Mellékutas vakáció

„– Ide hallgasson, miszter – szólalt meg kisvártatva –, tulajdonképpen miért verekszenek odafent? Határokért?
– Kevesebbért.
– Gyarmatokért?
– Kevesebbért.
– Akkor… kereskedelmi szerződésekért?
– Nem. Csak az igazságért.
– Milyen igazságért?
– Az abszolút igazságért. Tudja, minden nemzet abszolút igazságot akar.
– Hm – mondta a kapitány. – Tulajdonképpen mi az?
– Semmi. Afféle emberi szenvedély. Hallotta, hogy odafent Európában meg mindenhol világra jött az a… hiszen tudja… Isten?
– Hallottam.
– És ezért van minden, érti már?
– Nem értem. Én úgy gondolom, hogy az igazi Isten, ugye, inkább rendet csinálna a világban. Az ott nem lehet igazi, normális Isten.
– Dehogynem, barátom – magyarázta G. H. Bondy (nyilván örült, hogy egyszer már elbeszélgethet egy független és tapasztalt férfival). – Ha mondom, hogy igazi Isten. De elárulok valamit: túl nagy.
– Azt gondolja?
– Azt. Végtelen. És itt van a kutya elásva. Tudja, mindenki lemér Belőle magának egy pár métert, és azt hiszi, hogy az az egész Isten. Kisajátít egy kis rojtocskát vagy foszlányt, és azt hiszi, hogy övé az egész. Érti?
– Aha – mondta a kapitány.
– És haragszik azokra, akiknek egy másik darabka jutott Belőle.
– Ez az. Meg akarja győzni saját magát, hogy övé az egész, tehát meg kell ölnie a többieket. Éppen azért, hiszen érti, mert olyan rettenetesen fontos neki, hogy az egész Isten és az egész igazság az övé legyen. Ezért nem tűrheti, hogy másnak más Istene és más igazsága legyen. Ha ebbe beletörődne, el kéne ismernie, hogy csak egy pár nyomorult méter vagy liter vagy köbméter jutott neki az isteni igazságból. Nézze, ha egy bizonyos Snippers mély meggyőződéssel hinné, hogy csak a Snippers-féle kötött alsónemű a legjobb a világon, akkor el kéne égetnie Massont a Masson-féle kötött alsóneművel együtt. De Snippers nem ilyen ostoba, amíg csak alsóneműről van szó; de igenis ilyen ostoba, mihelyt az angol politika vagy vallás kerül szóba. Ha hinne benne, hogy Isten olyan biztos és szükséges, mint a kötött alsónemű, akkor hagyná, hogy mindenki önként beszerezze. De ugye nincs annyi kereskedelmi bizalma Benne; ezért szitkozódással, háborúval és más kétes reklámmal kényszeríti rá az emberekre a Snippers-féle Istent és a Snippers-féle Igazságot. (Karel Čapek: Abszolútum-gyár)

***

Ha valaki a harcos énemmel szeretne megismerkedni, nem kell egyebet tennie, mint elkezdeni rángatni a nézőpontomat vissza abba a pontba, amit már rég meghaladtam, s mikor ez nyilvánvalóan nem sikerül, kezdjen el győzködni engem arról, de, én akkor is ott állok, ahol ő gondolja. Hogy velem van a baj, és nem ezzel a megkergült világgal. Hogy én nézek rossz irányba egy olyan világban, ahol emberek képesek abban hinni, hogy léteznek démonok, melyek ártani tudnak nekik, hogy a semmi felrobbanása során keletkezett golyón lógnak lefelé a világűrben, vagy hogy egy politikus a nép javát szolgálja. Kezdje el sulykolni nekem, hogy rosszul látom a dolgokat, mert az a helyes látásmód, amit ő képvisel, ahonnan én épp azért jöttem el, mert nem tartottam önmagam számára alkalmasnak arra, hogy onnan belássam létem terepét. Hogy nem is vagyok az, akinek hiszem magam, és én is ugyanolyan vagyok, mint ő, aki épp ebben a pillanatban némileg agresszíven nekem esett mindezzel, és ugyanazt csinálom, amit ő, amikor ezt a támadást elhárítom. Kezdjen el manipulálni, rángatni, taszigálni, értelmetlen szabályokkal traktálni, abszurd, nonszensz korlátokat elém állítani, viselkedjen úgy, mint egy Commodor 64-es számítógép, netán egy kólaautomata vagy mint egy több száz méteres, mozdíthatatlan vasbeton fal, ami elém áll és próbál letéríteni az utamról.

