Légy résen

– Gondolatok Murakami Haruki: 1Q84 c. könyve kapcsán –

“– Akár ugyanabba a világba érkeztünk, ahonnan indultunk, akár egy teljesen újba, ugyan, mitől kellene rettegnünk? Ha új megpróbáltatások várnak ránk, csak megint le kell győznünk őket. Ennyi az egész. És legalább már nem vagyunk magányosak… Azáltal, hogy összetalálkoztunk, beteljesedett ideérkezésünk célja. Ez egy veszélyes hely. Te pedig tudod, hol a kijárat.
– Szerintem igen. Ha nem tévedek.”

Egyre nő az emberek körében valami megfoghatatlan, feszült várakozás. Még azoknál is tapasztalom ezt, akik a világ minden kincséért sem lépnének le a pragmatikus materialista racionalizmus szűk, előre lebetonozott ösvényéről. Nő-nő ez a feszültség, aminek csak egy mélyen rejlő kollektív tudás fektetheti le ilyen széles körben az alapját. Mint a kisgyerek esetében a fokozódó izgalom karácsony közeledtével. Tudja, hogy valami történni fog, hisz minden erre utal: a kivilágított utcák, valami halványan derengő tavalyi emlékkép, a szülei néha furcsa és számára még érthetetlennek tűnő meséje Jézusról, csodavárásról, ünnepről, de nem is ez számára az igazán meghatározó, hanem a felszín alatt mozgolódó készülődés mindenre kiható rejtett izgalma. Tulajdonképpen ezt érzi a gyerek, és a felszín feletti eseménysor csak a benne is megjelenő izgatott várakozást támogatja meg egyfajta mentális állványzattal. Sokan most azért izgulnak, hogy ne történjen semmi. Még többen azért, hogy történjen már végre valami. Ám mindkét csoport biztosan érzi, valami zajlik a mélyben: ott lent, a láthatatlan régiókban bugyog már a víz – ami ebből következően biztos, hogy hamarosan a felszínt is mozgásba lendíti, mi több, a fazék fedelét is nagy zajjal lerepíti.

“– Mindketten azért jöttünk el ebbe a világba, hogy összetalálkozzunk. Mi magunk sem tudtunk róla, de ezzel a céllal érkeztünk. Mindenféle nehézségeken kellett túljutnunk. Logikátlan és megmagyarázhatatlan eseményeken. Furcsákon, véreseken, szomorúakon. Néha szépeken. Ígéretet kértek tőlünk, mi megtettük ígéretünket. Próbára tettek, mi kiálltuk a próbát. Így teljesedett be ideérkezésünk célja. Most azonban veszély közelít… A nyomunkban vannak. Egész közel. Hallani lehet a lépteiket.”

