: Szép új világ

Ismert utópia (vagyis inkább disztópia), a valós szabadság kérdését feszegető mű. A Szép új világ a technikai civilizáció legmagasabb fokán létrejött világállam víziója, Ford után 141-ben, évezredünk derekán valamikor. Társadalma, mely perverz tökéletességgel szervezett, a magas fokú gépesítés által meghatározott. A dolgozó kasztok mesterségesen fenntartott munkaidőben dolgoznak, a túl sok szabadidő ártana nekik. A feltételeket, melyek fennmaradásukhoz szükségesek, szintetikusan állítják elő, egyebek közt a fennálló állapotok igenlését is. Több kasztra osztódik ez a mesterséges társadalom, a társadalom magja a csökkentett szellemi képességű munkásokból, az ún. Bokanovszky-csoportból áll. Őket olyan, mai szóval élve klónozási eljárással állítják elő, melynek során képtelenekké válnak a szabad választásra és felelősségvállalásra, olyan rabszolgák ők, akik rettegnek a szabadságtól. Nevezzük őket fogyasztóknak. Fogyasztók, akik kiirtott érzelmeiket tökéletes kábítószerrel, a szómával pótolják, amely az idegcsillapító és az alkohol csodálatos pótléka, igaz, azok minden káros hatása nélkül.

A hagyományos törzsi társadalomból e világba csöppen John, aki rövid ámuldozás után kiábrándul az új világból. Emberi érzései és művészethez való vonzódása szembeszegülésre, majd kivonulásra késztetik ebből a mesterségesen fenntartott hazug közegből. Nem hagyja magát boldoggá tenni szintetikusan, jogot formál önnön boldogtalanságára, amikor Istent, költészetet, veszélyt és szabadságot akar – s ezért egy szigetre akarják száműzni, ahol a hozzá hasonló „lázadók” élnek.

„Az ember azt hihetné, attól fél, hogy elvágják a torkát – mondta az ellenőr, mihelyt az ajtó becsukódott. – Pedig ha volna egy kis esze, megértené, hogy büntetése valójában jutalom. Egy szigetre küldik. Vagyis olyan helyre küldik el, ahol a legérdekesebb fajta férfiakkal és nőkkel fog találkozni, akik csak léteznek a világon. Mindazokkal az emberekkel, akik valamilyen okból túlságosan tudatos egyének lettek ahhoz, hogy beilleszkedjenek a közösségi életbe. Ott lesznek mindazok az emberek, akik elégedetlenek az ortodoxiával, akiknek megvan a saját, önálló véleményük. Egyszóval mindazok, akik valakik. Csaknem irigylem önt, Mr. Watson.”

Anthony Burgess: Gépnarancs

E híres disztópia 1962-ben látott napvilágot, s azóta mit sem veszített aktualitásából. Nemcsak mert cselekménye valamikor a jövőben játszódik, hanem mert Burgess írói képzelete és nyelvteremtő zsenialitása a napi politikánál is, a múló irodalmi divatoknál is időtállóbb. Ennek az antiutópista történetnek főhőse egy tizenéves bandavezér, a jókedvvel kegyetlenkedő, ugyanakkor igen éles elméjű és a klasszikus zene iránt rajongó Alex – a „ti Alázatos Narrátorotok” –, aki egy meghatározhatatlan kor gyermeke, amikor az emberek kiüresedett robotként élik mindennapjaikat; itt nem divat az olvasás, Mozart nevét jóformán már nem is ismerik, s a lakótelepi dobozokba zárt emberek legfőbb szórakozási formája a televízió. Ebben az embertelen világban paradox módon az egyetlen emberi vonás az erőszak, ami a méltóság megőrzésének utolsó eszköze, mert a gépies konformitással szemben legalább a választás szabadságát megadja. Hisz tudatos választás nélkül, s a rossz megtapasztalása nélkül a jó mit sem ér; így csupán „mechanikus szerkezetté degradált”, groteszk Gépnarancsokká válhatunk. „A jóság belülről fakad (…). A jóságot választjuk. Ha az embernek nincs meg a választási lehetősége, megszűnik ember lenni.” A mű sajátos refrénként fel felbukkanó kérdése: „Na? Mi legyen?” jelzi, hogy a történet – a regényé, és persze mindannyiunké – a választás lehetőségéről, a szabadságról szól.

Alex egy banda vezére, ám miután egyik betörésének idős áldozata meghal, börtönbe kerül, s egyetlen lehetősége adódik a szabadulásra: az az agymosó eljárás, ahol pavlovi reflexszerűen kiölik lényéből az erőszakra való képességet, anélkül, hogy az erőszakra irányuló vágyait megszűntetnék.
A regény sikeréhez hozzájárult Kubrick 1971-es filmje is (magyarul Mechanikus narancs), amely hatalmas másodvirágzást hozott a ’62-es regénynek, ami nem könnyű olvasmány a külön jelentéssel bíró, s nyelvi bravúrt jelentő „russzamerikai” angol-orosz szleng miatt. Ám épp ez segít, hogy eleinte megtarthassuk az olvasói távolságot a történettel, s így észre sem vesszük, mikortól válik teljesen magától értetődővé az új hang, ami aztán a mű végére létrehozza bennünk az azonosulást.
S egy érdekesség még a regény címével kapcsolatban, ami csak az egyik szójáték a regényben szereplő sok közül: az orang malájul embert jelent; a hosszú évekig Malájziában élő Burgess nem véletlenül választotta tehát a narancsot, utalva erre a regényben szereplő mechanikusan működő, butaságba taszított emberekre (vö: orangutan).