Nagyon sokan tettek kísérletet erre, azt is tudom, miért: azért, amiért most az egész világ teszi ezt azokkal, akik nem ott állnak, s nem arrafelé mozognak, ahol és amerre az illúzió szövevénye, ahogy Adamus fogalmazott, az erdő szelleme szerint nekik kéne. Mi több, ma már erre hivatalos felhívás is van az Európai Unió platformján: ”Hogyan beszéljünk olyanokkal, akik sziklaszilárdan hisznek egy összeesküvés-elméletben?” – címmel. Az ész megáll. Mintha ezek az emberek valami különleges bánásmódot igénylő kóbor kutyák, vagy imbecillis idióták lennének, akikhez külön használati útmutatót kell mellékelni. Nem épp azt mutatja be nekünk most a világ, hogy ez pont fordítva van? Hogy inkább azokkal van a gond, akik a fürdőruhájuk mintájához illő dizájnos maszkokban ülnek öntudatosan a klórozott, törött csempéjű medence partján, akik komolyan büszkék arra, hogy kaptak egy ki tudja, mire való oltást, gázálarcban bicikliznek békeidőben a parkban, boldog izgalommal a tekintetükben kanyarognak a kordonok között, valamint vallási áhítattal fertőtlenítik a kezeiket a boltok bejáratában? Akik képesek bemondásra rettegni? Akik mindenkitől minden ökörséget elhisznek, ha az kellően határozottan állítja, legyen az léleklátó, porszívóügynök, vagy mikrobiológus? Akiknek verses, zenés, vicceskedő, óvodás szintű mondókákkal kell reklámozni mindenféle értelmetlen, gagyi hülyeséget, amit aztán széles mosollyal az arcukon meg is vesznek? Akik hisznek abban, hogy bármilyen hatalom vagy cég ezen a földön a javukat akarja (tisztelet a ritka és üdítő kivételeknek), és bármitől megvédi őket? Akikkel konkrétan úgy bánik ez a világ, mintha félkegyelműek lennének, és akik ezt örömmel megköszönik neki? Akik nem képesek másokat békén hagyni azzal, amiben hisznek, hanem állandóan piszkálódnak, szurkálódnak, gúnyolódnak? Nem hozzájuk kéne lassan használati útmutatót mellékelni mindazoknak, akik egyszerűen már nem képesek tovább ezen a módon működni? Velünk van a baj, akik csak letértünk az általuk járt sztrádáról, és megyünk mezítláb az erdei ösvényen, biztosan minket kellene terelgetni a „jó irány” felé?