Erre az eseményre azonban nem árt felkészülni. Pont úgy, ahogy az ember a közelgő viharra felkészül. Becsukja az ablakokat, bezárja az állatokat, beviszi a kiteregetett ruhákat, kihúzza a tévét a konnektorból, kikapcsolja a számítógépét, s gyertyákat vesz elő egy estleges hosszabb áramszünet esetére. Majd ha mindezzel megvan, nincs is más dolga, mint a biztonságossá vált házában ülni és várni. Ám sokan egyáltalán nem figyelik a meteorológiai előrejelzéseket, mi több, még az égre is restek feltekinteni. S aztán csodálkoznak, ha „váratlanul” lecsap rájuk a vihar, s netán súlyosan megsebesülnek, vagy beléjük csap a villám. Mindig van olyan, aki a vészjelzéseket hallván csak legyint: ugyan, milyen viharról beszéltek? Nem lesz itt semmi, hisz kristálytiszta az ég! Csakhogy általában épp közülük kerülnek ki a viharvert áldozatok, akiket aztán úgy kell innen-onnan másoknak kimenteni a bajból – már ha ez egyáltalán sikerül. Sokszor épp azok szenvednek balesetet, akik azt hiszik, őket aztán nem érheti soha bántódás, s ezért nem is kellően elővigyázatosak. Akinek van gyereke, pontosan tudja, mikor jön el az a pont, amikor a szülő tisztán látja, ennek a játéknak bizony sírás lesz a vége. És általában a jóslat be is igazolódik. Körülnézek a világban, és ugyanezt érzem: sírás lesz ennek a vége, mégpedig nagyon nagy. Ámde azt is tudja minden bölcs szülő, hiába minden szó, csak a személyes tapasztalat fogja meggyőzni az oktondi gyereket arról, hogy hol (volt) a határ. Ennek ellenére kevés gondviselő tudja megállni, hogy ne szóljon, amikor azt látja, a gyerek nem képes az orránál tovább nézni, s a viselkedésének következményeit egy szélesebb perspektívából felmérni, valamint a helyzetet teljes egészében átlátni. Mindenesetre, én tudatosan élek úgyszólván a meteorológia adta előnyökkel, és ha a műszerem vihart jósol, mi több, már látom is, hogy gyülekeznek a viharfelhők, bizony felkészülök: mert megtapasztaltam, nincs is annál rosszabb érzés, mint mikor a vész beköszöntével utólag felfogjuk, egy kis odafigyeléssel, előrelátással és kellő önuralommal a minket ért károkat könnyedén elkerülhettük volna. Ráadásul most a lelkünk a tét, s nem pedig a háztetőnk. Mégis sokan ennek ellenére egyáltalán nem törődnek a figyelmeztető jelzésekkel, s kigúnyolják azokat, akik becsuknak az ajtót-ablakot, kihúzzák a tévét s gyertyát tesznek az asztalra. Holott abból még senkinek sem származott kára, hogy felkészült a viharra, még ha az netán mégis elkerülte a házát. Azonban most ennek nagyon kicsi a valószínűsége.

“Aomame napjai úgy teltek a nyár közepén, hogy mindezt folyton észben tartotta. Ilyenkor az emberek igazi nyári pihenőjüket töltik, sok üzlet leeresztette a redőnyt is, úgyszólván csak lézengenek az utcákon. Kevesebb az autó, a város elcsendesedik. Néha az ember azt sem tudja, hová került és megkérdezi magától: létezik ez egyáltalán? Ha meg nem, hol keressük a valóságot? Aomaménak fogalma sem volt róla. Épp ezért nem tehetett egyebet, mint hogy elfogadja az egyetlen valóságnak azt, ami van, és összeszedve minden erejét, valahogy átverekszi magát rajta.
Nem félek a haláltól, állapította meg magában ismét Aomame, csak az félelmetes, ha kicsöppen valaki a valóságból, mely elhagyja őt.”

Én nem jósolok konkrét dátumokat a változás, a vihar bekövetkeztét illetően, holott van pár megadott, kitüntetett nap nekem is a naptáramban, amit évekkel ezelőtt bejegyeztem, csakhogy szeretném a dolgokat már onnan vizsgálni, ahonnan egyben látok rá az eseményekre, lehetőleg a legnagyobb felületen, s e pontból az ilyesfajta számítgatás talán értelmét veszti. Mindenesetre nem kell már sokat várni, ezt bizton állíthatom. A váltás emberi számítás alapján már csak pár pillanat és megtörténik: a színpad átfordul, a könyv e mostani vaskos kötete bezárul; s az, hogy ebből ki mit tapasztal majd meg, csak azon múlik, éppen hol lesz tudatilag a fordulópont, az Eseménypont bekövetkeztekor. Kilép a könyv cselekményéből, vagy benne ragad üres karakterként a hamarosan becsapódó kötetben.

“Nem én zavarodtam meg, hanem a világ.
Ez az. Rendben van.
Egy adott időben, valamikor az én világom megsemmisült, vagy kivonult innen, és egy másik lépett a helyére. Vagyis az én tudatom még az eredeti valósághoz kötődik, de közben a világ maga már mássá vált. A változás azonban jelenleg még csak korlátozottan jelenik meg. Az új világ nagyrészt azon mód folytatódik, abból az eredetiből kiindulva, amit eddig megismertem. Épp ezért az életet többnyire nem éri jelentős hátrány (legalábbis eddig). Viszont ha a „változó rész” így halad tovább, a környezetemben valószínűleg további nagy eltérések adódhatnak. Ha viszont tényleg úgy történt (ahogy feltételezem), vagyis a világ, amelyben állok, tényleg kicserélődött, akkor ez pontosabban hol, mikor és hogyan esett meg?”

