Könyvajánló – víz

Shakespeare művei

Shakespeare műveiből olyan egyetemesség árad, ami bármilyen élethelyzetben és éppen aktuális világnézetben megtalálja az embert: életműve egy, az emberi létről írt enciklopédia. Shakespeare-t olvasni olyan, mint végre hazatérni az ódon házba: ropog a tűz a kandallóban, a ház tágas és elegáns, mégis kényelmes, s ami ott történik – az ember azt érzi –, mind-mind róla szól. Érdemes időről-időre elolvasni egy-egy drámát, vígjátékot, vagy szonettet egyéni hangulattól függően, segít jobban megismerni önmagunkat egy magasabb perspektívából.

PROSPERO:
„Nagyon megindultnak látlak, fiam,
mintha csalódtál volna. Semmi baj sincs:
a játék véget ért. Színészeink,
mondtam, mind szellemek; most szétoszoltak
a levegőbe, a híg levegőbe:
s mint ez az anyagtalan látomás,
a felhő-sapkás tornyok, paloták,
a szép templomok, sőt maga a föld,
és rajta minden, föloldódik egyszer
és mint ez a ködből lett maszkabál,
nyomtalan elszáll. Mert olyan szövetből
készültünk, mint az álmok: kis életünket
a mély alvás köríti.”
(A vihar)

Franz Kafka: A per

Ez a mű varázslatosan megmutatja azt a jelenséget, hogy ha sokáig mondanak nekünk valamit, hiába tudjuk, hogy az nincs úgy, a végén mégis elhisszük. Hátborzongató és számos jelképpel bíró, az általános emberi létállapotot megmutató ijesztő tükörkép, ami a törvény kapcsán bontakozik ki előttünk.
“Valaki megrágalmazhatta Joseph K.-t, mert soha semmi rosszat nem tett, reggel letartóztatták.” Így kezdődik a regény, és Joseph K.-nak, egy bank lelkiismeretes cégvezetőjének fura vesszőfutása, kapkodó, céltalan védekezése egy láthatatlan bíróság pere és ítélete ellen. Nem érti, miért vádolják, hisz igyekvő hivatalnok, magánéletében példásan beosztó, szerény ember, s szeretne visszakerülni az általa ismert és ellenőrizhető világba, ahol őt törvények és igazolványok védik. Josef K. mindenáron igazolni akarja magát e bíróság előtt, amivel akaratlanul is elismeri annak illetékességét, holott képviselői még a vádat sem közlik vele. Bűntudata van tehát, és bűne talán éppen az, hogy elhárítja magától a bűnösség feltételezését. Josef K. azzal árulja el magát, hogy valóságnak fogadja el azt a világrendet, ami ép ésszel csak lázálomnak, hallucinációnak tűnhetne, s végeredményben azáltal bizonyul bűnösnek, hogy aláveti magát egy embertelen és abszurd világ őrült logikájának.

“Végezetül meggyengül szemevilága, és nem tudja, valóban sötétedik-e körülötte, vagy csak szeme téveszti meg. Igaz, hogy a sötétben most felismer egy fényességet, mely olthatatlanul tör elő a törvény kapujából. Most már nem él soká. Halála előtt az elmúlt idő minden tapasztalata egy kérdéssé gyűlik össze fejében. Ezt a kérdést még nem tette fel az ajtónállónak. Int neki, mert merevedő testét már nem tudja fölegyenesíteni. Az ajtónállónak mélyen le kell hajolnia hozzá, mert kettejük között a nagyságkülönbség alaposan megváltozott a vidéki ember hátrányára.
– Mit akarsz még tudni? – kérdezi az ajtónálló. – Telhetetlen vagy.
– Mindenki a törvény elé akar kerülni – mondja az ember -, hogyan lehetséges, hogy oly sok év alatt rajtam kívül senki nem kért bebocsátást?
Az ajtónálló észreveszi, hogy az ember a végét járja, és ezért, hogy tovatűnő hallását még utolérje, ordítva szól hozzá:
– Itt senki más nem nyerhet bebocsátást, mert ezt a bejáratot egész egyedül neked szánták. Most megyek és bezárom.”

Jonathan Swift: Gulliver utazásai

Méltatlanul gyerekkönyvnek titulált remekmű, ami megmutatja, milyen az ember. Hasonlatos sötét kép ez, mint amit Mark Twain a Sátán könyvekben festett. Érdemes elolvasni, hogy kívülről lássuk, mi az, amit emberként hordozunk magunkban, hogy mindezzel szembenézve majd egyszer fölé emelkedhessünk. S közben egy jót nevessünk önmagunkon, s ebben segíthet ez a könyv, mint a „világirodalom legnagyobb szatírája – nemcsak művészi értékénél fogva, hanem, hogy úgy mondjuk, átmérőjénél fogva is. Más szatíra egy-egy emberi gyengeséget, divatot vagy visszaélést ostoroz, Gulliver egész embervoltunk rettentő kicsúfolása. Swift kiemeli magát az emberfajta közösségéből, hogy megmutassa az egész emberi nem eredendő és javíthatatlan gyengeségét, gonoszságát és ostobaságát. Iróniája elől nincs menekvés, sima és éles mondatai behatolnak a legvastagabb önbizalom páncélja mögé is. Olvasása közben az ember mélyen szégyelli, hogy ember. Maga mondja, hogy olyan mondatokat akar írni, amelyek ostorcsapásként hatnak az olvasóra. Sikerült is neki.” (Szerb Antal)

Már a regény műfaja is paródia (a kor kedvenc témája a hajós kalandregény volt); egy hajóorvos négy hajótörésének krónikája. Ámde ez a hajóorvos felettébb fura tájakra jut el: először a törpék országába, Lilliputba, aztán az óriások hazájába, Brobdingnagba – eközben, mintegy kicsinyítő és nagyító látcsövén át megismerjük az embert kicsinynek és nagynak, kicsinységében nevetségesnek, nagyságában visszataszítónak. A következő utazás több országba is elvisz: Laputában a filozófia és a tudomány ferdeségeit látjuk nevetséges színezetben. Glubbdubdriben, a Mágusok szigetén a történelem holt nagyjai lepleződnek le, s végül a halhatatlanság kétes áldásaival ismerkedünk meg a halhatatlan struldbrugok sorsán keresztül. Az utolsó utazás, amely a nemes és bölcs lovak, a nyihahák országába visz, végső, epés leszámolás magával az emberi nemmel, amelyet a visszataszító jehuk személyesítenek meg.
„Olvasása valóságos pokolba szállás. Borzasztó könyv, s annál borzasztóbb, mert az egyszerű mese köpenyébe öltözik. Ha „nem véletlen”, hogy a Robinson gyermekkönyv lett: valóságos gúnyos végzet, hogy a Gulliver az lett. Kétségtelenül minden idők leghatalmasabb szatírája ez. Stílusa pedig az egyszerű és nyugodt próza örök mintaképe.” (Babits Mihály)

„Ezután átmentünk a nyelvtudományi intézetbe, ahol három professzor tanácskozott honi nyelvük megtisztítása ügyében. Első tervük az volt, hogy az emberi beszédet meg kell rövidíteni, mégpedig azáltal, hogy a többszótagú szavakat egyszótagúra redukáljuk, az igéket és igeneveket meg mind egy szálig kidobáljuk; hiszen a valóságban előforduló minden elképzelhető dolog úgyis csak főnév. Másik tervük abban állt, hogy egyáltalában ki kell irtani az összes létező szavakat, amit azzal indokoltak, hogy mind az egészségügy, mind az időmegtakarítás szempontjából rendkívüli előnyökkel járna. Hiszen világos, hogy minden szó, melyet kiejtünk, fogyasztja a tüdőt; következésképpen nagyban hozzájárul életünk megrövidítéséhez. Ennélfogva a következő megoldást javasolták: tekintettel arra, hogy a szavak tulajdonképpen mind tárgyakat jelképeznek, sokkal kényelmesebb volna minden ember számára, ha magukat a tárgyakat cipelnék a hátukon, kiválogatva azokat, melyek éppen szükségesek, hogy egy bizonyos témával kapcsolatban megmutathassák, miről is akarnak értekezni.”

E. T. A. Hoffman: Az arany virágcserép

Az író (s mindemellett komponista, zenekritikus, karmester, jogász, grafikus és karikaturista) legismertebb műve. Aki elolvassa, annak ismerős lesz minden sora: igazi misztikus mese a valóságról. Főhőse Anselmus, az ábrándos lelkű, kétbalkezes drezdai diák, aki nekifut egy kofaasszonynak, aki megátkozza: kristályba fog záródni! Ezután az Elba-parton csodás jelenést lát: zöld-arany kígyókisasszonyok incselkednek vele egy bodzafa lombjából. Megbabonázza az ismeretlen világ érintése, ellenállhatatlan szerelem ébred benne Serpentina, az egyik kígyókisasszony iránt. Felborul élete, amely a legjobb úton haladt a tisztes polgári megállapodottság felé. Pontosabban: ekkor fedezi fel az életben a csodásat, a meséset, a költőit – mindazt, ami a józan hétköznapokban megrekedt filiszter számára nem létezik. Innentől megkezdődik a harc Anselmus lelkéért a két ellentétes világ: az anyagi és lelki hatalmak között. Mindeközben mindenféle fantasztikus képtelenségek történnek vele, de a végén győz a fantázia világa, s Anselmus elnyeri a szabadságot és a szerelmet, azaz a teljességet atlantiszi birtokán.