Most azért egy kijelentést nem bírok magamba fojtani, pedig talán jobb lenne, de mindegy. Mégpedig azt, hogyha a népesség nyolcvan százaléka olyan gondolkodású, olyan tapasztalatokkal, rálátással és érzésekkel rendelkező emberekből állna, mint amilyen én és a hozzám hasonszőrűek vagyunk, ma mindenki vígan mehetne koncertekre, találkozhatna a barátaival a fesztiválon, utazhatna Balira a nászútjára és nyílt tekintettel a másik tiszta arcába mosolyoghatna a buszon. Mert abban biztos lehet mindenki, nem rajtam múlt, és nem is a hozzám hasonlókon, hogy itt tartunk. És nem is a vezetőkön. Azok a csürhe nélkül ugyanis magukban semmire se mennének. Ők annak termékei csupán. Ez az egész csak és kizárólag azokon múlt, akikkel bármit el lehet hitetni. (És ez alól most kivételt képeznek azok, akik helyzetüknél fogva látták egy olyan szögből ezt a zokni bábszínházat, ahonnan valóban nem lehet rálátni: az idősek, a gyerekek, és pár igazán jó szándékú, tiszta szívű, de túl naiv egyén.) És itt nem arról van szó, hogy nekik nincs helyük ezen a földön a maguk gondolkodásával, már hogyne lenne, nagyon is van. Én most az arányokról beszélek. Ez az egész áldatlan állapot csak azon múlt, hogy mi vagyunk kevesebben, és a többség torkán bármit le lehet tolni. Hogy ránk nem hallgat senki, hogy minket ez a világ észre sem vesz, lenéz és megvet. Hogy az utunk jellegéből fakadóan nekünk nincs hatalmas követőtáborunk. A magamfajta nem is tudott volna erről az egész hisztiről, mert nem lett volna honnan. A magamfajtának eleve nem lennének ilyen vezető orgánumai, politikusai, ilyen külső rendszabályai, egyáltalán nem lenne ilyen világa: nem lennének összekaristolt autók, megkínzott macskák, megvert feleségek, lelki terrorban felnevelt gyerekek, kialvatlan szomszédok, nem lennének háborúk és kereskedelmi versenyek, reklámhadjáratok, nem lennének sem zsarnokok, sem áldozatok, hamis üzletemberek és álságos tanítók, ebben mindenki biztos lehet. Világos? Ezt kell mindenkinek a fejébe vésnie, aki agitálni, befolyásolni, provokálni próbál minket, hogy most megmutatta a világ, mire képes a többség. Erre, amit magunk körül látunk. Erre az abszurd komédiára, és nem többre. Ez tellett tőlük. Maszkkal, kordonokkal, karanténnal, plexifalakkal, szedett-vedett igazolványokkal, egyre szűkebb mozgástérrel, katonákkal, balhéval és rettegéssel. És még szabadságnak meri nevezni, ha a behúzott teleszkópos pórázon lazít végre egy kicsit a gazdi. A szabadság nem lehet feltételekhez kötött. Szabad az, aki független, bármitől is függve nem lehet szabadnak lenni. Ha a világ népességének többségét a mifélénk alkotnák: azok, akik nem vették be az elejétől fogva ezt a baromságot, akik nem a másik ellenében akarnak élni, akik békén hagyják a többieket, akik kedvesek, szerények, alkotnak és nem rombolnak, rugalmasak és nyitottak, nincsenek semmihez hozzákötözve, nem rettegnek üzemi szinten, akiket nem lehet csak úgy befolyásolni és nem egy hatalmas egobuborékban görögnek egymásnak ütközve ezen a kopár lejtőn, nos, ha ők lennének a nyolcvan százalék, és a fekete péntek közönsége a húsz, akkor ennek a húsz százaléknak nagyon jó élete lenne ám a földön. Ők nem szenvednének a mi dolgainktól úgy, mint mi az övéiktől, csak élveznék annak édes gyümölcseit.

Már most élesen látható a különbség, és ez egyre nyilvánvalóbb lesz, ebben biztos vagyok. Lassan, nagyon-nagyon lassan, tán én már meg sem élem, de fordulni fog a kocka. És akkor a bamba többség majd egy napon, lomhán, súlyosan, nehézkesen és csikorogva, ahogy egy hatalmas, többtonnás gőzvonat tud fékezni a meredek lejtőn, lustán észbe kap, kisiklik végre és lapjával elterül, nagy nehezen letépve magát a sínpályáról, a virágos réten. Aztán ki-ki kiszáll belőle, már ha tud. És nekünk ehhez még agitációra sem lesz szükségünk, nincs más dolgunk, mint az egyszerű piknikünket élvezni a mellékútról nyíló réten, és megvárni, hogy majd a sok sebesült segítségére lehessünk. Szóval csak ne győzködjön minket senki arról, hogy rossz helyen vagyunk, és ne féltsen minket attól a kis napsütötte tisztástól, ahol szerényen, de békében elüldögélünk a színes robogóink mellett. Ez a világ most megmutatta, mire képes a tömeg. Mit tud kihozni a buliból a nehézkedési erejénél fogva. És akkor szerintem legyen ez neki egyelőre elég, gondolkodjon ezen el, és semmi mással ne törődjön, mint azzal, ami nem tetszik neki mindabból, amit magának létrehozott. Ugyanis ha minket is magához rántana, csak növelné a lefele száguldó, füstölő, csikorgó, rozsdás, mocskos vonat amúgy is tetemes tömegét, és elvesztené az elsősegély állomását.