Mindaz, ami történik, egy nagyon lassú folyamat betetőződése, mint mikor egy hosszú folyosón elsétálsz a kijáratig. Végig a kijárat lesz a szemed előtt, hisz afelé haladsz, mégis a meghatározó élményed a séta közben a folyosó valósága lesz, ami továbbra is annak az épületnek a része, amiből kilépni szándékozol. De épp e hosszú folyosó segít abban, hogy ne legyen számodra traumatikus a váltás, ez olyasmi, mint egyfajta kiegyenlítő rendszer. Az a jó, ha nem élsz meg hirtelen változást, hidd el! Emiatt nem szabad elkeseredni: ha egy 39 fokos épületből készülsz kilépni a szabadba, ahol jelen pillanatban 24 fok van, akkor jársz a legjobban, ha fokozatosan, egy egyre hidegebb folyosón áthaladva, szépen észrevétlenül éled meg a 15 foknyi hőmérséklet különbséget. „Nem történik semmi, s félő, nem is fog!” Ugyan, csak most a kiegyenlítő folyosón haladsz végig, s az ilyen hosszú, pont a te érdekedben. Ám nemsokára kint leszel a szabadban, meglásd, ugyanis előtted valóban megnyílik egy kapu. S ha pont akkor ott vagy, egyszerűen automatikusan átesel rajta, de az is lehet, csak épp meglátod a távolban a kaput, csakhogy zárásig már nem éred el, s még az is előfordulhat, hogy most e körben meg sem tapasztalod, hogy egyáltalán volt itt bármiféle kapu, csak a zajló események sodrásában vergődsz azok elcsitulásáig látszólag tudatosan, ám mégis öntudatlanul. Magyarán csak az lesz képes kilépni, aki a nyitásig elsétál a többzsilipes kisebb kapurendszereken átvezető folyosón a Nagy Kapuig. Hiszen sosem a kapu jön el hozzád, mindig neked kell elsétálni oda, ahol az van, és ahol majd egy pillanatban megnyílik. Lassan kell tehát valóságot váltani, szinte észrevétlenül, a halálélmény feloldozásával, s nem egy hirtelen váltással, ami megint csak kirepítene a valóságból – csakhogy most egészen vissza a kezdőpontra.

“– Ha felvirrad, te szépen elmész innen, Tengo! Míg el nem torlaszolják a kijáratot. … A légből szőtt gubó nem eljön valahonnan. Várhatsz rá bármennyit, nem jön el.
– És te tisztában vagy ezzel.
– Mert én egyszer meghaltam – felelte a lány. – Meghalni gyötrelmes. Sokkal gyötrelmesebb, mint képzeled, Tengo. És végtelenül magányos. Annyira magányos, hogy szinte csodálattal adózunk: nahát, hogy ez ember ennyire magányos lehet. Ezt jól jegyezd meg! Csakhogy, Tengo, végül is, ha egyszer nem halunk meg, akkor új életre se kelhetünk. … De előfordul, hogy az ember élve néz szembe a halállal.”

