Matrjoska virtual reality

Eljött az életemben végre a várva várt nap ezen a hétvégén: kipróbálhattam a vr sisakot. Volt a városban egy játékkiállítás, és ennek keretén belül ki lehetett próbálni 5-6 virtual reality játékot. Három játékot játszottam: hullámvasútoztam, kiszabadultam egy szobából, ahol csúf zombik akartak megölni és háborús bevetésen is részt vettem a 2. világháborúban, ejtőernyősként. Idáig érleltem magamban a gondolataimat, amik nyilván nem magukról a buta játékokról szóltak, hanem arról az élményről, amit megtapasztalhattam általuk. Vegyük sorra. Tér, mozgás, idő, tudat. Ezek azok a fogalmak, amiket ez a technológia, amint eléri a fejlettségnek egy bizonyos fokát, helyre fog rakni az arra érdemes emberek buksijában.

Tehát a játékok szép sorban. Elsőként bementem egy szobába. Leültem egy székre. Fejemre rakták a sisakot és a fülhallgatót. Külvilág azonnal megszűnt. Ott volt előttem a tér a maga megszokott 3 dimenziójában. Ültem egy hullámvasúton, balra néztem, hegyek, felnéztem az égre, felhők, sütött a nap, jobbra a tenger. Ha lenéztem, lehajtva a fejem, láttam magam ülni ebben a virtuális térben, alattam szakadék. Semennyire nem voltam tudatában a térnek, amiben a sisakkal a fejemen ültem, mondjuk, nyilván ha akartam volna, el tudtam volna képzelni azt a kis szobát, de nem akartam. Bele akartam veszni az illúzióba, hogy tudjam, milyen érzés. „Elindult” a hullámvasút, és én mozogtam! Először lassan felkapaszkodtunk a hegyre, aztán jött a zuhanás. Ha a grafika csak két fokkal jobb, mert mondjuk, valós felvételeken alapul, és kiegészül az élmény azzal, hogy mozog alattam a szék a szobában (amit most egy srác rángatott jobb híján), elég nehéz elválasztani az élményt a valóságtól. Most megtapasztalhattam mindazt, amit a mozgásról már tudtam.

A zombis szobába egyedül kellett bemenni, sisak fel, én egy darabig álltam ott, mint egy idióta, mert nem értettem teljesen tisztán, amit a srác az elején elhadart nekem, de aztán szóltak, hogy keressek már a földön egy fáklyát, és nézzek körül a kriptában, ahol voltam. Felvettem a fáklyát, igazi volt, ott fogtam a kezemben és közben segítettek, hogy keressek valamit vele a sötét kripta falán. S bár egy térben voltunk, de én nem láttam a segítőmet. Meggyújtható mécseseket találtam, miközben újabb élménnyel gazdagodtam, megértettem, mit jelent a valóságon kívülről jövő hang, ami segít téged. Nos, sétálgattam ebben a kriptában, egy vasrácshoz értem, ahonnan egy rémisztő zombi nyúlkált hörögve felém, ösztönösen kerültem az érintését, jóllehet tudtam, csak grafika. Mégis valahogy kettéváltam, én tudtam, ez csak illúzió, de a bent, e térben botladozó, játékos énem agya meg azt mondta, jobb a zombit kikerülni. No, a végén nyilván megevett a szörny, vagy nem tudom pontosan mit csinált, de mindenesetre meghaltam, sok vér fröccsent szanaszét. Megtapasztaltam mit jelent a térben tér élmény.

