Légy ember

(Szabad-asszociációs spontán gondolatrohanás a spirituális egóról és tudatevolúcióról két filmklasszikus kapcsán…)

Nyáron megnéztük a lányokkal Hitchcock Madarak című filmjét, amire mi, szülők úgy emlékeztünk, hogy egy igazi műremek. Nos, kivettük a könyvtárból, bekuckóztunk a tévészobába, és nagy izgalommal elindítottuk a filmet. A két, lassan 15 éves csemete feszült figyelemmel nézte a kezdő képsorokat, aztán kis idő múlva elkezdtek kuncogni ezen-azon. Én is kényelmetlenül fészkelődtem: ez biztos az a film, amire emlékszem? Márpedig az volt. Körülbelül fél óra elteltével már könnyünket törölgetve nevettünk mind a négyen az idétlenebbnél idétlenebb helyzeteken, a sablonos, minden életszerűséget nélkülöző párbeszédeken, a sok didaktikus kijelentésen és jeleneten, és az egész lapos, bugyuta, kiforratlan sztorin. És ez nem a technikáról szól, nem arról van itt szó, hogy technikailag a Madarak nem üti meg korunk mércéjét, mert épp azzal volt a legkevesebb bajunk. Egyszerűen ez az infantilis éretlenség, bugyutaság, egysíkúság, és persze a filmekre oly jellemző didaktikusság vált a film felétől számunkra nevetség tárgyává. Kamaszokkal élni irgalmatlanul nagy élmény, olyan éles szemű kritikusok, hogy bevilágítanak oda is tekintetükkel, ahová mi már talán nem is néznénk. Még hogy butul el az emberiség! Mondják ezt, érdekes módon, mindig az öregek. Aki úgy véli, régen sokkal több okos ember volt, mint ma, kicsit olvasson utána, hogyan éltek az emberek, hány százaléka volt a lakosságnak, aki magasan képzett, művelt, írni-olvasni tudó ember volt! Az első világháború idején például az orosz lakosság 60%-a (sic!) analfabéta volt.

De ha ez nem elég, van egy jobb ötletem, látogasson el, mondjuk, Európa egy kissé keletibb, délibb, fejletlenebb részére, és vizsgálja meg, hol tartottunk 10 éve. Mi nyáron Görögország egy eldugottabb helyén nyaraltunk, és annak ellenére, hogy varázslatos volt maga a hely, elborzasztott az ottani emberek egy részének, bocsánat a kifejezésért, primitívsége, egyszerűsége. Volt a városban egy poros parkoló, aminek a szélén száz éves gaz burjánzott. Nos, ide volt kikötve egy kis kecskegida. Kikészítve neki egy tejfölös pohárba valami poshadt víz, a műanyag, kemény kötél a vékonyka lábára kötözve. Ha belegabalyodott valami bokorba, ami a két hét alatt többször is megtörtént, el sem érte a vizét. Minden este meglátogattuk, kibogoztuk, vittünk neki friss vizet, káposztát, és elgondolkodtunk, mennyire primitív szemléletmód vezet ahhoz, hogy valaki így bánjon egy állattal. Az állat az nem egyéb, mint élelem – ez a gondolat lényege ugyanis. Az ősi ember, akinek kedvéért, gyermeteg hite szerint, ez az egész univerzum teremtetett – amire a szent könyvei még biztatják is, mármint hogy higgye el, ez az ő szerepe a mindenségben, ez a kitüntetett, központi hely – mindent csak önmagából határoz meg, pont, mint a kisgyerek, aki szerint a Nap azért megy le, hogy ő alhasson, és ebből a nézőpontból határozza meg, mi mire való. A kecske az kaja, a természet az anyaöl, a fák a mi oxigéntartályaink, a vizek a mi italaink. És a Nap a mi Napunk. Nyilván hasonlóképp gondolkodik egy skandináv is, de mégsem kötne ki így egy kecskét. Mert a gondolkodása előrébb van pár évtizedet, talán egy icipicit már sejti, hogy ha így folytatja, ezzel a végtelen egocentrikus világnézettel, azzal csak szenvedést okoz, ráadásul még saját magát is elpusztítja. De láttuk az útszéli, netán erdei szemétlerakatokat is odahajigált mindenféle limlommal, a festékes bödöntől, a kocsi gumin át a fémdobozokig, míg itt, északon, minden város határában van egy újrahasznosító lerakat. Odavihetsz bármit: elemet, autókereket, monitort, törött széket, hűtőt, kartont, vegyszert, olajat, lehullott falevelet mindennap, még hétvégén is. Megvan mindennek a helye, még a porcelánnak és az üvegnek, vagy a faárunak és a faágaknak is külön konténere van. És a nagyját visszaforgatják. A benzinkutaknál bérelhetsz olcsón utánfutót, de az majdnem mindenkinek van saját. Nincs is szemét az erdőkben, városhatárokban, nem égetnek az emberek avart a kertjükben, nem dobálják a gyógyszert a kukába, nem öntik az olajat a lefolyóba. De a használt árukat sem adóztatják meg a bolhapiacokon, szóval azért nagyon nagy a különbség, pedig időben egy percnyi eltérés sincs a két régió közt, csak gondolkodásmódban.

