Leszámolás a szimulákrummal

Melyik a valóságosabb: a térkép vagy a táj? A válasz nyilvánvaló. Ám mi van akkor, ha a térkép hű mása lesz a tájnak, mert technikailag ez lehetségessé válik? Mi a valóságos: az esemény, vagy az arról szóló tudósítás? Mi a helyzet akkor, ha a világot behálózza a tudósítások minden szintre kiterjedő nonstop rendszere? Létezik-e tudósítás esemény nélkül, és jelentős esemény annak tudósítása nélkül? Platón kétfajta utánzóművészetet különböztet meg A szofistában: a „másolót” és a „látszatra dolgozót”, vagyis a hasonmás és a szimulákrum létrehozóját. A hasonmás készítője arra törekszik, hogy műve analógiája legyen az utánzottnak, de nem kelti azt a látszatot, mintha azonos lenne vele. A látszatra dolgozó azonosulni akar a modellel, vagyis kettősen megtévesztő, mert deformálja a modell eredeti arányait, és elhiteti, hogy ő maga a modell. Képzelj el egy olyan alakot, aki egy nála „valóságosabb” létezőnek vallja magát. Mint a színész, aki saját magát játssza szerepként a vásznon – csakhogy a szimulákrum épp fordítva működik: a szerepre mondja, hogy az azonos magával a színésszel. Ebben élünk jelenleg, mi több, körbe vagyunk véve „valós szimulákrumokkal”, azaz hiperrealitással. Ami Platon szerint nem más, mint a másolat másolata, mely azonban így új, önmagába forduló valóságréteget szül, s ezért számára az igazi, az eredeti valóban csupáncsak illúzió. Erre jó példa a demokráciára támaszkodó hatalom: melynek megbízó „istensége”, s alattvalója egy és ugyanaz a nép, nem úgy mint a régi királyé, aki Isten nevében uralkodott. A demokrácia számára nem létezik az őt hatalomra juttató istenség. A szimulákrum nem másolat, a szimulákrum egy virtuális-, látszatvalóság, melynek célja saját nem-valóságosságának elleplezése. Teljesen önmagába fordult kóros, s nagyon veszélyes jelenség. Míg a másolat esetében van egy kis szemfüleseknek feltárható rés a modell és eredetije között, addig a szimulákrum elhiteti, ő az eredeti is és a modell is egyben. Ezt a sürgetően időszerű jelenséget szeretném a modernkori francia filozófus, Jean Baudrillard és a magyar költő, Arany János híres műveinek (A szimulakrum elsőbbsége; Vojtina ars poétikája) segédletével bemutatni, Dariusz Miliński munkáival illusztrálva.

***

S azóta, hogy nem mondtam éneket,
„Mély hallgatásban torkom elrekedt”;
S mint hangjavesztett opera-dalár,
Lettem éneklőből… énektanár.

Az absztrakció ma már nem hasonlatos térképhez, képmáshoz, tükörhöz vagy fogalomhoz. A mai szimulátorok próbálják egymásba játszani a valóságot – minden valóságot – szimulációs modelljeikkel. De már nincsen szó sem térképről, sem területről. Ami eltűnt: az uralkodó különbség az egyik és a másik között, amiből az absztrakció bája ered. Hiszen e különbség teremti a térkép poézisét s a terület báját, a fogalom mágiáját s a valóságos báját. Nincs többé tükör a lét és megjelenési formái között, a valódi és fogalma között. A valóság miniatürizált sejtekből, mintákból, emlékekből, parancsmodellekből áll elő, és végtelen sokszor reprodukálható. Nem kell többé racionálisnak lennie, hiszen nem méri magát semmiféle ideális vagy negatív követelményhez. Tulajdonképpen nem is valóságos, hiszen semmi képzeletbeli nem veszi körül. Hiperreális: kombinatorikus modellek eredője egy atmoszféra nélküli hipertérben.

Avagy felettünk nem hazud az ég,
Bolttá simulva, melynek színe kék?
A támadó nap burka nem hazud?
S fejünk felett, min jár, nem ál az út?
A csillagok hullása nem csaló?
Távol hegy, erdő kék szine való?
Szivárvány hídja nem csak tettetés?
A látkör széle nem csúf rászedés?
A délibáb, midőn vizet csinál,
Melyben torony, fa kettészelve áll,
Lebegve orma, tótágast az alja:
Hát nem szemed, szomjad ingerli, csalja?…
Minden hazugság, földön ami szép:
Csontváz, ijesztő a valódi kép;
Azt vérrel, hússal ékesíteni
Jer, jer költő!… hazudva isteni!

