Légy a templomban

Néha van az úgy, hogy épp az választ el attól, amit el szeretnél érni, amin keresztül eljuthatnál a célodhoz. Mint a buta rabok börtönlázadásánál: egyikük embertelenül sok munkával és hihetetlen rafinériával megszerzi a kapu kulcsát, megadja a jelet a többieknek, akik megrohamozzák a kaput, bedugják a zárba a kulcsot, a tömeg megtölti a kicsike teret, és a kapunak feszül. Csakhogy a kapu nem nyílik. A tömeg még jobban nekiveselkedik, összetömörödik a kapu előtt, tiszta erőből nyomja, de nem, a kapu még erősebben ellenáll. S ha ekkor valaki elkiáltaná magát: gyertek el a kaputól! – arra senki sem hallgatna, hisz dehogy megyünk el a kaputól, amikor épp előre akarunk, oda a kapun túlra menni. Igen ám, de a kapu befelé nyílik, tolva nem lehet rajta kijutni, s hiába ez az a kijárat, ami a szabadsághoz vezet, most épphogy fogva tart. S ez a kapu nem más, mint az elme.

Ha a szellemi erőket a hiú, emberi ego szolgálatába állítjuk, nem teszünk egyebet, mint ezek a buta rabok. Csodás, a végtelenről szóló tanok csonkulnak meg a szűkös, ám csillogó látványkonyhák kuktáinak töredezett körmű, tömpe ujjai közt, az emberek félnek a jövőtől, nem értik a múltat és csak az ellenségképekkel kitapétázott, tömött társalgókban képesek ingatag egyensúlyukat a jelenben megtartani – amíg a csacsogó massza újra nem billen egyet valamerre. Mindennél fontosabb, ki vezeti az országot, az embereket, de senki nem törődik azzal, hogy ki fogja vezetni a lelkeket. Itt áll a világ egy hatalmas része valós, a gyakorlatba is átültethető szellemi útmutatás nélkül: a régi korok tanai elkopóban a sok fogdosástól, az újakat meg még nem fedezte fel magának a tömeg. De egy napon kénytelen lesz, a technika szédítő fejlődése meg fogja bontani a realitásba vetett hitüket. Az elménk elhiteti velünk, hogy a valóságot észleljük, jóllehet épp ez az elme fog egy napon ablakot nyitni arra, hogy ez mennyire nem volt így, megmutatván számunkra valami egészen mást. Itt van minden az orrunk előtt, de csak tolja a tömeg bambán a börtönkaput anélkül, hogy hátralépve megnézné, miért nem akar az végre kinyílni a végtelen szabadság felé.

Kis templomi koncerten voltunk a gyerekeimmel nemrég, lányom hegedűtanára és az én egyik tanítványom játszott együtt, gyönyörű volt. Ültünk, hallgattuk a zenét, mikor látom, egy légy köröz a padok közt. Sokszor írtam már ezt a hasonlatot, de talán nem elégszer: a légy és a hegedűművész egy térben volt, egy időben. Csakhogy a légy mit sem sejtett arról, itt koncert folyik. Nem volt ennek tudatában, számára a muzsika valami teljesen mást jelenthetett, mint számunkra. Nem tudja, mi az, hogy hegedű, hogy koncert, nem ismeri Schubert Szerenádját, sőt, még azt sem képes felfogni, egy templomban van. Én és a légy a valóság ugyanazon pontján voltunk ugyanabban az időben, mégis két teljesen más realitásban. Most maga a világ volt ott különböző, vagy a mi érzékelésünk? Na ugye. És a kérdés ebből magától adódik: nem lehet, hogy én ott a templomi koncerten Schubert gyönyörű muzsikáját hallgatva, akárcsak a légy, ennek a realitásnak csupán egy kis szeletkéjéből részesültem? Nem lehet, hogy ahogy a légy kicsiny légytudata nem észlelte a szerenádot, úgy az én apró emberi tudatom meg nem észlelte annak a valóságnak egy még magasabb dimenzióját? Dehogynem. A magasabb rendű világ nem a miénken túl van, ahogy az én valóságom sem a légy valóságán túl van, hisz egyazon valóságban voltunk együtt jelen. A halál után nincs élet, ugye ezt már számtalanszor megbeszéltük, hisz ennek logikailag nincs semmi értelme. A halál az emberi létképzet következménye, ergo csak illúzió. Ugyanígy nincs végtelen lineáris tér, a tér rétegzett, s nem horizontálisan végtelen. A Föld sem egy hely, hanem az is egy képzet, egy tudatállapot, egy érzékelési mód, amit mi most magunknak egy kollektív absztrakcióval világképünkként megalkotunk, azaz egy ugyanolyan szemléletmód eredménye, mint a légynek a sajátja. A légynek a térben kellene máshová mennie, hogy megértse a koncertet, vagy inkább a saját fejében kellene egy tudatugrást létrehoznia? Erre nyilván nem képes, amíg a légytudat határozza őt meg. Csakhogy mi emberek vagyunk, és miután képesek vagyunk magunkról így, objektíven nyilatkozni, ott van bennünk a zár, amit könnyedén kinyit a szívünkbe rejtett kulcs, persze csak ha nem feszülünk neki a kapunak, mondván, az emberi létállapotból kell meghatároznunk az ember felettit. Ahogy rálátunk a légyre, úgy látunk rá önmagunkra. És épp arrafele nyílik az ajtó, abba az irányba, ahol a mindenkori szemlélő énünk lakozik, aki most is nézi ezt a kis embert. S amint nem terheljük le az elménket az érzéki világ illúzióival, mert már nem kérünk a hamis túrógombócból, az automatikusan megnyitja kapuit oda, ahol talán mélyebben megértjük pirinyó földi életünk kis kamarakoncertjeinek gyönyörű harmóniáit.