Lóvá tett lelkek

Hogyan tudnád elmesélni annak, aki megkér erre téged – feltéve ha már megérezted és felfogtad – azt, hogy ez az egész élet valójában nincs úgy, ahogy hisszük? Az a baj a fogalmakkal, meg úgy általában a gondolatokkal, hogy csak bizonyos mértékben adnak teret a kifejezés szabadságának, ahogy a legókockák a formáknak. Kirakhatsz belőle bármit, de az élek sosem lesznek úgy legömbölyítve, és az átmenetek se lesznek olyan finomak, mint mondjuk egy agyagformánál. De azért nem szabad visszariadni attól, hogy most ezekből a kis szókockákból kell kirakni egy bonyolult alakzatot, csak végig számolni kell vele, nem lesz tökéletes, mert erre csak törekedni lehet, elérni úgysem.

Képzelj el egy rendszert, ami zárt, de nem úgy, hogy körülhatárolt, hanem bármerre is haladsz, mindig csak benne mozogsz, azaz nem tudsz belőle kijönni. A legjobb modell ennek szemléltetésére egy szimpla videójáték, ahol, amíg játszol, mindig mész-mész látszólag valahová, de talán nem nehéz belátni, a játékból ezzel még nem kerültél ki, és ha netán ilyesmi történik a képernyőn, az is a játék része marad, tehát te abba teljesen be vagy zárva. Ráadásul ez a játék, tegyük fel, úgy van elkészítve, hogy nincs egy előre megrajzolt, konkrét pálya, hanem te magad rajzolod pillanatnyilag azt a képernyőre pusztán azzal, hogy mozogsz rajta. Magyarán az észleletet az észlelés hozza létre. Furcsa sorrend, de valahogy így van ez, ha jobban belegondolsz, vagy inkább beleérzel: vágyaid, gondolatgomolyaid, tudati folyamataid mentén szerveződik ez az egész valóság, amit elvileg a pillanatban élsz meg, ám gyakorlatilag mindig utólag absztrahálsz egységes valósággá, ami ezért végig absztrakció is marad. Hogy fogalmaz Philip K. Dick? „A világmindenség információ, s mi egy helyben rostokolunk benne, nem három dimenzióban, nem is téridőben. A kapott információt tárgyiasítjuk az anyagi világgá. Az anyagi világ nem létezik, csak az Elme közvetítette információ kivetülése.” Nagyon sokat írtam magam is erről, hogy a világ, amiben élünk egy információs úthálózat, és te mindig csak ott lehetsz, ahol vagy, abban a járatban, vájatban haladhatsz, és hogy egyben sosem látsz rá az egészre, csak elméletben. Ráadásul a dolgok nem egymás mellett vannak, hanem egymásban, én benned vagyok, te bennem, önmagunkból szemléljük egymást, de ha ezzel mindenki így van, ki van e rendszeren túl, aki mindenkire rálát: rám is, és rád is? Egy harmadik szemlélő? No de ő is csak önmagában lát minket! És most azt gondoljuk, ez a világ legtermészetesebb dolga, de nem: ha elképzelsz egy olyan rétegzett nézőpontot, ami egyfelől magában hordozza azt, ahonnan te most nézel rám, ugyanakkor ugyanígy lát téged, aki nézel engem, miközben az is te magad vagy, láthatod, az már egy jóval magasabb rendű tudat, ami bonyolultabb valóságértelmezést szül. Ezt is el lehet képzelni a videójátékkal: a képernyőn jelenik meg az a sok figura a játékban, aki észlel téged – a képernyőn figuraként, miközben te vagy az is, aki játszol a monitor előtt. Lányom szokott valami lovasjátékot játszani online, mindenkinek van egy lova, és ott van a sok ló a képernyőn szanaszét, néha épp ott, amerre az övé megy. Fut a gyerek a lovával, és változtatja ezáltal a képernyőn maga alatt a tájat. Tehát neki van egy egyéni játéka, amiben ott van elvileg a többi játékos lóként, de ha jól belegondolsz, mindenki csak a saját játékában van, és abból látja a többieket, nincs olyan egyben, hogy „a közös, objektív játék”. Ergo nincs egymásmellettiség sem, már ha a játékos nézőpontja felől nézzük, mert mindegyik játékos csak a saját monitorában észleli a többi lovat. Az egymásmellettiség csak a lovak belső viszonyrendszerére érvényes, és ott is csak elméletileg, mert a gyakorlatban ezek a lovak nem is léteznek, és ezért nem is képesek észlelni egymást. Te mint játékos észleled őket, és onnan, kintről tudod azt mondani, az a többi ló, ez meg az én lovam. És nincs egy konkrét, valódi, állandó tér sem, ahol ezek a lovak legelnek. Ők sosem voltak együtt sehol. Ez érthető, ugye?