Onnan lehet a legpontosabban lemérni, hogy milyen közel vagy a kapuhoz, azaz sikerül-e majd akkor lelépned a robogó vonatról, amikor egy pillanatra annak ajtaja és a táj egy síkba kerül – ahová csak egyszerűen át kell lépned teljes biztonságban –, hogy a benned lévő világ és a körülötted lévő milyen viszonyban van. Ha azt érzed, kezd teljesen egybemosódni a kettő, az azt jelenti, hamarosan ott „kint” is meglátsz valamit, ami benned született, s épp ezért ebből az egész őrült álomból hazavezet, mint Alice-t vagy Dorkát a saját történetvezetése. Már Pelevin T.-je kapcsán említettem, hogy mennyire meglep, hogy amit épp megélek, valahogy mindig megjelenik a külső valóságomban is, mintha valóban egy bennem lévő vetítőgép kivetítene most mindent belőlem e világ falára. A helyzet azóta csak fokozódott, jelenlétem e világban, hogy úgy mondjam, immár csak e vetítőként meghatározható számomra. Ami bennem van, és amiben benne vagyok egyetlen minőséggé vált, egy olyan buborékká, ami hamarosan végleg kifordul: azaz nem én fogom azt megélni, benne csücsülök egy valósággömbben, hanem mindaz, ami jelen pillanatban még körülvesz, záródik bele e gömbbe, hogy aztán majd emlékeztetőül a polcra tehessem. No persze nem én, az emberke, hanem Én, pontosabban mi, akik most önmagunkra ébredünk egy gyönyörű egységtudatban. Murakami regényében ez a kettősség úgy jelenik meg, mint maza és dóta: a valódi én és annak árnyéka. A befogadó és az észlelő. Ami így egyben tulajdonképpen egy átjáró egy másik világba. Te most kamerával rögzítesz egy szűk látószögű képet: ez a te éned, aminek azonban egy kiterjedtebb nézőpontból része vagy te magad is a kameráddal. Ezért fontos, hogy tudatában légy a valóságba szőtt valóságodnak, ami tulajdonképpen körül vesz téged, mint egy regényben szereplő regény, ami végső soron az alapregényre reflektál. Murakami Haruki jól példázza ezt számunkra, hisz művében szerepel a Légből szőtt gubó c. regény, mint a történetben lévő olyan történet, ami magába foglalja végső soron az egész trilógiát. S ennek a rendszernek megint csak egyetlen egy megoldó kulcsa van: az olvasó, a mindenkori észlelő, jelen esetben te magad. Az egyetlen tudat, ami azt mondja: én.

“…a Légből szőtt gubó nem az a típusú írás, mely azért jött létre, hogy egyedül a szerzője értse és kész. Ha csak arról volna szó, hogy a saját szemmel látott, vagy átgondolt dolgokat dokumentum gyanánt rögzítse, ahhoz elég egy emlékeztető feljegyzést készíteni, nem kell körülményes irodalmi formába önteni. Viszont ez az írás mindenképpen feltételez valakit, egy másik embert, aki kézbe veszi és elolvassa. Épp ezért annak ellenére, hogy a Légből szőtt gubó nem irodalmi igénnyel íródott és sok naivitás van benne, megvan benne az a vonzerő, ami meg tudja ragadni az embert, felkelti az érdeklődését. Viszont ez a másik ember különbözik attól az általános értelemben vett olvasótól, aki a modern irodalmat rendszeres figyelemmel kíséri…
Ha így van, akkor miféle olvasót feltételezett a szerző?
Tengo természetesen nem jött rá. Csak annyit értett belőle, hogy ennek az egészen eredeti fikciónak, mely ékességet és selejtet egyaránt sodor magával, van még valami megfoghatatlan és különleges célja.”

Murakami Haruki regénytrilógiája tehát egy olyan regény, ami – nem meglepő módon – ismét egy modern, könyvben a könyv történet. Ami azt a hármas rendszert mutatja be, aminek átlátása nélkül nagyon nehéz lesz bármit is a helyén kezelni. Meg kell ugyanis érteni, mi az épület, mi az áthidaló folyosó és mi a szabad tér hármas valósága, s ezt egy rendszerben átlátni. Hiszen aki ezt az alaprajzot nem látja egyben egyelőre egy térképen, kilépni sem tud, mert már annál a fogalomnál elakad az épületben bolyongva, hogy mit jelenthet az, hogy „kint”. Lefordítva ezt a hármas rendszert a mostani emberi viszonyokra: van egy világ, amiben te megéled a magad úgynevezett személyes „történetét”, ami azonban egyszer csak egy az egyben megjelenik körülötted (ez pont olyan érzés, mintha belelépnél a saját szubjektív világodba leváltva ezzel az eddig objektívnek hit valóságot). S idővel azt veszed észre: ez a belőled kivetülő valóság foglalja már magában mindazt, amit eddig a rajtad kívül lévő világnak gondoltál. Az lett a kisebb halmaz és a benned lévő a nagyobb. Ennek mindennapos megtapasztalása jelenti azt, hogy elértél a kapuhoz. És ha ezt az átfordulást megélted, azonnal találkozni fogsz valakivel, akit eddig a folyosón csupán szubjektív valóságként élhettél meg – csakhogy immár igazi, kézzelfogható fizikai találkozás formájában, két világ határán. Aki az ajtó mögött áll, és aki előtte, csak a küszöbön tud kezet fogni úgy, hogy egyelőre megmaradjon önmaga közegében. Magyarán kölcsönösen be kell nyúlni egymás világába ahhoz, hogy a találkozás megélhető legyen. Amíg ez nem történik meg, csak papírmasé figurákkal, árnyalakokkal tudsz kapcsolatot létesíteni, akik szintén csak a te árnyékodat képesek észlelni. Ám ha már tudatában vagy a valóságod illuzórikus voltának, mi több, meg is tapasztalod azt, biztos lehetsz benne, elindultál a dimenzióváltás folyosóján.

