Letérő

Gondolati sztrádákon haladunk, egymás alatt s felett, egy térben, mégis teljesen különböző módon és más-más irányokba. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy ha az ember szeretne egy kicsit másféleképpen nézni a dolgokra, valami másfélét megtapasztalni, kell keresnie egy letérőt.

Azt már írtam a Kaleidoszkóp c. írásomban, hogy szerintem mi nem gondolkodunk, pontosabban nem belőlünk fakadnak a gondolataink, hanem gondolatokat fogunk, vagy inkább veszünk, mint egy rádiókészülék. Gondolatcsomagokat, amiket persze mi bontunk ki, és ez úgy is tűnhet, hogy mi találjuk ki őket. És miután a gondolat bennünk jelenik meg, a mi készülékünk jellemzői (nyelv, intelligencia, műveltség) határozzák meg, hogyan szólal meg bennünk az adott gondolat: Sokol rádió vagy Denon New Era minőségben. Az adás, a gondolat mindkét esetben ugyanaz, az eredmény mégsem ugyanúgy szól. Azonban adás is sok van, s a készülékünk minőségén túl az sem mindegy, melyik sávra hangolódunk. Csakhogy van a dolognak egy érdekes vetülete: a bennünk futó gondolatból kiindulva tudunk hangolni is, ergo a szoftver frissíti saját magát a benne lévő szoftverparancsok alapján, ami nem biztos, hogy segít minket abban, ha állomást, sávot szeretnénk váltani. Ehhez egy kicsit ki kell lépni az adott gondolati adásból, amit a készülékünkkel meg is tudunk tenni. Sokan ezt a kilépést nevezik meditációnak, én inkább csak pillanatnyi adásszünetnek hívom magamban. Lefelé nagyon könnyen lehet sztrádát, sávot váltani, a lehangolódás szinte magától végbemegy, ha az ember nem figyel arra, hogy a viszonylag új útszakaszokon, új frekvencián egy darabig tudatosan megtartsa magát. A régin már jártam, azt a gondolatot már többször átpörgettem magamon, az már valahol én magam vagyok, de az új még csak egy plusz sáv a régi úton, ami majd leágazik, ott nem lehet megszokásból vezetni, a tudatosság attól az, ami, hogy tudatosan fenntartott állapot, ahonnan aztán tudatosan megyek tovább, mindig új szintjeit megtapasztalva ennek a létállapotnak. Öntudatlan tudatosság nincs.

Azért tartom fontosnak pár sor erejéig szólni erről, mert az, hogy melyik gondolati úton haladunk határozza meg mindazt, amit valóságként megtapasztalunk. Tehát még egyszer: az én egyéni meglátásom és tapasztalataim alapján, mi nem úgy gondolkodunk, hogy a fejünkben mi magunk magunktól kitalálunk dolgokat, erre szerintem az ember mint biológiai lény önmagában képtelen, ehelyett gondolatokat, gondolatcsomagokat, gondolatfelhőket fogunk, azaz mi nem hozzuk magunk alatt létre az autóutat, amin áthajtunk, és ami meghatározza mindazt, amit a kis autónkban ülve megtapasztalunk, hanem végigmegyünk rajta és így válik a valóságunkká a gondolatokkal együtt, amik bennünk megszólalnak. Ez egy teljesen önmagába fonódó rendszer, akár gondolati csöveknek is nevezhetnénk, de akkor valahogy úgy kell elképzelni, mint egy gigantikus csúszdaparkot, ahol zárt, de átlátszó csúszdákban csúsznak le egymás felett-alatt az emberek. S azért önmagába fonódó, mert a tapasztalatok milyensége, amire aztán gondolatokkal reagálunk, magából a gondolati csőből, alagútból, vagy sztrádából adódik; de akár nevezhetjük rádióállomásnak is: tánczene szól az AM 68-on, és mi nyilván azt dúdoljuk, ha arra vagyunk hangolva, s nem az improvizatív jazzt, ami az FM 108 adása. Minden gondolatból van, talán ezt nagyon nem kell bizonygatni: hisz nem tud semmi ideamentesen fizikai formát ölteni, az észlelés és a teremtés egy egyidejű egymásra hatás, egy önmagát feltételező olyan rendszer, ami a linearitás illúziójában tűnik csak számunkra egymástól függetlennek. Ám ha minden gondolat, akkor mi is azok vagyunk, és innentől már csak egy lépés az a következtetés, hogy mi magunk vagyunk a mindenkori út, amin haladunk. Hazugságnak élünk meg minden olyan gondolati folyosót, amit már elhagytunk (vagy még el sem értünk), és egy másik gondolatsztrádáról elég tisztán látható az ottani forgalmi helyzet, ám amíg az ember azon halad, ezt így nem látja át. Thomas Mann ezt így fogalmazza meg:

