Kulcskérdés

Az emberek zöme úgy éli az életét, hogy egyáltalán nincs kilátása e világból. Ez olyan, mintha egész életedben egy ajtók és ablakok nélküli szobában kéne élned, ami nyilvánvalóan lehetetlen, hisz minden térelem számára szükséges egy átjáró az őt hordozó rendszer felé – csakhogy ezt a szobában lévők nem mindig észlelik. Ennek a világnak is van ilyen ajtaja, ám az emberek nagy része ennek nincs tudatában, ők csak annyit észlelnek, a konyhában mindig van friss étel, a szemét eltűnik valahová, és nem is fulladnak meg, mert mindig van számukra friss levegő valahonnan. Ettől még egy pokol lehet így az élet, hisz kilátás híján a bezártság érzése szabályszerűen felemészti az ember életerejét. És itt jön az, amit végtelenül fontosnak tartok, és ezért ismétlek szinte már mániákusan: hogy a falra festett táj nem kilátás. A falra festett ajtón nem tudsz kilépni a kertbe. Az e világ végtelenségét sugalló, földet körülvevő végtelen világűr márpedig ez, semmi több: falra festett mező birkákkal, lóherével. Mert a Hold, a Nap, a Tejút és a milliárd csillag – vagy a halálon túli szellemlét képzete – még mindig e szoba, illúzió része, talán ezt nem nehéz belátni. Ráadásul csalóka része, mert kintnek hazudja magát, noha bent van. Ezt nem kívánom tovább részletezni, ennek a kifejtéséről szólt az elmúlt 12 év munkája ezen az oldalon.

És innen nézve már látszik is, hogy miért szenved az emberiség ettől a bezártságtól, mert ajtónak-ablaknak hiszi a festett képet, és azt gondolja, a friss levegő onnan szűrődik be a dohos kis szobába, csak mert az valami olyasmit ábrázol, ami számára a kintet jelenti, ráadásul a bent képzeteiből kiindulva, tehát még kinti tájképnek sem feltétlenül hiteles, és ehhez igazodva a benti képzet is eltorzul. Ugyanis a kintre azt hiszi, az a bent ellentéte (ahelyett, hogy megértené, annak zökkenőmentes folytatása), csak mert a világába beszűrődő friss levegőből próbál arra a közegre következtetni, ahonnan az származik. Nyilvánvaló, feltételezései nem lesznek helytállóak. Mondok erre egy példát. Talál egy hetvenéves ember egy könyvet, amiben az áll, van egy épület a város szélén, aminek az egyik raktárában kincs lapul. Csak be kell menni az épületbe és megkeresni a kulcsot, ami ott hever valahol egy hatalmas kupac limlom között a raktár ajtaja előtt. Bemegy a fickó, lázasan keresi a kulcsot, de nem találja, pedig tűvé tette az egész folyosót, ahol aztán tényleg van minden, szétszórt lapok, cipők, tollak és játékok, de kulcs sehol. Mérgesen odaadja az unokájának a könyvet, az elolvassa az utasításokat, bemegy, és nemsokára a kinccsel tér vissza. Hát hol volt a kulcs? – kérdezi tőle az öreg. Hol, hol, ahol mindig lenni szokott, a lábtörlő alatt. Megeszem a bajuszom, ha nem néztem meg ott is, mérgelődik az öreg, mire a srác előhúz a farzsebéből egy plasztikkártyát: pedig ott volt, papa, frankón. Merthogy az öreg képzetében a kulcs egy hatalmas, fogazatos vasdarab volt, míg az unoka azonnal felismerte a modern ajtónyitó kártyát. Tudod, ugyanúgy, mint a „két indián beszélget a fatörzsön” csalóka feladványnál, amiről írtam anno a Jelmagyarázat kapcsán. Bolond a fenti példa, de arra jó, hogy az ember az eszébe vésse: ma már nem azt jelenti a kulcs, mint száz éve. Aki a régi fogalmakba kapaszkodik, egy sima autóval se tud elindulni, mert hiába keresi az indítókulcsot és az indítózárat. Így van ez a misztikummal is. Ragaszkodunk a régi képzetekhez, aztán csodálkozunk, hogy nem találjuk a kijáratot. Pedig ott van, bárki számára nyitható az ajtó, mi több, egy magasabb dimenzió képviselői integetnek most már egészen közel a küszöbnél, de ehhez meg kéne találni a lábtörlő alatt azt a tárgyat, ami valóban nyitja az ajtót a régi, semmire sem jó, rozsdás vacak helyett. Az akkor talán nyitotta, már ha ragaszkodunk az idő linearitásához, de ma már biztosan nem fogja. (Az időre mindjárt kitérek egy másik bekezdésben.) Ugyanis ha nyitná, akkor nem tartanánk ott, ahol tartunk. Nem a zár fogalma kopott meg, se nem a kulcsé, csak a valóság változott meg, pontosabban az a paradigma, vonatkoztatási rendszer, ami mentén az ember most meghatározza magát. Ha Jézus ma itt lenne, biztosan nem vámszedőkkel és mennyei trónnal példálózna. Remélem, ez érthető.