Eltitkolni annyi, mint úgy tenni, mintha nem lenne az, amink van. Szimulálni annyi, mint úgy tenni, mintha lenne az, amink nincs. Az első jelenlétre utal, a második hiányra. De a dolog bonyolultabb, hiszen a szimulálás nem színlelés: aki betegséget színlel, egyszerűen ágyba fekhet és elhitetheti, hogy beteg. Aki betegséget szimulál, az néhány tünetet is képes produkálni. Azaz a színlelés vagy eltitkolás érintetlenül hagyja a realitás elvét: a különbség mindig világos, csak éppen el van kendőzve. Ezzel szemben a szimuláció megkérdőjelezi az „igaz” és „hamis” „valódi” és „képzeletbeli” közötti különbséget. Beteg-e a szimuláns, vagy sem? Hiszen „igazi” tüneteket produkált. Tárgyilagosan sem betegként, sem nem betegként nem lehet kezelni.

Győzz meg, hogy ami látszik, az való:
Akkor neved költő lesz, nem csaló.

A szimulálás igazi terepein, az orvostudományon és a hadseregen túl a dolog a vallásból, az istenség szimulákrumából ered: „Megtiltottam, hogy bálvány legyen a templomokban, mert az istenség, aki a természetet átlelkesíti, nem ábrázolható.” De igen. Azonban mi lesz vele, ha képekben terjed, ha bálványokban sokszorozódik? Legfelsőbb törvényszék marad-e, aki látható teológiaként egyszerűen képekben testesül meg? Vagy pedig elillan a bálványokban, amelyek kizárólag pompájukat és elragadtató hatalmukat mutogatják? Ettől tartottak a képrombolók, akiknek ezer év előtti vitája még mindig ránk tartozik. Mert előre sejtették a szimulákrumok mindenhatóságát, azon rendeltetésüket, hogy kitöröljék Istent az emberek tudatából, és azt a romboló, megsemmisítő igazságot sugallják, hogy Isten valójában nem is létezett, csak bálványa, sőt hogy maga Isten mindig csupán önmaga szimulákruma volt. Innen ered képromboló dühük. Egy meghamisított igazság eszméjével együtt lehet élni. De metafizikai keserűségüket az a gondolat okozta, hogy a képek semmit nem titkolnak el, végső soron nem is képek, melyekben és melyekre az eredeti modell hat, hanem mindörökké önnön bűvöletükben sugárzó tökéletes szimulákrumok. E gyilkos hatalommal az ábrázolás hatalma áll szemben, mint dialektikus erő, a Valóság látható és felfogható közvetítője.

Itt a különbség: hogy e látszatot
Igaz nélkül meg nem csinálhatod.
Csakhogy nem ami rész szerint igaz, –
Olyan kell, mi egészben s mindig az.