“– Vagyis akkor – kérdezte Tengo saját magától – ez itt egy regény világa? Én valamiféle működésnek köszönhetően elszakadtam a valóságos világtól, és bekerültem a Légből szőtt gubó világába? Mint Alice, aki belepottyant a Nyuszi lyukába. Vagy pedig a valóságos világ alkalmazkodott a Légből szőtt gubó történetéhez, és alakult át pontos másává? Arról lenne szó, hogy az eredetileg létező világ – az a jól megszokott világ, melyben csak egyetlen hold van – már sehol sem létezik?
(…)
– A lényeg azonban, hogy a regény, a Légből szőtt gubó óriási segítséget jelent a helyzet megfejtéséhez.
Minden ezzel a regénnyel kezdődik.
És egyáltalán nem jelentéktelen szerepet kaptam ebben a regényben. Sőt, talán még azt is mondhatjuk, hogy én vagyok az egyik főszereplő.
Aomame körülpillantott. Egyszóval én a Tengo által létrehozott regényben vagyok, gondolta magában. Bizonyos értelemben benne az ő testében. És a nő ráébred: úgy is mondhatjuk, hogy a teste templomában vagyok. (…) Ahogy ezt végiggondolta, Aomamét végre valami kis melegség öntötte el. Elvégeztem a rám bízott feladatot. Kétség sem fér hozzá, hogy nehéz küldetés volt. Eléggé féltem is. De a háborgó mennydörgésben hideg fejjel, hiánytalanul elvégeztem a munkát. Úgy, hogy közben valószínűleg Tengo is figyelt. Aomame büszkeséget érzett. (…) Én most benne vagyok Tengoban. Testének melege vesz körül, szívverése kalauzol. Logikája és szabályai is irányítanak. Meg minden bizonnyal szövegének stílusa is. De hisz ez csodálatos. Ez, hogy benne lehetek.
Aomame a földön ülve becsukja a szemét. Orrát a könyv lapjai közé dugja, és beszívja annak szagát. A papír szagát, a nyomdafesték szagát. Csendesen rábízza magát az ott hömpölygő áradatra. Hallgatja Tengo szívverését.
Ez itt az ő királysága, gondolja.
Én készen állok a halálra. Bármikor.”