És talán azért nem érzed találónak a példát, mert te most az egészet kintről nézed, még a lányomon is túlról, onnan, ahol te nem játszol, mert van most egy ilyen rétegzett, hármas nézőpontod. De most menj be a lóba, és felejtsd el a kintet! Ott vagy benne, az a rajzolt rét a te tered, a te valóságod, és a legelésző animációk a társaid. Onnan nézve valóság lesz és látszólag véges, miközben a játékon túli világ meg végtelennek tűnik, mint az űr. „A legelőn túl hatalmas, végtelen tér van.” Igen ám, de a nézőpontod lóként továbbra is a képernyőn túlról származik, hisz tudsz magadról, látod magad „egy lónak a többi közt”, amire mondjuk egy, a játékba csak úgy belerajzolt, adott algoritmus alapján mozgó ló nem képes, aki mögött nem áll játékos. És ha nem lenne valódi tér a körül, aki játszik, azaz nem lenne ott a nappali, benne a laptoppal és az én lányommal, akkor hiába néz a szemlélő a monitor mögül a lovon keresztül a játékba, ez a rétegzett nézőpontja pillanatnyilag elvész – és egy szintre kerül a rajzolt lóval. Mintha a feje rácuppanna a monitorra, és minden, ami ezen kívül van, megszűnne. Lóvá válik ekkor, és így esélye sincs „kijönni” a játékból, ami, ha nem lótudattal játszana, nem lenne egyéb, mint elfordulni a képernyőtől, csakhogy külső tér híján ő eggyé vált a lóval, számára a kint csak egy megfoghatatlan szellemi szféra, mennyország, össztudat, vagy valami ilyen elvont minőség lesz, mert nem érzékeli. Nem tudom sajnos ezt világosabban elmesélni, de iszonyú fontosnak tartom, hogy ERRŐL beszéljünk, és ne arról, mi van a játékon belül, ne a hogyan legeljünk több füvet, hogyan vágtassunk szabadabban legyen mindig csak a téma, valamint a hogy építsünk még több istállót, hanem az, hogy hol is vagyunk mi valójában. Kik vagyunk: lovak, vagy játékosok?

Én bárhová nézek, leginkább csak a monitoron lévő gondolati-, ideológiai vájatokat látom, mindenféle belső szellemi járatrendszereket, benti diskurzusokat néha kintről szóló elképzelésekkel, ám mind ott bolyonganak a képernyőbe zárva, és még ha az azon túli valóságról beszélnek is, tetteik képtelenek kinyúlni a grafikus játéktérből (tisztelet a kivételnek). Ráadásul a nagyja még oda is van szögelve politikai, élvezeti, ideológiai, fizikai, érzelmi vasszögekkel a játéktérhez. Tudjátok, én mindenben filozófiát, parabolát és szimbólumot látok, és ez a szomorú hajóbaleset is megjelenített nekem egy ilyen kis mellékjelentést a hajók neveit nézve. A mesét maga alá gyűri a mitológia. És ebben az ütközésben így senki nem emelkedik fel, az egyik örökre elsüllyedt, de a másik se mehet tovább. Ami a Dunán hajóközlekedés gyanánt folyik, hasonlatos ahhoz, amit az ember manapság a szellemi élet színterén láthat. Hajók jönnek-mennek, szálloda-, étterem-, városnéző- és bulihajók, zenebona, fények, ide-oda cikázás. Isteni dolgok ezek a most divatos ilyen-olyan előadások, elvonulások és együttlevések, jógatáborok, szellemi workshopok és termékbemutatók, önismereti kurzusok, ébresztő videók, párkapcsolati tréningek, channelling showk, tengerparti elmélyülések, intimtornák és védikus coachok – a lovas játékból nézve. Írtam már, ez a dömping igenis azt mutatja, valami mozdult. Magam is voltam pár ilyesmin anno, hasznos és kellemes volt. Csak ezek nem vezetnek ki a képernyőn túlra, mert ha ezt tennék, nem lennének benne, nem ott a képernyőn kanyarognának kicsit reménytelenül a játék részeként önmaguk körül körözve, hanem lenne egy valós kinti vonatkozási pontjuk, ahonnan integetnének: hahó, erre! Hisz kivezetni csak kintről lehet: nem tudlak kivinni oda, ahol sosem jártam. Ez nem erkölcsi, hanem abszolút fizikai kérdés. Mert az körülbelül olyan lenne, mint átmenni egy hídon, amit magam alatt építek folyamatosan, vagy átugorni egyik kőről a másikra a patak felett, de úgy, hogy én most csak azt a követ látom, ahonnan elrugaszkodom, a másikról csak annyit tudok, valahol ott kell lennie: „van ott egy kő, én úgy hiszem”. Oké, akkor hopp: vagy követ ér a lábad, vagy nem. Nem tudsz kinyitni egy ajtót egy szobában, ha nincs mögötte valós tér. És a teret önmagadnak teremted azzal, hogy észleled. Megint Dicktől idéznék: „Fiam, ez itt a térré vált idő. Először térré kell változtatni, aztán át lehet rajta sétálni.” Pontosan erről van szó.