Mindenütt az eredetihez meglepően hasonlító univerzumban élünk, melyben a dolgok önnön forgatókönyvüknek megfelelően kettőződnek meg. De a duplum, a hagyományban megszokottól eltérően, nem jelenti haláluk fenyegető közeledését. A dolgok már meg vannak tisztítva haláluktól, jobban, mint eleven réseiktől; mosolygóbbak, autentikusabbak modelljüknél. Disneyland tökéletes modellje minden szimulákrum szövevényének. Először is játék az illúzióval és a képzelgésekkel: Kalózok, Határ, Future World stb. E képzelt világ rendeltetése, hogy sikerre vigye a működtetést. Az ember kívül leparkol, belül végigállja a sort, és teljesen magára van hagyva a kijáratnál. Az egyetlen káprázatos dolog ebben az elképzelt világban a tömeggel járó gyengédség és meleg, s azoknak a szerkentyűknek elégséges és fölös száma, melyek a tömeg-effektus fenntartására hivatottak. Teljes a kontraszt a parkoló tökéletes magányával. Vagy még inkább: odabent szerkezetek egész skálája tereli a tömeget irányított folyamokba, míg kint a magány egyetlen szerkezet felé irányul: az autó félé. Rendkívüli egybeesés (ám ami minden bizonnyal az e világra jellemző elvarázsoltságból ered): e mélyhűtött, gyermeteg világot olyan ember találta ki és valósította meg, aki jelenleg maga is hibernálva van. Walt Disney, aki mínusz 180 fokon várja a feltámadást. Disneyland-ben mindenütt Amerika objektív arcéle rajzolódik ki, egészen az egyén és a tömeg morfológiájáig. Minden értéket felfokoz a miniatűr és a képregény: bebalzsamozva és pacifikálva, az amerikai way of life kivonata, az amerikai értékek dicsőítője, egy ellentmondásos valóság idealizált transzpozíciója. Kétségkívül: de mást leplez el. Maga az „ideologikus” cselszövény hivatott elpalástolni egy harmadik típusú szimulációt. Disneyland azért van, hogy elleplezze: maga a „valódi” ország, az egész „valódi” Amerika a Disneyland. (Némiképp úgy, mint ahogy a börtönök azért vannak, hogy elleplezzék: a társadalom egésze a maga banális mindenütt jelenlétében nem más, mint nagy elzárás.) Disneylandet képzeletbelinek mutatják be azért, hogy elhitessék, a maradék valódi, miközben egész Los Angeles és Amerika, ami körülveszi, nem valóságos többé, hanem hiperreális és szimuláló típusú. Immár nem a valóság hamis ábrázolásáról van szó, hanem annak elleplezéséről, hogy a valóságos többé nem valóságos: a valóság elvének megmentéséről. Disneyland lebeszélőgép, amit azért állítottak ki, hogy ellenpontként újraélessze a valóság fikcióját. Ezért együgyű e káprázat, ezért infantilisan elkorcsosult. E világ gyermetegnek akar látszani, hogy elhitesse, a felnőttek másutt vannak, a „valódi” világban, hogy elleplezze, az igazi infantilitás mindenütt jelen van; maguk a felnőttek azok, akik idejönnek gyereket játszani, hogy tévedésbe essenek saját, valódi infantilitásukat illetően. Az emberek nem tekintenek többé egymásra, de vannak erre intézmények. Többé nem érintik meg egymást, de van érintésterápia. Nem járnak már gyalog, de kocognak. Mindenütt újrahasznosítják az elveszett képességeket vagy az elveszett testet, az elveszett társas ösztönt, az étel elveszett ízét. Újra feltalálják a szűkölködést, az aszkézist, az eltűnt vad természetességet: natural food, health food.

Ily célra megjár a bölcselmi eszme,
Különben annyi, mintha kárbaveszne.
S amit tapasztalsz, a konkrét igaz,
Neked valóság, egyszersmind nem az.
Vásár az élet: a földnek lakossa
Lót-fut, könyökli egymást, és tapossa,
Ad-vesz, civódik, káromol, kacag;
Por, sár megöl, megfojt a hagyma-szag;
S ha kételkednél, hogy mindez való,
Lépen bök egy rúd, feltaszít a ló.

Mi magunk vagyunk benne a szimuláció logikájában, aminek már semmi köze a tények logikájához s a ráció rendjéhez. A szimulációt a modell elsőbbsége jellemzi: előbb van adva a modell, aminek a bomba körmozgásához hasonlatos cirkulációja kialakítja az esemény igazi mágneses terét. Mindig arról van szó, hogy a képzeletbeli igazolja a reálisat, a botrány az igazságot, az áthágás a törvényt, a sztrájk a munkát, a válság a rendszert. Minden az ellenkezőjébe megy át, hogy kilúgozott formájában fennmaradjon. Minden hatalom minden intézmény tagadólag beszél önmagáról, hogy a halál szimulálásával elkerülje a valódi agóniát. A hatalom megrendezheti önnön meggyilkolását az egzisztencia és legitimitás új reménysugaráért. Amerikai elnökök (a Kennedyk) azért haltak meg, mert még volt politikai dimenziójuk. A többieknek Johnsonnak, Nixonnak, Fordnak csak megrendezett merénylethez, szimulált gyilkossághoz volt joga. De mégis szükségük volt e mesterséges fenyegetés dicsfényére annak elleplezéséhez, hogy csupán a hatalom bábjai. A királynak egykor meg kellett halnia (Istennek is): ebben rejlett hatalma. Ma szánalmasan iparkodik látszólag meghalni, hogy megőrizhesse a hatalom kegyelmét. De az már elveszett. Új erőre kapni a halálban, újraindítani a körforgást a válság, a negatívitás és az anti-hatalom tükrében – ez egyetlen alibi-megoldása minden hatalomnak, minden intézménynek, hogy megtörje felelőtlenségének, alapvető nem-létének, már-látott és már-meghalt jellegének ördögi körét. Szimulált gyilkosságukkal kell kiköszörülniük a csorbát, jóvátenni az összeesküvést. Mert meggyilkolásuk csak szimulált lehet. Johnson és Ford sikertelen merénylet célpontjául szolgáltak, melyekről feltételezhetjük, hogy ha nem is megrendezettek, de legalábbis szimulálva elkövetettek voltak. A Kennedyk azért haltak meg, mert megtestesítettek valamit: a politikát, a politikai szubsztanciát. Ezzel szemben az új elnökök csak a politika karikatúrái, báb-maszkjai. Érdekes módon valamennyiüknek majomarca volt.