„Vétkezett, ám bűnhődése aránytalanul nagy. Emberi lényből valami egészen mássá változtatták. Nincs többé módja a választásra. Most már csak olyasmit csinálhat, ami társadalmilag elfogadott, egy kis gép lett, ami csak a jóra képes. Minden világos a számomra – a marginális kondicionálás is. Zene és nemi aktus, irodalom és művészet, mindez többé nem öröm forrása, hanem fájdalomé.”

Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére

Egy híres regény, csodás filmadaptációval az egyén szabadságvágyáról a kívülről ránehezedő hatalommal szemben. Azt mutatja be, hogy csak látszólag értelmetlen az egyéni törekvések megvalósítása egy fásult közösségen belül. Egy elmegyógyintézetbe új beteg érkezik, a nagyhangú, tettre kész és életvidám Randle Patrick McMurphy. Rögtön felméri az erőviszonyokat, és nekilát átalakítani az osztály életét: kártyapartikat szervez, valóságos fogadóirodát üzemeltet, italt és nőket csempész be, sőt megkérdőjelezi a csoportterápiás gyűléseken alkalmazott módszert is. A szabályok megszegése játékként indul – amelynek kimenetelére fogadásokat köt –, hamarosan azonban elkeseredett háborúvá fajul, amelyben McMurhpy ellenfele az osztály teljhatalmú főnővére, a Főnéni. Tekintélyénél és pozíciójánál fogva a Főnéninek számos eszköz áll rendelkezésére, McMurphy viszont csak féktelen életigenlésére, szélhámosbölcsességére és betegtársai rokonszenvére hagyatkozhat, hiszen nemcsak a saját sorsa érdekli, nehezen viseli el, ahogyan a többiekkel bánnak, ahogy megtörik emberségüket. Ő maga egy pillanatra sem alkuszik meg és idővel sikerül is felráznia az osztály apatikus, ködfelhők között vegetáló betegeit. A harc során apró győzelmek és vereségek váltják egymást. McMurphy jelentős győzelme – a regény egyik csúcspontja –, amikor sikerül nyélbe ütnie egy kollektív hajókirándulást. A Főnéni ezek után zárt osztályra csukatja McMurphyt és a magát eleinte süketnémának tettető Serteperte Főnököt, a regény, elbeszélőjét …

„- Azért nem kellett volna azt az ablakot bevágni. Mert most észrevették rajtad is, hogy nagy vagy. És már tudják hogy be kell törni tégedet is.
– Mint a vadlovat, mi?
– Nem. Nem, te nem érted. Ezek nem úgy törik be az embert, hogy aztán ne bírjon ellenkezni! Ezek beletesznek dolgokat! Beleszerelnek! Akkor elkezdik, mikor látják, hogy nőlsz ki a markukból, de még akkor is szerelik beléd a szerkentyűket, amikor már kicsi vagy, és nincs megállás, csak ha végleg kikészülsz!
– Nyugodj meg, pajti. .. pszt!
– És hogyha ellenkezel, bezárnak valahova, és elveszik az erődet…”

Vladimir Nabokov: Végzetes végjáték (A Luzsin-védelem)

Az 1930-ban Berlinben kiadott Végzetes végjáték azt mutatja be, hogy ismeri fel egy magányos sakkzseni, hogy egy világméretű sakkjátszmába keveredett: ugyanis minden félmozdulatba, elejtett szóban, történésben ezt a sakkjátszmát véli felfedezni. Ebből a regényből érthetjük meg igazán, miért nevezte Nabokov magát „kiegyensúlyozott őrült elmének” – olvasóként is érezhetjük, hogy inog meg a világ; ám a szerző fölényes biztonsággal mozog az emlékek, sakklépések, kényszerképzetek forgatagában, játszik, könnyedén és virtuózan, mint a legnagyobb sakkjátékosok, s még arra is marad ereje, hogy néha mosolyogjon: a szerző bölcs iróniával szemléli végtelenül esetlen hőse vergődését, a Luzsin-védelem bukását, s a katartikus végjátékot.