Majd jött a háborús menet. Ehhez a játékhoz sorba kellett állni, voltak előttünk kb. négyen. Egy nagyobb monitor elé ültek a delikvensek, sisak, fejhallgató, mi a szobában láttuk a virtuális teret, meg az eseményeket, ahová ő belépett, csakhogy mi nem térben, hanem síkban. Ő bent természetesen 3 dimenziós térben volt. Irgalmatlan hosszú volt egy menet, alig bírtuk kivárni. (És közben történt egy meglepő intermezzo: férjem szemüvegének a bal üvege se szó, se beszéd, egyik pillanatról a másikra kiesett és eltört, miközben ő meg se moccant. Ráadásul sötétített üveg volt, emiatt utána eléggé furcsán festett, egyik szemén narancssárga üveg, a bal szeme meg kéken világított a kereten át. Mondtam is neki, na, babám, ez egy jel! :D) Végre sorra kerültünk. Kis intro után egy repülőgépen ültem, körülöttem katonák. Cigiztek, beszélgettek, az egyik velem szemben egyenesen a szemembe bámult, el is kaptam a tekintetem, aztán magamban jót mosolyogtam magamon, de hülye vagyok, hisz ez csak egy báb. Alaposan körbenéztem, egy repülő belsejében voltam. Valaki jobbról odahajolt hozzám, te, az a fotó a kezedben a csajod képe? Mi, fotó? Lenéztem, basszus, ott fogtam a kezemben egy fényképet! Őrület. A csávó lökte tovább mellettem a sódert, pont olyan tolakodóan, ahogy az emberek szokták, és a legviccesebb, engem ez épp annyira zavart, mintha tényleg, mondjuk, a villamoson tenné valaki ugyanezt, ösztönösen elhúzódtam tőle. Pedig csak egy nyomorult grafika volt!

Egy másodpercnyi sötétség után, már álltunk a gépen szép sorban és egyesével ugrottak ki előttem a bajtársak. A gépen, amíg ültem, ugye merőlegesen helyezkedtem el a gép orrához képest, ami nekem balra volt, de ennél a képnél meg a gép orra felé álltunk. És hiába tudom, én végig egy helyben ültem a székben a szobában, ahol a fejemen volt a sisak, és előre néztem, amikor visszaemlékszem erre a sorakozós jelenetre, nem tudom nem úgy látni magam előtt a képet, hogy a térben bal felé állok. Nem tudom ezt jobban elmagyarázni, de talán érthető. Az agyamat ugyanis nem érdekli, hogy a valóságban én nem fordultam balra, de az akkori térelemekhez képest, igen, és neki csak ez számít. Persze lövés érte a gépet, ahogy az kell. Ami ebben vicces volt, hogy kicsit pánikoltam, mikor le kellett ugrani a gépről, nem is annyira a virtuális ugrás miatt, csak belegondoltam, milyen lehet tényleg egy háború, átéltem, hogy ez iszonyatos dolog ám. Körülöttem füst, robbanások, páran ereszkedtünk le az ejtőernyővel, felnéztem, láttam az ernyőmet, az eget, balra egy felrobbant gép darabjai hulltak alá, jobbra más ejtőernyősök, lent meg a kalimpáló lábaim alatt a föld. Földet értünk. Levettem a szemüveget, kicsit szédültem. Megtapasztaltam mindent, amit az időről és a tudatról már kapiskáltam eddig is. Gyorsan elmentünk egyet flipperezni a csajokkal, levezetvén a kalandot.

No és miért írtam le ezt ilyen részletesen? Mert amit átéltem, az a nagy büdös igazság. Ez a tér nem azért nem valós, mert rajzolva van, hanem mert én abban, a magam valóságában nem jelenek meg. A virtuális térben lévő testemben nem vagyok benne, az csak az az ablak, amin keresztül a vetített térbe beléptem, és ami képes abban akciózni. Én a mögött helyezkedem el, nyilvánvalóan. A teret azok az elemek alkotják, amik a virtuális alakomat körbefogják, nincs olyan térelem, ami ne lenne kapcsolatban ezzel az alakkal, egyszerűen e nélkül a nézőpont nélkül a tér nem értelmezhető. Az áttételes térelemek is, mondjuk a hegy a fotón, csak azért léteznek, mert a virtuális játékfigura észleli. A valóság a tudat nélkül nem létezik, ha a sisakot leveszed, lerakod az asztalra, a benne lévő világ megszűnt létezni, mert nincs, aki futtassa, észlelje. A katonák a repülőben erre önmagukban képtelenek. A tér tehát minden, ami én nem vagyok, a mozgás az maga a lét, pontosabban a tapasztalás ebben a térben, a hullámvasút ezt gyönyörűen megmutatta, elég, ha a tudat mozog, az már valódi mozgás lesz. Az idő ennek észlelési módja, nincs olyan önálló minőség, hogy idő. Ezt így talán nehéz megérteni, de amint az ember felveszi a sisakot, azonnal megtapasztalja.