A fent említett várakozás azonban nemcsak valami megfoghatatlan történésben ölt testet az emberek gondolatvilágában. Van ennek egy sokkalta fontosabb vonatkozása is, ami szintén nem véletlenül bukkant fel egyfajta potenciálisan megvalósuló lehetőségként. Sokan várják most ugyanis az úgynevezett földönkívüli testvéreink megjelenését, míg mások meg ezzel egy időben próbálják ezt a várakozást minél nevetségesebb színben feltüntetni. S csak kevesen vannak, akik úgy gondolják, a földön-kívüli testvérek legfőbb tulajdonsága épp az, hogy e síkon túliak, azaz nem e rajzlap szélén élnek, netán egy másik rajzlapon, hanem a lapon túl: azaz egy, e sík rajzlaphoz képest térbeli helyen. Ezt már annyiféleképp próbáltam megmutatni, ám néha azt érzem, nagyon kevesen értik és legfőképp érzik meg e felfogásbeli különbség lényegét. Ha egy rajzlapra én ráhelyezek egy bonyolult térbeli formát, az csak valamely kétdimenziós metszetében lesz képes megjelenni a síkban. Azaz annak, aki valóban látni szeretné magát a térbeli formát, egyetlen esélye van: neki magának kell kilépni a lapról a térbe. Állandóan azt várja el az ember, hogy minden az ő léptékéhez, korlátolt észleléséhez, véges gondolati sémáihoz igazodjék, ami tulajdonképpen minden esetben meg is történik, de neki ez sem elég, mert úgy képzeli, a rajzlapon megjelenő magasabb minőség egy bonyolultabb rajz lehet, semmi több. Mert számára a világ véget ér e rajzlappal. Csakhogy egy magasabb rendű létforma miután épphogy jóval több annál, mert egy másik dimenzióban határozza meg magát, a lapról egyszerűen nem érzékelhető a maga teljességében. Ettől még egyértelmű, hogy „jönni fognak az ufók”, mert saját „érkezésüket” csodásan felvezették, csak ne várjuk már el egy világhíres szimfonikus zenekartól, hogy a vásári szekér-zoknibábszínház paravánja mögött, kezükre húzott kezdetleges bábokkal fütyörésszenek nekünk a falu koszos kis főterén. Aki valóban kíváncsi a zenészek csodás muzsikájára, kénytelen lesz ellátogatni a hangversenyterembe, és nem toporzékolhat a háza előtt a porban, hogy micsoda dolog, miért nem jönnek ide játszani. Végtelen és buta gőg az emberek részéről ez a fajta fals öntudatból származó hozzáállás, miközben még mindig arra várnak, hogy valaki más mondja meg nekik a „tutit”: kétes eredetű „kontakták”, ezoguruk, politikusok, hírgyártók, tudósok – bárki, csak ott kint legyen, és erősítse meg őket valamiben, amiben, lám, maguk sem hisznek, különben nem kellene állandóan ez a külső támogatórendszer.

“Mikor a falióra fél hármat mutatott, Aomame már a regény kétharmadánál járt. Akkor becsukta a könyvet és megpróbálta szavakba önteni azt, amit határozottan érzett. Abban a pillanatban, ha kinyilatkoztatásnak nem is nevezhetnénk, azért egy meggyőződéshez közeli gondolat született meg benne.
Engem nem csak úgy véletlenül transzportáltak ebbe a világba.
Ezt állította a gondolat.
Azért vagyok itt, mert itt kell lennem.
Eddig azt gondoltam, én valami külső akarat működése folytán kerültem az 1Q84-es év világába. Hogy valamilyen okból átállították a váltót, így a vonat, amin utaztam, letért a fővágányról, és belefutott ebbe az új, furcsa világba. És hogy egyszer csak azt vettem észre, itt vagyok. Ebben a világban, ahol két hold lebeg az égen, és apró emberek járnak-kelnek. Ebben, ahol bejárat van, de kijárat nincsen. …
Nem puszta passzív létező vagyok, akit valaki másnak az akaratából, szándéka ellenére transzportáltak ide. Részben nyilván ez is igaz. Ugyanakkor magam is azt választottam, hogy itt legyek.
Hogy itt vagyok, az saját szabad döntésem is.
Ittlétem oka világos. És csak egyetlen oka van. Hogy esélyem van találkozni és összekerülni Tengóval. Ez az oka annak, hogy ebben a világban létezem. Illetve, ha fordítva nézzük: ez az egyetlen oka annak, hogy ez a világ létezik bennem. Ez olyan örökké ismétlődő paradoxon lehet, mint egymás felé fordított, örökké egymást mutató tükröké: benne vagyok ebben a világban, és bennem van ez a világ.”