(És akkor az időről csak pár szó erejéig: jobb a régi kulcsra csupán jelen idejű, mitikus utalásként tekinteni, ahogy a történelem egészére is, hisz az nem a mi világunk előtt van, hanem abban. Az idő nem úgy néz ki, hogy a múlt elemei ma is ott vannak a múltban, ahogy az időutazós teóriák sugallják. Érdemes azon elgondolkodni, hogy akkor a te tízéves éned is ott ücsörög a mai napig, tegyük fel, a nyolcvanas években? Vagy vissza tudnál menni Shakespeare korába és kezet rázni a mesterrel? Szegény tízéves te és szegény Shakespeare, ezek szerint belekövültek a múlt időbe! Ugyan, Shakespeare ma létezik múltbéli figuraként, csak a ma képes őt hordozni, és az, hogy ő múlt idejű, a te helyzetedről tájékoztat, nem az övéről. Az idő tehát ilyen értelemben nem egy alagút, amiben csak úgy utazgathatsz, ennek semmi értelme nincs, az idő egy minőség, ami meghatározza a tapasztalásod módját. Ez úgy néz ki, hogy te most X éves vagy. És ez az X év nem mögötted van, hanem benned, tehát ha te időt akarsz „utazni”, akkor neked önmagadba kell behatolni, és azon belül, aki te vagy, hatolni lefelé. És ott, önmagadban tudsz a múltba utazni. Ha van egy film, és a filmben vissza akarsz térni a sztori elejére, azt sem a képernyőn kívül tudod megtenni, hanem abban, azon belül is csak a filmben. Azaz a múltbeli éned nem ragadt ott a múltban, magyarán nincs ott kint, e világ előtt semmiféle múlt, ahogy a jövő sem rajtad, a képernyőn túli valóság! Sőt, a három idősík, pont, mint egy filmben, kölcsönösen és egyidejűleg hat egymásra. Ha például te egy információt eljuttatsz a múltbeli énednek, aki te vagy ott a múltban, akkor az azt jelenti, hogy te ott módosítottál valamit, erre mondta Adamus, hogy a múlt meggyógyítható. Vegyük azt a példát, hogy van egy régi sérelmed egy illetővel kapcsolatban. És ezt a régi szituációt ma már el tudod látni egy olyan többletjelentéssel, ami a múltbeli éned számára fontos, és átszínezi ezt a szituációt, aminek tulajdonképpen köszönheted a jelenbeli felismerést. Ahogy a jövőbeli éned is meghatározza a jelenedet, ahonnan hozzá eljutsz. Ez így érhető? A múlt az a jelen és jövő hálójában áll, és ugyanez igaz minden idősíkra, tehát ha te ma mást gondolsz a múltról, s ezzel átszínezed, akkor ez a múltbéli esemény átszíneződött, a múlt megváltozott, aminek tulajdonképpen következménye már az a jelenbeli helyzet, ahonnan te ezt átlátod. Ergo az időutazás nem egy olyan csőben történik, ami rajtad kívül van, hanem egy olyanban, ami benned van: a különbség óriási. És ugyanez igaz a világra: a világ sem egy kiskocsi, ami halad az idő alagútjában, és lehet ott ide-oda tologatni, az idő benne van mindig abban, ami vagy, aki ezt megéli, magyarán a múlt nem a jelenen kívül van, hanem abban benne. S a változás sem azonos az idővel, ez is tévedés, a változás a mozgás következménye, ami már kapcsolódik az időhöz – és a térhez –, ám a változást nem az idő hozza létre, hanem az a mozgás, ami az idő révén nyilvánul meg.)