Ahhoz hogy a makro-, és mikrokozmoszt megismerjük, kell a távcső és a mikroszkóp. Az a generáció tudta felvenni a harcot a kórokozókkal, amelyik már ezt észlelni tudta a saját eszközei által. Az a generáció kezdett el repülni, amelyik észlelni tudta a világűrt. Eljön hamarosan az idő, amikor a lányom vagy tán az ő lánya (nehéz megjósolni, mennyi idő kell a technikának ehhez), leveszi a fejéről a sisakot, vagy kiveszi a vr kontaktlencsét, körbenéz a szobában, és csak annyit mond: ó, cseszd meg, még mindig benne vagyok! Bizony, benne vagyunk, nyakig. Hülye, rajzolt bábok. Több próbát tettem már az életemben, minden olyan megnyilvánulásom, ami kimutatott ebből a térből, a térben szereplőket vagy felháborította, vagy szabályszerűen lefagyasztotta. Egyszer még tévés szerkesztőként sikerült egy pillanatra pont úgy megállítanom a filmet, mint Morpheusnak a Mátrixban: egy viszonylag nagy értekezleten tettem egy teljesen ártalmatlan, de arra utaló markáns kijelentést, hogy ez az egész csak illúzió, és én nem vagyok benne. Sose felejtem el azt, ami akkor történt. Minden megállt egy pillanatra, konkrétan úgy, mint amikor megnyomod a pause gombot. És nem is ez volt a legmegdöbbentőbb, hanem ami utána történt. Az én beszólogatós, mindig viccelődő, mindenre mindig valami poént visszanyögő kollégáim ott folytatták a mondandójukat e szünet után, ahol a pause előtt tartottak. Sokan voltunk, még azt se lehet mondani, hülyének néztek, máskor a legártalmatlanabb kijelentésre is minimum hárman azonnal ugrottak. Azóta sokszor játszottam ezzel, mindig hasonló eredményt kaptam. Nem is csodálkozom már rajta. Számomra ez az egész úgy, ahogy van nem valóságos. De ettől még zavar, ha a mellettem ülő katona az arcomba hajol, halálra rémülök, ha felrobban alattam a gép, együtt érzek a bajtársaimmal, kikerülöm a zombikezeket a sötét kriptabörtönben, meggyújtom a falon lévő mécseseket a fáklyámmal, amit kezembe kaptam, és koncentrálok a hullámvasúton, hogy ne szédüljek annyira, és ne féljek, hogy lezuhanok a szakadékba.

Ám mégis azt élem meg, szabad vagyok, nem vagyok ennek a valóságszobának már a rabja, és tudom, az ajtó hamarosan kitárul egy új generáció előtt. Lesz, aki befelé lép egyet, s lesz, aki meg épp kifelé. Sose fogja senki megmondani, melyik a jó irány, mert minden ajtónál az a felirat fog világítani: kilépés a valóságból. De rohadtul nem mindegy, ki merre lép majd a szobákból, azaz ezt a matrjoskababa-teret merre bontja tovább. Aki kifelé és felfelé akar hatolni, egyre nagyobbra növelve így magát, az nyilvánvalóan szép sorban zárja magára a szobákat. Aki megértette, hogy az ébredés mindig befelé, lefelé, a legkisebb éndarabka felé történik, folyamatosan hántja majd le magáról a babákat, mígnem eljut önmaga azon miniatűr pontjához, ahonnan rálát: ez az egész babarendszer őbenne foglal helyet. A legkisebb a legnagyobb egyben. Ez ugyanis egy baba-kör, nem pedig baba-sor, de érdekes módon ez csak bontás útján tapasztalható meg. A ráépítés egyenesíti ki ugyanis a colstokot. Az illúzió újabb illúziót szül, az ébredés még újabb ébredést. Aki azt mondja, véglegesen felébredt, csak álmodja mindezt, ez nyilvánvaló. És mindezt az virtual reality fogja megmutatni, amikor a játékban lesz az újabb játék, annak az új generációnak, új embernek, amelyik e tapasztalatból kiindulva, elkezdi lebontani magáról legkisebb matrjoska babaként a valóságrétegeket.
Remélem, még megélem.

(LD, Illusztráció: Thor Lindeneg)