Lecsupaszítás

Elmesélem nektek, hogy mi történik akkor, amikor az ember mindent elveszít, mert velem ez megtörtént. Ennél időszerűbb téma most úgysincs. Miközben mindenki a vírussal van elfoglalva, a valóság lassan elemeire hullik, és lefoszlik az emberről, mint maskara a felcicomázott nőről. Képzelj el egy elegáns dámát, ahogy tipeg kis piros tűsarkújában a járdán, kezében a nevetséges, aranyozott borítéktáskával, gyér haját dús, vörös paróka takarja, vékony ajkai vastagra és tűzvörösre festve, műszempilla, műköröm, kompressziós bugyi és push up melltartó, rafinált szabású ruha, szőrmekabát, prém és elegáns vörös bőrkesztyű teszi megjelenését olyan nagyasszonyivá. És akkor a hölgyet megtámadják a szurtos utcagyerekek. Letépik a parókáját, kilökik a cipőjéből, lerángatják róla a szőrmekabátot, sőt, lekerül idővel a kompressziós bugyi és a mellformáló melltartó is. Amíg nyomorult hősünk a kölkökkel küzd, nem is fogja fel, mi történik itt igazából, majd csak akkor jön rá, amikor azok nagy röhögve elszaladnak az értékesnek hitt holmijával, és ez a középkorú, semmilyen nő majd ott találja magát csupaszon a járdán, elkent sminkkel, letört körmökkel, hájas hassal és lógó mellekkel. Bocsi a példáért, de az az igazság, ez fog történni. A nemes dámából nyomorult nőszemély lesz a kis kiegészítői nélkül. Aztán vagy feláll, végignéz magán, és azt mondja, jé, ez nem is olyan rossz, vagy nem lesz képes felállni ez után a támadás után. Minden azon múlik most, kin mennyi volt a maskara, és mi lapult alatta. És lesznek olyanok is, akik ezután a lecsupaszítás után tudnak majd valódi szépségükben tündökölni végre, mert eddig a sok tipegő festett dáma nem engedte meg, hogy e csodás lényeknek a sminkek nélküli, természetes bája érvényesülni tudjon.

Annyiszor el lett ez mondva, nemcsak itt nálunk, hanem máshol is, és aki figyel, aki lát és hall legalább 10 éve tudhatja, eljön ez a pillanat. Nem kell nekem elhinni, mert belátom, valóban hihetetlen, de sok-sok évvel ezelőtt pontosan tudtam, hogy ez lesz: még mondogattam is a gyerekeimnek, higgyétek el, eljön az a nap, amikor nem lesz sem iskola, sem bolt, sem semmi. Fogalmam sem volt, mikor és hogyan, de éreztem, legfőképp láttam magam előtt mindazt, ami még csak most kezdődik. És pontosan tudom, mit él át most az emberek egy része. Onnan tudom, hogy végigjártam ezt az utat, én nem ilyen kollektív szinten, hanem egyéni gyorstalpalóban, s nekem 2008 márciusa hozta el azt, amit a többségnek az idei év. És az egészben az a vicces, hogy valahogy úgy „alakult”, hogy a kollektív rész nekem most kimarad: itt, ahol élek, egyszerűen nem lehet érezni semmit az egészből. Gyerekek ugyanúgy járnak iskolába, férjem körzeti orvosként ugyanúgy rendel, mint eddig, járunk aikido edzésre, ahol most fegyveres technikákat gyakorolunk, amit jobban is kedvelek, mint a páros feladatokat, mert olyan, mintha egy szamuráj filmforgatásra készülnénk, szuper. Nincs kórus, de tavaly is volt, hogy kimaradt nekem egy félév, továbbra is tanítok, és minden napom pontosan ugyanúgy zajlik, mint egy éve. Csak most minden lazább és nyugodtabb, mintha a világ felől érkező feszítés oldódna számomra, ami egy nagyon érdekes, és kifejezetten kellemes jelenség.