Hiába az akrojóga, hiába a lélekfesztivál, a vegán étrend, hiába a közös meditáció, ha a vége úgyis az, hogy meghalsz. És arra, hogy meghalj, semmi szükség, de nem meghalni csak a monitor mögül tudsz, a ló meg fog halni, és minden ló valóban azt látja, a lovak márpedig meghalnak. Erre be is rendezkedhet legyintve, persze meghal a ló, no de a lelke, a tudata, a szelleme (micsoda fogalomzavar, nem?) halhatatlan, és az majd felébred a halál utáni létben (sic!) – igen ám, de ha ő ott maradt tudatilag a játékban mint ló, mert ez volt az a tudatállapot, amit végsőként megtapasztalt, onnan halott lóként se fog tudni kijönni. Előbb ki kell jönni, és akkor meg milyen halálról is beszélünk? Meghal a rajzló? Nem kell annak semmi ilyesmit tennie, felállsz a gép mellől, kikapcsolod, volt ló, nincs ló, nincs lótetem, se lótemetés. Amikor tudatilag elhagyod a tested, nem egy élettelen testet hagysz el, és lebegsz felette a plafonon, miközben látod, ott fekszik a tested, én ilyet legalábbis nem tapasztaltam, hanem egyszerűen kipukkan valahol ott benned ez az egész valóságbuborék. Egy pukkanás, pukk, volt, nincs. Pont, ahogy kikapcsolod a monitort, ugyanaz az érzés, vagy mikor felébredsz az álomból, nincs az álomban ottmaradt testhüvely! Nincs semmiféle test, meg szoba és Föld, ezt abban a pillanatban megéled, ahogy hátralépsz egyet: atyavilág, ez tényleg nem is volt igazi! Amikor ezt teljesen hirtelen egyszer csak a maga teljességében megéltem, utána, nem hülyéskedek, hosszú percekig csak ültem magam elé meredve, és annyit tudtam csupán ismételgetni félhangosan, hogy atyavilág, ez nagyon durva, úristen, ez nagyon durva, Jézusom, de durva, istenem, nem hiszem el! Letaglózó, hogy ami van, valójában nincs. Aztán újra bekapcsolod a monitort, megint ló vagy, és ebbe megint bele tudsz feledkezni, ám ha van valós tapasztalatod a monitoron túlról, ez már sosem lesz az igazi, nem lesz százszázalékos. És onnantól kezdve az lesz a legfontosabb számodra, hogy megértsd ennek a különös varázslatnak a mikéntjét, mibenlétét, hogyanját ahelyett, hogy a benti elemeket tologatnád, komfortosabbá téve az illúziót, nem? Ettől még az nem lesz kényelmetlen, sőt, csak nem fogsz harcolni azért a szénabáláért, nem rúgod fel a másik lovat, és nem ragaszkodsz az istállóidhoz.