„Luzsin felébredt; ruhában volt, sőt kabátban, ránézett az órájára, gyorsan felállt és feltette a kalapját, mely a szoba közepén hevert. Ekkor észbe kapott és körülnézett, sehogy sem értette, tulajdonképpen hol is aludt? Az ágya nem gyűrött, és a sezlon bársonya teljesen sima. Az egyetlen, amit bizonyosan tudott, hogy ősidők óta sakkozik – és az emlékezet homályában mint két tükörben, melyek gyertyát tükröznek, csupán egyetlen keskenyedő, fényes perspektíva volt: Luzsin a sakkasztalnál, és ismét Luzsin a sakkasztalnál, csak kisebb, aztán még kisebb, és így tovább, végtelenül sokszor.
(…)
Egyedül maradt. Mind jobban elsötétült előtte a világ, ő pedig valamennyi homályos tárgyhoz viszonyítva sakkban volt – menekülni kellett. Elindult, egész kövér testében remegve, és sehogy sem tudta felfogni, hogy mások hogyan mennek ki a szobából – hiszen bizonyára van valamilyen egyszerű módszer… Egy fehér mellű fekete árnyék kezdett sürögni körülötte, feladta a kabátját és a kalapját. ’Minek kell ez?’ – mormogta Luzsin, belecsúszva a kabát ujjába és együtt forogva a szolgálatkész árnyékkal. ’Erre’ – mondta élénken az árnyék, Luzsin előrelépett és kiment a félelmetes teremből. Mikor meglátta a lépcsőt felfele kezdett mászni, de aztán meggondolta magát és elindult lefelé, mivel könnyebb volt leereszkedni, mint fölkapaszkodni. Egy füstös helyiségbe ért, ahol zajos kísértetek ültek. Minden sarokban érlelődött a támadás – belebotlott néhány asztalba, egy vödörbe, ahonnan aranyozott nyakú üveggyalog meredezett elő, egy dobba, amelyet meggörbült hátú, sörényes sakk-ló ütött, aztán egy lassan forgó üvegcsillogáshoz ért és megállt, nem tudva merre menjen tovább. Körülfogták, valamit tenni akartak vele. ’Távozzék, távozzék’ – ismételgette egy haragos hang. ’De hova?’ – sírta el magát Luzsin. ’Menjen haza’ – súgta hízelgően egy másik hang, és valami meglökte a vállát. ’Hogy mondta?’ – kérdezte újból, hirtelen abbahagyva a szipogást. ’Haza, haza’ – ismételte a hang, az üvegragyogás pedig megragadta Luzsint, és kidobta a hűvös félhomályba. Luzsin mosolygott. ’Haza – mondta halkan. – Lám, szóval itt a kombináció megoldása.’ ”

Joseph Delteil: Jeanne d’Arc

Csodálatos szürrealista regény, ahol az író szó szerint megeleveníti főhősét, hogy aztán a mű lapjain egyesülhessen vele. Igazi alkímiai nász tanúja lehet az olvasó, amit a szerző nem is titkol. „Legelőször is azért fogtam neki, hogy Jeanne d’Arc életét megírjam, mert szeretem őt. Olyan közel áll hozzám, olyan természetes kettőnk viszonya, mintha csak húgom lenne.” – írja Delteil és ez a szenvedélyes viszony hatja át a regény minden sorát. Ennek a műnek nem sok köze van a szokásos Szent Johanna feldolgozásokhoz, nem történelmi regény, hanem egy szerelmes zuhanás az eksztatikus egyidejűség eufóriájába. Újra és újra megosztja velünk örömét, hogy hősével, szerelme tárgyával a tér és idő minden pontján képes érintkezni, ezzel az abszolút jelenbe transzponálva Jeanne D’Arc személyét. Ebben a prózában az ilyen szinesztéziák, hogy „könnyszaga van a szélnek” vagy „csillagok csobogása az égen” teljesen természetesen hatnak, s ha mi is belemegyünk a játékba, minden oldalon találhatunk valamilyen szivárványos érzéki csalódást. Az örökérvényűség másik fontos kifejezése, hogy Delteil az időt függőlegesen is érzékelteti. Például rögtön az első lapokon a következő meglepő kérdést teszi fel: „Ugyan mi vagy te, Jeanne, romantikus vagy klasszikus? Netán kubista, dadaista, szürrealista?” – látszólag hősnőjéhez szólván, a megszólított azonban a megkövesült történelmi kategóriákban gondolkodó olvasó. S figyelmeztet is: sorsunk a homlokunkra van írva, és az minden korban mindig kötelez. „Hát igen, Jeanne d’Arc tényleg csak egy tizennyolc éves lány volt, harangforma kalpagban, selyemharisnyásan. Képzeljük őt magunk elé, érintsük csak meg! Képzelődni annyi, mint megfiatalodni. Ez a lány gépírónő talán, vagy éppen boltoskisasszony a Galeries Lafayette egyik üzletében.”

Delteil regénye izgalmas, meglepetésszerű olvasmány, amely több olvasói igényt is kielégít. Olvasható Jeanne d’Arc személye miatt, hiszen életének minden fontosabb mozzanata, lineáris sorrendben papírra kerül. Sőt még vászonra is: három évvel a regény megjelenése után 1928-ban Delteil könyvéből készítette el Carl Dreyer klasszikus gyönyörűséges némafilmjét. Azonban tekinthető afféle beavatásnak is, hiszen az elbeszélő mintha nemcsak hősnőjébe lenne szerelmes, hanem hőséhez hasonlóan a Mindenségbe is, ami az az általunk behatárolt téren és időn túli valóság, ahol ilyen csoda megtörténhet – s lám, a szemünk láttára meg is történik, aminek mi is óhatatlanul részesei leszünk e könyvet kezünkbe fogva.