„Joggal kételkedem benne, szíves olvasó, hogy valaha be lettél volna zárva egy üvegpalackba, hacsak nem valami élénk ingerkedő álom nyűgözött ilyen bűbájoskodó mesterkedéssel. Ha már álmodtál volna ilyesmit, akkor igen élénken átérezheted a szegény Anselmus diák nyomorúságát; ám ha soha hasonlót nem álmodtál, akkor élénk képzelőtehetséged Anselmus és az én kedvemért néhány pillanatra téged is bezár a kristálypalackba. Vakító ragyogás övez, a tárgyak körös-körül ragyogó szivárványszínekkel megvilágítva és keretezve tűnnek elő… minden remeg és inog és reng a csillogásban… te mozdulatlanul úszol, mint valami keményre fagyott éterben, amely úgy összeszorít, hogy a szellem hiába akar parancsolni a halott testnek. A mázsás teher egyre súlyosabban nehezedik melledre… minden lélegzetvétel egyre jobban és jobban emészti a kevés levegőt, ami még fel s alá lengedezik a szűk helyen… ütőereid felduzzadnak és szörnyű rettegéstől hasogatva minden idegszálad vérezve vonaglik halálfélelmedben. Légy részvéttel, nyájas olvasó, a boldogtalan Anselmus diák iránt, aki üvegfogságban e kimondhatatlan kínlódás martalékává lett; de jól érezte, hogy a halál nem válthatja meg, mert vajon mély ájulásából, amelybe túláradó szenvedései miatt zuhant, nem ébredt-e fel, amikor a reggeli nap ragyogón és barátságosan betekintett a szobába és nem kezdődött-e elölről kínlódása?… Egyetlen tagját sem bírta mozdítani, de gondolatai nekiütődtek az üvegnek s hamisan hangzó csengéssel elbódították, és a szavak helyett, amelyekkel egyébként bensejéből szelleme szólott hozzá, most csak a téboly tompa dübörgését hallotta. Elkeseredésében felkiáltott: „Ó, Serpentina! Serpentina, ments meg a pokol e szenvedésétől!” És úgy rémlett neki, mintha halk sóhajok lebegnék körül, amelyek, mint átlátszó zöld bodzalevelek rakódtak le az üvegre, megszűnt a hangzavar és eltűnt a vakító, őrjítő fény, és Anselmus szabadabban lélegzett.”

Thomas Mann: Az elcserélt fejek

Egy lélegzettel elolvasható, és lélegzetelállítóan gyönyörű, mitikus indiai történet az egységről és az ebben rejlő különbözőségről. Egy szerelmi háromszög meglepő fordulattal oldódik meg, s megmutatja: vajon mit szeretünk abban, akit szeretünk.

„Valóban olyan boldogság volt ez, amilyen alig fordul elő a földön, hanem csak a paradicsomhoz illik. Az átlagos földi boldogság, a kívánságok teljesülése, mely az emberi lények nagy tömegének a rend és a törvény, a vallás és az erkölcsi kényszer keretei közt osztályrészül jut, korlátolt és mérsékelt, minden oldalról tilalmak és az elkerülhetetlen lemondás határolják körül. Megalkuvás, visszavonulás és nélkülözés az emberek sorsa. Vágyaink határtalanok, teljesülésük szűken korlátozott, és a lelkendező “hátha mégis” reményével úton-útfélen szemben áll az élet tilalma, a bronzkemény “nem lehet” és a száraz “érd be ennyivel”. Valami megadatik nekünk, de a legtöbbtől el vagyunk tiltva, és általában puszta álom marad, hogy ami tiltott, egyszer majd a teljesülés jegyét fogja magán viselni. Igen, paradicsomi álom – mert éppen abban leledzik a paradicsom boldogsága, hogy a tilalmas és a megengedett, melyek itt a földön olyannyira kettéválnak, ott majd eggyé olvadnak, és a szép tilalmas a megengedettnek szellemi koronáját fogja viselni, a megengedett pedig még azonfelül a tilalmak varázsát is. Hogyan is képzelhetné el másképp az ínséget szenvedő ember a paradicsomot?”

Lyman Frank Baum: Óz, a nagy varázsló

Ki ne ismerné Dorka, a Bádogember, a Madárijesztő, és a gyáva Oroszlán útkereső meséjét? Ám elolvasva az eredeti könyvet az ember ráébred, olyan ismerős ebben a könyvben minden, s talán azt is sejti, kik lehetnek a szereplők, miért nem hatalmas varázsló Óz, és hogyan jut vissza Dorka az otthonába…

„Mikor Óz magára maradt, elmosolyodott: íme, gondolta, sikerült megadnia a Madárijesztőnek, a Bádog Favágónak meg a Gyáva Oroszlánnak pontosan azt, amit akartak. “Hogyan is hagyhatnám abba a szélhámoskodást – tűnődött -, amikor mindenki olyasmit kíván tőlem, amiről úgyis tudják, hogy megvalósíthatatlan? Könnyű volt boldoggá tennem a Madárijesztőt, az Oroszlánt meg a Bádog Favágót, mert azt hitték, hogy mindenható vagyok. De ahhoz már sokkal több fantázia kell, hogy Dorkát visszavigyem Kansasba, és egyelőre fogalmam sincs róla, miképpen fogjak hozzá.”

Jorge Luis Borges: Az Alef

Az „Aleph” nem más, mint a téridő, s az ebben való utazásról szól ez a nagyon érdekes novella.

„Most érek elbeszélésem kimondhatatlan lényegéhez; itt kezdődik írói kétségbeesésem. Minden nyelv csupán jelek ábécéje, melynek használata föltételezi a múltat, és ezt minden beszélgető átéli. Hogyan közöljem másokkal ezt a végtelen Alefet, melyet csak alig fog fel félénk emlékezetem? A misztikusok hasonló helyzetben ontják a jelképeket: ha az istenséget akarja kifejezni, egy perzsa a madárról beszél, amely valami módon minden madarat képvisel; Alanus de Insulis egy gömbről, amelynek középpontja mindenütt van, de a kerülete sehol; Ezékiel egy négyarcú angyalról, aki kelet és nyugat, észak és dél felé fordul egyszerre. (Nem ok nélkül említem ezeket megfoghatatlan hasonlatokat; kapcsolatban vannak az Aleffel.) Talán megengednék az istenek, hogy én is valami hasonló képet találjak, de akkor elbeszélésemet megrontaná az irodalom, a tévedés. Egyébként megoldhatatlan a fő kérdés: a végtelennek akár csak részleges felsorolása. Ebben a mérhetetlen pillanatban sok-sok millió gyönyörű vagy borzasztó eseményt láttam; de egyik sem ejtett úgy ámulatba, mint az, hogy minden ugyanazon a helyen mutatkozott, de átfedés és áttetszés nélkül. Az én szemem mindent egyidejűleg látott: leírni csak sorjában tudom, mert ilyen a nyelv.”

David Mitchell: Szellemírók

Nevezhetnénk ezt az érdekes, aktuális kérdéseket feszegető, mozaikszerű interaktív regényt „kvantumfizikai szépirodalomnak” is, hisz nem véletlenek az ez irányú utalások a műben, vegyük például a Planck nevű kutyát, vagy a macskát, akit Schrödingernek hívnak; de könnyen észrevehető, hogy ez az olvasmányos mű a véletlen, az egyidejűség, a Heisenberg-féle határozatlansági reláció, a mezőelmélet és a tudat kérdéskörét tárgyalja, igazán izgalmas módon. Az élvezetes olvasmány során az íróval együtt mi olvasók is testből testbe vándorolunk, hogy így érezzük meg a világ és a tudatok rejtett összefüggésrendszerét. Kilenc szereplő bőrébe bújhatunk, a világ kilenc pontján: a terrorista szektatagéba Okinavában, a lemezbolti eladóéba Tokióban, az angol pénzmosó ügynökébe Hongkongban, a buddhista teaárus öregasszonyéba Kínában, a gazdatestet kereső entitás tudatába Kínában, a műkincs tolvaj teremőrlányéba Szentpétervárott, a szellemíró doboséba Londonban, a CIA elől bujkáló atomfizikusnő lényébe Írországban és az éjszakai rádiós műsorvezetőjébe New Yorkban. Kint is vagyunk, bent is vagyunk, s így mi megpillanthatjuk a hősök sorsát összekötő, számukra láthatatlan szálakat, miközben azonosulni is tudunk a különféle nézőpontokkal, majd az apokaliptikus vég felé érve talán meg is értjük, valóban mi volt az a rendezőelv, amely e látszólag laza szálakkal összekapcsolta a különböző történeteket – s ezt követően már jöhet is a „világvége”.

David Mitchell 1969-ben született Angliában, jelenleg Hirosimában él és tanít, ez első regénye, amivel azonnal nagy sikert aratott.