Egyszer voltam egy grandiózus orosz hipnózis show-n, mert nagyon érdekelt, hogy működik ez élőben. Döbbenetes volt. És akkor ott, huszonkét évesen megértettem, hogy mi épp azok vagyunk, amit elhiszünk. Ott rohangált a színpadon egy rakat ember, és ők látták azt, amit mi, nézők nem. Mindenki nevetett rajtuk, ám én a döbbenettől nyelni se bírtam, mert ott, akkor megértettem, ha kamu volt a show, ha nem (amúgy én úgy láttam, kis ráhagyásokkal, de igazi volt): ez tényleg így működik! Nézz körül, azonnal meglátod. A mindenre kiterjedő tömeghipnózist. A hipnózis elég érzékeny műfaj, minden illúzió nagyon törékeny lábakon áll, elég egy rossz mozdulat, egy belógó mikrofon, egy oda nem illő karóra, egy rossz nézésszög, és – huss – neki annyi. Ezért védi saját határait azzal, hogy nem igazán szereti, ha kinézel belőle, ha mozgolódsz, ha nem úgy csinálod, ahogy meg van szabva, nem azért, mert rosszat akar, de a repülőgép szimulátor sem hatásos, ha közben nem tudod beleélni magad. A bűvésztrükk is csak egy módon nézve tűnik varázslatnak, oda a móka, ha az asztal mögé állsz. Ez a világ iszonyatosan védi a határait, ott a legjobban, ahová azok igyekeznek, akik ki akarnak lesni mögé. Ez csak egy játék, ahogy Adamus mondta, egy tánc, de épp ezért nem árt ennek tudatában lenni. Egy szép tánchoz tartás kell, rugalmasság és profizmus.

Amikor a gyerekeim megszülettek, egy dolgot azonnal beláttam: ez a két kisbaba most 3 évig annyit fog tudni a világról, amit én nekik abból megmutatok. Egy adventi naptár képe jelent meg valamiért a lelki szemeim előtt, amikor gondolkodtam azon, milyen anyuka szeretnék lenni, és akkor szavak nélkül azonnal megértettem, én csupán egy egyre szélesedő meder vagyok, ami a kis csermelyből folyamot duzzaszt, hogy aztán egy nap a tengerbe ömölhessen, immár nélkülem. Felfogtam, ha az első három évben okos és tudatos vagyok, jó alapokat tudunk így együtt ásni, hogy legyen saját sodrásuk, amikor kilépnek oda, ahonnan más hatások is érik. Nyilván egy nap találkozik mindazzal, amire én az első időszakban nem nyitok ablakot, csak nem mindegy, mikor. Jó sorrendben kell a megfelelő ablakokat kinyitni. És elkezdtem ilyen tudatos adventi ablaknyitogató lenni, törekedtem rá, erősek, stabilak legyenek az alapok, mert ez tartja majd meg a, remélhetően, jó magas épületeket. Másik elvem a teljesen konfliktusmentes nevelés volt, azt gondoltam, akkor csinálom jól, ha minél kevesebb kerítéssel, tiltótáblával, nemmel, büntetéssel és szigorral érem el, amit jónak tartok. Magyarán a gyerek is azt akarja, amit én. Ha nem vehet fel szandált, erről nincs vita, én vagyok az okosabb, én tudom, hogy elmegyünk sétálni, én tudom, hogy esett, ezért jó előre elrakom a kedvenc kisszandált, és előveszek három zárt cipőt, mellérakok valami figyelemelterelő érdekességet vagy finomságot, és amikor jön az öltözés ideje, már szólok is lelkesen: gyere, kicsim, nézd csak, melyik cipőt akarod? A kéket, a sárgát vagy a pirosat? Közben kezébe nyomom a játékpolipot vagy a fél banánt, és a gyerek boldog, ő választhatott cipőt. Környezetemben lévő anyukák hetekkel az ovikezdés előtt hirtelen bepánikoltak, jaj, mi lesz a beszoktatással? Én ezt elkezdtem már hónapokkal az ovi előtt otthon. Sóhajtoztam, de jó nektek, mehettek oviba, bezzeg a felnőttek nem mehetnek, ó, bárcsak én is mehetnék! Milyen jó lesz az a sok játék, a finom uzsonna és a barátok – és így tovább, három hónapig más se ment, mint a várva várt ovikép közös megrajzolása. Egy perc gondunk nem volt az ovival, sőt, alig tudtam őket délutánonként hazakönyörögni, és egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltak betegek. Értitek? Erre lettek programozva: az ovi jó dolog, mert valójában az is. És ők ezt három évig így is élték meg, imádták. És ez a világ is így működik, csak nagyban. Terel, ő mondja meg, mi a jó, mi a finom, a kellemes, a választás látszatát kelti, és azt az ablakot nyitja meg neked, amire épp érett vagy. Ám egy nap, amikor felnőttél, ez a világ kinyitja az ajtót önmagán túlra, hogy kiléphess belőle. Akkor, amikor már nem kell több meder, mert vár a tenger.