„Jeanne, Jeanne, ne emésszen a kétely. Csak a kétely végzetes, csak a vakmerőség hatalmas. Minden erény közt a hit a legelső. Isten egy merész pillanatában alkotta a világot. A tett százezerannyit ér, mint a töprenkedés. Jeanne, az ember legfőbb ereje az egyszerűség. Politikában, szerelemben, stratégiában a legnagyszerűbb fogás a játékszabályok semmibevétele. Napóleon ifjú és vakmerő tábornokai, ezek a kötöznivaló, bolond sihederek 27 évesen verik majd tönkre a világ legbölcsebb hadvezéreit. Egy szikra őrület lángra lobbantja a lelket. Egy csepp naivitás minden csomót megold. Egyvalami számít csak: a legmagasztosabb. Ácsok között nevelkednek a Jézusok, pásztorok közt a Rodinek és a Mistralok. Jeanne, Jeanne, a hit hegyeket mozgat, a hit csatákat nyer. A legnagyobb művek létrejötténél mindig ott munkál a szeretet és a szenvedély. Mert földön-égen minden a szívből ered!
(…)
Mit számítanak a lángok, az a fekete püspök (e kettőt egymásnak teremtette az ég), mit számít ez a répaszínű katonanépség, ezek az ördögi lovak és ez a rosszul nyírt, mocskos hóhér, ó, mit számít halálod, kislány, hiszen bennem élsz, én meg benned élek, minthogy e könyv lapjain már mindörökre egy tintává és egyetlen testté olvadunk majd össze!
(…)
Ó, Jeanne, Jeanne, egészen az enyém vagy! Álmaim megtestesülése, drámám legelső hőse, s ha holmi véletlen folytán nem léteztél volna, biz’ isten ellopnám az érdemet, hogy legapróbb darabjaidból összerakhassalak!”

Audry Niffenegger: Az időutazó felesége

Amikor először találkoztak, Clare hatéves volt, és Henry harminc. Amikor a jelenben megismerkednek, Henry nem emlékezett Clare-re, hiszen, az ezt megelőző találkozások még csak a jövőben történnek meg Henry számára. Amikor összeházasodnak, Clare huszonkettő, és Henry még mindig harminc. Henry idő-eltolódási rendellenességgel született. Genetikai órája a legváratlanabb pillanatokban visszaáll, és még abban a másodpercben eltűnik. Ilyenkor elmúlt és eljövendő élete érzelmi csomópontjain találja magát, meztelenül, védtelenül, sokszor önmagával találkozva. Sohasem tudja, mikor történik meg újra, sohasem tudja, hol köt ki legközelebb.

Az időutazó felesége a világirodalom egyik legkülönösebb szerelmi története. Clare és Henry felváltva meséli el történetüket. Rajongva szeretik egymást, megpróbálnak normális családi életet élni: biztos állás, barátok, gyerekek. Mindezt olyasmi fenyegeti, amit sem megakadályozni, sem irányítani nem képesek, történetük ettől olyan megrendítő és felejthetetlen. Aki átélt valaha is csak hasonlót, annak biztos szívébe mar ez a kis regény.