De láttunk ezen a helyen láncra vert, tűző napon senyvedő kutyákat, a rengeteg kóbor állatról már nem is beszélve, vagy a kopasztásra váró, kitört nyakú pulykákat a hentes pultra hajigálva. Nyilvánvaló a múltban ez még durvább volt, szerintem ne legyen senkinek illúziója a békés állattartásról, a természet közeli életmódról, őseink egészséges táplálkozásáról, és legfőképp tudati szintjéről. Az csak a mítosz. A valóság, meggyőződésem, olyan sötét, hogyha bárki, aki ezeket a valóságtól elrugaszkodott romantikus elképzeléseket táplálja őseink életéről, csak egy hétre egy igazi középkori városban, egy portyázó nomád törzs tagjai közt, vagy netán egy hűbérúr valódi földjén találná magát azokkal a természet közeli emberekkel, talán túl sem élné az akkori állapotokat. Elég csak arra a töméntelen sok ostoba háborúra gondolnunk, ami meghatározta az emberiség történelmét, amikor arról gondolkodunk, régen minden jobb volt. Egy nyavalyát. De én láttam testközelből kongói, burundi, szomáliai embereket, akik meglehetősen egyszerű, nevezzük úgy, természet közeli létformákból csöppentek a nyugati, kütyünyomkodó fertőbe. Ők még biztos „igazi” játékokkal játszottak, ahogy nemrégiben olvastam valahol ezt az együgyű meghatározást, ám én nem azt láttam rajtuk, hogy egyre butábbakká válnának itt, hanem épp fordítva: kinyílt számukra a világ, olvasni kezdtek, koncertekre jártak, nyelveket tanultak, jogosítványt szereztek, megtanultak biciklizni vagy épp síelni, és elkezdtek egy sokkal magasabb színvonalú életet élni, mint annak előtte. Mindig voltak nagyon buta emberek, és mindig voltak okosak is. Szerintem ezek aránya nem igazán változott az idők folyamán, csak most a buták nincsenek elzárva mindentől, amitől régen el voltak, és emiatt jobban látszanak, hallatszanak. Szavaznak, véleményt formálnak, és látjuk őket egymást taposni a black friday-en. De az emberiség egészének tudatossága, kognitív képességei, és szellemi erőforrásai egyben nézve épphogy nem csökkentek, hanem ugrásszerűen megnőttek. Egy mai buta ember talán okosabb, mint egy középkori buta, nem? Úgy születik a szemünk láttára egy magasabb rendű emberi faj, hogy észre sem vesszük, mert finom átmenetekkel, ahogy a haj nő, történik mindez, a belső arányok megtartásával. És nem lesz rosszabb az új, csak most, az átmenetek korszakában tűnik így.

