Létkoktél

Létkoktél

Az északi forróság elől a kis tóhoz menekültünk,

laposan mosolygó tűzkövein pihegve elterültünk,

az örökzöldek suttogó kara remegve integetett a légbe.

Hosszú stég siklott kanyarogva a fekete, lágy víz fölött,

pajkos kis hullámok cikáztak, repkedtek szürke deszkái között,

a Nap durva, sárga pányvája kékvásznat feszített az égre.

A szikár, szálkás palló végén acéltorony bambult a semmibe

három szintet kínált a feje és két karja, míg hosszú gerince

mereven s unottan tűrte magán a cuppogó, lágy tappancsokat.

A víz ott már éj mély volt, szikrázó ezüstök csillogtak a tükrén,

míg alant álmoktól gomolygó, ismeretlen világ ásítozott büszkén.

Felhőtlenül repkedő víg gyereksereg szállta meg a fémfokokat:

pördültek a szaltók, csobbantak a bombák, suhantak a fejesek

félelem nélkül tudván, a víz átölel odalent, míg kint a fenyvesek

délibábja csalóka öl – szúrós szemű, szigorú, hosszú körmű dajka.

Rászántam magam. Nekivágtam derekasan a fokoknak, Istenem, de féltem

átadni magam szárnyalva a mélynek! Ám tudtam, eddig csak a felszínen éltem…

Markoltam a korlátot, s már zuhantam is a létbe, hadd csókoljon nedves ajka.

S ekkor kinyílt bennem az ernyő, dúdolt a szél: legyen minden, ahogy Ő akarja!

(LD)