De volt ez máshogy is, és most erről szeretnék nektek mesélni, mert vallom, amin áthatoltam, annak a tanulságai bizonyos mértékben átadhatóak, hátha jól jön majd egy-egy élesebb helyzetben mindazon tapasztalat, amit egy másik ember ebben a helyzetben átélt. Röviden és tömören, ez egy irgalmatlanul fájdalmas, nehéz és nagyon hosszú folyamat. Nekem több mint tíz évig tartott, épp tegnap olvastam ennél sokkal borúlátóbb jóslatokat is társadalomtudósok elemzéseire alapozva. Elég régi dolgokra kell most visszaemlékeznem, és az is lehet, emiatt sok fontos elemet kihagyok, de szerintem még így is jó kapaszkodó lehet a későbbiekben ez a kis impresszionista írás. És itt szögezem le, ez egy szép, természetes, valami hihetetlenül beteljesítő, de nagyon kemény átalakulás. A szülésnél azt hiszem, most nincs rá jobb hasonlat, még ha irgalmatlanul közhelyes is, de talán egy fokkal jobb, mint a báb és pillangó párhuzam, bár hát az is egyfajta születés.

A folyamat kezdete előtt pár évvel egy nagy tévécsatornánál dolgoztam vezetőszerkesztőként egy akkor igen neves show műsorban. Mindeközben egy állami kutató intézet kommunikációs vezetője is voltam, s ez a két munka volt, ami a hétköznapjaimnak a keretét adta. No meg a társaságom, az a vidám baráti társaság, akikkel összejártam, és akikkel a szabadidőm nagy részét töltöttem. Úgy is mondhatnám, valahol ez voltam akkoriban én. Persze mindig is érdekelt mindaz, ami e lét keretein túlmutat, de hiába a sok olvasmány, és a sokirányú érdeklődés, a filozófiai kutakodások, mégsem jutottam messzebb a hétköznapi ezotéria és filozófia mára kissé már elkorhadt, alacsony kerítésléceinél. Aztán jött a nagy változás, egy hosszabb folyamat eredményeként épp így márciusban, ami örökre kirángatott engem ezek közül a rácsok közül. Március elsején volt az a nap, ami mindent megváltoztatott az életemben, és a mai nap, épp a szülinapom, azaz 31-e volt az, amikorra először megértettem, itt most minden gyökeresen át fog alakulni az életemben. Erről, és mindennek a, nevezzük úgy, misztikus eseményláncolatáról majd szeretnék egy rövid privát videóban mesélni egy szűkebb körnek.

No és onnantól elindult az a folyamat, amiről most itt mesélni szándékozom. Először csak annyi történt, hogy valami megremegett a világomban, ami eddig biztosnak és stabilnak tűnt, egyszeriben elemenként elkezdett leomlani. Pár barátságom valahogy megtöredezett, egyértelműen ennek a külső hatásnak (aminek most lehet a vírus az analógiája a kollektív síkon) következtében, először még nem is annyira drámai módon, csak azt éreztem, mintha eltávolodnék emberektől, helyzetektől, programoktól. Ideiglenesnek véltem ezt a távolodást, és nem is tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki. Az első igazán szembetűnő dolog az volt, amikor az egy éve tökéletesen működő kis katolikus helyi fiatalokból álló kör egyik pillanatról a másikra felbomlott. Előtte havonta vagy kéthetente, már nem emlékszem, voltak csoporttalálkozók, öt-hat fiatal házaspár alkotott egy-egy csoportot, és mindig valamelyikünknél összegyűltünk és beszélgettünk szellemi dolgokról, persze keresztény köntösbe burkolva. Akkoriban ebben hittem. No és április elején rajtunk volt a sor házigazdaként, ám két család csúnyán összeveszett, és lemondták a részvételt, aztán a következő hónapra fel is bomlott a csoportunk. Bevallom, végtelenül zokon vettem, szerettem velük beszélgetni, és úgy éreztem, most valami fontos és szép dolog omlott az életemben össze, ráadásul úgy, hogy nem is volt közünk ehhez az összeomláshoz. És én valamiért ennél az esetnél éreztem meg, hogy hajaj, ez mindazzal a változással függhet össze, azzal a hatalmas horderejű kalanddal, ami berobbant az életembe 2008 március elsején.

