Létkoktél
Létkoktél
Az északi forróság elől a kis tóhoz menekültünk,
laposan mosolygó tűzkövein pihegve elterültünk,
az örökzöldek suttogó kara remegve integetett a légbe.
Hosszú stég siklott kanyarogva a fekete, lágy víz fölött,
pajkos kis hullámok cikáztak, repkedtek szürke deszkái között,
a Nap durva, sárga pányvája kékvásznat feszített az égre.
A szikár, szálkás palló végén acéltorony bambult a semmibe
három szintet kínált a feje és két karja, míg hosszú gerince
mereven s unottan tűrte magán a cuppogó, lágy tappancsokat.
A víz ott már éj mély volt, szikrázó ezüstök csillogtak a tükrén,
míg alant álmoktól gomolygó, ismeretlen világ ásítozott büszkén.
Felhőtlenül repkedő víg gyereksereg szállta meg a fémfokokat:
pördültek a szaltók, csobbantak a bombák, suhantak a fejesek
félelem nélkül tudván, a víz átölel odalent, míg kint a fenyvesek
délibábja csalóka öl – szúrós szemű, szigorú, hosszú körmű dajka.
Rászántam magam. Nekivágtam derekasan a fokoknak, Istenem, de féltem
átadni magam szárnyalva a mélynek! Ám tudtam, eddig csak a felszínen éltem…
Markoltam a korlátot, s már zuhantam is a létbe, hadd csókoljon nedves ajka.
S ekkor kinyílt bennem az ernyő, dúdolt a szél: legyen minden, ahogy Ő akarja!
(LD)