„– Te titok vagy. És különben sem hinnének nekem. – A futómat csapdába ejti a lovával, alattomos mosolyt villant felém. Nézem a táblát, hogy hogyan vehetnem le a lovát, vagy mozdíthatnám el a futómat. A fehér rosszul áll. – Henry, te valóságos személy vagy?
Egy kissé meglepődöm.
– Igen. Mi más lennék?
– Nem tudom. Szellem?
– Valóságos személy vagyok, Clare.
– Bizonyítsd be.
– Hogyan?
– Nem tudom.
– Úgy értem, nem hiszem, hogy be tudnád bizonyítani, hogy te valóságos személy vagy, Clare.
– Hogyne tudnám.
– Hogyan?
– Pontosan olyan vagyok, mint egy valóságos személy.
– Hát én is pontosan olyan vagyok. – Fura, hogy Clare előhozta ezt; még 1999-ben dr. Kendrickkel pontosan erről vívtunk filozófiai állóháborút. Kendricknek meggyőződése, hogy egy új emberi faj előfutára vagyok, éppen annyira különbözöm a hétköznapi emberekről, amennyire a cro-magnoni ember különbözött neandervölgyi szomszédjaitól. Én állítom, hogy csupán egy elfuserált példány vagyok, és az a tény, hogy nem tudunk gyermeket nemzeni, bizonyítja, hogy nem én leszek a hiányzó láncszem. Kierkegaardot és Heideggert idézzük egymásnak, veszekszünk. Közben Clare kétkedve néz rám.
– Az emberek nem szoktak úgy megjelenni és eltűnni, ahogyan te. Olyan vagy, mint a macska az Alice-ben.
– Azt állítod tehát, hogy kitalált figura vagyok? – Látom már a lépésemet: a király bástyája QR3-ra. Így Clare leütheti a futómat, de akkor elveszíti a királynőjét. Clare egy perc alatt megérti a helyzetet, és ekkor rám ölti a nyelvét. A nyelve aggasztóan narancssárga az elfogyasztott Doritostól.
– A tündérmesék jutnak eszembe rólad. Úgy értem, ha te valós vagy, miért ne lehetnének a mesék is valóságosak? – Clare feláll, közben egyre a tábla állásán töpreng, és mozgatja magát, úgy ugrándozik, mint akinek ég a bugyija. – Azt hiszem, keményebb lett a talaj. Elzsibbadt a fenekem.
– Talán valóságosak. Vagy egy kis részük valóság, aztán az emberek ezt kiegészítették, tudod?
– Hogy például Hófehérke kómában volt?
– És Csipkerózsika is.
– És az óriásbabos Jack egyszerűen csak egy zseniális kertész volt.
– Noé pedig különc vénember egy lakóhajóval meg egy csomó macskával.
Clare rám mered.
– Noé a Bibliában van. Ő nem mese.
– Ó. Igazad van. Sajnálom. – Kezdek nagyon éhes lenni. Nell perceken belül megkondítja a vacsorát jelző harangot, és Clare-nek be kell mennie. Visszaül a helyére a tábla mellé. Látom, hogy már nincs kedve játszani, amikor piramist kezd építeni a leütött figurákból.
– Még mindig nem bizonyítottad, hogy valódi vagy – mondja Clare.
– Te sem.
– Talán abban is kételkedsz, hogy én valódi vagyok-e? – kérdezi meglepetten.
– Talán csak álmodlak. Talán te álmodsz engem; talán csak egymás álmaiban létezünk, és reggelente, amikor felébredünk, elfelejtjük egymást.
Clare elkomorodik, és olyan kézmozdulatot tesz, mintha el akarná hessenteni ezt a különös ötletet.
– Csípj meg – kéri. Odahajolok, és kissé megcsípem a karját. – Erősebben! – Most úgy csípem meg, hogy egy pár másodpercig fehér-vörös nyom marad a karján, aztán eltűnik. – Nem gondolod, hogy fel kéne ébrednem, ha aludnék? Mindenesetre nem érzem úgy, hogy alszom.
– Én pedig nem érzem magam szellemnek. Sem kitalált figurának.
– Honnan tudod? Úgy értem, ha csak kitalálnálak, és nem akarnám, hogy tudd, hogy csak ki vagy találva, egyszerűen nem mondanám meg, nem igaz?
Felhúzom a szemöldökömet.
– Talán Isten is csak kitalált minket, és nem mondja meg nekünk.
(…)
Clare, újra el akarom mondani neked, hogy szeretlek. A szerelmünk volt a fonal a labirintusban, a háló a kötéltáncos alatt, az egyetlen valódi ebben az én különös életemben, amiben bízhattam. Ma este úgy érzem, hogy a szerelmemnek ebben a világban nagyobb a sűrűsége, mint jómagamnak: mintha itt maradhatna utánam is, és körülvehetne, megtarthatna, ölelhetne.”

C. S. Lewis: Míg arcunk nem lesz

Felnőtteknek szóló mese C.S. Lewis angol írónak, Tolkien barátjának, a világhírű Narnia-sorozat szerzőjének tollából. Kortalan mítosz két hercegnőről, a szépségről és a csúfságról, a szent és a profán szeretet küzdelméről, a látható és a láthatatlan valóságról. A magával ragadó, lebilincselő műhöz az író egy klasszikus mítoszt használt forrásként. Ámor és Psziché történetét Lucius Apuleius írta le először „Az aranyszamár”-ként ismert regényében. A történetet Oruál hercegnő meséli el, a világszép Psziché megkeseredett és visszataszító külsejű nővére, aki húgát féltő szeretettel birtokolja. Oruál legnagyobb keserűsége, hogy Pszichébe maga Ámor szeret bele – aki azonban az ő számára láthatatlan. Gyötrelmei, kétségei két eszmerendszer harapófogójában zajlanak: a hellenisztikus, haladó materialista gondolatok csapnak össze benne az úgynevezett idejétmúlt, sötét, ésszerűtlen babonákkal, s a szintézist nem szavak, hanem a valós felemelkedés, a megvilágosodás megtapasztalása hozza el számára, amit maga az istenség jövendöl meg, mondván: „Te is Psziché leszel!”.