„Ma új család tagja lettél. Meghaladtad régi, biológiai családodat, és beléptél új, szellemi családodba. A mai naptól fogva tízezer fivéred és nővéred van. És a család sokmillióssá fog növekedni, mire vége lesz a világnak. És minden nemzetben gyökeret ver. Idegen földeken is termékeny talajra leltünk. Családunk addig fog növekedni, míg a kinti világ benti világgá nem változik. Ez nem prófécia. Ez a jövő elkerülhetetlen valósága. Hogy érzed magad, családunk legújabb tagja, határok és szenvedés nélkül?
(…)
Mindenki másképp teremti meg a helyét. Verejtékes munka a konditeremben, és testedzés néven végrehajtott önkínzás az egyik módszer. Mindenfelé látni ilyeneket az edzőtermekben, és a rendben tartott uszodákban. Látni őket, ahogy dzsoggolnak a nyamvadt kis parkokban. Mások a televíziót használják helycsinálásra. A televízió harsány, fényesen kivilágított hely, amely tele van szórakozással és viccekkel, sőt még azt is megmondják, mikor kell nevetned, nehogy egyetlen poénról is lemaradj. A nemzetközi hírek ügyesen megszerkesztve, hogy a híradó ne legyen túl felkavaró, de azért boldog lehess, hogy nem egy másik országban születtél. A televízióban zenés híreket sugároznak, hogy tudd, kit kell gyűlölnöd, kit kell sajnálnod és kin kell nevetned.
(…)
Emlékszem egy prédikációra. Arról szólt, hogy egy utazó útra kelt egy angyallal. Beléptek egy sokemeletes házba. Az angyal kitárt egy ajtót, a mögötte lévő szoba fala mentén hosszú, alacsony pad futott körbe, zsúfolva emberekkel. A szoba közepén egy asztal nyalánkságokkal volt megrakva. Minden vendégnek olyan hosszú ezüstkanala volt, mint maga az ember. Azzal próbáltak enni… sikertelenül persze, hiszen a kanál túl hosszú volt, az étel folyton elesett róla. Így annak ellenére, hogy sok eledelük volt, mindenki éhen maradt. ’Ez a pokol’ – magyarázta az angyal. „Az emberek nem szeretik egymást. Csak magukra gondolnak.” Aztán egy következő szobába vitte. Pontosan ugyanolyan volt, mint az előző, csak ebben a szobában a vendégek ahelyett, hogy maguk próbáltak volna enni, egymásnak nyújtották a finom falatokat az asztal fölött. „Itt – folytatta az angyal – az emberek csak a másikra gondolnak, és ezáltal maguk is ehetnek. Ez a mennyország.”
Tatiana egy percre elgondolkodott.
– Nincs különbség.
– Nincs különbség?
– Nincs különbség. A mennyben és a pokolban is mindenki ugyanazt akarta: megtölteni a bendőjét. Csak a mennyben jobban szervezik a dolgokat. Ennyi az egész. – majd elnevette magát, én azonban nem tudtam ezen nevetni. Gondolom, fura pofát vághattam, mert Tatiania nevetve bocsánatot kért: – Őszintén sajnálom, Margarita.
(…)
Nevelőapám, Jim azt mondta, én választottam ezt az életet, és nem számíthatok együttérzésére. Igaza is van. De miért választottam ezt az életet? Nekem ez a kérdésem. A válasz rá, hogy azért, mert én én vagyok. De ez csak megkerüli a kérdést. Miért vagyok én én?
(…)
Hmm. Micsoda meglepetés. A bank melletti boltban kizárólag televíziót árultak. Széles tévét, kockatévét, gömbtévét és olyat, amelyik megmutatja a sok szarságot, amit elszalasztasz a többi harminc csatornán, mialatt az egyiken nézed a szarságot. Végignéztem, hogyan érnek el három találatot a feketék az angolok ellen, és megalkottam a videoszalagra rögzített Véletlen kontra Sors meccs Marco-féle analógiáját. Ez a következőképp hangzik: amikor a játékosok odakint vannak a pályán, a meccs az egymásnak szegülő véletlenek zárt tere. De ha videóra van véve, akkor már minden egyes mozdulat létezik. A múlt, a jelen és a jövő egyszerre: mind ott van a kazettán, a kezedben. Ott nincs esélye a véletlennek, mert minden emberi döntés és esetleges labdapattanás meg van írva. Akkor hát a sors vagy a véletlen irányítja életünket? A válasz olyan relatív, mint az idő maga. Ha benne vagy az életedben, akkor a véletlen. Kívülről nézve, mintha könyvet olvasnál, a sors műve minden.
(…)
Megérdemeltem, hogy veszítsek. Találomra raktam a téteket. Jobban kellett volna éreznem… A jövő már létezik. A próféták azt látják, ami már ott van. Egy adott okból bárki képes megjósolni az okozatot. Ez az értelmes élet alaptétele, ezen az alapon működik az élelem tárolásától kezdve a műholdas időjárás-előrejelzésig minden. Mi lenne, ha fordítva csinálnánk… Az okozatból meglátni az okot.
(…)
Mondd azt az embereknek, hogy a valóság hajszálpontosan megegyezik a látszatával, és meglátod, keresztre feszítenek. De ha azt állítod, hogy meglovagolhatják a szellemeket munkába menet, vagy hogy egy marék kristály a legjobb barátjuk, vagy hogy a kormány fél évszázada tárgyal a kicsi zöld emberekkel, akkor meglátod, Brooklyntól Pretoriáig minden szőrős hasú semmirekellő felkapja a fejét, és rád figyel.”

Vladimir Nabokov: Áttetsző testek

Nabokov 1972-ben írt kisregénye több kritikusa szerint olyan, mint egy bonyolult gépezet által mozgatott kis makett: egy humorral, bájjal, megejtő könnyedséggel teremtett csöppnyi világ, melynek szereplői az író kénye-kedve szerint cselekednek, az ő fantáziájából születnek, s oda is térnek vissza, miután eljátsszák szerepüket. Nabokov arra csábít, hogy próbáljuk megérteni ezt a kis gépezetet (vagyis lényegében a teremtés működését), gyakran segít is ebben, máskor tévutakra vezeti az olvasót, pimaszul játszik vele, de mindvégig érezhető, hogy a trükkös, szellemes játéknak azért komoly tétje is van: a halállal, a halálon túli lét rejtélyével és a halálfélelemmel akar az író szembenézni, még ha elbújik is teremtett alakjai mögött. Azt az elképzelhetetlen szellemi létezést próbálja mégiscsak elképzelni, amelynek nézőpontjából e világi sorsunk áttetszővé válik: így lesz áttetszővé a regény főhősének, az irodalmi szerkesztő – és az önmaga szövegként felfogott életét is szakadatlanul, de reménytelenül korrigáló – Hugh Personnek az élete is, aki úgy botorkál a regény lapjain, mint aki tényleg elveszett volna az írott sorok között. A regény az áttetsző testek, a fenoménok gyülekezőhelye, ahol minden mindennel összefügg, s e nagy kohézió egyetlen összekötőkapcsa a valaha volt író szelleme – aki elmeséli az „alak” történetét –, aki mindent lát és tud, ám szereplői sorsába még ő sem avatkozhat bele. A gondosan kidolgozott, a legapróbb részletekben is egymásra hangolt, valóságos összefüggéseket feltáró, térben és időben terjedő asszociáció- és motívumhálóval rendelkező prózai remeklés legfőképp azt mutatja meg, hogy kapcsolódik össze egy szellemben, s egy általa létrehozott alakban az egész mindenség. Az utalások egy részének értelmezését a fordító kitűnő jegyzetei segíthetik elő, de azért bőségesen marad tér az olvasó rejtvényfejtő, értelmező és ráérző képességének is. Sokat olvasott, művelt olvasók ritka csemegéje lehet e lírai alkotás.

„Nevetséges, de régebben azt hittem, a haldoklók látják a földi dolgok hiábavalóságát, a hírnév a szenvedély, a művészet stb. haszontalanságát. Azt hittem, hogy a haldokló ember tudatában őrzött becses emlékek szivárványszínű ködpamacsokká foszlanak; most azonban épp ennek ellenkezőjét érzem: legtriviálisabb érzéseim és valamennyi ember érzései gigantikus méretűvé nőttek számomra. Az egész naprendszer nem más, mint tükröződés a karórám (vagy a te karórád) üvegében. Minél jobban összezsugorodom, annál nagyobbra növök. Gondolom, ez szokatlan jelenség. Az ember által valaha megálmodott valamennyi vallás teljes elutasítása és teljes lelki nyugalom a teljes halállal szemben – ha el tudnám magyarázni ezt a tripla teljességet egyetlen nagy könyvben, az a könyv kétségkívül új biblia lenne, s a szerzője egy új hit alapítója. Szerencsére – már csak önbecsülésem miatt is – ez a könyv soha nem fog megszületni; nemcsak azért, mert egy haldokló ember nem tud könyveket írni, hanem mert az a bizonyos könyv sohasem tudná kifejezni egyetlen felvillanásában azt, amit csak közvetlenül lehet megérteni.

Egy másik dolog, amit jobb, ha nem teszünk, magyarázni a megmagyarázhatatlant. Az emberek hozzászoktak, hogy sötét teherrel a hátukon élnek, hatalmas, fájó púppal: a feltevéssel, hogy a ’valóság’ talán csak ’álom’. De mennyivel félelmetesebb volna, ha a valóság álomszerűségének tudata szintén csak álom volna, beépített hallucináció! Ám figyelembe kell vennünk, hogy nincs káprázat olyan pont nélkül, melyben elenyészik, mint ahogy nincsen tó szilárd föld zárt köre nélkül.