A tudatnak is van evolúciója, ahogy mindennek, ha evolúción a mindenség spirális mozgását értjük, ami egy időben mozog fel és le – s ami nem egyéb, mint a mindenség folyamatos megnyilvánulása, nevezhetjük a teremtés aktusának is –, aminek a felfelé ívelő pályáját éljük épp meg. Ezért van most sokkal több lehetősége az egyénnek megtalálni azt a titkosnak tűnő ajtót mögötte a kinccsel, mert a tudás magasabb szintjeire lépett az emberiség, ami nem egyéb, mint az egyén megsokszorozott tudati tükröződése. A misztikum árnyai abban a pillanatban eltűnnek, ahogy a tudás fényét ráirányítjuk. Hatalmas biznisz ezt a fényt vastag, poros drapériákkal eltakarni, s továbbra is misztifikálni mindazt, ami ma már egyáltalán nem rejtély, túl azon, hogy az, aki ilyesmire vetemedik, nyilvánvalóan nem fogta még kezébe a lámpást, csak másnál látta felvillanni, de már ez elegendő volt számára, hogy megértse, a földi hatalma forog kockán, hisz illuzórikus léte a tét. Mégis azt állítja az árnyék a falon, nála a fény. Ha így lenne, az számára már nem lenne misztikus, mert akkor tudássá vált volna mindez a fal előtt, legalábbis én ezt vallom. Aki nem látja, hogyan vetül rá egy magasabb dimenzió a régi, ósdi világunkra, az nem sokat értett meg az elmúlt évtizedek történéseiből. Emlékeztek? Egyszer írtam már, hogy itt vannak az „ufók”, hogy most ilyen bután fejezzem ki magam, itt állnak egy magasabb valóságsík nemes képviselői az orrod előtt, mint sík mozivászon előtt a valódi, térbeli színész, és mosolyognak rád. Csak amíg azt hiszed, az a bordó körív a film része, mert nem ébredtél rá a moziterem valóságára, nem fogod megérteni, hogy mi a csuda keresnivalója van minden jelenetben, holott csak az előtted lévő szék háttámlájának a képe vetül a vászonra. Azért próbálok ilyen-olyan példákat felhozni, hogy megértsétek, semmit nem fog felfogni a változásból az, aki rossz helyen keresi annak megnyilvánulását, aki egy vasdarabot keres a plasztikkártya helyett, hogy bedugja abba a résbe, ami ma a zárat jelenti.