„Mert a sokarcú dolgok először Isten gondolatában voltak meg, és nemzőjük az ige, melyet a lélek lehelete hord.
(…)
Egyidejűség a természete és létformája minden dolognak, a valóságok egymás álarcában jelennek meg, s a koldus nem kevésbé koldus, amiért esetleg egy isten rejtőzik képe alatt.”

Vannak ezek a hatalmas, forgalmas autóssztráda-rendszerek, össze-vissza kanyargó utakkal, s most képzeljük el a mindenséget egy ilyennek: ez egy végtelen úthálózat, van út a föld alatt sötét alagutakkal, az erdőben, sáros, szinte járhatatlan földutakkal, vannak egysávos, lassú, kátyús utak, ahol sok az autó, és csak lépésben lehet haladni, vannak többsávos felüljárósztrádák, és még ugyanebben a térben futnak gyorsvasutak, abból is rengeteg, az égi járművekről már nem is beszélve. No és persze vannak mindenféle járdák, tele gyalogossal. És mi mind egy térben vagyunk, de nem feltétlenül érzékeljük egymást, az alagútban haladó talán mit sem tud a felette elsuhanó sportgépről. Valóságrétegek, valóságsíkok. Gondolati sztrádák. Ha egyre rámész, addig, amíg nem jön egy már kész gondolati leágazás, azon kell haladnod. A gondolat önmagát fogja veled gondoltatni, próbálj róla egyedül, előtted járók nélkül letérni, és látni fogod, csak abból a gondolatból tudsz kiindulni, amid már van. Újat nem tudsz létrehozni, nemhogy az egészet megemelni egy szinttel. A gondolat tehát önmagát gondolja, és ebben benne rejlik a veszteglés csapdája is az egyén síkján. Ez egy megteremtett mindenség, egyidejű, mi nem hozunk létre semmit, csak annyiban amennyiben újonnan megtapasztaljuk a már meglévőt. És ennek linearitása csak érzéki csalódás, a gondolati sztrádánk jellegéből fakadó valóságréteg. És ott azt fogod gondolni, amit mindazok gondolnak, akik ugyanott közlekednek, még akkor is, ha vitába szállsz velük: a vitád kizárólag azon a frazeológiai, szemantikai, terminológiai pályán fog mozogni, amit az adott gondolati sztráda megenged. Menj el bármelyik vitafórumra és láthatod, az ott egymást verbálisan kardélre hányók egy adott gondolati frekvencián mozognak, s az, hogy leelőzik egymást, összeütköznek, netán szembe fordulnak páran a forgalom irányával, még nem jelenti azt, hogy áttértek a nyolcsávos gyorsforgalmi útra az alagútból. Minél több az ütközés, a baleset, az ökölrázás, a veszélyes előzés és lázadó szembefordulás, annál alacsonyabb rendű maga a gondolati sztráda. Van olyan szintje is, ahol az egyén nem is közlekedik tiszta tudattal, többekkel együtt hajt részegen egy beerbike-ot, és még örül is neki, de jó móka, aztán, hogy hova jut így, most még nem igazán érdekli. Vannak olyan gondolatutak, ahol az utasokat tömött trolibuszokkal viszik meghatározott pályán. És ez az egész nem tévesztendő össze az intelligenciával, az csak a kocsi, az adott úton közlekedő jármű teljesítményét jelzi, nyilván egy repülő több lóerővel bír, mint egy BMX, de ez nem ok, hanem inkább következmény: minél magasabb, szellősebb, szélesebb, fejlettebb a gondolati sztráda, annál profibbak, hatékonyabbak, kényelmesebbek, gyorsabbak ott a járművek. Ez persze nem valami rangsor, ilyen nincs. Ez csak a létezés módjának változatossága, a kibomlott gondolat sokszínűsége, a mindenség egysége, nem érdemes rangsorolni emberi mérték szerint, mert pl. ami nekem tökéletes közlekedési forma, egy halnak nem az. Önmagunkhoz kell mérnünk a fejlődést, sosem másokhoz, számunkra mi a jobb, hatékonyabb, modernebb, profibb. Ettől persze még irgalmatlanul fárasztó tud lenni, ha valamiért az ember rövid ideig arra kényszerül, hogy pl. repülőjével az országúton haladjon, nehezen megy majd a harmonikus közlekedés az odavaló kis személyautókkal.