Általában feltételezik, hogy ha az ember tényként megismeri a halálon túli életet, akkor megoldja a Létezés rejtélyét is, vagy legalábbis közel kerül hozzá. Sajnos a két probléma nem feltétlenül olvad össze, sőt még talán részlegesen sem fedik egymást.
Ezzel a bizarr hanggal zárjuk is le ezt a témát.”

Murakami Haruki: Tánc, tánc, tánc

A régi Delfin Szálló helyére épült új, modern hotel labirintusában, akár az életben, könnyű eltévedni, a múlt árnyaival szembetalálkozni, miközben a kiutat az éledő szerelem jelentheti.
Gyilkosságok, magány, siker, a lét elviselhetetlensége, szerelem, barátság – az egyes életutak talán nem véletlenül kereszteződnek. Ahogy a Birkaember mondja: A boldogság jobbára elérhetetlen, alkalmazkodni kell a világhoz… ügyesen kell táncolni, mindig csak táncolni! Egy könyv e világ és – ahogy Murakami fogalmaz – a „túlnani” világ kapcsolatáról.

„– Na eredj már, menj vissza oda! – mondta a Holdra mutatva.
– Hideg lehet.
– Odafenn?
– Nem, neked, ahogy ott állsz.

Egy napon, mikor egy megbeszélésről hazamentem, a postaládában képeslapot találtam. Egy űrhajós volt rajta, amint űrruhájában épp a Hold színén ténfereg. Nem volt ráírva feladó, csak néhány sor, de persze első látásra tisztában voltam vele, hogy ki küldhette.
’Azt hiszem, jobb, ha nem találkozunk többet. Hozzámegyek egy földlakóhoz.’

Egy kicsit túl sűrű már nekem az itteni légkör, túl nehéz nekem ez a gravitáció.

– Néha borzasztóan elfáradok – mondta. – Belefájdul a fejem. Azt sem tudom már, ki vagyok. Én magam, vagy az általam alakított szerep? Szem elől tévesztem a saját énemet, elmosódik a határ önmagam és saját árnyékom között.

– Birkaember vagyok – kacagott fel a fickó. – Amint látható. Birkabőrbe kötve, ember nem járta világban élek. Bekergettek az erdőbe. De ez már nagyon régi történet. Már nem is emlékszem rá, mi voltam azelőtt. A lényeg, hogy eltűntem az emberek szeme elől. Ha az ember folyton kerüli a tekintetüket, végül simán, magától el is tűnik előlük. Valamikor aztán kijöttem az erőből, és itt ütöttem tanyát. Kaptam egy helyet, most itt állok a vártán. Kell lennem valahol, védve az esőtől. Még az erdei állatnak is van vacka, nem igaz?
– Dehogynem – siettem helyeselni.
– Feladatom a kapcsolattartás. Olyan ez itt, mint a kapcsolótábla. Mindenfélét összekapcsolunk, mert ez itt csomópont. Ami szanaszét van, azt jó szorosan össze kell fűzni. Ez a dolgom. Kapcsolótábla. Csatlakozás. Mindent megkaphatsz, amit csak akarsz, mert én összehozom, érted?

– De te hívtál engem, Kiki, ezért kellett odamennem a Delfin Szállóba, hogy találkozzunk. Attól kezdve pedig… annyi minden történt. Sokféle emberrel találkoztam, közülük többen meg is haltak. Figyelj, te hívtál engem, Kiki? És te mutattad nekem az utat?
– Nem úgy van az. Aki szólított téged, az te magad voltál. Én nem vagyok más, mint a te vetületed. Rajtam keresztül hívod, vezeted magad. Saját árnyékod a társad a táncban. Én is a te árnyképed vagyok, semmi több.”

Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú

„Ezt a dalt énekelték, miközben együtt mentek, kifelé ebből a történetből, útban egy másik felé.” – így végződik Peter S. Beagle fantasztikus szépségű fantasy-regénye, amely 1968-ban jelent meg Amerikában, és azóta több mint harminc kiadást ért meg csak angol nyelven. Nem csoda: ez egy varázslatos, mágikus mese, ami talán mégsem annyira mese, inkább amolyan mesés filozófiai eszmefuttatás arról, hogy hogyan születnek az egymásra épülő valóságok, s a szereplőknek ebben mi a feladatuk. Sok filozófiai utalás van rejtetten a szövegben, Platontól Schopenhauerig, érdekesen összegyúrva az első ránézésre giccses tündérmese szövetével, ami azonban mégsem az, aminek elsőre látszik. Ettől igazán érdekes ez a könyv: olyan, mint egy látszólag rém édes sütemény, aminek puszta látványtól is összeragad az ember szája, ám amikor beleharap, rájön: mennyei, mert egyáltalán nem kommerszen édes, hanem épphogy kellemesen fanyar, fűszeres különlegesség. Merthogy alapvető kérdésekre keres a mű választ, ám igen meglepő következtetésre jut, nagyon sokszor megtréfálva az olvasót, aki lerágott csontként tekint ezekre a feltevésekre. Mi a különbség mágia és káprázat között? Mi a halandóság értéke a halhatatlansággal szemben? Mi a szépség, és hogyan tud győzedelmeskedni a világon? Hogyan dől el a Jó és Rossz harca? Mi a valóság és mi a képzelet szüleménye? Mit jelent a saját sors, van-e eleve elrendelés, miről szól a „találd meg önmagadat” felszólítás? Mi az igaz szerelem? Rémséges és iszonytató közhelyek ebben a formában mind, de a könyv segít egy kis rendet tenni ezen a mézes-mázos, ragacsos süteményes polcon. Ráadásul igen aktuális is a történet: egyáltalán nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy könnyedén rá lehessen a mai világhelyzetre teríteni a szimbólumait minden erőlködés és felesleges belemagyarázás nélkül, szinte magától értetődően.

A regény története is látszólag kicsit édeskésen bagatell: a világon utolsónak maradt, halhatatlan egyszarvú vándorútjának történetét meséli el, aki arra vállalkozik, hogy eltűnt társait felkutatassa és megmentse a Vörös Bika fogságából. Az egyszarvú útja során természetesen társakra is lel, akik saját maguk is „megváltásra” várnak. Az utolsó egyszarvú azonban azok közé a remekművek közé tartozik, melyek többrétegűségével varázsolják el azokat, akik szeretnek szövegrétegek közt kutakodni. A New York Times Beagle-t joggal hasonlította Lewis Carrollhoz és J. R. R. Tolkienhez (én még ide sorolnám Lyman Frank Baumot is), de – ahogy a fülszöveg találóan fogalmaz – tévedett: az amerikai író becsülettel és büszkén megáll egyedül is a lábán.