A játék vége a székben dől el, nem a jászol mögött. A lovak nem mehetnek akárhová, csak ahol van játék. A ló nem tud belépni a szobádba, ahol játszol, csak egy ahhoz hasonlatos szobát tud a játékba lefelé bevetíteni. És akkor azt mondja rá az aktuális tanító, sokszor nyereggel a hátán, zablával a szájában: íme, ez a megvilágosodás, én már a szobában vagyok. Dehogyis, egy szobaképzetet vitt be a játékba, ami térbeliből síkbeli lett, valóságosból rajzolt, és arra tökéletes, hogy térképnek, vagy makettnek használjuk a kinti világ leképezéseként, csak a baj az, hogy a legtöbb esetben ez igazi szobaként van megjelölve. Másik dolog, amit mindig felvetek, hogy akit elrángatnak az ötfogásos luxusvacsorától, és kezébe nyomnak egy hagymás zsíros kenyeret, ugyanolyan élvezettel fogja azt majszolni, mint aki sosem evett jobbat? Nekem minden visszatérés egy fájdalmas lezuhanás a betonra. Alig találom ilyenkor a helyem, mint egy földönkívüli bolyongok, aztán lassan visszarázódom a lószerepbe, és az tény, könnyebb megélni ezt az életet így felemásan, mintha belezuhannék teljesen, de azért nem tud nem zavarni, hogy ujjak helyett patáim vannak, hogy nem tudok beszélni, csak nyihogni, sem olvasni és írni. Ezek a nagyon happy, az életbe elképesztően jól beleilleszkedő, abban otthonosan berendezkedő, ott teljesen magukat jól érző emberek, akik másokat akarnak terelgetni és vigyorogva a csodás lazacról mesélnek, félő, a zsíron fekvő hagymaszeletre hiszik azt, ez a haltál. De ez csak az én hülyeségem, a saját egyéni tapasztalataim alapján, senkinek nem tanácsolom, hogy eszerint szelektáljon, mindenkinek van saját szűrőrendszere, és rá az érvényes. És ha kissé visszarázódtál, azért igenis lehet örülni ennek az életnek, lehet utazni, koncertre, színházba menni, élményeket gyűjteni, mert az veled marad, az igazi. A lovasjáték élménye valóság. Sőt, maga a lovasjáték is az. Csak az istálló, a rét és a ló nem az. Ám az igazi valóság maga a játékos, aki kívül van a játék belső logikáján, nem annak rendje szerint létezik a székben, ahonnan játszik.

Ez olyan, mint amit egyszer szörnyülködve hallgattam valakitől, aki azt mondta, ha jönnének az idegenek valami más bolygóról, ezek a magasabb intelligenciájú lények az amerikai elnökkel és a pápával akarnának először találkozni. Miért? Emlékeztek a Legyek urára? Ha te vagy az okos felnőtt, és kikötsz a gyerekek szigetén géppuskával az oldaladon, rádióval a kezedben, ahol egymást kergetik és gyilkolásszák a gyerekek butaságból, kivel akarnál tárgyalni a mentőakcióról, azzal a kisgyerekkel, aki kinevezte magát csapatkapitánynak, és egy véres késsel rohangál, vagy a legokosabb kisfiúval, aki az egészen kívül maradt, ott üldögél a fa tetején, és aki képes azonnal megérteni, te ki vagy, mit akarsz, és el tudja mesélni, mi folyik itt? Minek hajlongana egy rakat felnőtt katona a tízéves, önjelölt, oktondi csapatkapitány előtt, hacsak nem a móka kedvéért? Elfogadná valós hatalomként? Az amerikai elnököt?! Ugyan már. Sosem fogom megérteni, hogy az e világon túli dolgokat miért ruházzák fel az emberek világi jellemzőkkel. Egy magasabb intelligenciától abszolút átlagemberi reakciókat elvárni, főleg egy istentől, ahogy márpedig ezt a vallások zöme teszi, nagyon korlátolt dolog. Nem lehet az embernek a nézőpontját percenként változtatni, ha kintről nézem, így van, ha a játékból, úgy: el kell dönteni, hol vagyunk, és ottmaradni, és mindenben ahhoz igazodni. Aki ló, az harcol a szénáért, rugdalózik, még kényelmesebb istállót akar és dísznyerget, ám a játékos próbálja a lehető legtöbbet kihozni ebből a játékból az egész játék szolgálatában. Komolyan veszi, tisztességesen játszik és felelősséget vállal a részvételéért. És talán a legnagyobb szolgálatot azzal tudja tenni a bent rekedt lovaknak, ha ő maga egy napon otthagyja a magáét, megmutatva, de hisz nincs is itt semmiféle ló. Hisz ha akarom, itt van, ám ha úgy akarom, nyomtalanul eltűnik.

LD