Azt is számtalanszor megfogalmaztam már, hogy ezen a földön a spirituális vagy szellemi út a hétköznapok eseményeibe van csomagolva. Hamis tehát az a nézet, hogy a mindennapi élet mozzanatai és a lelki folyamatok kettéválhatnak. Magyarán, hogy az ún. megvilágosodás kívül van az életen, nincs köze hozzá, nem érintkezik annak profán elemeivel. Nem, ez pont fordítva van: a megvilágosodás folyamata olyan hétköznapi jelenségeken keresztül zajlik, mint egy elromlott autó, egy gonosz főnök, egy kedvelt állás, vagy egy csinos fülbevaló. Bizony. Aki azt állítja, hogy ez márpedig nincs így, és a lelki folyamatoknak semmi köze sincs ehhez a fizikai közeghez, az olyan, mint a csávó, aki lemegy a konditerembe, majd finnyásan körbenéz és közli, megerősödni eszközök nélkül a tuti. Nem használja a súlyzókat, a labdákat, a futó- és evezőpadokat, sem a matracokat, nem iszik a kulacsból és nem terít törölközőt az izzadt nyakára, sőt, nem is méri meg magát edzés előtt. Nem, ezek az eszközök nem méltók az ő megerősödéséhez. Könyörgöm, de akkor minek van itt? „Tanítani” – érkezik a kenetteljes válasz. Oké, akkor mutasd meg, barátom, hogyan kell felemelni azt a hatalmas súlyt, nevelj gyereket, élj párkapcsolatban, dolgozz a hülye főnököddel, lakj albérletben a rock kedvelő szomszédoddal, beszélgess a rosszindulatú rokonoddal, oldd meg a zűrös pénzügyeidet, fizesd a számláidat, aztán lépj ki mindebből és legyen méltó otthonod, amit magadnak teremtettél meg, légy szabad az emberi kapcsolataidban, élj egészségben, bőségben, utazz, láss világot, találkozz millió emberrel és szituációval, gyerünk, mutasd meg, ha tanítani jöttél! Dumálni mindenki tud a súlyokról, könnyedén emelgetni azok mindegyikét már kevesebben. Aki be sem zárta magát, hogy mutassa meg a szabadulás útját? Magyarán ez a föld egy virtuális lelki konditerem. Azért van itt ez a sokféle nehéz, néha koszos, olajos, vagy csúnyának tűnő cucc neked, hogy megerősítsd magad, és nem azért, hogy glaszékesztyűben modorosan elvonulj tőlük, netán hozzájuk ragadj, csókolgasd őket vagy hagyd, hogy rád omoljanak és betemessenek.

Teremtettél magadnak egy olyan filmet, ami megszólalásig hasonlít a valósághoz, ám nem az, épp attól nem az, hogy biztos vagy benne, innen ki akarsz törni. A valóság az nem egy olyan „hely”, ahonnan bárki is ki akarna törni, mert a valóság nem más, mint egy létezési forma és annak kerete egyben. Ezt a tudást akarod most magadnak bevésni. És épp ezért a te létezési formádnak nem az a kerete, ahol most meghatározod virtuálisan magad, tehát ebből lehetsz biztos benne, egy illúzió foglya vagy. És mindez azért szükséges számodra, hogy megtapasztald az illúzió természetét, mint az autóversenyző a hajtűkanyar természetét a szimulátoron. Önmagadnak állítottál csapdát, hogy ebből kilépvén többet ne tudd elgáncsolni magad, pontosabban megtanuld, megtapasztald, csak magadat tudod elgáncsolni. És ehhez igenis kell ez a súlyos, nehéz, olajos, rossz szagú közeg. Nem kell a súlyzókat szánalmasan magamutogató gesztusok kíséretében a fejed fölött pörgetni, mondván, lám, én csodákat művelek, mert ilyenkor mindig felmerülhet a gyanú, a súlyzó nem is igazi, nem is nehéz, de nem is szabad finnyásan elhúzódni tőlük azzal a felkiáltással, én már nem is érek a súlyokhoz, mert én olyan erős vagyok. Aki igazán erős, az épp azzal tudja ezt megmutatni, hogy a konditerem szabályait betartva helyesen, könnyedén és sikeresen bánik az ott lévő eszközökkel. Van pár ilyen profi ebben a konditeremben, ahogy mindig is volt, csak túl fáradtak és izzadtak voltak a hatalmas munka közben mindig is ahhoz, hogy legyen erejük primadonnaként hajlongani a jógaszőnyegen.

