Levél a pályaudvarról

Kedves Ismeretlen, te, aki idegesítő, tájékozatlan némbernek vagy faszkalapnak nevezed mindazon embertársaidat, akik más véleményen vannak, mint te, és máshogy látják a világot! (És aki feltehetően sosem olvasod majd e sorokat, hisz nem is vagy az olvasóim közül való, távoli idegen vagy, egy messzi, régi valóságból származó fura mesefigura csupán.)

Először is engedd meg, hogy rajtad kívül megszólítsam mindazon sorstársaidat is, akik most ott tolongtok együtt abban a kisiklott, lerobbant, levegőtlen, mocskos vasúti kocsiban, ami, lám, ilyen módon felborzolja az idegeiteket. Ez nem is csoda, hisz ahogy látom, jó sokan összetorlódtatok ott, s egyre nagyobb a hangzavar, egyre több a hangadó, egyre elviselhetetlenebb a hangerő. Forró pára kering fáradtan a tömött fülkék és folyosók közt. Az ablakok sajnos nem nyílnak, mert beragadtak a mocsoktól. Csak pár helyen jön be valami kis levegő, ott, ahol berepedt az üveg, ám éles szélei lehetetlenné teszik, hogy bárki is kidugja legalább a kezét rajtuk. Mindenki izzad, büdös, sokan hetek-hónapok óta nem mosakodtak, vagy leöntötték magukat kólával, leették magukat lekváros fánkkal, s most ragadnak, mint a fenyőfa törzse. És nyálasan egymáshoz dörgölőzik ez a sok nép, vagy épp dühösen taszigálja egymást, igen, tudom, ez iszonyatos. Onnan tudom, hogy erről a szerelvényről szálltam le jómagam is. Ez nem most történt, hanem lassan két évtizede. Egy darabig a folyosón álltam ezen a billegve kanyargó régi szerelvényen, majd a vaslépcsőn kapaszkodtam, aztán, mikor a vonat elérte az átszállóállomást, s mielőtt azon túlfutva kisiklott volna, leugrottam a kietlen peronra. Azóta ülök itt magamban a kis fapadon mindazokkal egyetemben, akik szintén kiugrottak, s találtak maguknak itt lent egy-egy szép padocskát, és nézlek titeket a koszos ablakokon át, ahogy ott zümmögtök egymáson taposva, miközben várom, hogy elinduljon az a nagy sebességű vonat, ami a reptérre visz minket, peronon várakozókat. Néha az egyik törött ablakon kirepül valami penészes ételmaradék, és leesik ide a pad elé. Ilyenkor visszarúgom ezeket a szemeteket a sínek közé, mert a legyek, darazsak hamar megszállják a hulladékaitokat.