„Az ezután következő dolgokról egyáltalán nem tudom eldönteni, hogy abba a világba tartoztak-e, melyet az emberek valóságosnak mondanak, vagy abba, melyet álomnak neveznek. Hiszen valójában csak annyi különbséget látok e kettő között, hogy amit sokan látnak, azt valóságnak hívjuk, és amit csupán egyetlen ember lát, azt álomnak. Ugyanakkor a sokak által látott dolgok sokszor hamisak és íztelenek, míg az akár csak egyetlen ember előtt feltáruló dolgok meglehet, az igazság forrásának legmélyéről fakadó igazságok.
(…)
Minden esemény egyazon szövet része, az Egészé, amit Természetnek hívunk. Az a bizonyos délnyugati szél ezer és ezer mérföldnyi távolságot megtett, mire ideért. Az egész világon a kezdetektől fogva másként kellett volna működnie az időjárásnak, ha ez a szél nem fútt volna éppen most erre. Az egész olyan, mint egy hatalmas szövet, nem huzigálhatsz ki belőle egy-egy szálat, ahogyan hozzá sem toldhatsz.
(…)
… én mindig, amióta csak emlékezem, egy kicsit mindig vágytam a halálra.
– Ó, Psziché – mondtam –, hát ennyire boldogtalan voltál mellettem?
– Nem, dehogy – válaszolta –, akkor nem érted. Nem olyasfajta szomorú vágyakozásról beszélek. Ellenkezőleg, legboldogabb pillanatomban vágytam rá legjobban. (…) Mintha minden engem hívott volna, Psziché, gyere! De akkor még nem mehettem, és nem is tudtam, hová mennék. Szinte fájt. Úgy éreztem, madár vagyok, akinek kalickából kell néznie, hogyan repül hazafelé a többi madár. (…) De gondold el, csakugyan olyan gonoszak ezek a dolgok? Az istenek emberi vérre szomjaznak. De azt is megmondják, kiére. Ha bárki mást választottak volna, az rettenetet, kínt és nyomorúságot szült volna. De engem választottak. Engem, akit egész életemben, amióta csecsemőként néztem ki karjaidból, Maia, erre készítettek fel. Ez az elvágyódás volt életem legédesebb érzése, a vágyakozás a Szürke Hegy után, hogy ráleljek minden gyönyörök forrására…
– Ez volt a legédesebb érzés? Ó, te kegyetlen teremtés, nem is kő a szíved, vasból van az! – korholtam, de nem hiszem, hogy hallotta.
–… az otthonra, ahol születnem kellett volna. Gondolod, hogy ez a vágyakozás semmit sem jelent? Ez az otthon utáni sóvárgás? Mert nem elmegyek, hanem haza, Maia, megyek haza! Egész életemben magának akart a Szürke Hegy istene. Nézz rám, most utoljára, és kívánj boldogságot! A szeretőmhöz indulok, nem látod?”
(…)
Mikor eljön az idő, amikor ki kell mondanod a lelked mélyén gubbasztó gondolatot, amit mindvégig mondogattál magadban, mint egy idióta, akkor nem fogsz a szavak művészetéről és beteljesedéséről beszélni. Világosan láttam, miért nem beszélnek hozzánk nyíltan az istenek, és miért nem fogadják el a válaszunk. Amíg az a legbelső, mélyben lapuló szó fel nem fakad belőlünk, miért is hallgassák meg azt a rengeteg csacskaságot, ami szerintünk igazi mondandónk? Hogyan is akarhatnánk szemtől szembe találkozni, hogyan is provokálhatnánk ki akár egyetlen pofont, míg arcunk nem lesz?

Halj meg, mielőtt meghalnál! Utána már késő.”

Ray Bradbury: Fahrenheit 451

„Fahrenheit 451 fok az a hőmérséklet, amelynél a könyvnyomó papír tüzet fog és elég…” A könyveket el kell pusztítani, mert ártalmas fegyverek: sosem lehet tudni, ki ellen fordul egy olvasott ember. Guy Montag a tűzőrségen dolgozik, hivatása a könyvégetés, a fellobbanó lángok mindig gyönyörűséggel töltik el. Életében a munka, a nyugtató tablettákhoz menekülő feleség, és három óriási tévéfal a főszereplők. Új szomszédja egy kedves lány, aki furcsa dolgokról mesél: hogy családja esténként leül az asztal köré, és beszélgetnek, hogy a tűzőrök valamikor régen még oltották a tüzet, hogy szép a hajnal, amikor harmat telepszik a fűre, és felkel a nap… Érthetetlen. Egy napon aztán beleolvas egy halálra ítélt könyvbe, az események ettől kezdve megállíthatatlanok…

Ismét egy szinte teljesen megvalósult utópia az ötvenes évekből, ahol az úgynevezett szabadulást annak felismerése hozza el a hős számára, hogy feladata a tudás megsemmisítése helyett annak átörökítése, átmentése de nem külső ismeretként, hanem már egy benne élő vele eggyé vált tartalomként.