A tökéletesség nem erény, hanem a gőgös képmutatás egyik jele. Nincs tökéletes létező, önmagában ez a magába kibomlott mindenség erre a garancia. Ha te nem vagy azonos a Mindennel, márpedig nem vagy, akkor tökéletes sem lehetsz, ezt nem nehéz belátni. Már ha a tökéletességet a teljesség szinonimájaként használjuk, és nem a korlátolt emberi jó és rossz tengely idealisztikus pozitív pólusaként. A zsiráf korántsem tökéletes, mert nem tud repülni és fütyülni. A pitypang nagyon tökéletlen jószág, hisz még arra sem képes, hogy megmondja mennyi 2+2. És te is irgalmatlanul tökéletlen vagy, mert nem tudsz egy időben több helyen lenni egyszerre, és gondolatcsomagokkal, nem-lineárisan kommunikálni. Ugye, mekkora butaság ez? „Bűnös vagyok, mert néha hazudok és szeretem a fánkot.” Ugyan már, egy frászt, ezt a nagyképű siránkozást le kell tenni a konditerem bejáratánál. Épp azért vagy itt, hogy ezekkel a „bűnökkel” a falon lévő tükrök segítségével szembenézz és meglásd bennük a lehetőséget, hogy kihozd magadból a legtöbbet, azaz önmagadat. Itt is háj, ott is hurka, no de ez alatt van az a szép test, ami épp e hurkák eltávolítása révén teremtődik meg. Azok az igazi győztesek, akik a hibáikon keresztül törve jutottak el önmagukhoz, akik bizony elesnek, de mindig felállnak, leporolják magukat és edzenek tovább, akik számára minden fájdalom, kudarc, baklövés csak egy újabb megerősödési lehetőség, és akik a hatalmas edzést sikeresen végigcsinálják, ami ez a földi élet, hogy aztán ne kelljen többet ilyen nehéz közegben megküzdeniük önmagukkal. Ők nem kitalálták, hanem megtalálták magukat, és kitartóan megvívták azt a nemes csatát, ami által önmaguk igazságában megerősödtek. Bennük bízhatsz, ők valóban meg tudják neked mutatni, hogyan csinálták, mitől lett ilyen szép kockás a hasuk. Aki nem képes megmutatni a folyamatot, bemutatni azt az edzéstervet, amin ő maga végigment a hurkáktól az izmokig, ott gyanakodj, hogy valami szemfényvesztéssel van dolgod. Magyarán óvakodj a túl tökéletes dolgoktól, ezek a földi elemek Istennek hiszik magukat a súlyzók közt. Nem, Isten maga az a tér, amiben a konditerem megjelenik. Amint megtanulod uralni ezt a termet, megérzed magadban is azt az erőt, ami ezeket a súlyokat, amiket te eleinte felemelni is alig bírtál, képes volt egy szempillantás alatt neked megteremteni. Ez csak egy béna példa arra, hogy megértsd, a misztikum csak addig misztikum, amíg nem fogod a kezedbe és nem állsz neki dolgozni vele.

A szobán kívüliséget, a moziterem valóságát elképzelni nem lehet. Oda csak eljutni lehet. Aki elképzeli, nem tudja szavakba önteni, és a friss levegő forrását Nagy Csendnek nevezi, vagy Jelenlétnek, netán Istenatyának. Aki meg a teraszon áll, képtelen ilyen butaságokat mondani, ő annyit mond, olyan mint bent, csak tágasabb, frissebb, szabadabb. Hát nem ezt mondta Jézus is? Az Isten fia vagyok. Micsoda blaszfémia, nemde bár? Nem az, csak egy kintről megfogalmazott tökegyszerű igazság. (Buddha üresség-tanítása a szekér példával is erről a viszonyításról és relatív szabadságról szól, és nem arról, hogy e lét után a nagy semmi van: egy hatalmas, fizikai épületből álló könyvtárhoz képest az internet nem anyagi minőség, nincs meghatározható formája. Az idea önmagában való