Nem tartom magam konteósnak, mert az összeesküvés elméletek 80 százalékában egyáltalán nem hiszek, én ugyanis másféle válaszokat találtam a minket körülvevő káoszra. Nem félek se oltásoktól, se vírusoktól, se politikusoktól, se a dühödt néptől. Nem érdekel ez az egész úgy, ahogy van. De irgalmatlanul feldühít most már a hülyeség, ami behálózta az életünket, ami miatt lassan úgy érzem, mintha óvódásokkal kellene megfestenem közösen zsírkrétával egy parányi szitakötő szárnyának erezetét, vagy hermeneutikailag elemezni Chomsky esszéit. Egyre fárasztóbb az egész ebben az eltompuló közegben, ami paradox módon azt akarja elhitetni, hogy én vagyok a tompa, én, aki másfél éve csak döbbenten nézem, mivé lett a valaha kedves kis világ. Ez az egész tönkrement teljesen, az amúgy is nehezen kibogozható viszonyoktól és szabályrendszerektől terhes emberi társadalom most aztán végképp lakhatatlanná és fullasztóvá vált. Mintha kétujjas síkesztyűben kéne befűznöd a cérnát a tűbe, olyan érzés ebben a létközegben élni annak, aki a szabadsághoz szokott. Kezelhetetlen lett az egész. Néha baromi elveszett tudok lenni benne, mert képtelen vagyok magamévá tenni az egyre hülyébb szabályokat, s e világ működési rendjét, kilógok belőle, mint virgonc lábujj a szakadt zokniból. No de, kérem alássan, azért mégiscsak ezerszer jobban élek, mint az átlag, a lét minden síkját beleértve – merem állítani, hogy mindazokkal egyetemben, akik nem akartak ennek a bolond falkának a része lenni. A szabadságfokunk, a belső békénk és a külső nyugalmunk az övék duplája, ha nem a többszöröse – már amennyire szabadságról és nyugalomról ebben a közegben ma egyáltalán beszélni lehet. És az emberek még tapsikálnak is ahhoz, hogy teleszkópos pórázt tettek a nyakukra, némelyiken szabályszerűen látom, hogy jobban imádja most ezt az egészet, mint anno a Dallast. Amúgy a kutyám ilyen: póráz nélkül elég félénk, ám ha rajta van az én meghosszabbított karom, nagyon bátran sétál az ösvényen. Hát így állunk. Ha mi nem lennénk, félő, még így se állnánk már. Mert hiába mi nem agitálunk, és nem piszkáljuk mindazokat, akik konkrétan ellehetetlenítették az életünket, de akkor is sok emberre hatottunk. Csak azzal, hogy létezünk a magunk módján jól láthatóan, páran bepillantanak az ablakainkon és azt mondják: ja, így is lehet? Igen, így is lehet. Maszkok, rettegés, háborúskodás, ósdi vakhitek, agitációs propaganda, reklám és görcsös nyomulás nélkül. Lehet így is. Érdemes ezt mindenkinek alaposan végiggondolni.