Minden korszakban vannak nagyobb, kollektív elágazások, melyek egy teljes körívvel átvezetnek a régi út felett egy teljesen más jellegű és nívójú útra. Az emberek nagy része most talán egy nagyot válthat. Le lehet térni végre egy nagyon hosszú és unalmas útszakaszról, de ehhez kell majd némi leleményesség. Én legalábbis most ezt így látom. Jön az elágazás, pontosabban sokan közelítenek felé, de csak az fog letérni, aki idejében észreveszi. Lesznek jelzőtáblák, de nem fog senki foszforeszkáló mellényben apró tárcsákkal egyénileg bárkit is lesegíteni erről a kétsávos, toldozott-foldozott országútról. Figyelni kell. Én már tévesztettem el vezetés közben letérőt az autópályán, iszonyat szívás volt, mehettem még egy csomót, amikor végre új alkalom adódott a megfordulásra, kellemetlen tekergéssel, kanyargásokkal megspékelve jutottam vissza nagy káromkodva oda, ahonnan simán lejöhettem volna, ha jobban figyelek. Azóta az én trükköm, hogy ha tudom, nemsokára jönni fog az elágazás, lehalkítom a zenét, lassítok és iszonyúan koncentrálok, hol vezet el az út. Tudom, villogni fognak mögöttem, öklüket rázzák, beelőznek, de inkább, mint hogy elcsesszem azt az egy, lehet, nem jól belátható, hirtelen elém táruló kis sávot, ami felvezet a gyors, nyolcsávos felüljáróra. Elég nagy szintugrás jöhet az egyén számára egy-egy ilyen központi letérőnél, talán a járgányt is kicsit meg kell tuningolni hozzá, de megéri, mert még az is lehet, egy repülőtérre vezet az a gyorsforgalmi, és át lehet azonnal szállni a kisgépre. Gondolati sztrádáról beszélek. Úgy is mondhatnám, figyelni kell, bejön egy új adás, s aki át tud hangolódni rá, fogni fogja. Meg fogja élni valóságként az új adást, az új utat. Ugyanabban a térben, ahol azok autóznak tovább, akik nem tudtak idejében letérni, és vagy átkozódnak, mert elhagyták, amire vártak, vagy nem is tudják, volt itt bármilyen letérő. Érdekes időknek nézünk elébe, az már biztos, csak a gondolatokra érdemes most figyelni, mindarra, ami bennünk megjelenik, mert annak átalakulása hozza el azt a változást, amit kint valóságként majd megtapasztalunk. Ami nyilván a most megélt valóságunkból fakad majd, hisz az új út arról a régiről ágazik el, amin most ebben a nagy káoszban, zajban, zűrzavarban itt egymással tülekedve, néha idegesen, néha megszeppenve, néha viccelődve halad a nép túlpörgetett motorjaival. Nyugalom, koncentráció, éleslátás, derű, harmónia és kellő rálátás, távolságtartás. Ezek nyújtanak most a legnagyobb segítséget, hogy meglássuk a leágazásba torkolló, egy darabig a régivel párhuzamosan futó új sávot. És amire mindig bízhatjuk magunkat, feltéve, ha már képesek vagyunk nem hazudozni magunknak: az a legtutibb GPS, a szívünk iránytűje. Belepillantottam ma élőben a Youtube-on a hurrikánközvetítésekbe, az emberek jópofán elhumorizálgattak a chat falon, hogy minden fake. Fake hurricane, fake palms, fake wind, fake CNN, fake rain, fake voice, fake breaking news, fake chat, fake world, fake fake. Jókat nevettünk rajta itt a csajokkal, mi is beírtuk viccből párat, de ha alaposabban belegondolunk, támpontnak nem is rossz ez az egy kis szó a majdani sávváltáshoz…