valóság, ám a tudat számára csak áttételek során megtapasztalható. És ezekben az áttétekben vannak fokozatok. Az internethez képest a könyvtár ugyanis nagyon fizikai és közvetett, s sokkal messzebb áll a tudástár közvetlen valóságától, mint maga az internet. Egy lexikon matériájához képest az internet maga az üresség, jóllehet maradandóbb és valódibb, mint az az egy könyv. Ez csak nézőpont és viszonyítás kérdése: amit Jézus az ajtóból kinézve, azt Buddha az ajtóból benézve mutatott meg.) A kilépés nem egy másodpercnyi flash, nem egy hirtelen rád törő misztikus élmény, a megvilágosodás, vallom, egy teljesen egyszerű és folytonosságban megnyilvánuló dolog, pont amilyen a felnőtté válás. Amikor felnőtt lettél, annak volt egy mindent elsöprő revelációja? Egy fényes pillanat, amikor kiléptél a felnőtt létbe? Tegnap még Lajcsika, másnap már Lajos bá? Van ilyen előzmények nélküli, nem folyamatában megnyilvánuló változás ezen a világon? Ha igen, az is mindig csak utólag tűnik annak, amikor rádöbbentél egy eset kapcsán, na ez bizony már a felnőtt lét. A csibe a tojásban is csibe, nincs egy éles határvonal a két minőség közt, csak amikor kitör onnan, de ő önmaga tegnap a zárt héjban totálisan ugyanaz volt, mint ma kint a szabadban. A megnyilvánulás egyidejű, ezért a fázisai, állomásai kizárólag illúziók. Tudod, ahogy a haj nő. Nincs olyan, hogy ma rövid, holnap meg hosszú. Vagy van, de, azt hiszem, azt parókának hívják. A magadra ébredés egy hosszú folyamat, nem egy pillanat. És kint lenni, nagyjából ugyanaz, mint bent, mert mire odaérsz az ajtóhoz, számodra már nem olyan nagy a különbség. Aki azt mondja, kint is ugyanolyan világ van, mint bent, csak szőnyeg helyett pázsit, polcok helyett fák, lámpa helyett napsütés, az feltehetően tényleg ott is van, amiről mesél. Hatalmas változás az ún. felébredés – ahogy a felnőtté válás is –, de nem úgy, ahogy neked erről beszámolnak, és semmiképp sem az illúzión belül történik, hanem épp abból ébredsz önmagadra. Nem a gyerekkor hordozza magában a felnőtt létet, hanem fordítva, ha már mindenképpen lineárisan akarjuk ezt nézni.

Az a misztikus, aki a halálról hablatyol, nem értett meg semmit. Itt van neked egy modell, erről is annyit, de annyit írtam már: maga a modern technológia, az okos-világ, a block chain, a robotika, az informatika, a virtual, sőt, a mixed reality. Olyan könnyű általa megérteni, mi vesz minket körül és mit jelent, hogy nincs halál. A játékban van, de a szemüveg mögött az mit jelent? Ki játszik, a grafika a képben, vagy te? Na látod, Te nem tudsz meghalni! Csak az tud meghalni, ami valójában sosem volt. A megvilágosodás nem az, hogy kilépsz önmagadból, hogy kilépsz az anyagból, és belépsz a nagy semmibe, vagy valami ködös én nélküliségbe, megfoghatatlan szellemlétbe (ami csak a grafikából tűnik annak, azon túl épphogy valóságosabb), hanem épp az, amikor belépsz önmagadba, belépsz egy konkrétabb, közvetlenebb valóságba. (Ld. az okostelefon és a könyvtár közti különbséget az ideához vonatkoztatva!) Egy valóságba, ami nem a nagy semmi, hanem épp az a hely, ahonnan megérted, ez a világ volt egy nagy semmi. Onnan már alig látod ennek a valóságát, mint egy olyan vizuális illúzió esetében, ahol ha egyet balra lépsz, a tárgy már nem is térbeli.