Nagyon jó mércéje ennek a tudati emelkedésnek, ami igenis emelkedés, és nem süllyedés, a filmek világa. Aki azt gondolja, az emberiség tudatossága nem emelkedőben, hanem épp hanyatlóban van, nézzen meg gyorsan egy Latabár vagy Chaplin filmet, vagy komolyan, csak a teszt kedvéért, nézze meg kritikus, mai szemmel a Madarakat! És ha nem fogja így nézve túlzónak, elnagyoltnak, sematikusnak, bugyutának, szájbarágósnak, gyermetegnek és nem életszerűnek tartani, nyilván nem az alapszituációt, hanem azokat az emberi relációkat és reakciókat, amiket a sztori apropóján a mű be kíván mutatni, annak jövök egy bambival. Én elég sok filmmel jártam így, ami régen teljesen beleillett a korszellembe, az a fajta gondolkodásmód ma kifejezetten gyermetegnek, bugyutának hat, néha azt gondolom, a film mint műfaj kezd lassan elkopni, már nem képes a valóságot a mai igények alapján visszatükrözni. Óvatosnak kell lennünk, amikor ítélkezünk a jövő felett, mert valami olyanról kívánunk a jelenből a múlt felé fordulva értékítéletet mondani, ahová a legtöbbünk ebben az életében el sem lát, nemhogy akár eljutna. Tudjátok, én nagyon bízom a fiatalokban, látom, mennyivel kedvesebbek, elfogadóbbak egymással, mennyivel nyitottabbak, okosabbak, és rugalmasabbak, mint mi. És most nyilván nem egyénekről, hanem egy új generációról beszélek, mert az egyének szintjén náluk is jócskán megvannak a különbségek. Léteznek elképesztően elkényeztetett, idegbeteg gyerekek, kiskamaszok, és vannak egészen zseniálisak, elég csak megnyitni a youtubot, mindkettőre jócskán van példa. De egyben nézve őket jóval magasabb szinten állnak a 18-19. századi gyerekeknél, én legalábbis így gondolom. A dolgokat nem szabad kívülről megítélni, hanem bele kell gondolni: mi biztos értelmesebben töltöttük el a szabadidőnket, mint ők? Nem tudom, inkább talán csak máshogy. Tudjátok, ez olyan, mint a fotó a múzeumban ülő fiatalokról, akik nyomkodják a telefonjaikat. Nyilvánvalóan valami múzeumi appot néznek a tanár utasítására, vagy épp bekapcsolnak valami tárlatvezetést, de ha a vén károgók azt akarják láttatni, ím, itt az armageddon, mert ezek még a múzeumban is csak a kütyüjüket nyomkodják, akkor az úgy is lesz. Hát én emlékszem a gimnáziumi múzeumlátogatásainkra, és arra is, a többséget minden érdekelte, csak a képek nem. A mai fiatalok szerintem épphogy nyitottabbak, érdeklődőbbek, csak nem feltétlenül a szüleik dolgai, hanem a sajátjaik iránt. Olyan nagy baj ez? Nem véletlen egyre több fiatal lesz társadalmi példakép, és hiába a fele nyilvánvalóan mesterséges és hazug, demagóg kreatúra, mint pl. Greta Thunberg (ahogy mellesleg az összes politikai-ideológiai kirakatfigura is az), de az általuk felvetett témák mégis sokat megmutatnak arról, mit tartogat az a jövő, ahol ők lesznek majd a “régen minden jobb volt” öregek.

No, tehát, miután ez a klasszikus filmdélután ilyen jól sikerült, mert tényleg rég nem nevettünk ennyit, gondoltuk, ismételjük meg. S ha már félelmetes film volt az első, folytassuk a sort, és nézzük meg A legyet Cronenbergtől. Nos, a film hozta a szokásos kliséket, rémes színészi játékokat, végtelenül átgondolatlan helyzeteket, és ezek miatt egy idő után nem is tudtam másként tekinteni rá, mint egy teljesen elvont parabolára. Mert ez a lény, aki Cronenberg filmjében ilyen klisésen és bénán megjelenik, mégiscsak kezdett ismerősnek tűnni számomra. Találkoztam vele többször is személyesen, sőt, azt hiszem, korunk egyik alaptípusának hű mása. Ugye nagy titkot nem árulok el azzal, ha elmondom, a film lényege, hogy a főszereplő egy tudós, aki létrehozza a teleportáló gépet, amit aztán önmagán is kipróbál, csakhogy a teleport kabinba berepül egy légy, amelynek a DNS-e a folyamat során egybeolvad a tudóséval, s így rovar és ember egy testben születik újjá. S ennek a két lénynek a lassú szintézise alkotja a horror fő ívét: a férfi először emberfeletti fizikai erőre tesz szert, majd a film előrehaladtával fokozatosan elkezd egy óriási ember-légy hibriddé válni, átalakul a teste, kitinszőre nő, kihullik a