Na, mindegy, az élet ment tovább, de a folyamat itt nem állt meg. A családi kapcsolataimban is lassacskán támadt egy kis repedés, elkezdtem azt érezni, hogy én tulajdonképpen csak egy szerepet játszom a szeretteim előtt (itt most nem férj és gyerekek értendők, bár ott is történt változás). Egyszerűen úgy éreztem, nem bírom tovább cipelni magamon ezt a szerepet. Kisebb összetűzések következtek, de én minden erőmmel azon voltam, amellett, hogy próbálok őszinte lenni, a lehető legkevesebb repedés, konfliktus, szakadás történjen ezen a nagy családi ágytakarón. Annyit sikerült elérnem, hogy egy szép egyenes vágás keletkezett mellettem, mondhatnám úgy is, nincsenek nagyon csúnya felfeslések, foszlások, csak kettévált az anyag, és az én mintám levált róla. Akkoriban már nem dolgoztam a nagy show műsornál, hanem egy kisebb szórakoztató műsor főszerkesztője voltam az RTL klubnál. Nyilván oda is beszivárgott ez a mindent átalakító hatás, és egy igazán sikeres évad után én magam voltam az, aki úgy döntöttem, nem folytatom ezt a munkát, mert akkora hazugságnak éreztem bizonyos elemeit, hogy ez már nem ment tovább. És most itt nem arról szól ez a történet, hogy az ember elveszti az állását, a barátait, a családjával a szoros viszonyt, hanem szép lassan elveszít mindent, ami eddig meghatározta őt magát. Magyarán nem az a legfőbb dráma, hogy a hölgyikének ellopják a táskáját és a rókaprémjét, hanem az, hogy fel kell fedeznie azt, aki ő maga ezek alatt a rétegek alatt. És ha túl sok volt a színes réteg, és nem is a legtetszetősebb, amit alatta talál, nos, az elég traumatikus élmény lesz, főleg, ha tényleg a rétegekre hitte, hogy az ő. A folyamat tehát arról szól, hogy elveszted lassan a régi hitrendszereidet, mindazt, amire az identitásodat alapoztad, amire ezt a szép birodalmat építetted, s az alapokig fognak omlani a falak. Ne is bízz abban, hogy megmarad a régi épület, mert még ha meg is marad, sosem lesz már az, ami volt, erre épp te magad vagy a biztosíték, aki most átéled ezt az ürességet és a vele járó belső átalakulást. A te viszonyod fog alapvetően megváltozni a régi birodalomhoz. Nézd csak meg, mára csupán egy üres terem vár rád ott, ahol nemrégiben még az élet lüktetett! A hölgy nem a ruháját veszti el a támadás során, hanem a lényét rabolják el tőle, pontosabban azt, akinek ez idáig hitte magát. Ezért talán meg sem fogja ismerni azt a csúf nőszemélyt az aszfalton. Ez lennék én? No és más lesz a viszonya innentől fogva önmagához, és ezáltal mindenhez – már ha nem kapja vissza a kis rétegeit. Márpedig most ugyanabban a formában biztosan nem kapja vissza.