„Édes fiam, alkalmatlanságod oly mérhetetlen, hozzá nem értésed oly mélységes, hogy bizonyos vagyok benne, hatalmasabb erő birtokában vagy, mint amit én valaha ismertem. Szerencsétlenségedre úgy tűnik, hogy az erő pillanatnyilag visszafelé hat, és még én sem tudom a módját, hogyan fordíthatnám a helyes irányba. Úgy kell lennie hát, hogy neked magadnak kell megtalálnod a saját utadat, és az alkalmas időben birtokába jutnod saját erődnek; de őszintén szólva, sokáig kellene élned, hogy ezt elérd. Így hát azzal ajándékozlak meg, hogy ettől a naptól kezdve ne öregedj, csak járd a világot, körbe-körbe, örökké hiába, amíg végül el nem jutsz saját magadhoz, és meg nem tudod, ki vagy. Ne köszönd ezt nekem. Előre reszketek a sorsodtól.
(…)
De elhamarkodottan ítélte meg közönségét. Karikáit és sáljait, a füléből kilógó aranyhalakat és ászokat visszafogott udvariassággal tapsolták meg, de csodálat nélkül. Mivel nem adott nekik igazi csodát, nem is kapott vissza tőlük csodálatot.
(…)
– A szem hamis tanú, valóban – mormogta a második, akinek csupa lucsok volt a gönce. – De hát te igazán hiszel a füled, az orrod, a nyelved tanúságának? Én aztán nem, pajtikám. Az egész világ hazudik az érzékeinknek, és ők hazudnak nekünk – hogyan lehetnénk hát magunk mások, mint hazugok? Én, a magam részéről, nem hiszek sem hírnek, sem hírnöknek; sem annak, amit hallok, sem annak, amit látok. Talán létezik valahol az igazság, de én soha nem találkoztam vele.
(…)
– Meg fogsz érteni. Immár velünk együtt vagy a történetben, és vele kell menned tovább, akár akarod, akár nem. Ha meg akarod találni a néped, ha újból egyszarvú akarsz lenni, követned kell a mesét Haggard király várába, vagy bárhová, amerre csak vezet. A történet nem érhet véget a hercegnő nélkül.
(…)
– Ó, úrnőm – suttogta –, azért van mindez, mert nem az igazi alakodban vagy. Amint visszanyered önmagadat, mindent megkapsz: minden hatalmadat, minden erődet, minden tudásodat. Visszatérnek hozzád.
(…)
– Bárcsak beléphetnék az álmodba, ott őrizhetnélek és elpusztíthatnám azt a valakit, aki üldöz téged, aminthogy napvilágnál is volna bátorságom megküzdeni vele. De nem juthatok oda másképp, csak ha álmodsz rólam.
(…)
Nagyon nevetséges látványt nyújtott, és közel állt hozzá, hogy összetapossák. A Vörös Bika nem láthatta, és úgy ölte volna meg, hogy még csak észre sem vette volna az útjában. A csodálat, a szeretet és a mélységes szánalom ekkor megrendítette Schmendricket, a varázslót, és megteremtette benne az összhangot önmagával, teletöltötte, míg úgy nem érezte, hogy túlcsordul és kiárad belőle valami, ami egyik sem ezek közül. Nem hitte már, de az a valami végül mégis eljött hozzá, ahogy már két alkalommal megérintette – majd még kopárabban hagyta magára, mint annak előtte. Ezúttal túl sok volt belőle, hogy magában tartsa; túláradt a bőrén, kiszökött az ujjain és lábujjain, hajában, szemében és vállhajlatában hullámzott. Túl sok volt belőle ahhoz, hogy magában tartsa, túl sok volt, hogy valaha felhasználja; és mégis azon kapta magát, hogy zokog a fájdalomtól telhetetlen mohóságában. Azt gondolta, vagy mondta, vagy fennhangon énekelte, nem tudtam, hogy ennyire üres voltam, míg ennyire meg nem teltem.
(…)
– Én nem vagyok olyan, mint a szegény Haggard, hogy elveszítsem a szívem vágyát, mire az enyém lesz. Van fekete mágia, fehér mágia és köztük a szürke végtelenül sok árnyalata – és már látom, hogy mindez egy és ugyanaz. Akár úgy döntök, hogy azzá leszek, akit az emberek bölcs és jó varázslónak neveznek, aki segíti a hősöket, gáncsolja a boszorkányokat, gonosz nagyurakat és elvetemült szülőket, esőt csinál, gyógyítja a lépfenét és a dühöngő részegeket, lehozza a macskákat a fa tetejéről… vagy éppen ellenkezőleg, az elixírrel és esszenciákkal teli retortákat választom, porokat, csodaszereket és mérgeket, lelakatolt varázskönyveket, amelyek olyan bőrbe vannak kötve, hogy jobb néven nem nevezni, a füstködöt, amely elsötétíti a kamrát és a benne sziszegő édes hangot. Miért is ne, hiszen az élet olyan rövid, és hány embernek segíthetek vagy árthatok? Végül ráleltem az erőmre, de a világ még mindig nehezebb, semhogy kimozdíthassam a helyéből…
(…)
– Nézz föl – szólt Schmendrick. – A vár leomlik. Megfordult, és látta, hogy a tornyok úgy porlanak széjjel, miközben az egyszarvúak a sziklára ugranak és körülöttük kavarognak, mintha homokból lennének, és a tenger mosná el őket. A vár nagy, rideg kőkoloncokra hullott szét, amelyek zuhanás közben egyre halványodtak, majd a levegőben kavarogva eltűntek. A kastély némán vált porrá és tűnt el, és nem hagyott romokat maga után, sem a földön, sem azoknak az emlékezetében, akik látták leomlani. Egy perccel később már nem emlékeztek arra, hogy hol állt, vagy hogy milyen volt. De Haggard király, aki egészen valóságos volt, úgy zuhant alá varázsát vesztett vára romjai között, mintha egy késpenge hasított volna a felhőkbe. Molly még hallotta, hogy felkacag, mintha számított volna erre. Nagyon kevés dolog lepte meg valaha Haggard királyt.
(…)
– Különös érzés, hogy férfivá értem egy helyen, amely csak úgy köddé foszlott, és minden megváltozott. Azután meg egyszerre királlyá lettem. Semmi sem volt hát valóság az egészből? Én magam valóságos vagyok egyáltalán?
(…)
– Egy gondolattal szeretnék búcsút venni tőletek –mondta. – Egyetlen átok sem foghat egy tiszta szíven, legyen bár a legszakszerűbb átok, ami valaha is acsargott, károgott vagy mennydörgött. Jó éjszakát.”

Thomas Wharton: Szalamandra

Egy kastély, ahol a bútorok vándorolnak
Egy grófnő, aki kívülről tud minden könyvet
Egy lány, aki víz alatt is kap levegőt
Egy könyv, aminek nincs se kezdete, se vége
Azaz egy elképesztő fantáziával megírt, légies, szövevényes regény.

Fia halála után a bolond gróf magába zárkózik: kibogozhatatlan fejtörőknek, bonyolult szerkezeteknek és agyafúrt könyveknek szenteli életét. Kastélya hamarosan egyetlen nagy, labirintusszerű örökmozgóvá válik, melyben vándorolnak az ágyak, és el-eltűnnek a lépcsőfokok. Ebbe a nem mindennapi környezetbe érkezik meg Nicholas Flood, az angol könyvnyomtató, hogy a gróf parancsára kezdet és vég nélküli könyvet készítsen.
Beleszeret a gróf lányába, Irenába, ám a gróf, ahogy felfedezi viszonyukat, börtönbe vetteti. Floodot tíz év elteltével nagy meglepetésére saját lánya szabadítja ki fogságából. Ketten együtt vágnak neki a nagyvilágnak, hogy felkutassák a titokzatos módon eltűnt Irenát, és teljesítsék a gróf parancsát.
Egzotikus vidékek, álomszép mesék, féktelen fantázia. Varázslatos regény Umberto Eco és Gabriel García Márquez nyomdokain.

„Egy kert, melyről minden éjjel álmodom szűk cellámban, és melyről tudom, hogy valóságos, még ha elérhetetlen is. Nem szerepel semmilyen térképen, nem láthatja szem, de amikor gyanútlanul átcsusszansz zöldellő függönyén, megismered és többé sosem feleded. Lesz egy pillanat, a legeslegrövidebb pillanat, amikor minden érzéked beleremeg a végtelen gyönyörbe.”
(…)
Egy darabig töprengtem rajta, hogyan is került hozzám, ki a szerzője, de hamar beleuntam, hogy ilyen jelentéktelen dolgokon törjem a fejem. Csak azt tudom, hogy a könyv levelei másik kertből valók, egy messzi-messzi, legendás, papírvékony kertből, olyan kertből, amely több ezer mérföldön keresztül kígyózik, akár egy tekergő fal, és nem tart senkit se benn, se kinn. Egy kert, melyről minden éjjel álmodom szűk cellámban, és melyről tudom, hogy valóságos, még ha elérhetetlen is. Nem szerepel semmilyen térképen, nem láthatja szem, de amikor gyanútlanul átcsusszansz zöldellő függönyén, megismered és többé sosem feleded. Lesz egy pillanat, a legeslegrövidebb pillanat, amikor minden érzéked beleremeg a végtelen gyönyörbe.”

Andrej Kurkov: A halál és a pingvin

Viktor önjelölt íróként, egy királypingvin társaságában tengeti napjait a maffiaháborúktól zajos Kijevben, mikor szokatlan állásajánlatot kap a helyi lap főszerkesztőjétől. Magas fizetség fejében írja meg még élő kijevi elöljárók és hírességek nekrológját. A fiatalember lelkesen körmöli a könnyfakasztó gyászjelentéseket, mígnem egy napon nyomtatásban nem látja egyik kis „remekművét”, amelynek alanyát gyanús körülmények között baleset érte. Ahogy múlnak a hónapok, és szaporodnak a megrendelt halálhírek, Viktor lassan ráeszmél, hogy írásai egy alvilági játszma fontos eszközei, amelyben neki hálátlan szerepet szántak. Alkalmi családjával – a szívbeteg Misa pingvinnel, egy barátjától megörökölt kislánnyal és annak bájos nevelőnőjével – menekülni kényszerül a maffia tagjai elől, akik újabb és újabb meglepő szívességeket kérnek tőle… Az ukrán író fanyar humorú, fordulatokban gazdag műve eddig számos országban hódította meg a nagyközönséget, míg a kritikusok Kurkovot egyöntetűen a bulgakovi hagyomány folytatójának tartják.

„– Valami nincs rendben ebben az életben – gondolta menet közben, a lába elé nézve. – Vagy maga az élet változott meg, s csak kívülről, látszólag hasonlít az előző, egyszerű érthető élethez. Mintha belülről romlott volna el a gépezet, az ember már nem tudja, mit várhat el az ismerős dolgoktól. Az ukrán veknitől, az utcai telefontól. Valami idegen és láthatatlan rejtőzik minden ismerős felület mögött, minden fában, minden emberben. Csak úgy tűnik, hogy gyermekkorunk óta ismerjük ezeket a dolgokat.”

Jean-Paul Sartre: Az Undor

A világhírű író első regénye ez és egyúttal az első olyan mű, amelyből az olvasó talán könnyebben megismeri a Sartre-féle egzisztencializmust, mint az író filozófiai műveiből. Sartre sok vonatkozásban szakított az addigi hagyományokkal, új területeket tárt fel az írói alkotás számára. Az undor főhőséből emlékezetes regényalakot teremtett, Antoine Roquentin oly mértékben integrálódott a francia irodalmi köztudatba, mintha valóságos, élő személy lett volna. Írók, kritikusok, esszéisták, ha említik, sohasem tartják szükségesnek, hogy a regényre hivatkozzanak – Antoine Roquentin francia irodalmi körökben mindenki személyes ismerőse.