űMit gondolsz? ha énekbe öntenéd
Úgy, mint van, e sok mozgó pecsenyét;
Ha e vásárból egy karéjt levágva
Beléilleszthetnéd a dalvilágba:
Mit gondolsz, nyerne a költő vele,
Hogy ily igazzal zsúfolá tele?
Hogy macskástúl-ebestül átvevé
Azt, aminek árnyéka az övé?…

Ugyanazért, amiért lehetetlen újra feltalálni a valóság abszolút szintjét, lehetetlen megjeleníteni az illúziót is. Az illúzió nem lehetséges többé, mert a reális sem lehetséges. Ez képezi a paródia, a hiper- vagy offenzív szimuláció felvetődő politikai problémáját. Ha áruházi lopást szimulálunk, hogyan győzhetjük meg a személyzetet, hogy csak szimulált lopásról van szó? Nincs „objektív” különbség: ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok a jelek, mint valódi lopás esetében. A jelek nem részrehajlóak. A fennálló rend számára mindig a valóságos szintjén helyezkednek el. A hatalom hosszú ideje csak önnön hasonlatosságának jeleit produkálja. A politikai ellenzék, a kritikai diskurzus olyan kontraszt-szimulákrumok, melyekkel a hatalom próbálja megtörni nem-létének, alapvető felelőtlenségének, „lebegésének” ördögi körét. Úgy lebeg a hatalom, mint a pénz, a nyelv, az elméletek. Csak a kritika s a negativitás képesek még a hatalom realitásának fantomját magukból kiválasztani. Ha valamilyen oknál fogva meggyengülnek, a hatalom kénytelen őket mesterségesen feltámasztani és hallucinálni. Bizony, hosszú ideje az államfő – bármelyik – nem egyéb, mint önnön szimulákruma, s ez már magában felruházza a kormányzáshoz szükséges hatalommal és rátermettséggel. Senki nem táplálna legcsekélyebb ragaszkodást vagy tiszteletet egy valós személy iránt. Ő már mindig is halott, a hódolat a dublőrt illeti.

Állok Dunánk szélén, a pesti parton:
Előttem a kép, színdús üde karton:
Felleg s hegy által a menny kékje csorba,
A nap most száll le a város-majorba;
Büszkén a Gellért hordja bársonyát,
S fején, mint gondot, az új koronát;
Lenn a Tabánban egy toronytető
Gombjának fénye majdnem égető;
Míg fönt a Mátyás ódon temploma
Szürkén sötétlik, mult idők roma;
És hosszu rendje apró sűrü háznak
Fehérlik sorba’, mint gyepen a vásznak;
Alant a zölden tiszta nagy folyam,
Mint egy smaragd tó bércek közt, olyan,
Meg nem legyinti szellő’ s fecske szárnya,
Csak mélyén lüktet forradalmas árja;
Felszíne tűkör, és abban, mikép
Tündéri álom, az előbbi kép
Tisztára mosdva, felfordítva ring,
Mint lenge kárpit, a merő fal ing…
Ábrándos lelkem a hullámba mélyed,
Vágyban elúszva búvárlom a mélyet:
Itt, itt a nimfák! itt a cháriszok!…
Az utcán por, bűz, német szó, piszok.

Nem a való hát: annak égi mássa
Lesz, amitől függ az ének varázsa.

Nem szabad ellenállni a folyamatnak, nem szabad megkísérelni szembeszállni a rendszerrel és lerombolni, mert a rendszer, ami halálától való megfosztása miatt múlik ki, másra sem vár: adjuk vissza halálát, támasszuk fel a negatív által. Fondorlatos, perverz fejlemény, a ráció logikája számára érthetetlen visszafejlődés. Miként az is, hogy a hatalom alapjában véve már csak azért van, hogy elleplezze: nincs többé. Minden politikai dimenziójától megfosztottan ugyanúgy a tömegtermelés és -fogyasztás függvénye, mint bármely más árucikk. Minden feszültség elenyészett, csak a politikai univerzum fikciója maradt épségben. Ugyanez a helyzet a munkával. A termelés feszültsége, a tét erőszaka nem létezik többé. Mindenki termel még, egyre többet, de a munka észrevétlenül más dolog lett: szükséglet, éppúgy társadalmi „igény” tárgya, mint a szórakozás, amire átváltható az élet általános sürgés-forgásában. A munkafolyamat tétjének elvesztésével arányos igénnyé vált. Ugyanaz a bonyodalom, mint a hatalom esetében. A munka forgatókönyve a valóságos munka és valóságos termelés eltűnésének elleplezésére szolgál.