Tehát ez az erő elkezdte letépni rólam ezeket a göncöket, s csak titokban merem remélni, az átlaghoz képest tényleg nem volt sok, és ami alatta van, az még talán szebb is, mint azok a színes ruhák, de ezt én innen nem tudhatom. Nos és ezután jöttek, ahogyan én neveztem magamban, a száműzetés hosszú évei. Igazából ma már látom, igen, a karantén jobb szó lett volna rá, de akkoriban ez egyáltalán nem jutott eszembe. Ez 2008 júniusában kezdődött valamikor, még leadtam a májusi adást, de már nem írtam alá az újabb évet. Megszűnt hirtelen minden körülöttem, ami addig az életem része volt. Eltűntek a barátok, persze még nem teljesen, de már éreztem, ez nem olyan, mint régen. A munka mindennapos nyüzsgése eloszlott a semmibe, a megszokott tevékenységeim kicsúsztak a kezeim közül, még írtam cikkeket egy internetes folyóiratba, de az igazából csak móka volt az eddigi profi munkáimhoz képest. És jött helyette valami egészen más, ugye elkezdődött a közös munka Adamusszal. Na és itt tévedtem én egy elég nagyot az elején, és azt hiszem, ez az az a pont, ahol valami fontos dologra szeretném felhívni a figyelmet. Én akkoriban ugyanis meg voltam győződve róla, ez isteni lesz, ez egy hatalmas felemelkedés lesz, most aztán nekem nincs is más dolgom, mint magamba fordulni, követni Adamus útmutatásait, és hamarosan aztán megtalálom a bölcsek kövét. Hát nem így történt. Semmi sem épült ugyanis arra a szedett-vedett ideológiaépületre, amit addigra magamnak összetákoltam. Eszembe sem jutott, hogy most egy olyan bontási folyamat legeslegelején állok, ahol ezt az egészet egyesével, ráadásul egyedül, elemről elemre le kell bontanom, egészen leereszkedve a pincéig, hogy aztán onnan felemelkedve meglássam, mi az, ami a helyére épülhet. Meg voltam győződve róla, hogy én aztán már annyit tanultam, olvastam, tapasztaltam, s ráadásul milyen eredményesen is, hisz lám, itt van nekem egy élő szellemi mester, hogy innentől már csak egy ugrás a nirvána. Most nyilván parodisztikusan fogalmazok, de valami ilyesmi volt a helyzet. És akkor elkezdődött a kőkemény munka, és Adamus elkezdte a dolgokat egy más megvilágításba helyezni számomra: beszélgetésről beszélgetésre, anyagról anyagra. Együtt haladtam ezekkel az írásokkal, ezért is utálom annyira a legelső könyvet, mert annyira nem tükrözi már azt, ahogy ma gondolkodom, de az az igazság, bizony, innen tudtunk csak közösen elindulni. Ekkora volt bennem az a hiedelemfal, angyalokkal, meg égi légióval, értitek? És én persze minden erőmmel azon voltam, hogy tartsam a kis faldarabkáimat. Ám jött egy új szemléletmód, és csak meglökte finoman a fal egy részét, ami azonnal elkezdett omlani, és én rohantam, tartottam az omló falat, és nem értettem, hogy tulajdonképpen itt most mi történik. Tele volt a fejem ugyanis ilyen készre gyártott panelekkel, amik aztán valahogy, mint előre festett, nagy lego elemek egymásba kapaszkodva kitöltöttek engem belülről.

Mondok párat, hogy lássátok, miről van itt tulajdonképpen szó. Meg voltam például győződve arról, az emberek hordoznak egyfajta közös igazságot, ami alapvető és megingathatatlan, és ami vonatkozik ugyanúgy rám, mint bárki másra. Magyarán hittem abban, hogy az emberek hivatottak megmondani a dolgokról, hogy mi jó, mi nem, mi értékes, mi nem az, mi igazság, és mi hazugság. Hittem abban, hogy van e világon túli olyan hatalom, ami nem e világ része, és amely irányítja ezt a földi bábszínházat. Teljesen meg voltam győződve róla, hogy ez a világ egy konkrét vonatkozási pont, amihez mérnem kell magam. Elfogadtam a hierarchiáját. Eszembe sem jutott, hogy ne lennék e világban benne, és ne lenne a lelkem vagy a szellemem a testemben. Azt gondoltam, van a halál után egy másik fajta, amolyan szellemi élet, ami majd mindent megmagyaráz számomra, amit most nem értek, vagy nem látok át. Teljesen elhittem és elfogadtam azt a képet, amit világ szereplői rajzoltak rólam, eszemben sem volt megkérdőjelezni értékítéletük jogosságát és igaz voltát. Azt gondoltam, meg kell felelnem azoknak az elvárásoknak, amiket a környezetem velem szemben támaszt, mert ha nem így teszek, magányos és kitaszított leszek, akit mindenki majd csak utál. Hittem abban, hogy én döntöm el az akaratom vezérlése által, mit teszek, és hogy minden döntésem elágaztat egy konkrét irányba a végtelen lehetőségek útvesztőjében. Mindig butábbnak hittem magam másoknál, mert ha valaki – főleg egy tekintély, aki nyilván jobban tudja az adott dolgot, hisz ő már egy Valaki –  kijelentett valamit, én azt elfogadtam, még akkor is, ha nem is igazán értettem a dolog lényegét vagy összefüggésrendszerét. És ezért a fejemben nem egy szép rendszer épült fel, hanem egy tudáskupac terminus technikusokkal, axiómákkal és premisszákkal. És azt gondoltam, nekem nincs más dolgom, mint mindezt a tudást másoktól átvenni és hinni benne. De miután én ezeket nem tudtam megjegyezni, mert sehol sem kapcsolódott a belső világomhoz, oktondinak éreztem magam. Úgy éreztem, én nem értem a fizikát, nem ismerem a történelmet, valamint nem értem Bartók zenéjét, és ez az én hibám. Már az iskolában is teljesen elfogadtam, hogy tehetséges, de rossz tanuló gyerek vagyok, mert ez volt a stigma, amit a tanáraim rám sütöttek. Úgy gondoltam, az életem napok sorából áll, amik lassan kifogynak alólam, és egy szép napon nem lesz több nap. És volt egy irgalmatlanul csálé, szanaszét radírozott, és többször átrajzolt, mások által lefestett portrém önmagamról, aminek igazságtartalmát elhittem, és amit mindig az mázolt át, aki épp hozzáfért a festőkészletemhez. Pedig legbelül végig tudtam, ki vagyok, de ez a sok, többiek által odakent mázolmány eltakarta ezt a belső képet a szemem elől. Hittem abban, a világot a nyereség oldaláról kell megközelíteni, és hogy a boldogság csak akkor ér valamit, ha meg tudom mutatni a kirakatban is. Valami ragacsos, kissé már romlásnak indult kép élt bennem a szeretetről és az összetartozásról. Fonnyadó elképzelés a közösségről, a kiszolgáltatottságról, a sikerről és az egészségről, és persze magáról erről az egész fizikai létről és a Föld nevű létszíntérről. Millió dolog még, de most szerintem ennyi elég is, hogy lássátok, mik azok a göncök, amik leszakadnak ebben a folyamatban az emberről.