El szeretném mondani neked, hogy vége a nótádnak. A te időd lejárt. Ha hiszed, ha nem. Persze, még ott van a félig megdőlt vonat, hisz rajta állsz vagy ülsz, csakhogy, ahogy ezt már nagyon sokszor leírtam, ez a régi, rozsdás gőzös nem megy tovább sehova. Ezt talán már te is lassacskán látni véled. Vége van. A régi vágású szemléletmódod, az állítólagos tárgyi tudásod, a kemény szíved, az önáltatásaid és a zsigeri félelmeid már nem visznek téged sehová tovább. Végérvényesen ott maradtál, és majd elmondhatod, amikor végre felfogod, ez mit jelent, hogy erről is a gonosz szabadkőművesek, a kormányok, a földönkívüliek, a homeopátia, a Konzervatív Jövő Párt vagy épp az anyád tehet. Mert te vagy, barátocskám, az örök áldozat. Aki nem tud mit tenni a hőzöngésen kívül. Akivel csak úgy megtörténnek a dolgok. Akit majd összeszednek az utcán, és a vállába fecskendeznek disznónyálból és embriószívből készített, mikrocsippel dúsított kötelező vakcinákat, vagy akit meggyilkolnak a germán medicinások, a paleo-séfek vagy a vérszegény angolkóros Rothschildok, vagy azok a veszélyes csoportok, akik nem hisznek a Föld egy strandlabda elméletben, és aki ez ellen semmit, de semmit nem tehet. Aki mindig valakinek csak a bábja. Akinek sosincs semmiből elég. Te vagy az, aki állandóan dühös vagy valakire, miközben mindig van egy-két lottyadt fenék, amit fényesre kell nyalnod annak érdekében, hogy azt érezd, te is vagy valaki, mert Komoly Fontos Emberek közelében lebzselhetsz. Aki azt hiszi, a tudás szabadsága az, hogy a más, hozzá hasonló létvesztesek rettegő vádaskodásait, netán kőtáblákba vésett bizonyítatlan premisszáit tekinti egyedüli hiteles forrásának. Akinek semmiről sincs valós, megtapasztalható információja, csak innen-onnan összehordott infókacatjai, és mégis erre a roncstelepre alapozza az egész világnézetviskóját. Aki mindig valaki ellenében tudott csak haladni, mert ha nincs ellenerő, neki nincs mozgása sem, ami valahol igaz, csak kinek kellemes kocogást eredményez ez a törvényszerűség, kinek meg ezt az utcai ökölharcot. Te vagy az, aki minden felelősséget áthárítottál egész életedben, aki ki van szolgáltatva a gyógyszer lobbinak, a nyereségvágyó pékségeknek, a gonosz, lelketlen hivataloknak, a reklámoknak, a szomszédnak, az USA elnökének, és az anyósának. Aki mindig jól akart járni, de igazából sosem tudott jóllakni. Kicsontozott, majd pépesre őrölt téged az a világ, aminek így kiszolgáltattad magad, átadva neki önmagad fölött a hatalmat, és most darált húsként akarsz vele szemben keménynek mutatkozni.

Hogyan lehetséges az, hogy van a világnak egy jelentős része, amelyikre nem hatnak azok a gyalázatos erők, amik téged ilyen szerencsétlenné tettek? Ja, hogy ők a csatlósai a téged kihasználó hűbéruraknak? Akik a te tönkretételed által tudnak csak boldogulni? No hiszen, ez aztán az érdekes teória! Tehát ezzel azt állítod, mindenki ezen a földön, aki csak egy kicsit is jól érzi magát a bőrében, aki meglátja a szépséget a dolgokban, aki valóban halad, aki tud még másoknak önzetlenül segíteni, aki alkot, aki előre viszi ezt a világot, akinek alapvetően mindene megvan, és ezért őszinte hálát érez a szívében, az mind a te ellenségeidnek, azaz a világ tönkretételén fáradozó, szerinted néha nagyon okos, ám néha nagyon ostoba entitásoknak a játékszere csupán? Mondom, érdekes elmélet. És ha netán még igaz is lenne, akkor nosza, talán nem is olyan gonoszak ezek a láthatatlan világuralmi figurák, ha ilyen boldog és nemes létezőket tudnak a láncaik végén vezetgetni! Tehát a kérdésem még egyszer az: ha más nem került olyan kiszolgáltatott és szörnyű helyzetbe, mint te, akkor joggal mondhatod, nincs más út? Vagy mindenki abba került, csak nem látja? Mert szerinted ők igazából nem is boldogok, hisz ők mind agymosottak? Aki mosolyog, jól és békében él, az már neked gyanús, ugye? Mondod te onnan, abból a tömött fülkéből. Igen, ott kevés boldog embert találsz, s ha abból indulsz ki, amit magad körül tapasztalsz, a világ valóban megvezetett rabszolgák gyülekezete, hisz olyan maszatos mindenki, hogy valódi arcokat alig látni már. Ez is vicces elképzelés, mert ezzel tulajdonképpen lehülyézed mindazon embertársaidat, akik valóban jól érzik magukat a bőrükben, és nem félnek mindattól, amitől te a nap huszonnégy órájában rettegsz, vagy nem hisznek már abban, amit neked naponta kell komoly önszuggesztióval megvédened, fenntartanod. Ám én azt gondolom, ehhez a kijelentéshez nincs túl sok jogalapod, hisz nem ismerhetsz mindenkit személyesen, ezért fogalmad sincs arról, ki hogyan él, mit érez és miként éli meg az életét. Én igenis ismerek boldog embereket, és nem csatlósai senkinek. Még az is lehet, talán épp emiatt boldogok. Látod már, ezért halott a világod, pont ezért, mert ráhúzod a magad vastag, szakadt és penészes sátorponyváját, majd azt mondod: ilyen szakadt és koszos a világ. Nem, barátom, a világ nem ilyen, és az emberek sem olyanok, ahogy te hinni akarod. Te magad vagy ilyen ápolatlan, és azt hiszed, akkor maga a világ is egy mocskos hely. A tiéd lehet, hogy valóban az, hisz ezzel kezdtem: látom, nem épp a legkellemesebb most ott azon a szerelvényen vesztegelni a tűző napon. Csakhogy hidd el, a világegyetemben nem mindenki a régi, kisiklott gőzös fáradt levegőjét szívja dulakodva egy kopár töltésen.