„– Morvaországban – mondta Brych úr – kásává főzik a káposztát. Segédkoromban jártam ott. Szinte elfolyik.
– Nahát! – álmélkodott Jošt páter. – Hiszen a káposztát le kell szűrni. Ne is mondja, az olyat meg se lehet enni.
– Pedig ott úgy eszik. Kanállal.
– Szörnyűség! – borzongott a kanonok. – Barátaim, furcsa egy nép lehet az. Hiszen a káposztát zsíron kell dinsztelni, nem igaz, Binder úr? Nem is értem, hogyan készítheti valaki másképpen.
– Nézze – mondta Brych úr elgondolkozva –, valószínűleg úgy vagyunk ezzel is, mint a vallással. Azt sem érti az ember, hogyan hihet valaki mást, mint ő.
– Hagyjon ezzel békét – védekezett Jošt páter. – Inkább hinnék Mohamedben, mint hogy másféle káposztát egyem. Magától értetődik, hogy a káposztát zsíron kell dinsztelni.
– És a vallás, az nem értetődik magától?
– A mi vallásunk igen – mondta határozottan a kanonok úr –, de a többi nem.
– Akkor megint ott vagyunk, ahol a háború előtt voltunk – sóhajtott fel Brych úr.
– Az emberek mindig ott vannak, ahol voltak – szólalt meg Binder úr. – Ezt mondja Kuzenda úr is. Binder, szokta mondani nekem, egyetlen igazságot sem lehet kiverekedni. Hiszen tudod, Binder, így mondta, a mi Úristenünk a kotróhajón igazán nem volt rossz, de a tied sem a körhintán, és látod, mégis letűntek. Mindenki hisz a maga kitűnő Istenében, de senki sem hiszi el a másik embernek, hogy amiben ő hisz, az is jó. Az embereknek előbb a többi emberben kell hinniük, s akkor minden más elrendeződik. Ezt mondja Kuzenda úr.
– Hát igen – vélekedett Brych úr. – Az ember gondolhatja éppen, hogy az a másik vallás rossz vallás, de ne gondolja azt, hogy aki hisz benne, az rossz, közönséges és félrevezetett fickó, így van ez a politikában is meg mindenben.
– És ezért gyűlölködött és gyilkolt annyi ember – szólalt meg Jošt páter. – Tudják, minél nagyobb dologban hisz valaki, annál dühödtebben fitymálja le azokat, akik nem hisznek benne. A legszebb vallás mégiscsak az emberekben való hit volna.
– Mindenki igazán jót akar az emberiségnek, de az egyes embernek már nem. Téged megöllek, de az emberiséget megmentem. Csakhogy ez így nincs rendjén, tisztelendő úr. A világ mindaddig rossz lesz, amíg nem kezdünk hinni az emberben.
– Binder úr – mondta Jošt páter elgondolkozva –, készítsen nekem holnapra morva káposztát. Megkóstolom.” (Karel Capek)

Én amúgy csendben vagyok. Az én ismerőseim, családtagjaim nem is tudják, mit gondolok a világról. Ők csak azt hallják tőlem, amit hallani akarnak, vagy tudnak. Én nem traktálom őket a gondolataimmal, azt csak és kizárólag a férjem, a két gyerekem és ez a kis blog és annak szűk közönsége ismeri. A többiek meg vannak győződve róla, én ugyanúgy gondolkodom, mint ők. Mert beláttam, nem lennének képesek megérteni engem, no meg ez nekem nem is fontos, hogy ők is úgy lássák, ahogy én. Megértem és tisztelem őket annak ellenére, hogy kicsit néha nehéz velük. Csakhogy ebből kis kellemetlenség tud származni, amikor kiderül a különbség a tettek síkján, mert én nem veszem fel a mentőmellényt a homoksivatagban, vagy másfelé megyek az úton. De ezt is megmagyarázom úgy, hogy megértsék, mondok valami számukra érthető indokot: nem bírja a bőröm, vagy én jól tudok úszni a „vízben”, amit ők látni vélnek maguk előtt. És bizony felmegy a pumpa, ha ezek után ők azonban nem képesek engem békén hagyni, hanem tudományos kiselőadást tartanak nekem a víz mélységének veszélyeiről, és erőszakkal ráncigálják rám az úszómellényt. Én békén hagytam őt a hitében, és cserébe tőle is elvárom ezt. No de ahogy másban sem, ebben sem hasonlítunk: ő nem képes arra, amire én, hogy ne akarjon mindenáron meggyőzni engem a maga igazáról. Pedig még egyszer mondom: nem én tettem ilyen vacakká ezt a világot, hanem ő. Kapis?