S hogyan, mikor jelennek meg a földönkívüliek, mikor történik meg a várva várt újbóli „isteni beavatkozás”? Pontosan akkor és úgy, ahogy Murakami Haruki ezt a regényében bemutatja: mikor a világainkat átjárhatóvá tesszük, mégpedig élő hidak segítségével. Ha maradunk a rajzlapos példánál, ez csak annyit jelent: az emberek a lapon rajzok. A magasabb rendű civilizáció tagjai a lap mellett azonban térbeli bábuk. Ezek a bábuk most közelítenek a lap széléhez. Majd rálépnek a lapra. Semmi más nem fog ekkor belőlük látszani, mint egy fura formájú körvonal és egy árnyék. Majd pár rajzolt figura ezzel egy időben lassan kiemelkedik a lapról, maga is felvéve az eredeti, 3 dimenziós bábualakját. És ezzel segít oda, arra a pontra irányítani a lapon fekvő alakok tekintetét, ahol már nincsen lap, ahol elkezdődik ehhez képest a tér. És aki erre megérett, követve példájukat, maga is feláll. S ekkor meglátja a lapra lépett „testvéreket”. Aki a lapon marad, de képes már arról felnézni a térbe, torzítva ugyan, de látni fog valamit, ami számára nehezen lesz értelmezhető, mert egy sík lapról, s fekve kell értelmeznie egy térbeli látványt. És bizony lesznek olyanok is, akik semmit, vagy csak ezt a lapon kivehetetlen, egyre gyarapodó és növekvő árnyékot fogják látni a terebélyesedő térbeli alakzat nyomán. Vagy még azt sem. Magyarán meglátásom szerint az Esemény 3 síkon lesz észlelhető: megjelenik egy furcsa árnyék a valóságban; megjelenik egy eddig nem tapasztalt dimenzió, egy új, még soha ebben a formában nem tapasztalt alakzat; valamint megjelenik a felemelkedett ember számára az új világ a maga teljes valóságában, alapján a réginek, ami ott maradt sík lapként. Az első esetben mindenféle furcsa, abszurd és hihetetlen dolgot, repülő objektumokat, különféle érdekes égi jelenségeket, politikai szappanoperát lehet majd tapasztalni, sok-sok a rajzlapra vetülő bolondériát. A második esetben konkrét megélések, személyes tapasztalatok, szubjektív találkozások kísérik az eseményt, míg a harmadik csoport számára mindez az újjászületés, a valóságváltás s a találkozás igazi, fizikailag megélhető élményét fogja jelenteni. Egyetlen esemény három síkon, három tudati szinten megélve. Mindenkinek aktuális érzékelési állapotától függően. De az biztos, valamit mindenki érzékelni fog, mint a viharban a kert lakói. Nekem, aki már egy jó órája láttam az előrejelzést, hogy jön a vihar, felkészültem és tudom is, mi az a vihar, mi okozza és milyen a lefutása, teljesen mást jelent majd, mint a frissen kikelt rigófiókának, aki életében először él meg vihart – ha egyáltalán túléli. S én aztán hiába magyarázom neki, hogy készüljön fel, mert kemény dolog közeledik, nemhogy a szavaimat nem értené meg, de talán még engem se lenne képes önmagam teljességében érzékelni. Pedig látszólag magasabban van, mint én… Csak azok értik meg tisztán egymást, akik azonos módon határozzák meg magukat. Lefelé még csak-csak, de felfelé az út szinte alig járható. Azonban ha felemeljük magunkat a lapról, csodás, magasabb rendű kapcsolatokra tehetünk szert, akár a most „földönkívülinek” titulált létformákkal egy „harmadik típusú találkozást” is megélve, ami így már nem is lesz olyan sci-fibe illő élmény. De ennek a lehetőségét igenis nekünk kell önmagunkban megteremteni.

“Nem vagyok magányos, gondolta Aomame. Össze vagyunk kapcsolva. Bizonyára az által, hogy egyszerre vagyunk részei ugyanannak a történetnek.
És ha ez a történet nemcsak Tengóé, hanem az enyém is, bizonyára én is tudom írni. Képes vagyok akár hozzáírni, akár átírni benne valamit. És ami a legfontosabb: saját akaratom szerint határozhatom meg a végkifejletet. Nem igaz?
De vajon hogy lehet az ilyesmit kivitelezni?
A módszert még nem ismeri. Csak azt tudja, hogy biztos megvan ez a lehetőség. Mindez jelenleg nem több, mint konkrétumokat nélkülöző forgatókönyv.
Mi ketten egy csapat vagyunk. … Kettőnk akarata – vagy az akaratot tápláló áramlat – összeolvadt, hogy létrehozza és előrevigye ezt a szerteágazó történetet. Mindez bizonyára valahol a láthatatlan mélyben zajlik. Ezért lehetünk eggyé összekapcsolva akkor is, ha nem találkozunk. Mi hozzuk létre a történetet, minket meg a történet mozgat. Erről lehet szó.”