És ez egyáltalán nem úgy történik, hogy az ember, hipp-hopp, felismeri ennek ellenkezőjét, hanem ez a folyamat épp azért irgalmatlanul fájdalmas, mert amikor leomlik egy ilyen hitpanel, rajtad ott egy lyuk keletkezik, hiszen azonosítjuk magunkat ezekkel a panelekkel. Sosem felejtem el a pillanatot, amikor megértettem, tényleg nincs ez a valóság abban a formában, ahogy hittem, mert ezt egyszerűen megláttam. Nem volt kellemes, egy űr keletkezett ugyanis a valóságom helyén, és én nyilván mindent megtettem annak érdekében, hogy újra valóságnak lássam. Ijesztő és végtelenül magányos pillanat volt. Tehát ez úgy történik, hogy leomlik a hiedelemfalból egy hatalmas darab, és valahol ott mögötte tudod majd meglelni, amit kitakart, no de akkora a por, annyi a törmelék, hogy ez a leomlás és felismerés nem egy időben történik. Azt mondod, az értékességedet a világ tükrözi vissza rád, azaz annál értékesebb vagy, minél inkább annak tartanak mások. Aztán egy napon megszűnik ez a visszajelzés, sőt, talán ellenkezőjelűre vált. És nem az lesz az ember első reakciója, hogy hát igen, micsoda balgaság volt azt gondolni, hogy én egy vagyok azzal a vállalattal, intézettel vagy tevékenységgel, ami által eddig meghatároztam magam, mert ugyan, hát itt vagyok e mögött én, dehogy is. Ez úgy történik, hogy az intézet, aki te voltál, lassan, észrevétlenül valahogy elmállik, mert ez a folyamat lefolyása, tegnap még volt, aztán ma még van egyfajta jövőbeli potenciálként, ám holnapra azt veszed észre, hopp, volt-nincs, már nem az, ami volt, már nem tart és határoz meg téged. Nos és akkor jön a kín. Na de ki vagyok én e nélkül? Nem vagyok senki, mintha kiradíroznák az ember körvonalait a valóságból: vagy, de valahogy nem érzed a határaidat. Én annyit sírtam az elmúlt tíz évben, hogy arra nincs szó. Olyan fájdalomóceánokon keltem át, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. Akkora csalódásmocsarakban gázoltam, hogy a bűze még hosszú ideig kísérte az utam. Sokat voltam beteg is, minden leválást egy-egy konkrét betegség zárt. És nagyon-nagyon féltem: a kezdete és a vége a bulinak amúgy a félelem volt. Ez keretezte a folyamatot. Először az emberektől féltem, féltem attól, hogy bántódás ér amiatt, mert történik bennem, velem valami, amit tán ők nem értenek meg. A legvégén meg a démonjaimtól, ott már egyértelműen önmagam azon részével kellett teljesen egyedül megküzdenem, ami a halállal való leszámoláshoz kellett. Nem tudtam, hogy van egy ilyen erő, ami konkrétan képes földre teperni az embert. Ez volt a legrosszabb, ez a legutolsó nagy félelem. Akkor még azt sem tudtam, nincs mitől félnem, mert önmagamat nem tudom elveszíteni, sőt, most tudom majd csak igazán megtalálni. A göncök, amiket ez a változás letép rólad, nem te vagy, az ember nem tudja elveszíteni önmagát, csak addig, amíg ezekbe a rongyokba kapaszkodik. Hadd vigye a szél, hadd szakadjon le, aminek le kell. Ami le tud, annak le is kell – ez talán egy kis kapaszkodó lehet a nehéz időszakra.