„– Végtére is a papírzsebkendő korában élünk. Fújd bele az orrod valakibe, utána töröld bele, húzd le a vécében, fújd bele másvalakibe, töröld bele, húzd le. Mindenki a másikból él. Hogyan lehet szurkolni egy csapatnak, ha nem ismerjük a játékstílusát, a játékosokat? Ha még azt sem tudjuk, milyen színű mezt viselnek, mikor kifutnak a pályára?
(…)
– Ó, nem hiányzom nekik – mondta a lány. Antiszociálisnak tartanak. Nem keveredek közéjük. Pedig valójában nagyon szociális lény vagyok. Minden azon fordul, mit értenek azon, hogy “szociális”, nem? Szociálisnak lenni számomra azt jelenti, hogy úgy beszéljek magával mindenféléről, ahogyan beszélek. – Néhány gesztenyét csörgetett, amelyek az utcára hajló fáról hullottak le. – Vagy arról, milyen különös világban élünk – folytatta. – Emberekkel együtt lenni, az jó. De azt már nem tartom szociális valaminek, ha összeterelnek egy csomó embert, s nem hagyják őket beszélgetni. Tv-óra, kosárlabda, baseball vagy atlétika… Egy kis társalgás a folytatásos tv-darabról, egy kis rajzolgatás, megint sport… mi sohasem kérdezünk, vagy legalábbis a legtöbben nem kérdeznek; csak egyszerűen nyakon öntenek minket a válaszokkal, miközben ott ülünk, és további négy óra hosszat bámuljuk a vásznon a tanárt. Ebben szerintem nincs semmi szociális. Ez olyán, mintha tölcséren vizet öntenének a pohárba, s azt mondanák nekünk, hogy bor, pedig nem az. Mire eltelik a nap, oly rongyul érezzük magunkat, hogy képtelenek vagyunk másra, mint hogy aludni menjünk, vagy a Vidám Parkba, ahol kitombolhatja magát az ember; az Ablakzúzdában üveget tör, az Autórombolóban nagy acélgolyóval kocsikat zúz össze; egyesek autóval rohannak az utcán, s azon versenyeznek, ki milyen közel tud kerülni egy lámpaoszlophoz. Azt hiszem, mindenben igazuk van, amit rólam mondanak. Nincsenek barátaim. Ez a szemükben annak bizonyítéka, hogy nem vagyok normális. De akit csak ismerek, ordít, rohan, vadul és verekszik. Nem figyelte meg, hogyan bántják az emberek egymást manapság?
(…)
Adjunk az embereknek “ki mit tud” vetélkedőket, amelyeket az nyer meg, aki a legtöbb slágerszövegre emlékszik, vagy az államok fővárosainak nevére, esetleg arra: mennyi búza termett tavaly Iowában. Tömjük tele az agyukat érdektelen adatokkal; verjünk a fejükbe annyi tényt, hogy telítettnek s ragyogóan informáltnak érezhessék magukat. Akkor majd gondolkodó lénynek álmodják magukat, azt hiszik, messzire jutnak a tudományukkal, holott meg se tudnak vele moccanni. De boldogok lesznek, hiszen az ilyen “tények” sohasem változnak. Ne adjunk a kezükbe olyan veszedelmes játékszert, mint a filozófia meg a társadalomtudomány, melyek segítségével a tényeket esetleg kapcsolatba hozhatnák egymással. Ez az út vezet a búskomorság felé. Bárki, aki szét tud szedni és össze tud rakni egy tv-falat, s erre ma már majdnem mindenki képes, boldogabb annál, aki a világmindenséget méregeti, és egyetlen képletbe akarja sűríteni, aminek az ára az embertelen egyedüllét. Tudom, mert megkíséreltem… a pokolba az egésszel! Inkább szervezzünk klubokat, járjunk társaságba, akrobatákat és bűvészeket nekünk, vakmerő fickókat, léglökéses autót, motorkerékpáros helikoptert, nemiséget és heroint; mindazt, aminek pusztán az automatikus reflexekkel van dolga. Ha a darab szürke, a film unalmas, a komédia lapos: csiklandozz meg, s én elhiszem, hogy a látvány nevettet, és nem csak a reflex. Fütyülök rá, fő a vidámság!
(…)
Montag a folyóra nézett. A folyón megyünk tovább. A vasúti sínekre nézett: vagy ezek mentén. Vagy esetleg az országúton, és lesz időnk, hogy megemésszük a dolgokat. Aztán egy napon, mikor a dolgok már jó ideje leülepedtek bennünk, előjövünk, és szájunk és kezünk kiadja azt, amit eddig féltve őriztünk magunkban. Amit mondunk, annak egy része nem lesz helyes, de lesz benne éppen elég igazság is. Most csak elindulunk, hogy meglássuk a világot, hogy lássuk, hogy mennek a dolgok a világban, mit mondanak az emberek, és milyenek is a dolgok valójában. Most mindent látni szeretnék! Amit magamba szívok, még idegen lesz tőlem, de egy idő után, ahogy a dolgok lassan felgyülemlenek bennem, minden a véremmé válik. Istenem, Istenem, nézz a világra, amely itt látható körülöttem. A világ valódi megismerésének. úgy látszik, nincs más módja, mint ha azt, amit látok, annyira be tudom fogadni magamba, hogy a véremmé váljon, és itt keringjen az ereimben. Akkor végérvényesen az enyém, többé nem fogom elveszteni. Mindenesetre jó úton vagyok, bár ez még csak a kezdet.
(…)
– Nos, induljunk el a víz folyásával ellenkező irányba – mondotta Granger. – Egyre gondoljatok csak: nem vagyunk fontosak. Semmik vagyunk. Az a szállítmány, amelyet magunkkal viszünk, egyszer majd segítségére lesz valakinek. Bár amikor régen a könyvek még a kezeinkben voltak, akkor nem éltünk a belőlük merített tudással. Megbántottuk a halottakat, meggyaláztuk azoknak a szegény embereknek a sírját, akik előttünk haltak meg. A következő hetekben, hónapokban, években sok magányos emberrel fogunk találkozni. S ha megkérdik majd tőlünk, mit csinálunk, azt felelhetitek nekik: emlékezünk.”