Azonban azt se véld, hogy a való
Kirúgva jobb egészen láb alól,
Hogy némi kósza föllengésben áll
A híres eszmény, vulgo: ídeál;
Hogy csak néhány szó, egy kis lexikon
Kell: és tiéd a Parnassz, Helikon:
„Csermely, virág, lomb, szellő, hattyudal,
Ábránd, minőt a sejtelem sugall,
Kék távol, esti csillag, félhomály”
(Tanuld meg: félig semmit se csinálj!)
A „Hóra, Flóra, Grácia, Pszüché”
S a többi, – hogy keverd mind együvé
S detur, signetur: „ideál”. Hahó!
Csinján, barátom: több is kell ahó!

Idea: eszme. Nem szó, nem modor.

Kollektív dramaturgia a társadalmi rend üres színpadán. Az egész hagyományos kauzális szemlélet kérdőjeleződik itt meg. A perspektivikus, determinista, „aktív”, kritikai, analitikus szemlélet: oknak és következménynek, aktívnak és passzívnak, alanynak és tárgynak, célnak és eszköznek a megkülönböztetése. „Parancs, jel, impulzus, üzenet”: mindez érthetővé próbálja tenni számunkra a dolgot, de analógiásan, a leírás, a vektor, a rejtjelmegfejtés nyelvére fordítva át egy ismeretlen dimenziót. Ez már nem is „dimenzió”, vagy talán ez a negyedik, amely másutt – az einsteini relativitásban – a tér és idő külön pólusainak feloldásával van meghatározva. Valójában az egész folyamatot csak negatív formájában érthetjük meg: többé semmi nem választja el az egyik pólust a másiktól, a kezdetet a végtől. Olyan, mintha az egyiket a másikba nyomnák, mintha a hagyományos két pólus egymásba zuhanna. Zárlat: a kauzalitás sugárzásának megszüntetése, a pozitív és negatív elektromosság különbségén alapuló meghatározottság semlegesítése. Az irány leblokkolása. Itt kezdődik a szimuláció. A politika, a biológia, a pszichológia, a média szférájában, vagyis bárhol, ahol fenntarthatatlanná válik a két pólus közti különbség, a szimulációba, azaz az abszolút manipulációba lépünk át. Ez nem passzivitás, hanem aktívnak és passzívnak meg nem különböztetése.

Akarsz repülni? hát csak rajta! höss!…
Hanem szárnyadra ólomsulyt ne köss.
Bár fontos a földszint némely való:
Ott fenn, a hígban, nem neked való;
Kivéve hogyha tán bölcsen rakod,
Mint léghajóba, megmért súlyagod:
Már táncol a gömb, mint betyár lova,
Kit nem bocsát a csárda oszlopa,
Már fel s alá kapkodja üstökét
Hogy elszakítsa tartó köldökét,
Recseg az oszlop, enged a kötél,
A tenger néző szívszorongva fél
Hogy felnyilallik a könnyű golyó,
S egy perc alatt eltűn a léghajó,
El, végtelen világokon keresztül,
A semmibe, örökre, mindenestül!…
De te nyugottan ülsz még a kosárba’,
Előtted óra, és a percre várva
Midőn kiálthatsz: „a kötélre! vágd!”
S többé a földdel semmi cimborád.
Ám érzi súlyát a szélházi gömb,
Megemelinti és azt mondja: öhm!
Lassan, nehézkesen úgy szárnyra kel,
Mint bérci sas ha nagy zsákmányt cipel.
És ím! előtted ég és föld kitárul,
Nézhetsz föl és le a közös határrul:
De, hogy ne szálljon vakmerőn veled,
A léghajót csinján mérsékeled,
S midőn egekben így zarándokol:
Azt sem felejted: „hátha lebukol!”

Minden média és hivatalos információ-forgatókönyv csak azért van, hogy fenntartsa az eseményszerűségnek, a tétek valódiságának, a tények objektivitásának illúzióját. Minden esemény visszafelé olvasandó.

Tele vagyok, dallal vagyok tele,
Nem, mint virággal a rét kebele,
Nem, mint sugárral, csillaggal az ég:
De tartalmával a „poshadt fazék”,
Vagy mint csatorna, földalatti árok,
Amelybe nem csupán harmat szivárog. –
Tele vagyok. Nincs tűrni mód tovább:
Feszít a kóranyag, a zagyva táp.
(…)
Költő leánnyal, borral nagyralát:
Tőlem ne várja senki már dalát.

(LD)