Rosszul gondolkodtál világéletedben, és ez az egyetlen dolog, amiről valóban nem tehetsz. Így programoztak azok, akiket szintén erre programoztak a saját tudatlan elődeik. Abba a hiedelembe születtél bele, hogy a világ egy rajtad kívül álló entitás, aminek te nem is vagy elengedhetetlen része, és ezért semmi esélyed annak hatalmas erőivel szemben, kiszolgáltatottan hánykolódsz egyszemélyes finn dingiként az óriási tengeri viharban, és semmi mást nem tehetsz ez ellen, mint a vasárnapi ebéd során a barnára főtt káposztafőzelékedet kanalazgatva fröcsögni a rokonaid arcába arról, hogy milyen szar a világ, és ki miért egy barom, és miért kéne őt azonnal megváltoztatni. Igen ám, csakhogy megvolt minden esélyed, hogy ebből kiszállj. Soha senki nem kényszerítette rád ezt a gondolkodásmódot, ezt csak kaptad, de megtartására már senki nem kötelezett. Azért ez az elavult, Windows 1.0 szintű program futott rajtad, mert ezt a rendszert örökölted az őseidtől, azoktól a dicső harcosoktól, akik időről-időre vérfürdőt rendeztek maguknak a világból, mert máshogy nem voltak képesek meglenni egymással. És te ezt az örökséget soha fel nem frissítetted, s a hardvert sem cserélted le. Azt hitted, naprakész a géped csak azért, mert beszereztél hozzá egy divatos LCD monitort. Csak azt látnod kell, számos alkalmazáshoz hozzá sem férsz. És dühös vagy, utálkozol, csapkodsz és fröcskölöd a nyálad szanaszét. Mert annyit megértettél, amikor bejött a Windows 9x, aztán az NT, majd az Android, hogy igen, talán nem épp úgy vannak a dolgok, ahogy a régi program egyik eleme azt neked mutatja, és kacsázva áthúztad az egeret a másikra. Ez az ébredés! – üvöltötted, igen ám, de az életed egy jottányival sem lett jobb. Pedig ezt akartad, hiszen épp az váltotta ki ezt a mérhetetlen dühöt belőled, hogy bábnak érezted magad, akit dróton rángatnak, csakhogy nem tettél egyebet, mint egyik kézből áttetted magad a másikba. Felébredtem – mosolyogsz kis nyálcseppel a szájad szegletében bambán, mert azt álmodod, felébredtél abból az álomból, ami nem lenne számodra immár rád nehezedő valóság, ha valóban ezt tetted volna. És dühös vagy az álomban azokra, akik mosolyognak, s akiknek bármi sikerül, akik jól tudják érezni magukat ebben a törékeny, múlékony valóságban, akik tudnak nagyvonalúak lenni, akik képesek békében élni másokkal, s akik nincsenek is már ott, hiszen te felébredtél! Barátom, rossz hírem van: most aludtál el csak igazán. Hat órakor csörgött a vekker, te azonban lenyomtad és belezuhantál valami lassú, furcsa, kótyagos hajnali álomba. Tízkor majd fejfájósan kóvályogva felébredsz, ám addigra már elment a gyorsvasút. Várhatsz tehát egy teljes napot, egy teljes éjszakával, amiben ez az életed csak pár percnyi idő csupán, a másnap reggeli, menetrendszeri járat megérkezéséig.