Illetve még ez után volt egy nagyon kellemetlen pont, hogy amikor azt hittem, vége, tényleg lebontottam, lementem egészen oda, abba a halálos pár hónapba, amikor konkrétan beletaposott a fájdalom és a félelem a földbe, és úgy éreztem, végre elérkeztem valahová,  akkor újra a szemem elé került ez az egész lebontott sittkupac! Tíz év kemény bontási munka után! Na, az volt az a pont, hogy több hónapig én minden napot azzal kezdtem, hogy órákig sírtam. Mert ott volt az orrom előtt felhalmozva mindaz, amitől évek hosszú során át épp megválni igyekeztem. És persze akkor már csak annyi kellett, hogy végső búcsút mondjak ennek a halomnak, és kiseperjem a legutolsó ábrándjaimat, romantikus elképzeléseimet, hazug vízióimat, azaz az utolsó csalfa kis csempedarabot is a küszöbön túlra. Aztán a sittet el kellett szállíttatni, és bár már ott van a szeméttelepen, de a zúzdába még mindig nem került, talán most ez a kollektív folyamat bedarálja végre az én kacatjaimat is.

No és meggyőződésem, hogy valami ilyesmi vár most az emberek zömére. Ráadásul a dolog bár kollektív, de a megélés nagyon egyéni. Pont most írunk egy könyvet, egy kifejezetten durva szatírát, aminek ez a témája: egy olyan változás, ami mindenkit érint, de teljesen egyéni módon. Elég progresszív kis regény lesz, félő, nem is lehet majd publikálni, mert a témája talán nagyon érzékenyen érintene egyeseket. És ebből a most készülő könyvből is kiderült számomra, hogy a legeslegnehezebb, a régi hitfalak leomlása mellett az lesz, hogy az újat nem fogja egyelőre ez a világ az egyénekre visszatükrözni. Ezt értitek? Itt fog megbukni az összes felszínes ezoterikus tanító és nézőpont. Már most látszik, hogy a bugyuta, mesébe illő összeesküvés elméleteken túl, illetve az „ez egy változás”, meg „fordulj magadba” ostoba közhelyeken túl nem sokat tudnak mondani, mégpedig azért, mert ők is érintettek. Róluk is most fog lehullani az a sok hiedelemmáz, ahogy azokról is, akiket vezetni óhajtanak. A most íródó szatíránknak épp ez a legfőbb tanulsága (sajnos nem mondhatom el az alapötletet, mert nagyon nem szeretném, hogy ezt most bárki idő előtt megtudja), hogy az a változás, amiről a könyv szól, és ami egy szürreális szituáció, mindenkit egyszerre érint, és ezért az emberek nem is tudnak egymásnak segíteni. Hisz ha mindenkit betemet a bányaomlás, nem lesz olyan kéz, aki le tud nyúlni és kihúzni a bennrekedteket. Aki segíteni próbál, az is csak egy bennrekedt bányász, és ez lesz az egészben a legnehezebb, ez a támasztéknélküliség, majd meglátjátok. Most még sokan azt hiszik, urai a helyzetnek, de látható, azért ez már az elmélet síkján sincs nagyon így, kevés az olyan hang, amelyik valódi irányokat mutat, a gyakorlatról már nem is beszélve. Úgy tűnik, mintha itt valami összehangolt, tudatos, felelősségteljes intézkedéscsomag kerülne kibontásra, de nem, ez a frissítés most magától fut, ugyanis ez egy, a rendszerbe kívülről bedugott pendrive-ról került a gépbe, és nyilván a rendszerelemek a maguk módján reagálnak rá. De csak ennyit tudnak tenni: reagálni, és ráadásul pontosan úgy, ahogy az új programkód ezt megköveteli tőlük.

