Márciusi betevő

Ma lépek az ötvenedik évembe. Ez a negyvenkilenc év ezernek tűnt, pedig harmincnak sem érzem magam, miközben meg nemhogy nem fogynak a napjaim, hanem épphogy haladok önmagam felé, egyre inkább azzá válva, akinek mindig is gondoltam magam – ám akit fiatalabb koromban nem tudtam a maga teljességében megélni. Mint mikor elszakadt gyöngyfüzért szedeget egyesével össze az ember, s a folyamatosan gyűlő gyöngyökkel a kezében halad vissza arra a pontra, ahol még egyben volt a lánc, és ahol épp ezért már nincs a földön több különálló gyöngyszem. Ennél beteljesítőbb, csodásabb érzés nincs is. Semmit nem ért az életről, aki fordítva nézi mindezt, és az idő múlását látja a markában pillanatról pillanatra növekvő, gyönyörű gyöngykupacban.