Elhiszem, hogy dühös vagy. Semmi sem alakult úgy, ahogy akartad. A világ nem térdelt le a te szent kisemberi akaratod előtt. Nem pitizett és nem ugrott át a karikán az emberke ostorcsattogtatására, de a szentimentális, manipulatív nyavalygására, vagy rágalmazásaira sem. Vesztesnek érzed magad, mert tulajdonképpen az is vagy. Magad tetted azzá a gondolkodásoddal. Hisz láthatod, felbosszant minden, olyan vagy, mint a megfeszített íj, elég egy pisszenés, és te már harapsz. Azt gondolod, ki vagy szolgáltatva, mások döntik el, mi lesz veled? Ez a valóságod, tessék, íme: neked van igazad! Ez a világ ugyanis sosem fog neked ellentmondani, higgy bármiben, kisgazdám, és ígérem, az úgy is lesz – súgja engedelmesen a füledbe. Ha azt mondod, egyetemes lúzer vagyok, ő készségesen megtámogat ebben a hitedben, és beletapos a sárba. Ha azt mondod, a csúf szabadkőművesek, vagy a független kéményseprők, netán az autonóm cipészek okozták minden bajod, bánatod, keserved: csiribí-csiribá, így is lesz. Te sosem leszel gazdag, mondod legyintve? Csiribí-csiribá, legyen! Ez a világ egy csatatér? Bamm, már meg is kaptad a maflást, ami ezt alátámasztja. Nem hiszel nekem? Hopp! – azonnal igazad lesz, meg sem látsz engem a magam valójában, s bebizonyosodik számodra, semmi nem rajtad múlik, ez a világ nem a te tudatod kivetülése, hanem egy rád nehezedő, kegyetlen valóság: tessék, össze is ért a kör. Olyan program fut benned ugyanis, ami önmagát generálja újra és újra általad. Azt hiszem, erre inkább a vírus kifejezés illik jobban. Egy vírus, ami felteszi a koronát a fejedre, hisz pont azzá lettél, amit magadban futtatsz már egy jó ideje. Benned él egy gondolati vírus, ami mindent, hidd el, mindent meg fog tenni, hogy önmagát fenntartsa, táplálja és reprodukálja. És nézd csak meg, milyen ügyesen teszi ezt a közreműködésetekkel! Okos kis önfenntartó vírus, amely azt mondja: „te, a gazdatest, csak egy lecserélhető eleme vagy annak a világnak, amit a hozzád hasonló gazdatestek alkotnak számomra.” És miután ti mind így gondoljátok azon a rozoga, hangos, büdös vasúti kocsin, számotokra ez így is lesz.