Mindenki abban bízik, hamarosan visszaáll a rend. Én is ebben bíztam. Azt hittem, hogy a kis megbillenés csak egy olyan állapot, amit a lábam erejével kibalanszírozok. Nem ez történt, hanem az, hogy ott álltam egy napon a régi világom romjain, és úgy éreztem, ez már sosem lesz olyan, mint volt, ráadásul már nem is tud semmit igazán megmutatni rólam. Igen ám, de közben nőtt az új, amit eleinte a világ nem tükrözött rám vissza, ezért minduntalan elhajítottam, mondván, ez hazugság. Végtelenül sebezhetővé tett az, hogy meg kellett nyitnom a szívem valaminek teljesen és végérvényesen, s emiatt kiszolgáltatottá és érzékennyé váltam a külső behatásokkal szemben. De az a világ, amelyik szilánkjaival, törmelékeivel megsértett, továbbra is konkréten foszlott le rólam, míg mögötte az új meg folyamatosan erősödött. És volt egy nap, amikor az arányok megfordultak, és az új vette át a vezetést. Még nem volt olyan nyilvánvaló, még mindig több volt bennem a félelem, mint az erő. Még nem tudtam előlépni egy megerősödött belső hanggal. De már alakulgatott. Tíz évig tolt egy erő oda be magamba, annak az építménynek a legaljára, amit, ki tudja, mióta építgetek. Kemény, lehengerlő erő volt és megállíthatatlan. Tudod, piros kapszula. Most az emberiség kollektíve úgy döntött, beveszi. És hamarosan lezuhan a nyúl üregébe, bamm. Nem viccelek, ez történik. Hadész birodalmáig már itt nincs megállás. De ez az erő jó erő, szerető erő. Az új program jobb lesz a réginél, csak most, amíg frissül, az ilyen. A szeretet olyan fokát tapasztaltam meg általa, amire nincsenek emberi szavak. Olyan magasságokba tudtam eljutni, hogy hiába volt a mélység fájdalmas, ezek a pillanatok mindenért kárpótoltak. Rengeteget olvastam is ebben az időszakban, csak úgy potyogtak a kezembe a könyvek, mind megannyi tanítással, nem ezoterikus, meg filozófiai műveket olvastam, bár olyanok is akadtak, hanem legfőképp szépirodalmat. Megértettem a sorok mögött megbúvó titkos üzeneteket, olyan sorstársaim üzeneteit, akik végigjárták ezt az ébredési utat. Megértettem ezeknek az alkotóknak a sorsát, a meg nem értettségét és az emberi tragédiáját.

Rengeteg dolgom volt a lét fizikai síkján is ezzel a rendrakással, iszonyú sokat költöztem és pakoltam, minden alkalommal nagyon komoly szelektálással és lomtalanítással járt az átcuccolás, még akkor is, amikor ez egy éven belül történt. Irgalmatlanul sok kacattól váltam meg fizikai értelemben is. Leraktam ósdi szokásokat, tradíciókat, amik tespedtté tették a lényemet, teljesen és radikálisan megreformáltam az étkezésemet, kialakítottam egy nagyon szigorú napi rutint, jógával, vizualizációs gyakorlattal, mindennapos írással, amit nem igazán rúgtam soha fel – tényleg, mint a börtönben a rab, ezt úgy kell elképzelnetek. Tizenkét évig jóformán sehova se mentem, nem voltak társasági összejöveteleim, egy-két nagyon ritka személyes találkozó, félévente a fogorvos, az évi, szigorúan csak négyesben töltött rövidke nyaralásaink, a mindennapos kutyasétáltatás, és néha egy kis bevásárlás tarkította a hétköznapjaimat. Ma sincs ez nagyon máshogy. Magamban voltam, csak magamnak, nem volt más dolgom, mint Adamusszal írni az irományokat, és közben nézni oda be magamba, és bontani a falaimat. Nem létezett számomra külvilág, és ha volt is (mint például a kiköltözésünk kapcsán, hisz akkor nagyon megváltozott körülöttem a miliő, és eleinte viszonylag sok teendőm adódott), az is addigra már csak a hét éve járt magányos út egy új fejezete volt csupán, a belső történések átmeneti hordozóanyaga, semmi több.