José Saramago: Vakság

Különös kór terjed a városban: először egy autóját vezető férfi veszti el látását, majd sorban mindenki, aki csak kapcsolatba kerül vele; az autótolvaj, aki hazaviszi, a szemorvos, aki megvizsgálja, a prostituált, aki véletlenül mellette ül a rendelőben… Az elharapódzó járványt, úgy látszik, nem lehet megállítani, hiába zárják szigorú katonai őrizet mellett egy ódon elmegyógyintézetbe az első vakokat, a rejtélyes fehér kór tovább szedi áldozatait.

A vesztegzár embertelen körülményei közé kényszerített férfiak és nők saját vakságuknak, az ismeretlen környezetnek, a hatóságok kapkodásának, de még inkább az egyre jobban elszabaduló indulatoknak, az éhségnek, a mocsoknak és a szexuális megaláztatásnak kiszolgáltatva lassan kivetkőznek emberi mivoltukból…

Az 1995-ben megjelent Vakság José Saramago egyik legmegrázóbb regénye: varázslatos erejű vízió arról, milyen mélyre süllyedhet az ember, ha egyszer csak szétfoszlik körülötte a civilizáció, s nyers ösztönök veszik át az uralmat az életben.

Saramago 1998-ban, hetvenhat évesen életművéért s jelentős részben az egész világon óriási sikert arató Vakság-nak köszönhetően elnyerte a Nobel-díjat. Azóta is töretlen alkotókedvvel dolgozik, aminek bizonysága, hogy szinte évente jelentkezik új regénnyel (2004-ben jelentette meg a Vakság folytatását Megvilágosodás címmel), s minden könyve újabb meglepetés: újabb meghökkentő, bizarr ötlet, valamilyen szélsőséges léthelyzet szuggesztív ábrázolása, s ugyanakkor: valami örök, eredendő vakság lenyomata avagy a látásért való állandó küszködését.

„Sőt odáig jutott a gondolatban, hogy az a sötétség, amelyben a vakok élnek végeredményben csupán a fény hiánya, és az a valami, amit vakságnak nevezünk, mindössze a lények felszínét fedi el, és őket magukat érintetlenül hagyja fekete fátyla mögött. Most viszont éppen ellenkezőleg, egy olyan fényességbe, olyan túláradó fehérségbe veszett bele minden, amely sokkal inkább elemésztette, mint elnyelte nemcsak a színeket, de még magukat a tárgyakat, és az élőlényeket is s ilyenképpen kétszeresen láthatatlanná tette őket.
(…)
Azután, ha ugyan ennek a szónak van valami értelme egy ilyen röpke szendergés esetében, amely nem tart tovább néhány pillanatnál, már abban a félig éber állapotban, amely megelőzi az ébredést, komolyan fontolóra vette, hogy nem jó ilyen bizonytalanságban maradni, felébredek, nem ébredek fel, mindig elkövetkezik egy olyan pillanat, amikor nincs más megoldás, mint belevágni.
(…)
Gondolj a következményekre, a legvalószínűbb az, hamarosan a rabszolgájuk leszel, egy tedd-ide-tedd-oda, akinek mindenkire és mindenre gondot kell viselnie, megkövetelik majd tőled, hogy etesd, hogy mosdasd, hogy lefektesd, hogy felkeltsd, hogy ide-oda vezetgesd őket, hogy kifújd az orrukat és letöröld a könnyüket, kiabálnak utánad, amikor alszol, és sértegetnek, ha késel.
(…)
A harc többé-kevésbé mindig a vakság egy formája volt … A vakok mindig harcban állnak, mindig is harcban álltak.
(…)
Napról napra kevesebbet fogok látni, mégha nem is veszítem el a látásomat, minden nappal kevesebbet és kevesebbet látok majd, mert nem lesz, aki engem lásson.
()
Elérkezett az idő, amikor döntenünk kell arról, hogy mit teszünk, meggyőződésem, hogy mindenki vak, legalábbis azok az emberek, akiket eddig láttam, úgy viselkedtek, nincs víz, nincs villanyáram, nincs semmiféle ellátás, és zűrzavaros állapotok uralkodnak mindenfelé, ez már a tökéletes zűrzavar állapota. Lennie kell egy kormánynak, mondta az első vak, Nem hiszem, de ha van is, a vakok kormánya, amelyik vakokat szeretne irányítani, azaz a semmi akarja megszervezni a semmit, Akkor nincs jövő, mondta a fekete kötést viselő öregember, Nem tudom, hogy van-e jövő, most viszont azt kell tudnunk, miképpen élhetünk ebben a jelenben, jövő nélkül a jelen nem ér semmit, olyan mintha nem is létezne, lehet, hogy az emberiség képes lesz arra, hogy szem nélkül éljen, de akkor már nem emberiség lesz, láthatjuk az eredményét.”