Különleges idők

Különleges idők

– egy korszakváltás hajnalán –

Ahogy kisgyerek a nagypapa kakukkos óráját fenn a falon,
úgy szemléled te is e világot. Kecses, körbeforgó mutatói,
szépen faragott háza, nagy ingája s a madárka mind egyazon
titkot rejti, valami ritmikus csodát, melynek elszánt kutatói

vagyunk. S jaj, hogy rohansz izgatottan az asztalhoz, mielőtt
nagypapa lerakja rá az óriás szerkezetet, sóhajt egy nagyot,
megfordítja, eltűnik a számlap, és te látod megállni az időt.
Ej, hát mi lehet ezzel, majd óvatosan leszedi a kék hátlapot,

tiszta szemed elé tárul a konstrukció: kampók, fogaskerekek
és rugók sokaságát rejtette a míves doboz! Kis szíved ketyeg,
kalapál, szád tátva marad, szólni sem tudsz, izzad a tenyered.
Látod, kérdi nagyapó, ez az egész, nem csoda, csak egy öreg

masina: itt a felhúzója, az mozgatja ott a mutatót. Könnyezel
látván az apokaliptikus rendet, mely e zűrzavarból időt mutat
neked. Eltört a kar, szól az öreg, és magadra hagy mindezzel,
hogy bámulj a varázsdobozba, mely fekszik némán, nem mulat,

nem zakatol. És hirtelen meglátod, felismered bent a madárkát!
Óvatosan benyúlsz a hegyes, vad fogak közé, és megérinted őt.
Jön vissza nagyapó, és kiszabadítja neked. Nem siratod halálát,
mert látod, mit kezedben tartasz, sosem élt és nem mérte az időt,

egy kar mozgatta, nem ő dalolt, hanem lent egy síp. Ez nem igazi,
nyújtod vissza, mire nagyapa mosolyog, nem, de attól még csodás.
Van itt egy újabb, jobb, és lerak egy lapot. Ennek is vannak titkai,
gyere, nézd csak! Számok sokasága világít, az egész egy ragyogás.

Ezt már rádiójel vezérli, nincs rajta lánc és súly, nem kell naponta
felhúzni, pontos, csendes, mutatja a hőt, az évet, kacsint rád az apó.
Tedd csak fel te a falra! Eldobod a kismadarat, felpattansz dalolva:
micsoda különleges óra, mily nagyszerű varázslat! A milliárd apró

fehér fénypont mind egyazon titkot rejti, a végtelen, ritmikus csodát,
melynek elszánt kutatója vagy. Nagyapó felemel, nyújtózva felrakod
helyére a lapot. Nem érted a sok jelet, az izzó led-kódok ágát-bogát,
ám szájtátva bámulod, ahogy csak gyerek tudja ámulni a varázslatot.

És már nem is nézel hátra az asztalra, ahol ott hever eltörve, szétszedve,
mozdulatlan a valaha volt tegnapod.

(LD)