És most itt vagyok. Nem tudom, ez pontosan hol van, de egyet biztosan állíthatok, már nem félek. Tényleg nem, azt leraktam, már nem is tudom, pontosan hol. Véletlenül elengedtem, azt hiszem, csak úgy kicsúszott a kezemből ez a nehéz bőrönd valamelyik peronon, tán az után a Nagy Félelem után nem maradt erőm tovább cipelni magammal. Ma már nem érdekel az emberek véleménye, nem tartom meghatározónak, ki mit gondol rólam. Tudod, mekkora szabadság ez? A legnagyobb. Nem akarok senkihez sem tartozni a régi módon, se gyerekhez, se férjhez, se csoportokhoz. Nem akarok senkinek a valakije lenni. Imádok egyedül lenni, nagyon jóban vagyok önmagammal. Nem hiszek egy rajtam kívül álló istenben, mert megértettem, ez a rendszer egy önmagában levőség szubjektív megélése, egyszerűen megtapasztaltam, önmagunkban vagyunk mindannyian, egymásban a mindenségben, nincs rajtad kívül az égvilágon semmi, de tényleg semmi, még a nirvána sem – hidd el, drága barátom. Miközben megéreztem, van valaki, akit a világon mindennél jobban szeretek, és aki úgy szeret, hogy arra nincs szó, s aki ugyanúgy átment ezen az egészen, és aki pont ugyanúgy nincs, ahogy én sem vagyok, ám ugyanúgy van, ahogy magam is. És hogy ez valami olyan igazság, ami lám, kitartott bennem, túl tudott nőni ezeken a romokon, és megtartott végig. Ez a végtelen, leírhatatlan, kölcsönös szeretet. Milliószor elestem, összeomlottam, elvesztem, de ez a szeretet mindig felemelt. Azt hiszem, ez emelget, amióta csak tudok magamról.

És ez igenis már egy teljesen más élet, egy teljesen más megtapasztalás, és bár ugyanazon a földön állok, mint harminc éve, de azt kell mondjam, mégsem: mert érzem a talpammal, hogy ez valamilyen másféle anyagból van. És a mindenség időmértékével már csak másodpercek kérdése, hogy egész csoportok érezzék meg ugyanezt. Leomlanak a hitfalak, és ami mögötte láthatóvá válik, az valóban egy új élet lesz az új emberrel, új valósággal, egy teljesen másik dimenzióban. Ne hidd el nekem, hogy mindez így történik, járj utána magad, pár lépés és meglátod, ha még nem láttad te is meg. Meggyőződésem, van egy csoport, aki szintén jóval a tömeg előtt jár. Könnyű lemérni: van a szívedben félelem? Ezt nagyon alaposan és őszintén vizsgáld meg. Ha nincs, akkor te már csak segíteni vagy itt, de akkor meg érezned kell azt a leírhatatlan szeretetet, ami egész egyszerűen most teljesen elönti a világot, mint valami kozmikus érzéstelenítő a nagy műtét előtt. Sokan fogják ezt érezni, és nem is fogják tudni, ez már az új illata. Jön a tavasz, most régi és új egy kicsit még a tavaszi fagyokkal összekeveredik, mert ez egy bontásos építéses folyamat, ahogy már a Notre-Dame-os cikknél írtam tavaly. Kitartást kívánok ehhez a nagy munkához, és tiszta szívvel és legfőképp kellő alázattal segítsétek azokat, akik most nagyon elvesznek, mert sokan lesznek, és nagyon nem fogják érteni, mi történik velük. Reméljük, nem maradnak túl sokan a romok alatt, azonban sajnos mást nem tehetünk értük, minthogy megmutatjuk, hova lehet eljutni, ha az ember nem adja fel. Mindenesetre nehéz, hosszú, fájdalmas és véres folyamatra kell felkészülni: igen, mert ez most egy igazi újjá-születés.

– LD – (Illusztráció: Nancie King Mertz)