Az Undor kispolgári-értelmiségi hőse hirtelen ráébred saját léte s az egész világ abszurditására, s miután minden hamisvigaszt – társadalmi érvényesülést, vallást, hamis humanizmust — élesen elutasít, a létezéssel járó undor ellenében csak egyetlen kiútja marad: a művészet, az írás. Vagyis ebben a remek regényben a Sartre- jelenségnek szinte minden lényeges eleme adott: az abszurd lét, a kapitalista társadalomnak s minden megnyilvánulásának radikális elutasítása, s maga az írás.

„Ha az ember magányosan él, már azt sem tudja, hogy mit jelent elmondani valamit: a valószerű a barátokkal együtt tűnik el. Az ember az eseményeket is hagyja folyni a maguk kedve szerint; hirtelen embereket lát felmerülni, akik beszélnek, akik elmennek, se füle, se farka történetek közepébe csöppen: pocsék tanú válnék az emberből. De kárpótlásképpen megismeri mindazokat a valószerűtlen dolgokat, amiket egy efféle kávéházban senki sem hinne el.
(…)
Azt gondoltam: ahhoz, hogy akár a legmindennapibb esemény is kalanddá váljék, az szükséges – és egyszersmind elegendő is hozzá –, hogy az ember elmondja. Ez vezeti félre az embereket: egy ember mindig történetek elbeszélője, tulajdon történeteitől és mások történeteitől körülvéve él, ezeken a történeteken keresztül lát mindent, ami megesik vele; és úgy próbálja élni az életét, mintha elmondaná. Csakhogy választani kell: élni vagy elmondani.
(…)
Tompultságban és félálomban vonszolták végig magukat az életen, könnyelműen megnősültek, vaktában gyerekeket csináltak. Kávéházakban, esküvőkön, temetéseken találkoztak embertársaikkal. Néha-néha elkapta őket az örvény, vergődtek – de ilyenkor fogalmuk sem volt róla, hogy mi is van velük. Mindaz, ami körülöttük történt, látómezejükön kívül kezdődött és végződött; hosszú, homályos formák, távolról érkező események súrolták őket egy pillanatra, s amikor meg akarták nézni, hogy mi az, már vége is volt. És aztán, negyvenéves korukban, makacs kényszereiket és a közhelyeket elkeresztelik tapasztalatnak, s olyanok lesznek, mint az automaták: két érmet kell bedobni a bal oldali nyílásba, és ezüstpapírba csomagolva anekdoták esnek ki; két érmet a jobb oldali nyílásba, és odalent értékes tanácsok esnek ki, amelyek úgy hozzáragadnak az ember fogához, mint a puha karamell.
(…)
Egyszóval, ezek a tárgyak, ha másra nem is, de arra mindenképp alkalmasak, hogy rögzítsék a valószerűség határait.
Márpedig ma az égvilágon semmit sem rögzítettek: úgy tetszett, mintha létezésük is kétségessé vált volna, mintha csak nagy nehezen vonszolnák magukat az egyik pillanatból a másikba. Erősen megszorítottam a könyvet, amelyet épp kezemben tartottam: igen ám, de a legerősebb benyomások is tompává lettek. Mintha semmi sem lett volna valóságos; úgy éreztem, hogy papírdíszlet vesz körül, bármikor elmozdulhat.
(…)
A terem közepén álltam, komoly tekintetek kereszttüzében. Nem voltam nagyapa, nem voltam apa, még férj sem. Nem szavaztam, adót is alig fizettem: nem dicsekedhettem sem az adóalany, sem a választópolgár jogaival, sőt, még a tisztességes embernek azzal a szerényke jogával sem, amelyre húsz év engedelmes munka jogosítja a tisztviselőt. Kezdtem komolyan megdöbbenni tulajdon létemen. Nem vagyok-e látszat csupán?
(…)
Kezembe vettem a tollat, és megpróbáltam folytatni a munkát; torkig voltam a múltról, a jelenről, a világról való elmélkedéssel. Egyetlen dologra vágytam: hagyjanak békén, hagyják, hogy nyugodtan befejezhessem a könyvem. De amikor tekintetem a fehér papírkötegre esett, magával ragadott ez a látvány, s tollal kezemben a vakító papírt néztem: milyen kemény, milyen feltűnő, milyen jelenvaló! Nem volt benne egyéb, mint jelenvalóság. A betűk, amelyeket az imént vetettem papírra, meg sem száradtak még, s már nem voltak az én tulajdonom. „Szándékosan a lehető legijesztőbb híreket terjesztették róla…” Ezt a mondatot én eszeltem ki, a mondat egy ideig lényem része volt. Most itt volt a papíron: az ellenségem. Nem ismertem föl. Már azt sem tehettem meg, hogy még egyszer végiggondoljam. Itt volt, előttem, hiába kerestem volna rajta eredetének jegyét. Bárki más is leírhatta volna. És én, én nem voltam bizonyos benne, hogy én írtam. A betűk már nem ragyogtak, megszáradtak. Ez is eltűnt: még tünékeny ragyogásukból sem maradt semmi. Aggódó pillantást vetettem a szobára: a jelen, mindenütt csak a jelen. Könnyű és erős bútorok, begyepesedve jelenükbe, egy asztal, egy ágy, egy tükrös szekrény – és én magam. A jelen igazi természete lepleződött le: az volt a jelen, ami létezik, s mindaz, ami nem volt jelen, nem is létezett. A múlt nem létezett. Egyáltalán nem létezett. Sem a dolgokban, sem gondolataimban. Arra, hogy tulajdon múltam kisiklott kezemből, természetesen már rég rájöttem. De mindeddig azt hittem, hogy egyszerűen eltűnt a kezem ügyéből. A múlt az én számomra nem volt egyéb, mint nyugdíjba vonulás: a létezés másféle módja, a szünidő és tétlenség állapota; minden esemény, amikor véget ért szerepe, annak rendje és módja szerint önmagától bebújt egy dobozba, és tiszteletbeli eseménnyé vált: hiszen oly nehéz elképzelni a semmit. De most már tudtam: a dolgok pontosan azonosak azzal, aminek látszanak – és mögöttük… mögöttük nincs semmi.
(…)
De azért… de azért feltétlenül szükséges, hogy hazudjunk önmagunknak? Tekintetem végigfut a helyiségen. Micsoda komédia! Mindenki komoly képpel ül; esznek. Nem, nem is esznek: erőt gyűjtenek, hogy teljesíteni tudják a rájuk háruló feladatokat. Mindegyiküknek megvan a maga kis személyes konoksága, amely megakadályozza, hogy ráébredjen tulajdon létezésére; mindnyájan azt hiszik, hogy nélkülözhetetlenek valaki vagy valami számára. … Mindenki csinál valami apróságot, és ennek az apróságnak elvégzésére senki sem alkalmasabb, mint éppen ő. Senki sem alkalmasabb a Swan-fogpaszta árusítására, mint az a vigéc, aki ott ül. Senki sem alkalmasabb arra, hogy a mellette ülő lány szoknyája alatt kotorásszon, mint ez a figyelemre méltó fiatalember. És itt ülök köztük én is, és ha rám néznek, nyilván azt gondolják magukban, hogy senki sem alkalmasabb nálamnál azt csinálni, amit éppen csinálok. Csakhogy én tudom, hogy mi a helyzet. Nem látszik rajtam semmi, de én tudom, hogy létezem, és hogy ők is léteznek. És ha járatos volnék a meggyőzés művészetében, most leülnék az ősz hajú, jóképű úr mellé, és elmagyaráznám neki, mi is a létezés.
(…)
Kezem görcsösen szorongatja a desszerteskés nyelét. Érzem a fekete fanyelet. Az én kezem fogja. Az én kezem. Ami engem illet, én békén hagynám ezt a kést: minek kell folyton megérinteni valamit? A tárgyak nem azért vannak, hogy megérintsük őket. Okosabb elsiklani köztük, elkerülni őket, amennyire csak lehetséges. Az ember néha kezébe fog egyet, aztán a lehető leggyorsabban el kell engedni. A kés a tányérra esik. Az ősz hajú úr összerezzen a zajra, rám néz. Megint megfogom a kést, a pengét az asztalhoz nyomom, míg el nem görbül. Hát ez volna az Undor: ez a vakító bizonyosság? És mennyit törtem rajta a fejem! Mennyit írtam róla! Most már tudom: Létezem – a világ létezik, tudom, hogy a világ létezik. Ennyi az egész. De mindez csöppet sem érdekel. Furcsa, hogy ennyire ne érdekeljen semmi: ettől megrémülök. Az óta a nevezetes nap óta van ez így, amikor kavicsot akartam kacsáztatni a vízen. El akartam hajítani a kavicsot, megnéztem: akkor kezdődött minden; éreztem, hogy a kavics létezik.
(…)
Elmegyek. (…) Nem kell megfordulnom, így is tudom, hogy az üvegablakon keresztül mindnyájan engem bámulnak: döbbenten és undorodva nézik a hátam; azt hitték, olyan vagyok, mint ők, azt hitték, ember vagyok – és én becsaptam őket.
(…)