Neked igazi pénzed lesz, mások adósságára épülő, nyomtatott papírból és banki bitekből álló igazi pénz, ami csak és kizárólag attól igazi, hogy a hozzád hasonlóak annak látják, mert elhitték, nincs más út. Fogd a köteg papírbankódat, varrd a párnádba, is hidd azt, valódi értéket őrzöl a fejed alatt. Neked igazi tudásod lesz, ami attól igazi, hogy mások valaha annak tartották. Fogd a sok lomis, poros információdat, ami lassan már több forrásból származik, mint ahány értelmes gondolatot tartalmaz, és tömd a fejedbe, aztán hidd azt, tudod ki vagy, hol vagy és hova tartasz. Neked igazi életed van, ami attól igazi, hogy a testedhez kötődik annak szinte minden eleme, a léted minimum hatvan százalékát, ha nem többet, a testi funkcióid és azok kielégítése, valamint az arra irányuló vágyaid határozzák meg, olyan vagy, mint a cápa, aki ha nem mozog a saját közegében, miközben folyamatosan nagy mozdulatokkal mozgatja azt, megfullad. Fogd tehát ezt a te igazi életedet, és éld meg magad kis homunculusként! Éld meg, hogy te egy olyan ösztönlény vagy, akiben isten lelke lakozik, egy ilyen félig állat, félig isten, aminek tartod magad! Te, mostani hited szerint, fölötte állsz a természetnek, a világodnak, ami, lám, mégis maga alá temet a saját szemeteddel. Neked igazi hited van, ám a te Istened pont olyan, mint te, legyen az akárki: következetlen, feledékeny, szeszélyes, részrehajló, kicsinyes és ostoba. Neked erkölcsi érzéked van, ami megmutatja, mi a jó és mi a rossz, csakhogy ez a levegővel töltött anorák-érzék mindig valahogy feléd hajlik, mert iszonyú ingatag, mint az útszéli, felfújható szélember. Te aztán baromira öntudatos vagy, de arra az egyszerű kérdésre sem tudsz önmagadnak választ adni, hogy most akkor ki irányít kit és hogyan ebben az univerzumban, vagy, hogy ki is vagy te valójában, és mi ez az egész itt körülötted. Benne vagy, rajta, vagy fölötte, netán alatta? Hiszel a Gonoszban, hisz ez a te erkölcsi érzéked játékboltban vett százforintos iránytűje. Büszke vagy magadra, jóllehet ez a világ biztos nem általad lesz jobb. Hiszen te mindig csak valaki, vagy valami ellenében tudsz haladni, mert még hiszel a szabadságharcokban és a virtuális, verbális vérfürdőkben, mert te mindig egyénként akarsz jól járni, s nem vagy képes közösségben gondolkodni, miközben te szenvedsz ezek következményeitől a legjobban. És itt most nem arról van szó, hogy megfogalmazod a véleményed, hanem arról, hogy ez általában kimerül abban, hogy gúnyosan személyeskedsz, cinikusan vagdalkozol, elhatárolod magad mindentől, ami nem te vagy, ám a kivezető útra nemhogy nem tudsz példaértékűen egyedül rálépni, de még betájolni sem, az vajon merre lehet. De hát ez a világ rendje, faltól falig tolhatjuk csak magunkat – sóhajtod, és a világ igazat fog neked adni, s azon nyomban hatalmas, áthatolhatatlan falakat állít eléd és mögéd.

Lenézel rám és bölcs, békés társaimra onnan a kisiklott vagonodról a karcos, vastag üvegen át, és kajánul elvigyorodsz. Na, ezek az outsiderek, ezek a ki tudja, kik aztán mit tudnak onnan lentről? Még like-okat sem kapnak, nincsenek követőik, és drága tanfolyamokat sem tartanak, nincs publikációs listájuk, netán szépen felépített tudományos portfoliójuk! Ők csak senkik, igazi senkik. Csak azt az egyszerű tényt felejted el, drága, gunyoros barátom, hogy innen nézve minden máshogy fest. Innen nézve te vagy a számkivetett outsider. Te rekedtél kívül valamin, amiben mi már egy ideje benne vagyunk, te vagy bezárva valahová, nem én. Te vagy rettegő üzemmódra kapcsolva, nem én. Te gondolod azt, mások elvehetnek tőled dolgokat, nem én. Te félsz a vakcináktól és a mindent látó szemtől, vagy épp a homeopátiától és a laposföldtől, nem én. Te mész a mások által lefektetett sínpályákon áramszedővel a fejeden, nem én. Te vagy dühös, nem én. Te nem látsz egy magasabb dimenziót, nem én. Te neked nincs e világon túli élő kapcsolatod, és nem nekem. A te szádon van orvosi szájkosár, s nem az enyémen. Te nem bírsz meglenni mások nélkül, nem én. A te dolgaid döcögnek, s nem az enyémek. Te érzed azt, nem értél el oda, ahová akartál, nem én. Te kapaszkodsz azok nadrágszárába, akik aztán, ha úgy adódik, az árokba rúghatnak, nem én és a hozzám hasonlók. A te ostobaságaidtól zeng az egész világ és nem az enyémektől. Te kötődtél bele menthetetlenül e világ szociális információcsomóiba, nem én. Te maradsz ezen a pályaudvaron, nem én. Te vagy az a cinikus szkeptikus, aki nem hisz a tudományos fősodornak, s aki farkasszemet néz a többi szarkasztikus szkeptikussal, akik meg nem hisznek az alternatív alsodornak, hogy már az ördög se tudja, ki kicsoda ebben az adj király katonát játékban, nem én. Te nem tudod, milyen mágnes vonatról és repülőről beszélek, s nem én. De megértelek, azon az ablakon át én sem látnám mindezt, ahogy nem is igazán láttam.