Egy szó, mint száz, aki hallja és érti is a szavam, valamint képes arra, hogy meglássa, ki is szól általam hozzá, készüljön, mert bár még a felhők nem takarták el teljesen az eget, de az előrejelző állomás azt prognosztizálja: hatalmas vihar közelít, orkán erejű széllel, jégesővel, félelmetes villámlással, mennydörgéssel. Aki csak teheti, vonuljon lassan biztos menedékbe. Ami nem más, mint annak fokozatos és egyre erőteljesebb megélése, hogy a bent és a kint egybemosódik, hogy az „én” már nem különül el, hanem az a világ, amiben benne foglaltatik, lényegében egy önmagából kivetülő panorámakép. Mert így a viharos események egyre feszültebb, villámló-dörgő áradatában nem fogja elveszteni egyetlen kincsét: önmagát. Ami már így független a 2 dimenziós rajzlap valóságától, hiszen a menedékkészítés nehéz munkája során sikerült végre résmentesen körberajzolnia magát és kivágnia a papírról ezt a zárt formát, ami így lassan elkezdhet a térbe emelkedni. Hogy aztán a vihar utáni szivárványon ez a felemelkedett lélek átléphessen a térbeli létezés másfajta, magasabb rendű módja felé.

“– Ha üresség keletkezik, valami eljön, hogy betöltse. Mindenki ezt csinálja.
– Mindenki ezt csinálja?
– Ezt bizony – jelentette ki Tengo apja.
– Te milyen ürességet töltesz be?
Az apja gondterhelt arcot vágott. Hosszan lecsüngő szemöldöke eltakarta a szemét. Aztán némileg lenézően mondta:
– Te nem érted?
– Nem értem.
Az apa orrlukai kitágultak, egyik szemöldöke kissé fölemelkedett. Mindig ilyen képet vágott, ha valami nem tetszett neki.
– Ha valamit magyarázni kell, azt magyarázhatják már akárhogy, úgyse fogod megérteni.”

Onnan lehet előre tudni, a vászon hamarosan meghasad, szétszakad egy nagyobb felületen, hogy egy ponton elvékonyodik az anyag, áttetszővé válik, s egy kis rés keletkezik. Most ezt a kis rést próbáltam egyik kedvenc kortárs szerzőm segítségével megmutatni. Bedugjuk együtt az ujjunkat e résbe és elkezdjük tágítani. Te is és én is: mindannyian a magunk kis résénél állva. S idővel az így létrejövő hatalmas hasadék sokkal valóságosabb lesz számunkra, meglásd, mint a vászon egésze. S akkor akár el is éghet az anyag, a mi világunknak mégsem lesz vége, hisz közben rég átkerültünk egyik oldalról a másikra: a könyv lapjairól egy igazi könyvtárterembe a sok-sok tudatos olvasó közé. S ez lesz a mi „negyedik típusú” találkozásunk. Konkrét lesz, valóságos és fizikailag megélhető: teljesen kézzelfogható élmény. S amíg erre várunk a becsukott ablakaink mögött, érdemes elmerülni egy kicsit a fikcióban – ami tán mégsem annyira az –, mégpedig Murakami Haruki: 1Q84 c. trilógiája révén, melyet a szerző az alábbi alcímekkel látott el (amit akár tekinthetünk a közeljövő egyfajta „treatmentjének” is):

I. Minden más, mint aminek látszik
II. Két hold van az égen
III. A világ látszatai és a látszatok világa

“Tegye meg nekem, hogy megjegyez valamit: valójában minden más, mint aminek látszik. Igazság szerint most olyat tesz, ami szokványosnak éppen nem mondható, ugye? Különösen szokatlan, ha ezt egy nő teszi. És ha ilyen különleges dolgokat művel, a hétköznapiak – hogy is mondjam – talán egy cseppet másnak fognak látszani, mint egyébként. Magam is megtapasztaltam ezt. De a látszat nehogy megtévessze ám! Rendszerint csak egy valóság létezik.”

(LD)