És ehhez a magadra ébredéshez, a tudati felnőtté váláshoz, a teraszra kilépéshez semmi más nem kell, mint te, a szándékod, a tudatos hajlandóságod, a laza megengedésed és végtelen fegyelmezettség, bátorság valamint elszántság. Hiszen a kis virtuális éneddel csatázol, és hidd el, ez a világ az ő terepe, mert ez a világ és ő egyneműek. Mindent meg fog tenni azért, hogy mentse a bőrét, elképzelésed sincs, mennyi fondorlatos trükkje van! A szerepből nem tudod legyőzni a főhőst és nézővé válni, ez egyértelmű. Egyet tudsz: finoman, fokozatosan elengedni a szerepet, és így lassan automatikusan visszahelyezkedni önmagadba a nézőtéren. Hisz a moziteremben egyértelműen te vagy a valódi létező a főhőshöz képest. A kis én egy elmén keresztül szemléli a saját közegét, amit ez az elme hoz számára létre, hogy aztán abban meghatározhassa magát, azt, aki érzékeli mindazt, amiből kivonva saját magát létrehozza ezt az ént. Pont, ahogy egy főhős meghatározza az egész filmszövedéket, ami meg létrehozza őt. Cseles, nem? A tudat evolúciója tehát nem egyéb, mint visszaébredni önmagadra egészen addig, amíg el nem éred azt a Semmit, amiből a Minden lett. Csakhogy miután a folyamat egy időben kétirányú (semmi-minden), te csak bontod-részletezed magad a végtelenbe, és soha nem éred el sem a totális Mindent, sem az abszolút Semmit. Nincs abszolút, csak ha van relatív is, az abszolút önmagában értelmezhetetlen, ahogy a végtelen is, és ahogy maga Isten, vagy a semmi is. Ám a végtelen a végtelenségig bontható, részletezhető és növelhető, ez matematikai tény. Amikor felébredsz az álomból, kifele vagy befele hatolsz a matrjoska baba-valóságodban? Attól függ, honnan nézed, nem? Ha az álomból, akkor kifele, ha az ébrenlétből, akkor befele, önmagad fele. Tudod, mint amikor elmész otthonról dolgozni. Most otthonról mentél el, vagy a munkahelyedre mész? Na, így van ez ezzel a „kinti” valósággal is, csak addig kint, amíg nem onnan nézel befelé a zárt szobába. S ahogy felébredni sem tudsz akarattal, úgy megvilágosodni sem. Nincs tehát más dolgod, mint fogni a súlyokat és lehetőleg szabályszerűen használni. Nem az eredmény számít, csakis a szándék. Ha elvágod a kezed és mindet megteszel azért, hogy a seb begyógyulhasson, be fog magától gyógyulni. Senki még egóból sebet be nem gyógyított, senki még akarattal fel nem nőtt, legfeljebb érettebb lett a társainál, de attól még 120 centi maradt, amíg ennek volt meg számára az ideje. Elérni A-ból B-be időbe telik ebben a teremben, és megerősödni is. Ne akarj repülni a szűk edzőteremben, mert összetöröd magad. Tudjátok: „adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!”

Az elme maga az illúziógyár, nem is képes igazán különbséget tenni igazság és illúzió között, erre számtalan példát tud mindenki felhozni. Főleg manapság. Mégis különbséget tudunk tenni képzelet és valóság között mindaddig, amíg az észleleteink összességét fogadjuk el valóságnak, és a bennünk megjelenő valóságot képzeletnek, majd a kettő közé éles és önkényes határvonalat húzunk. Létezik egyáltalán objektív valóság? Emlékeztek A bajusz című, francia filmre? Ezt a kérdést feszegeti igen szellemes módon. Ugyanez történik most az emberekkel, mint abban a filmben a főhőssel. A valóságérzékelésük fog alapjaiban meginogni. Egy semmiség miatt, mint amilyen egy bajusz.

