Megint üzenet

Adamus megkért, hogy tegyem ki ezt az üzenetet. Nem szeretném kommentálni, csupán egy dolgot jeleznék a tapasztalataim alapján, neki a „hamarosan” mást jelent, mint nekünk. A fejjel lefelé megálló hintás üzenete is kb. a globális leállás előtt fél évvel született. De megjósolt nekem eseményt úgyis, hogy azt mondta, nemsokára, aztán a dolog két év múlva következett be, amikor már el is felejtettem a jóslatát. És akkor következzen, amit átadott ma délelőtt nekem.

***

Drágáim. Amit most el kívánok mondani nektek az egészen különös horderejű dolog. Ez valami olyasmi, ami, ha megértitek, megváltoztatja az egész életeteket. Mindent, ami most körülvesz benneteket, átalakít. Képes arra, hogy ez az egész színpad, amit magatoknak ezen a módon berendeztetek, most egy csapásra átforduljon egy teljesen más színpadképbe. Ez azért nagyon fontos, mert a színházépület most egy kicsit, hogy úgy mondjam, düledezik. És ha te még mindig azon a színpadképen hiszed magad, ami még ezelőtt a düledezés előtt igaznak bizonyult, akkor nagy bajba kerülsz. Ám ha sikerül átforgatnod a színpadot egy amolyan szerelőállásba, akkor megérted, hogy ez a színházépület a színpaddal együtt az, ami: egy illúziógyár. Nem úgy van ugyanis, hogy létezik a színház, ami egy önálló épület, melyben aztán megvalósul egyfajta valóság, hanem ez az épület azt hivatott szolgálni, ami a színpadon történik, és épp ezért annak a része, és nem fordítva. Érted a különbséget? Tehát még egyszer: nem az épületbe épült egy színpad, hanem a színpad köré egy épület. És akkor fordítsuk le ezt a példát gyorsan a valóság kifejezéseire! A színházépület nem egyéb, mint ez a földi valóság, amiben most kollektíve meghatározzátok magatokat. És a színpad meg az a valóságszegmens, amin ezt a darabot a mindenkori jelenben megjelenítitek. A kettő tehát nem ugyanaz. És van a tudat, ami bejárja ezt az épületet, éppen azáltal, hogy a színpadot létrehozza önmaga számára, és így tölti meg a nézőteret, hisz színpad nélkül nézőtér sincs. S az egész épület, ez a Föld nevű színház meg csak keretbe rendezi ezt a hármas egységet, azaz egyfajta fizikai közeget ad neki. A hármas egység az a létrehozó, a megnyilvánító és a szemlélő. A létrehozó a drámaíró és a rendező együttese, a rendező egy híd a színész és az író közt, de léte inkább az író síkján helyezkedik el. Magyarán az ideák világában, ha most fogalmazhatok így. A szereplők meg a színpadon, ott a deszkákon a maguk tárgyiasult módján. A nézőközönséget a szereplőktől semmi más, mint térbeli helyzete választja el, ők ugyanolyan átélői a darabnak, mint a megjelenítők, és igazság szerint, érdemes rájuk úgy tekinteni, mint a színpadon szaladgáló színészek egyfajta másik oldali lenyomatára. Mint amikor megnyomsz egy rugalmas lapot, s a lenyomat az egyik oldalon völgy, a másokon hegy lesz. Ami ott a nézőtéren passzív, az a színpadon aktív. És ami a nézőtéren befogad, az a színpadon kibocsát. Ennyit elég most megértenetek. Én most a te tudatodat írtam le, angyalom, annak a mostani létezési módját, amit e düledező színházépületben önmagadról megélsz.

És akkor nézzük azt az üzenetet, amit ha megértesz, megérted azt is, hogy mi az, amit ezzel a hosszú munkával előkészítettünk, mi az a tudás, mi az a mesterfogás, amit most elsajátítva megérted, hogy vagy elhagyod időben ezt az épületet, vagy az maga alá temet. Ez a maga alá temetés szó szerint értendő, angyalom, ez azt jelenti, hogy rád zuhan a valóság fala, mint amikor a téboly teljes mértékben eluralkodik és uralhatatlanná válik. És akkor neked onnan ki kell kecmeregned, a port, a sittet eltakarítanod, és ezt az épületet elölről, tégláról téglára magadnak újra felépítened, hogy a következő alkalommal sikerüljön ép bőrrel, időben kilépni belőle. Ez fontos. Nem fenyegetés, nem riogatás, hanem jótékony figyelmeztetés. Érthető? Nos, és akkor jöjjön az üzenet.