Most már ismét kiismerem magam, tudom, hol vagyok: a parkban. Leroskadok egy padra a hatalmas, fekete fatörzsek, az égre meredő, fekete, görcsös kezek között. Lábam alatt az egyik fa fekete körömmel vakarja a földet. Úgy szeretném elengedni magam, megfeledkezni önmagamról! Aludni szeretnék. De képtelen vagyok rá, fulladozom: mindenfelől rám tör és átitat a létezés, a szememen, az orromon, a számon keresztül… És hirtelen, egy csapásra szétszakad a fátyol: megértettem, láttam.
(…)
Meddig tartott ez az igézet? Én voltam a gesztenyefa gyökere. Vagy, pontosabban szólva, létezésének tudata voltam, mindenestül. Még különálló tőle – mivel tudatában voltam , de mégis szinte elveszve benne, szinte semmi egyéb, mint ez a gyökér. Kínos, kényelmetlen, kinyúló tudat, amely ennek ellenére teljes súlyával ránehezedett erre a tehetetlen fadarabra. Az idő megállt: kis, fekete tócsa a lábamnál; lehetetlen, hogy ez után a pillanat után bármi is történjék. Szerettem volna kiszakítani magam ebből az iszonyatos gyönyörből, de elképzelni sem tudtam, hogy ez lehetséges volna; benne voltam; a fekete fatörzset nem bírtam lenyelni, ott vesztegelt a szememben, mint egy túlságosan nagy falat, amely megakad az ember torkán. Sem elfogadni, sem visszautasítani nem bírtam. Micsoda erőfeszítésembe került, hogy fölnézzek? És egyáltalán: fölnéztem-e? Nem az történt-e inkább, hogy megsemmisültem egy pillanatra, hogy egy pillanat múltán újjászülessek azután, hátravetett fejjel, fölfelé fordított szemmel? Az tény, hogy semmilyen átmenet nem tudatosodott bennem. De hirtelen képtelenné váltam arra, hogy elgondoljam a gyökér létezését. A gyökér eltűnt, és én hiába ismételgettem magamban: létezik, most is itt van, a pad alatt, jobb lábam mellett – mindez már nem jelentett semmit. A létezés nem olyan dolog, amit távolról is el lehet gondolni: hirtelen, durván kell rátörnie az emberre, meg kell állapodnia rajta, egész súlyával a szívére kell nehezednie, akár egy hatalmas, mozdulatlan állatnak – vagy pedig nincsen többé semmi. Nem volt többé semmi, a szemem üres volt, s élveztem, hogy megszabadultam. Aztán, hirtelen, könnyed, bizonytalan mozgást, remegést láttam: a szél himbálta a fa koronáját. Csöppet sem volt kellemetlen, hogy mozogni látok valamit: változatosságot jelentett a mozdulatlan létezők után, amelyek merev szemekként bámultak rám. Miközben az ágak imbolygását néztem, azt gondoltam magamban: a mozgás sohasem létezik egészen, a mozgás átmenet, közvetítő két létezés között, hangsúlytalan ütemrész. Felkészültem rá, hogy megfigyeljem a mozgásokat, amint kilépnek a semmiből, fokozatosan megérnek, kibomlanak: végre megleshetem születés közben a létezést. Három másodperc sem telt el, s minden reményem szétfoszlott. A vaktában tapogatódzó, tétova ágakon nem sikerült megragadnom a létezésbe való „átmenetet”. Az átmenet fogalma is csak emberi találmány. Túlságosan világos fogalom. Mindezek az apró mozgások egymástól elszigetelten léteznek, önmaguk kedvéért.
(…)
Telített volt minden, tevékeny, nem létezett többé üresjárat, minden, még a legészrevétlenebb rebbenés is létezésből készült. És mindezek a létezők, amelyek a fa körül sürgölődtek, sehonnan sem jöttek, és nem tartoztak sehova. Egyszerre csak léteztek, s aztán egyszerre csak nem léteztek: a létezésnek nincs emlékezete; mindabból, ami elmúlt, nem őriz meg semmit – egyetlen kis emléket sem. Mindenütt csak létezés, a végtelenségig, fölöslegesen, mindig és mindenütt; létezés, amelynek mindig csak a létezés szab határt. Kábán ültem a padon, elengedtem magam, roskadoztam ezeknek a sehonnan sem származó lényeknek sokasága alatt: mindenütt kivirágzás, virágfakadás, zúgott a fülem a létezéstől, lüktetett a testem, és kinyílt, átadta magát ennek az egyetemes rügyezésnek undorító volt. „Minek ez a rengeteg létezés – gondoltam magamban , minek, ha egyszer valamennyi hasonlít egymásra?” Minek ez a sok hasonló fa? Minek ez a sok elpuskázott és makacsul újrakezdett és ismét elpuskázott létezés – mint egy hátára pottyant bogár suta erőfeszítése? (Én is egy ilyen erőfeszítés voltam.) Ez a bőség nem úgy hatott, mint a nagylelkűség megnyilvánulása, épp ellenkezőleg. Sivár volt, satnya, belegabalyodott önmagába. Ezek a fák, ezek a nagy, suta testek… Elnevettem magam, mert hirtelen eszembe jutották azok a csodálatos tavaszok, amelyekről a könyvekben olvasni, a recsegéssel-ropogással, virágfakadással, nagyszerű kibomlással teljes tavaszok. És még vannak hülyék, akik hatalomvágyról meg a létért való küzdelemről szónokolnak! Hát sohasem néztek meg egy állatot vagy egy fát? El akarták hitetni velem, hogy ez a foltosan kopaszodó platán, ez a felig megkorhadt tölgyfa az ég felé szökellő, ádáz erő. És ez a gyökér? Nyilván úgy kellene elképzelnem, mint mohó karmot, amely a földet marcangolja, és kitépi belőle táplálékát ugyebár? De teljes képtelenség ilyennek látni a dolgokat. Gyengeséget, elpuhultságot, azt látni. Lebegtek a fák. Hogy az égre szökellnének? Levertek, csüggedtek inkább; folyton azt vártam, hogy a fatörzsek, mint petyhüdt hímvesszők, ráncosodni kezdenek, összezsugorodnak, és puha, gyűrött, fekete halomként a földre hullanak. Nem volt kedvük létezni, csakhogy nem akadályozhatták meg tulajdon létezésüket, ez volt a helyzet, így hát mindnyájan ügyeskedtek, ravaszkodtak, mégpedig lanyhán, nem valami nagy buzgalommal; a nedvek lassan keringtek ereikben, csöppet sem szívesen, a gyökerek bágyadtan mélyedtek a földbe. És minden pillanatban úgy látszott, mintha abba szeretnék hagyni az egészet, mintha meg akarnának semmisülni. Fáradtan és öregen, kelletlenül léteztek tovább, egyszerűen csak azért, mert ahhoz is gyöngék voltak, hogy meghaljanak – hiszen a halál csak kívülről törhetett rájuk; egyedül a zenei dallamok hordják magukban büszkén, szükségszerűségként, tulajdon halálukat: csakhogy a dallamok nem léteznek. Minden, ami létezik, ok nélkül születik, gyengeségből él tovább, és véletlenül hal meg. Hátradőltem, behunytam a szemem. De a képek, mintha csak riasztották volna őket, nyomban előreugrottak, és létezéssel töltötték meg lehunyt szemem: a létezés olyan telítettség, amelytől az ember nem szabadulhat.
(…)
És mennyi volt belőle, mennyi! Az égig ért, mindent elborított, mindent megtöltött kocsonyás csüggedtségével, s én beláttam mélységes mélységeibe, sokkal messzibbre láttam, mint a park rácsa és a házak és egész Bouville, már nem is Bouville-ban voltam, nem voltam sehol, lebegtem. Csöppet sem csodálkoztam, tudom, hogy ez a Világ, a mezítelen Világ, amely egyszerre csak megmutatta magát, és fulladoztam a dühtől, annyira haragudtam erre az irdatlan, képtelen létre. Még azon sem tűnődhettem volna, hogy vajon honnan jön ez az egész, vajon hogyan lehetséges, hogy a világ létezik – és nem a semmi. És mindennek semmi értelme, a világ mindenütt jelen volt, előttem, mögöttem. És mielőtt a világ létezett volna, nem létezett semmi. Semmi. Nem volt olyan korszak, amikor a világnak lehetett volna nem léteznie. Ez idegesített a legjobban: hát persze, egy ilyen cseppfolyós lárva létezésének semmi oka és semmi értelme. De nem léteznie nem lehetett. Elképzelhetetlen volt: ahhoz, hogy az ember elképzelje a semmit, már ott kellett állnia a világ közepén, elevenen, tágra nyitott szemmel; a semmi nem volt egyéb, mint egy gondolat a fejemben, amely ott lebeg a végtelenségben: ez a semmi nem a létezés előtti időből érkezett, maga is létezés, akár a többi, és egy sereg egyéb létezés után bukkant fel. „Micsoda disznóság! Micsoda disznóság!”, kiáltottam, s megráztam magam, hogy szabaduljak ettől a ragadós szutyoktól, de az szorosan körülfogott, s annyi volt belőle, ezer és ezer tonna