Megmondom, mikor fogsz minderre rájönni: ha magadra maradsz a sorstársaiddal. Amikor a mi vonatunk elmegy. Amikor a szelídek, a jóravalóak, az okosok, a valóban tájékozottak, azok, akik hisznek a szép jövővízióikban, és szorgos munkával téglánként meg is valósítják azt, végleg leválnak rólatok. Soha többet nem tudjátok őket már keresztre feszíteni, földbe ásni és lepisálni, máglyákon elégetni, bolondok házába csukatni, szép mikroszkópjaikat és távcsöveiket összetörni, kézirataikat, regényeiket elégetni, életüket ellehetetleníteni. Mert soha többet nem éritek már el őket. Addig tudtátok ezt megtenni, amíg ők ezt megengedték nektek. Amíg le nem tették a maguk kis útjelzőit, le nem kövezték az átjárót, és el nem ültették az azt szegélyező szép fasor csemetéit. Amíg el nem készítették csöndben, titokban a maguk kis mágneses pályáját. Nézz körül, ott van az orrod előtt az új ember, aki már nem te vagy. Aki most pát int neked, és örökre elbúcsúzik tőled és a békétlen, harácsoló, irigy, puhatestű fajtádtól, amelyik annyit nem volt képes megérteni százezer évnyi folyamatos háborúzás után sem, hogy nem egymástól kell elmarnunk a magunk életét. Egy nap meglátod majd ezt az integető, vidám, békés csapatot, és baromira bánni fogod, hogy nem kaptál idejében észhez, nem ölelted meg a hozzád közelálló tagjait, nem csatlakoztál hozzájuk, ehelyett csak köpködtél a tábláikra, amelyeket a két kezükkel ástak a földbe azoknak, akiknek elegük lett belőletek és abból a világból, amit magatok köré emeltetek. S ennek a világnak nyilván az is részese, aki csak a lelátón tombolt sunyin, és tétjeit lerakva ment bámulni a napi kakasviadalt, még ha ő nem is harcolt, nem köpködött, csak irgalmatlanul élvezte, ahogy folyik a ringben a vér.

Drága barátom, búcsúzom. Elvégeztem, amit akartam, itt van az én lefektetett munkám, benne minden, ami az átkeléshez kell. Vannak társaim, hasonló útjelzőkkel. Te és én már olyan távol vagyunk egymástól, hogy szinte alig tudom kivenni a homályos körvonalaidat. Együtt érzek veled, mert tudom, mi vár rád. Átéltem. Szeretlek, hisz te is az én részem vagy. Az a részem, amit most levetek magamról, és elhagyok. Isten áldjon, nézz csak bele bátran a világ varázscilinderébe, pontosan meg fogja mutatni, ki vagy. Semmi egyéb, csak az, amit gondolsz magadról, hisz csak gondolatból vagy, ahogy a világod is, ezért, ha úgy gondolod, ez nincs így, akkor nem is lesz így. Hisz láthatod, neked nincs is így. Ég áldja erőfeszítéseidet, kívánok nagyon sok erőt és kitartást a további harcokhoz, amit önmagaddal még meg kell vívnod annak érdekében, hogy kicsit engedni tudj a szorításon, hogy megtanulj nem félni, és hogy végre meg tudd hagyni másoknak, hogy azok lehessenek, akik lenni akarnak és tudnak, s hogy végre te is felszabadultan mosolyogni tudj még azokra is, akikkel épp nem értesz egyet, vagy akik bántanak, mert olyan boldogtalanok, mint amilyen most te vagy. További szép álmokat, s aztán még szebb ébredéseket kívánok!

(LD)