foga, leesnek a körmei, és az apró állat embertelen ragadozóösztöne is megjelenik benne. Se nem ijesztő, se nem izgalmas nem volt a film, inkább olyan cronenbergi értelemben beteg, de épp ez a hatás késztetett gondolkodásra. Ugyanis ez a hibrid számomra a most leköszönőben lévő spirituális egót mutatta be nagyon is szemléletesen. Mert itt is van egy jövőbeli irány, még ha nem is látszik olyan nyilvánvalóan. És én most ezt a fogalmat nem a hagyományos, megszokott értelemben használom, hanem kiterjesztve egy jóval nagyobb körre, mint szokásos: spirituális egónak nevezek minden olyan felfújt, és önmagába záródott, gőgös énbuborékot, amelyik bármilyen látszólagos lelki vagy szellemi fölényből kiindulva önmagát mások fölé helyezi. Lehet ez egy egyetemi diploma, enciklopédikus műveltség, tudományos fokozat, vallásos hit, és hát persze az ezoterikus látásmód. Mert ha megfigyeljük azokat az embereket, akik ezekkel a hatalmasra fújt hőlégballonokkal akarják ólomsúlyú énjüket a magasba emelni, pont olyanok lesznek, mint Cronenberg félig rovar – félig embere, akit a saját szellemi hübrisze pusztít el végső soron. Talán a régi korok emberének utolsó szellemi fellángolása volt az az ezoterikus ámokfutás, ami a múlt század végét, és e század elejét jellemezte és jellemzi. A nedves avar alól gombamód kinövő numerológusok, kártyavetők, jósok és látók, médiumok és asztrológusok egyértelműen jelezték: itt valami teljesen megváltozik. És ahogy eleinte az ember nem tudott mit kezdeni a bunkósbottal, vagy az atomenergiával, úgy nem tud mit kezdeni a modern technikával és szellemi evolúcióval sem. De ahogy minden, ez is idővel le fog tisztulni, az apállyal a víz visszahúzódik, és csak épp annyi nedvesség marad a homokban, amennyit az felvesz. Aztán jön megint a dagály, és a későbbi korok számára a magasabb rendű szellemi képességek birtoklása nem lesz afféle egyéni kiváltság. Olyan alapkészség lesz, mint ma az írás-olvasás. De ehhez meg kell érni, odáig lépésről lépésre el kell az emberiségnek jutni. Először a réginek el kell bukni a saját cipőfűzőjében, hogy felállva innen tudja majd az új kicsit más szemléletmóddal folytatni a dolgokat.

A filmben lévő rovarember önmaga fölé akart emelkedni, csak nem figyelt a részletekre. Tipikus hiba. Ő úgy fogalmaz, idézem: „Nem voltam tiszta. A teleportáló megköveteli a tisztaságot, és én nem voltam tiszta.” Nem véletlenül ezotéria a neve. Ezo- versus exo-. S nem véletlenül írja Saint Germain gróf a Trinozófiában, az ő szavaival: „Egyformán veszedelmes két akadály áll majd makacsul eléd. Egyikük lábbal tapossa minden egyén szent jogait. Ez a visszaélés azzal a hatalommal, amelyet Isten neked is ajándékul juttat, a másik, amely pusztulást hozhat rád, az a Fecsegés… Mindkettőt egy anya szülte, mindkettőnek a büszkeség a szülője. Emberi gyarlóság táplálja őket, mindketten vakok és anyjuk kézen fogva vezeti őket. Anyjuk támogatásával e két Szörnyeteg ocsmány lélegzetét még az Úr Kiválasztottjainak szívébe is beleheli. Átkozott az, aki visszaél az ég ajándékaival, hogy önző szenvedélyeit szolgálja.” Ugye ismerős, mindannyiunkkal megtörtént már, amikor be nem állt a szánk, csak mondtuk-mondtuk a magunkét, agitáltunk, győzködtünk, döngettük a mellünket, ahogy ez a figura is a filmben, megrészegedve saját, hirtelen támadt erejétől, már rángatná be a lányt is a gépbe, hogy alkossanak szuper-párost, miközben kanálszámra tömi magába a cukrot. Na kérem, így már nem is olyan rossz kis allegória. Mert ezt látjuk lépten-nyomon, amikor a cukormázas szellemi tanítás nem a valóság megismerésére irányul, hanem az én felpuffasztására, és kis földi életének jobbá tételére. Amikor még az egyén nem fogja fel, a teremtés nem érte történik, hanem inkább ő áll annak szolgálatában. Amikor a szellemi erők megtapasztalásától megrészegült emberke saját, külön bejáratú valóságot akar magának teremteni. Aztán persze ez nem sikerül, és akkor jön az önigazolás, mások földbedöngölésével leplezendő a kudarcot, hisz valóságot belülről nem lehet teremteni, csak azon kívülről.