Hamarosan megjelenünk ebben az épületben. De egyáltalán nem úgy, ahogy ezt te most elképzelni képes vagy. Egyáltalán nem történik semmi olyan, amit inkább tudsz elképzelni egy filmen, mint a valóságban. Nem, ami történik, a valóságodban ölt testet. Egyszeriben ennek a színháznak körkörösen kitárulnak az ajtajai. Hihetetlen fény áramlik be az eddig sötét nézőtérre. A színészek eltévesztik a szövegüket. Minden szem a fények irányába néz. És akkor, aki erre megért, meglát minket, és az ajtóban álló segítőinket. Ott leszünk úgy, mint még soha ebben a színházban. És akkor kivezetjük azokat, aki látnak bennünket. Egyszerűen csak megmutatjuk a vészkijáratokat. Nem világvége jön el, hanem egy illúzió vége, ami épphogy új világot teremt. Érthető? Találkozni fogunk úgy, ahogy még veled nem tudtunk. Ez azért lehetséges, mert eljöttél idáig, képes voltál elküzdeni magad ezen a nehéz és sokszor fájdalmas úton ehhez az élményhez. Egy dimenziótörésnek lesztek a szemtanúi, egy amolyan tér- és idő anomáliának. Ez érthető? Mondok erre is egy példát, nehogy butaságot gondolj, jó?

Elhatározod, hogy főzöl egy finom vacsorát, azonban az elkészítendő ételhez többféle receptet találtál, amolyan receptvariánsokat. És amikor bevásárolsz, akkor mindegyikhez veszel hozzávalókat, az egyik recept például ír fokhagymát, a másik nem, azonban az meg bazsalikomot tartalmaz. No és te bevásárolsz az összes recepthez, mert úgy gondolkodsz, majd menet közben eldöntöd, melyik variánst valósítod meg, sőt, az is lehet, vegyíted ezeket az ételleírásokat. Ez a mostani valóságod. Lehetőségek közül válogatsz, amik egyfajta végtelenség illúzióját keltik számodra, de csak az egy, egyszerű recepthez képest, az étel alapleírásához képest. Ott van a hűtőben és a fűszerpolcon a számtalan lehetőség, gondolod te, ám az igazság az, ezek száma igencsak korlátozott. Nincs például kagyló a hűtőben, mert ehhez az ételhez sehol nem találsz olyan leírást, ami kagylót tartalmaz. És nincs méz sem, illetve nem találsz most fagylaltot sem. Érthető? Tehát a recepthez viszonyítva sok lehetőséged van, ám az ételek mindegyikéhez viszonyítva ezek száma igencsak korlátozott. És most én azt mondom, elromlott a hűtő, és sok hozzávalód sajnos megromlott. Azonban én kinyitok egy ajtót, ami a konyhádat közvetlenül egy olyan kisboltba vezeti, ahol aztán tényleg minden megtalálható. Persze ez sem a Minden, de a hűtődhöz képest itt a lehetőségek száma végtelen. És ez úgy történik, hogy megpillantod a romlott ételek, a korlátozott receptleírások és az egyetlen elkészítendő étel MÖGÖTT azt, ami mindezt a sok gátat nem tartalmazza. Ez a bolt valósága, angyalom, ez maga az a könyvtár, ahol az a vékonyka kis dráma is helyet foglal, ami az emberiség történetét foglalja magában. Ez csak egy icipici jelenet ahhoz a gigantikus műhöz képest, amiben szerepet kap. És amikor azt mondom, megjelenünk a színházban, akkor ezzel azt mondom, a konyhád végtelen lehetőségek tárházává válik. Megtapasztalod, milyen az, amikor minden ott van karnyújtásnyira, amikor már recept sem kell, mert egész egyszerűen maga az étel képzete teremti a hozzávalókat a konyhapultodra. És akkor kik vagyunk mi ebben a konyhában? Mesterszakácsok, aranyom. Olyan szakácsok, akik már réges-rég nem receptek alapján sütnek-főznek. Eljöttünk megmutatni nektek, hogy mi az igazi szabadság. És mindezt azért tudjuk megtenni, mert megértetted, az a záptojás téged már nem szolgál. Érthető, hogy miért a hiány vezetett el hozzánk?