Szóval hogy is van ez pontosan? Most már hivatalos, uniós felhívások születnek arról, hogyan agitáljuk, győzködjük, rángassuk azt, aki valahogy próbálja még menteni a menthetőt azzal, hogy nem csúszik az iszappal a mélybe, hanem tartja magát, s akikbe így mások is kapaszkodni tudnak végső soron? Forráskritika? Ami azt jelenti, hogy csak ami a hivatalos, az az igazi? Arról a hivatalosról beszélünk, ugye, ami azt tette az életünkkel, amit magunk körül láthatunk? Jól értem, arra akarnak engem rávenni, hogy menjek tovább a kis robogómmal azon az úton, ahol minden második autó felborulva lángol, sebesültek tucatjai hevernek szanaszét a forró aszfalton, rendőrök és katonák cikáznak, mentőautók szirénáznak? Ők akarnak engem kirángatni a kis mellékutas, virágos tisztásomról, ahol békésen elücsörgök? Odajönnek hozzám, és elkezdenek ráncigálni vissza, abba a pokolba? No, no, ezzel csak óvatosan, én azt javaslom a magam és a társaim nevében. Kezd betelni ugyanis a pohár. Ellepték, mint a sáskák az életünket a rábeszélőmunkások, coachok, sales menedzserek, politikusok, közéleti aktivisták, ezoterikus kikiáltók, tudományos lobbisták. Beözönlenek ahová csak tudnak, a közösségi terekbe, mások személyes kis blogjaiba, a mailboxunkba, a fizikai postaládánkba, ellepik az autónk szélvédőjét és az utcáinkat, a képernyőnket, miközben csak tekereg ki belőlük vég nélkül ez a vékony, ragacsos, pókhálószerűen lefejthetetlen, mindent beterítő gusztustalan rábeszélőfonál, aminek egyetlen célja van: haladj a főútvonalon! Látható, ugye, hogy ez nekik mennyire iszonyúan fontos? Különben miért kéne egymást egyáltalán agitálnunk, bármiről meggyőznünk? Miért nem gondolhatja mindenki végre már azt, amit akar? Miért nem mehetek én egy alternatív úton a magam jogán és felelősségére szabadon, ha ezzel nem gátolok senkit a sztrádán, hogy ott haladjon, már ha tud? Miért akarnak a rábeszélőgyárasok egyre több követőt, megosztást, még nagyobb közönséget és több like-ot, szolgát és alattvalót maguknak? Miért érzem azt, hogy állandóan el akarnak nekem adni valamit: tetszetősen felpántlikázott eszmét, egy zsáknyi félelmet, mindenféle értéktelen kacatot, élményt, tudást vagy magát az előadót? Miért rángatjuk egymást, mi ez a fékevesztett, mindent elöntő, fullasztó, a privát szférákat durván megsértő propaganda-cunami? Ez a millió kéretlen ajánlat, privát beszélgetésbe bújtatott kampány, sunyin befolyásoló like- és irányított kattintásszám? Mintha a rábeszélőgyár gépei megkergültek volna, mint Capek könyvében az Abszolútum, és tonnaszám öntenék ránk futószalagjaikról a különféle trükkösebbnél trükkösebb agitációs csomagokat, aminek, még egyszer mondom, csak egyetlen üzenete van: maradj a főúton! És aztán annak nevezi, ami számodra tetszetős név lesz. De az akkor is a tömegút marad, semmi több. Egymásnak terelve ott aztán mindenféle tömeg, ilyen, olyan, amolyan. Akiknek amúgy egy része csak szerencsétlenül odasodródott, mert bedőlt a megfordított természetvédelmi terület táblának. Értük valóban érdemes megállni, leszállni a kismotorról, leülni a szendvicseinkkel és bevárni őket.