Pont most gondolkodtunk itthon el arról, a lakosság vajon hány százaléka képes kellemes, harmonikus, békés életet élni mindenféle hangulat- vagy tudatmódosító szerek, netán technikák nélkül? Józanul, tisztán, egyenesen a világ arcába nézve, emelt fővel leélni egy életet, drogok, gyógyszerek, alkohol, társasági bioszkafander, és egyéb bódító, kábító szertartások és technikák nélkül, „csak úgy” a maga pőreségében? Mert szerintem ez a ritkább. És azon nagyon komolyan érdemes elgondolkodnunk, hogy vajon miért van ez így. Miért szenvedünk ennyire, miért akarjuk magunkat mindenáron valamilyen módon önkívületbe hozni, miért vagyunk ilyen elégedetlenek mindennel, önmagunkkal és a világgal, mi okozza ezt a sok pánik-, és hangulatbetegséget, mi történik tulajdonképpen az emberrel? És a legfőbb kérdés, mi a megoldás minderre? Terápiák, pozitív gondolkodás, angyali üzenetek, keleti tanok, esti kis borocskák, vagy a reggeli Xanax? Ha ezek valóban hosszútávon működnének, biztos még itt kéne tartanunk? A gond abban van, hogy eleve a kiindulópont a hibás. Én ezt már annyiszor leírtam, és annyi támadás is ért emiatt, mondván, nekem nem teljes az életem. De ez egy hatalmas butaság. Teljesebb, mint a többségnek, állítom, mert nekem már nem kell hozzá semmilyen segédlet, hogy jól érezzem magam, csakis az egyedüllét. Ez az egyetlen drogom, az önmagammal levés igénye. Tehát az a kiindulópont a hibás, hogy ez a hely Az a Hely. Nem, ez csak egy előszoba. Itt kell levetni a sáros cipőt, a vizes kabátot, kicsit megfésülködni, és elővenni a táskából az ajándékot. Ez az a hely. Nem arra való, hogy leüljünk enni, vagy beszélgetni, nem itt kell megteríteni, sem a legszebb képünket kitenni, az előszoba erre alkalmatlan, szóval ne csodálkozzunk, ha nem megy. Boldog akarok lenni. Tökéletes akarok lenni. Sikeres akarok lenni, meg akarom tudni, mi az életcélom – és a többi. A minap belenéztem egy olyan szögből a tükörbe, ahonnan nem igazán szoktam, és bevallom, nem tetszett a látvány. Na és? Ez van, most ez ilyen, most ebben a mezben kell létezni, és kész. Ha nem úgy élnénk az életünket, hogy itt és most kell minden eszményünket megvalósítanunk, talán nem lenne ennyi hangulatbeteg. El kell fogadni, itt mi csak amolyan férclények vagyunk, ilyen tökéletlen, kicsit boldogtalan, magukat kereső figurák, de ez csak az előszoba.

