Lesújtó

– Szomorú főhajtás a budapesti állatkertben agyonvert teknős előtt Terry Pratchett kezét fogva –

„Ez itt a Korongvilág, ami négy elefánt hátán utazik az űrben, azok pedig Nagy A’Tuin, az égi teknőc páncélján állnak.

…

A Halál tudja, hogy egy nap maga Nagy A’Tuin is meg fog halni; na, az lesz aztán a kihívás.” (Terry Pratchett)

*

Korongvilág

Minden nap, amikor kikelsz a puha ágyikódból,
magadra öltöd azt a láthatatlan, szűk védőruhát,
ami, mint orvos kezére a lila szilikon kesztyű,
úgy csattan a lényedre, eltakarva téged önmagad elől.
E nélkül nem is tudsz már e világban megmaradni,
mert, amire ráhúzod, réges-rég nincs, hisz
benne elveszett az, akivel csak akkor találkozol
elvétve, amikor nagyon egyedül érzed magad és sírsz.

Arcod viccesen eltorzul a rátapadó feszes maszk alatt,
látásod elhomályosul, s azt hiszed kiszáradt fejeddel,
hogy a valóság azon színes, kavargó foltok halmaza,
ami az összenyomorított ráncos szemhéjad résein át
beszűrődik hozzád, ahogy csecsemő bölcsőjébe a
konyhazaj. Megszoktad. Nem zavar, inkább megnyugtat.
Nem feszélyez a sok maskarás sem, a csálé arcok kavalkádja,
sőt, szépnek tartod, és amikor ölelsz, bár érzed, hogy nem érzed
a másikat, lenyeled felbuggyanó könnyeid, mert elhiszed, így van ez jól.

Aztán elfáradsz. Bőröd a maszk alatt viszketni kezd, kisebesedik.
Húznád reggel magadra, de itt-ott elszakad. Kilóg a lapockád,
szemgolyódat fújja a szél. Már nem vagy az a zsugorfóliázott,
vákuumban összetöpörödött görcsös, göcsörtös csomó, ehelyett
súlytalan senki lettél. Az öntött figurák nem is látnak téged.
Számukra a maszk az arc, a rózsaszín cuppanós gumi a test.
Választhatsz: velük valaki, vagy nélkülük senki
akarsz lenni. Egyik halálosan fáraszt, másik megtépáz.

Előbukkanó valóságod vágyik élő részed érintésére.
Idővel tudsz majd találkozni vele a térben, melyet
ti alkottok a jelmezek alatti igaz öröklétben, ott,
ahol a tér idővé lesz, s akkor, amikor az idő teret formál,
egy helyen, ahol ti nem vagytok, hanem mi vagyunk
a végtelen térré vált időtlenségben önmagunk. De te most
nem vagy sehol. Nem tudjuk megérinteni egymást.

Már tudod, pontosan annyi maszkot kell viselnünk,
amennyit a velünk szemben álló gubanc hord magán.
Öleld meg, érezni fogod saját testeden az ő védőrétegeit.
Beszélj vele, füledre feszül vastag, süket tompasága,
mutasd meg neki, szemedre medúzaként tapad
marón büszke vaksága, csókold meg, ajkadon
marcipános érzelmeinek rózsás herpesze virágzik.

Amikor összetöri a teknőst a kockakővel, a balga,
mert az álca elhiteti vele, megteheti, magadon
érzed az ő tehetetlen tespedt érzéketlenségét.
És már nem bánod, hogy alig maradt rajtad
abból az elasztikus, ragacsos plasztikból, ami őket
eggyé olvasztja azzá a világgá, ami itt ez a Korongvilág.

Mely négy elefánt hátán utazik az űrben, kik erejüket
megfeszítvén támasztják e lapos bakelit korongot,
miközben Nagy A’Tuin, a világteknős páncélján állnak,
aki odalent, élesen megvilágítva az űr sivár vákuumában,
vánszorog a Teremtés e vaskos álmának rettentő súlya alatt,
míg gyönyörűen mintázott, kemény, kopott páncélja szélesen
meg nem reped, s így önnön magába rogyasztja elfáradt terheit.

(LD)

*

„Azt hallotta, hogy ha az ember elég messzire látna abban az irányban, amerre a hatalmas A’Tuin néz, akkor megpillanthatná az univerzum végét. Lehet, hogy csak a csőre állása miatt, de a világteknőc halványan reménykedőnek, már-már optimistának tűnt. Lehet, hogy a mindennek a vége talán mégsem annyira rossz.” (Terry Pratchett)