létezés, a végtelenségig: fuldokoltam ennek az irdatlan gyötrelemnek mélyén. És aztán a park egy csapásra üres lett, mintha egy nagy lyukon keresztül kifolyt volna belőle minden, eltűnt a világ, éppolyan hirtelen tűnt el, mint ahogy megjelent, vagy talán én ocsúdtam föl – annyi bizonyos, hogy nem láttam már; csak a sárga föld maradt körülöttem, holt ágak emelkedtek ki belőle, az ég felé meredtek. Fölálltam, elindultam. Amikor a rácshoz értem, megfordultam. És akkor rám mosolygott a park. A rácsnak támaszkodtam, és hosszasan elnéztem a parkot. A fák, a babérfák mosolya mondani akart valamit; ez volt a létezés igazi titka. Eszembe jutott, hogy egy vasárnap, körülbelül három héttel ezelőtt, már észrevettem a dolgok cinkosságát. Vajon nekem szólt ez? Bosszúsan éreztem, hogy semmi mód megértenem. Semmi mód. Pedig itt volt most is, várt; leginkább tekintethez hasonlított. Itt volt, a gesztenyefa törzsén… maga a gesztenyefa volt. A dolgok, mintha csak gondolatok lettek volna, félúton megakadtak, megfeledkeztek egymásról és önmagukról, elfelejtették, hogy mit is akartak gondolni, ottmaradtak, imbolyogva, fura kis jelentés volt bennük, de túlnőtt rajtuk. Idegesített ez a kis jelentés: képtelen voltam fölfogni, akkor sem fogtam volna föl, ha száz évig ott maradok a rácsnak támaszkodva; mindent megtudtam a létezésről, amit egyáltalán megtudhattam róla. Elindultam, visszamentem a szállodába, s íme, leírtam ezt.
(…)
’Azt hittem, hogy a gyűlölet, a szerelem vagy a halál úgy ereszkedik ránk, mint pünkösdkor a lángnyelvek. Azt hittem, hogy az ember ragyoghat a gyűlölettől vagy a haláltól. Micsoda tévedés! Igen, azt hittem, hogy létezik a Gyűlölet, hogy ráborul az emberekre, s fölemeli őket önmaguk fölé. És természetesen kizárólag én vagyok az, aki gyűlöl, kizárólag én, aki szeret. De ebben az esetben az én mindig ugyanaz: tészta, amely nyúlik, nyúlik… annyira egyforma, hogy arra gondoltam, minek is találták ki az emberek a neveket, minek akarják megkülönböztetni egymást.’
(…)
Milyen messze érzem magam tőlük ennek a dombnak tetején! Mintha más fajhoz tartoznék. Kilépnek az irodából, vége a munkanapnak, elégedetten nézegetik a házakat, a tereket, azt gondolják magukban, hogy az ő városuk, „szép, polgári város”. Nem félnek, otthon érzik magukat. Vizet nem láttak másfajtát, csak azt a megszelídített vizet, amely a csapokból folyik, fényt csak olyat, amilyen az izzókban világít, ha az ember meggyújtja a villanyt, és torz, korcs fákat, amelyeket karóval kell megtámasztani. Naponta százszor is bizonyítva látják, hogy gépiesen történik minden, hogy a világ biztos és rendíthetetlen törvényeknek engedelmeskedik. Az elengedett testek mindig ugyanazon sebességgel zuhannak az űrbe, a parkot mindig tizenhat órakor zárják télen, tizennyolc órakor nyáron, az ólom háromszázharmincöt foknál olvad, az utolsó villamos huszonhárom ötkor indul a Városházától. Békések mindnyájan, kicsit mogorvák, a Holnapra gondolnak, vagy egyszerűbben mondva: az új Mára; a városoknak csak egyetlen napjuk van, s az minden reggel egy-egyformán újrakezdődik. Vasárnap felcicomázzák valamennyire, de akkor is csak egy kicsit. A barmok! Viszolygok tőle, hogy viszontlássam vastag és magabiztos arcukat. Törvényeket hoznak, népies regényeket írnak, megházasodnak, sőt olyan képtelenül ostobák, hogy gyerekeket csinálnak. De a nagy, megfoghatatlan Természet eközben belopódzott városukba, mindenüvé beszivárgott, a házukba, irodájukba, beléjük magukba is. A Természet meg sem moccan, ők pedig nyakig benne vannak, belélegzik – de nem látják, azt hiszik, hogy odakint van, húsz mérföldre a várostól. De én, én látom a Természetet, én látom…
(…)
Most, ha azt mondom, hogy „én”, a szó üresnek tűnik fel. Nem nagyon sikerül ereznem magam, olyannyira elfelejtett mindenki. Valóságos, dolog csupán egy maradt bennem: a létezés, amely érzi, hogy létezik. Lustán, lassan ásítok. Senki. Antoine Roquentin senkinek a számára sem létezik. És ez mulattat. És egyáltalán: micsoda ez az Antoine Roquentin? Elvont fogalom. Tudatomban halvány kis emlékfoszlány lebeg önmagamról. Antoine Roquentin… És az Én hirtelen elhalványodik, egyre jobban halványodik, kész, kialszik. A tudat tisztán, mozdulatlanul, siváran áll a falak között; most örökkévalósítja magát. Immár senki sem lakik benne. Az imént még azt mondta valaki, hogy én, azt mondta, hogy az én tudatom. Ki volt az? Odakint hangos utcák voltak, ismert színek és szagok. Most nem maradt egyéb, mint névtelen falak meg egy névtelen tudat. Ez van, semmi más: falak, s a falak között egy eleven és személytelen kis áttetszőség. A tudat úgy létezik, mint egy fa, mint egy fűszál. Szunyókál; unatkozik. Illanó kis létezések népesítik be, akár a madarak a lombokat. Benépesítik, azután eltűnnek. Tudat, amelyet itt felejtettek, itt hagytak a falak között, a szürke ég alatt. És a létezésének éppen ez az értelme: tudatában van annak, hogy fölösleges. Föloldódik, szétszóródik, igyekszik belemosódni a barna falba, a villanylámpa fényébe, vagy ott, kissé odébb, az esti füstbe. De nem feledkezik meg magáról sohasem; tudata annak, hogy nem egyéb, mint egy tudat, amely megfeledkezik magáról. Ez a sorsa.
(…)
És én is lenni akartam. Sőt, nem is akartam egyebet, csak ezt; életem titka ez: minden kísérlet mélyén – holott azok összefüggéstelennek tűntek föl – ugyanazt a törekvést találom: kiűzni magamból a létezést, lehántani a másodpercekről hájburkukat, kifacsarni, megszárítani őket, megtisztítani, megkeményíteni magam, hogy végre kipréseljem magamból egy szaxofon tiszta és pontos hangját. Akár egy tanítómese szövege lehetne: volt egyszer, hol nem volt, volt egy szegény ürge, aki eltévedt a nagyvilágban. Mint a többi ember, ő is parkok, kávéházak, kereskedővárosok világában létezett, de el, akarta hitetni magával, hogy másutt él, festmények vásznán, Tintoretto dózséi, Gozzoli derék firenzei polgárai között, könyvek lapjain, Fabrizio del Dongó és Julien Sorel társaságában, hanglemezeken, dzsessz-számok hosszú, száraz sirámai közepette. S miután sokáig pokolian ostoba volt, egyszer csak fölocsúdott, lehullt szeméről a hályog, rájött, hogy rosszul osztották a lapokat: amikor ez történt, éppen egy kávéházban ült, egy pohár langyos sör előtt. Lesújtva ült a széken; „marha vagyok” – gondolta magában. És pontosan abban a pillanatban a lét túlsó oldalán, abban a másik világban, amelyet messziről meg lehet látni ugyan, de megközelíteni sohasem lehet, egy kis dallam kezdett táncolni, énekelni: „Olyannak kell lenned, amilyen én vagyok: ütemesen kell szenvedned.” A hang énekel: Some of these days You’ll miss me honey. Úgy látszik, a lemez megkarcolódott ezen a ponton, mert valami furcsa zörej hallatszik. És az ember szíve összeszorul: attól szorul össze, hogy a tű kis krákogása az égvilágon semmit sem változtat a dallamon. Olyan messze van – oly messze: mögötte. Igen, értem én ezt is: a lemez megkarcolódik és elkopik, az énekesnő talán meg is halt már; én hamarosan elmegyek innen, vonatra ülök. De a létező mögött, aki az egyik jelenből a másik jelenbe zuhan, akinek sem múltja, sem jövője nincsen, ezek mögött a hangok mögött, amelyek egyik napról a másikra felbomlanak, lehámlanak, a halál felé siklanak – e mögött változatlan marad a dallam, ifjú és határozott, akár egy irgalmatlan szemtanú.”

***

(Az alábbi ajánló 2010-ben készült, már akkor is esetlegesen és abszolút a teljesség igénye nélkül. Azóta azonban annyi elemmel bővült a személyes listám, hogy már képtelenség lenne itt folytatni, úgyhogy a további bővítést egyénileg lehet folytatni e kicsiny kedvcsinálóból kiindulva, mindenkinek a saját ízlése szerint.)