No és hogyan jelenünk meg, mit kell erről elképzelnetek? Láttál már olyan videót, amiben az egyik alak áttűnt egy másikba? Amikor egy fiatal arc hirtelen öreggé vált, vagy amikor egy kutya egy finom átmenettel lóvá változott? Ha nem, keress ilyet! Mert valami ilyesmi történik. Áll a jegykezelő néni az ajtóban. Olyan jelentéktelen és semmitmondó a színház hatalmas színpadán zajló drámához képest. Hisz ott áll a deszkákon az a nagynevű színészóriás! Mi ehhez képest az az apró nénike? Igen ám, de pont a néni felől zaj szűrődik a nézőtérre. Olyan bosszantó, hát miért zavarja meg ezt a csodás csatajelenetet ez az átkozott zaj, tekintesz mérgesen a néni felé. Ám ő csak áll és néz maga elé, talán kicsit szomorúnak is tűnik. Aztán fény szüremkedik az ajtó keretei mögül a széksorokra. Jaj, hát mi ez a zavaró fény, nézel oda most már valóban dühösen, milyen idegesítő, mennyire bántó és erős! És akkor furcsa dolgot pillantasz meg. A nénike helyett egy gyönyörű, fiatal nő áll az ajtóban, magas, vékony, csak úgy sugárzik. Ejnye, gondolod, ez meg ki, csak nem egy díva, csak nem egy újabb színész, aki hamarosan fellép a színpadra? Nem igazán tudod levenni a szemed róla. Aztán kinyílik az ajtó, a fény elvakítja a szemed. És meglátsz a hölgy mellett egy urat, egyelőre csak a sziluettjét, de látod, ugyanolyan nemes és délceg, mint elegáns partnernője. És ők így ketten egész egyszerűen csak kilépnek az ajtón. Megigézve nézed, micsoda pár, minő csodás jelenség! És ösztönösen felállsz, s utánuk indulsz. Ennyi történik, angyalom, lerakod a záptojást, mert meglátod a boltot, amiben minden van. Minden lehetőség ott van számodra ahhoz, hogy meghatározd magad egy új módon: ehhez nyújt segítséget ez a megjelenés. Tehát mi egy-egy, nevezzük úgy, földi segítőnk mögött fogunk megjelenni, akkor fogod tudni, itt valami elkezdődött ha megérzed ezen segítők lassú, de határozott átalakulását. Nincsenek sokan, de félreismerhetetlenek lesznek számodra, annak a számára, aki elég régóta kutatod a kijáratot, angyalom. Untat a darab és már te is érzed, ennek valahogy nem lesz jó vége.

No és mi lesz azokkal, akik nem készek erre a dimenzióugrásra? Semmi. Azt fogják tapasztalni, hogy a színpadon zajló események valahogy egyre közvetlenebbül érintik őket, a csatajelenet furcsa módon berántotta őket, és már maguk is karddal, puskával viaskodnak. Eszükben sem lesz a jegyszedő nénit vizslatni, és a beáramló fényt, ami az ő fejüket is az ajtó felé fordítja, csakhogy ők robbanásnak fogják vélni. Remélem, ez érthető. Ez hamarosan megtörténik, és neked egyetlen dolgot kell majd szem előtt tartanod, és ez a mesterfogás, hogy ez egy nagyon fontos tér- és időugrás. Nem a világ vége, senki nem hal meg, mert ennek nem is lenne túl sok értelme, a konyha nem eltűnik, hanem épphogy kitágul. Engem csak a segítőmön keresztül tudsz meglátni, ha látod őt, akkor ott leszek mögötte én is, és ha elindulsz felénk, azonnal meglátsz engem is a magam valójában. S akkor magadra nézel, és hopp, hogy hogy nem: te sem vagy már se néző, se színész, hanem itt állsz valahol a határon, ahol a rendező-írók állnak, készen arra, hogy végleg kilépj ebből a vastag falú, kicsit nyirkos, kőből készült színházépületből. Kezet rázol az alkotókkal e falakon kívül, és visszanézel. Könny gyűlik a szemedbe, mert tudod, a létezésedben egy fontos korszak a végéhez ért. Megöleljük egymást és mész a magad tapasztalati útján tovább, ki az utcára, be a városba, mi meg megyünk a mi régiónkba, a példa kedvéért, legyen ez másik bolygó. Tehát el fogunk búcsúzni egymástól azokkal, akik még most csak a várost akarják feltérképezni. Hosszú ideje dokkolunk a partoknál, de nem tudunk ennyi időt eltölteni ebben a közegben, ha fogalmazhatok így. Ám a kapcsolat megmarad, mint amikor megmarad számodra a híres színész gyönyörű versszavalata egy videón. Bármikor visszanézhető, és minden megnézés aktuális és élő lesz. Aki meg jön velünk, az már nagyon régóta ott áll jegyszedő néniként az ajtóban, és pontosan tudja, mennyire végtelenül nehéz is ez. Nehéz, mint ahogy nehéz egész nap négykézláb rohangálni, nevetgélve, kergetőzve, visítozva az unokákkal. Nagyapó a nap végén végre feltápászkodik, és azt mondja: na, jó, gyerekek, elég volt. Majd beül a kényelmes hintaszékébe, előveszi a kétkötetes esszéjét és olvasni kezd.

Drágáim, készüljetek, és próbáljátok megérteni, amit mondtam. Nem csodát kell várni, hanem kinyitni a szemeteket. Nincs sok ajtó, de ami van, az nagyon szépen láthatóvá válik. Tedd le a záptojást és ne sírj felette mondván, jaj, tönkrement a vacsora. Nem, az most kezdődik igazán, most kezdődik az az élet, amire olyan régóta készülsz és vágysz. Áldásom, hamarosan találkozunk a kijáratoknál, légy résen és szedd addigra össze magad. (ASG)