A légyben a fickó többet akart elérni, messzebbre akart jutni, mint amire predesztinálva volt. Ugye ismerős? Minden mitológiában ez az egyik fő bűn, amit az istenek nagyon megbüntetnek. Hatalmától megrészegedve az ember istenné akar válni, miközben még embernek is vacak. Ez így nem fog menni. A spirituális egóval rendelkező egyén kihagy lépcsőfokokat. Azt hiszi, neki azonnal jár a fekete öv csak azért, mert megértett egy technikát, netán sikerült csinálnia két szabályos fekvőtámaszt. Szeretem a küzdősportokat, mert a lélek fejlesztése a fő cél, és imádtam az övrendszert, hogy mindig van mihez mérned magad. És ha az ember eljut, mondjuk, 1 danig, és a lelkében is végigjárta ezt a folyamatot, akkor nem nézi le a 10 kyust, mert tudja, hisz ő is járt ott! Sőt, még az is lehet, az a 10 kyus 1 danosként sokkal jobb lesz, mint most ő! Erre nagyon kell figyelni, hogy ne lineárisan nézzük a dolgokat. Én azért tudom valahol nagyon megérteni a spirituális egóval rendelkezőket, mert nekem is volt ilyenem, nem is kicsi. Csak a sok övvizsga letépte rólam az első színes öv iránt érzett túlzó örömömet, kevélységemet. Ahogy halad az ember felfelé, úgy lesz egyre keményebb a dolog, és ő úgy lesz egyre szerényebb, csendesebb. Amíg van energiája hülyéskedni, pózolni, másokkal foglalkozni, nyelvet nyújtogatni, nyilvánvaló, még nem a danokért küzd. Most persze csak képletesen értve a danokat és kyukat. A légyember világi sikert akart, kizárólag önmagának akarta a tudást, és pórul járt. Jó szimbólum a rovar, mert a legembertelenebb állat, legalábbis számomra, hisz szinte mindent nélkülöz, amivel az ember rendelkezik. Mégis sokan válnak hozzájuk hasonlatossá, lecserélik a gerincet külső kitinpáncélra, bolyokba, rajokba szerveződnek, hihetetlen védelmi rendszereket fejlesztenek, minden áron élni akarnak és terjeszkedni, és hát persze röpködnek hangosan zúgva, búgva, zümmögve, berregve, kerepelve. És az ilyen hirtelen tiszavirág-szárnyalást mindig csúfondáros bukás követi, a túl nagyra növő spirituális ego csak álom az álomban, és nem felemel, hanem még mélyebbre tol a sűrű álomszövedékben. Hogy fogalmaz Cronenberg ocsmány hőse? „Én egy rovar vagyok, ami embernek álmodta magát, és ez jó volt neki. De az álomnak most vége, és a rovar felébredt.” Hoppá, szóval történhet ez fordítva is, mint ahogy szeretnénk? Erre mondtam: páternoszter, de nevezhetjük samsarának is.

Igen ám, de a rovarrajok közé csendben, halkan érkezik valami más is, valakik, akiknek már nem olyan nagy kunszt mindaz, ami a mi filmbéli tudósunkat még ilyen módon lázba hozta, és ezzel sírba vitte. Sem szellemileg, sem technikailag, mert a kettő épp a megjelenő újnál látszik, nem lesz elválasztható. Nekik a világ legtermészetesebb dolga mindaz, amire nagyszüleik még csak gondolni sem tudtak. Időn-téren túl kommunikálnak. Összeköttetésben lesznek mindennel és mindenkivel. Eltűnnek a nyelvi akadályok, megszűnnek a rabszolgamunkának is beillő munkafolyamatok. Eltűnik a pénz, mint fizikai értékmérő. Kinyílnak a határok, megszűnnek a háborúk, könnyedén gyógyíthatóak lesznek a betegségek. Átalakul a Föld mint fizikai létezési keret, ők már valamiféle szobában találják magukat ezen a szűkös, 3 dimenziós előszobán túl. Megváltoznak a szokásaik, az egész mindenséghez fűződő viszonyuk elveszti ezt az infantilis, minden az én szolgálatomban áll jellegét, eleve a mindennel összekötöttség kicsit lejjebb vesz az egóból. A mi déd- vagy ükunokáinknak, ha kitekerve nézzük az időcolstokot, talán már eszébe sem jut majd tömegesen verekedni, tolakodni, kapkodni, hazudozni, harácsolni, területeket szerezni, a másikat lenyomni, leigázni, lopni, rabolni, ölni, mert addigra rájönnek, mindez teljesen felesleges, és ezért végtelenül infantilis dolog. S nekünk már most fel kell nőnünk a mögöttünk jövőkhöz, hisz most még előttük járunk, mégis mi leszünk egy napon a múltjuk. Nekünk élő, követendő példával kell szolgálnunk számukra a gyönyörű, magasabb rendű emberségből a csúf, régimódi rovarság helyet, hogy egy napon rácsodálkozhassunk mindannyian: múlt és jövő egybeért, s az emberiség végre új kötetet kezdhetett írni magáról az élet végtelen könyvtára számára. Modern utódaink üzenete tehát valahogy így hangzik: légy tiszta, ember, hogy önmagadon áthatolva egy nap meghaladhasd e gyarló emberi létformát! (LD)