Vigyázzatok azokkal, akik ködösítenek, és úgy akarnak utat mutatni, hogy fogalmi ellentmondásokba keverednek, és nem értik, mi a különbség a tudat, az elme, az ego, a test, a lélek vagy a szellem közt, mit kell magadban legyőznöd, és mi marad örökre a részed, akik azt állítják, hogy létezik e világon túli világ, vagy halál utáni élet, akik a megváltást az űrből, más „bolygókról”, egy megszemélyesített istentől, vagy valami test nélküli szellemi szférából várják! Ők egy régi kulcsot lengetnek maguk előtt mondván: ez nyitja a zárat. Egy részük valóban egy pillanatra kiszabadult a képernyő fogságából, de nem tudtak a játszó énjükbe kényelmesen belehelyezkedni a monitor előtt, és ezért csak egy homályos érzéssel térnek vissza, ahol valami „többről” mesélnek, „másról”, vagy arról, hogy ott nem volt ilyen rajzolt testük, csak lebegtek a nagy semmiben. De ez a kulcsrajz mutatja, ők nem találták meg az ajtónyitó kártyát. Gondolj bele, mit szólt volna Szapphó egy e-bookhoz! Varázslap – gondolta volna –, történet, amit titkos szellem jelenít meg a lapon. Ugyan, de hisz nincs itt semmi varázslat, netán szellem, csak technika. Erre mondtam, ott van misztikum, ahol nincs tudás. Olyan sokan átlépték a küszöböt, és integetnek a bentieknek, csak nincs hagyományos kulcsformájuk, nincsenek karikára fűzve, és nem rozsdás a nyelük sem. Isten mentsen attól, hogy tiszteletlennek tűnjek, de aki még ma is Indiában vagy Tibetben keresgéli a mezítlábas, hatalmas ajtónyitó kulcsokat, amikor ő maga rendelkezik a farzsebében azzal a kis kártyával, ami nyitja az ajtót, az bele van ragadva az ezeréves kulcsképzetbe. Ott van a kezedben, nem kell neked ehhez guru: nézz szét a világban és lásd meg benne a magasabb valóságsík makettjét! És akkor talán megérted, egy ideje már látod a tájat, felnőttél, te már csibe vagy és nem tojás, csak a megrepedt falak még elhitetik veled, a kint és a bent valami egészen más valóságot jelent. A csecsemő ugyanabba a világba születik bele, ahol az édesanyja élt, azaz aminek az anyja hasában ő maga is a része volt. Nincs olyan, hogy valóságon túl, anyagon túl, e világon túl. A mindenség önmagában van, a tudat a valóságban, ami a tudatban, ahogy te is „Istenben”, aki benned nyilvánul meg.

Pár lépés, és nincs több fal, szenvedés, ellenállás, akarás, félelem, mert akinek távlata van, aki kilát a szobából, netán már ki is lépett abból, az megérti, a végtelen létben ezek a véges állapotok eltűnnek, feloldódnak, értelmüket vesztik, ahogy könnycsepp a tengerben. Vegyél hát egy nagy levegőt, nézz előre, ameddig csak ellátsz és mondd azt: most már, ha a fene fenét eszik is, végigmegyek ezen az úton, kilépek a teraszra, s ehhez nem kell semmi mást tenned, mint megérteni, nem látnád a vásznon a főhőst, ha nem az előtt ülnél. Nem valamiből átalakulsz valamivé, csak nézőpontot váltasz, finoman, szelíden, a magad tempójában. Ahogy a haj nő. És akkor te, a néző nem is kell, hogy megnézd majd a főhős feltételezett halálát, bátran otthagyhatod a filmet, ki tudja, talán utána már nem is forog tovább, egyszerűen csak kialszanak a fények, te meg egy életre megtanultad: valóság és tudat egymást feltételezi, s a tudat örök, csak folyamatosan átalakul a mindenség egyidejűségében egyre magasabb szinten észlelve önmaga kibomlott állapotait. A filmtekercs meg mozdulatlanul a vetítőben marad, mint a széttört tojáshéj a földön, ami csak addig védte a kismadarat, amíg nem volt képes önmagában az öt körülvevő valóság egyenrangú részévé válni. A magból lett almában ott az almamag, azt hiszem, ez az önmagában lévő, a kezdetet és véget egy időben hordozó, végtelen mindenség és tudat legszebb szimbóluma.

(LD)