Mert itt már régen nem arról van szó, hogy Géza elmondja otthon az őt meglátogató Jenőnek, vagy a kis parkban, ahol közösen ücsörögnek a sakktábla felett, hogy ő mit gondol, és ugyanakkor meghallgatja erről Jenőt is, nem. Hanem Géza kéretlenül elmegy szerencsétlen Jenőhöz, befurakszik az előszobájába, beront sáros bakanccsal a nappalijába, elkezdi rángatni a gallérját, letépi a gombját és mindenáron ki akarja húzni szegény Jenőt a kis házikójából, mert minél többen állnak azon az ingoványos talajon ott kint, ahol ő dülöngél, annál erősebben lehet kapaszkodni egymásba. Mint egy megkergült kötélhúzás, olyan az egész. Van hozzá nyilvános aréna, tomboló közönség, nekifeszülő erők, vér, izzadság, hangzavar, hatalmas esések, nagy rántások, de valahogy az a kis zászló nem képes igazán a földre festett kereszt felől hosszútávon egyik vagy másik irányba sem elmozdulni, és a világ is csak egyre rosszabb hely lesz a meccs során, s nem egyre jobb. Mégis sokan rángatják tovább a kötelet, erőszakosan, sőt láttam már olyat is, hogy valaki nem húzta, hanem tolni próbálta azt, mondván, ti is ugyanolyan gyarlók, megvezethetők, ostobák és nyomorultak vagytok, mint mi, akik azt se tudjuk, hol vagyunk – aztán csodálkozott, hogy orra bukott. Van itt most, kérem szépen, minden, ami szem szájnak ingere. Hogy fogalmazza ezt meg tökéletesen Robert. M. Pirsig: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete c. könyvében?

„Másképp lát, aki motorkerékpáron vakációzik. Az autó kirekeszt a világból, nem is eszmélhetsz, hogy képernyő előtt ülsz megint. Tehetetlen szemlélője vagy a jelenségek vonulásának. A motorkerékpárnak nincs képernyője. Kapcsolatba kerülsz mindennel. Nem is nézed már, annyira részese vagy, és a jelenlét érzése lenyűgöz. A talpad alatt arasznyira surranó út valóságos, járni is azon jársz, csak most belemosódik a surranásba, de ha akarod, leteheted a lábad bármikor, és talpaddal megtapasztalhatod a tudatfolyamot.

Vakációzunk. Keressük a másodrendű utakat. Legjobban a kövezett megyeieket szeretjük, az állami postautakat már kevésbé. Legkevésbé az autópályákat. Múlatni akarunk – hosszú ú-val, ahogy régen mondták: nem vigadni, hanem felfedezni. A kanyargós, hegyes-völgyes utak talán hosszabbak, de motorkerékpáron mulattatóbbak, ha a kanyarulatnak bedőlsz, és nem a kocsi ülésén csúszkálsz ide-oda. Biztonságosabbak is, mert a forgalmuk gyér. Nem kísérik autóscsárdák, hirdetőtáblák. Jártunk rajtuk sokszor, mire ráébredtünk arra, ami lehetett volna elsőre nyilvánvaló: hogy ezek a félreeső utak merőben különböznek az elsőrendűektől. A környékükön más az élet menete is, az emberek személyisége is. Nem rohannak sehova, ráérnek barátkozni. Helybeliségüknek, jelenvalóságuknak élnek, amit városba szakadt magzataik és ismerőseik szinte el is felejtettek. Ez a félreeső utak nagy leckéje.

Csak azt nem értettük, miért nem eszméltünk oly sokáig. A szemünket verte ki, mégse láttunk. Talán az vakított el bennünket, hogy a nagy dolgok mind a városban szoktak történni, itt meg az isten háta mögött jártunk. Furcsa, hogy az igazság ott kopogtat az ajtódon, te meg kiszólsz: ‘Most kell jönnöd neked is, amikor az igazságot keresem?’ S mit tehet az igazság, áll odébb. …

A hegyen át annyi út vezet, ahány lélek nekivág.”

Egy dolgot azért itt tisztáznunk kell. Ugye, írtam azt, ez most egy teszt első rostája volt. Aminek a lényege, és ez fontos, az volt, hogy amikor eléd került az a torzonborz figura azon a módon, ahogy azt odatolták, azonnal észrevetted-e hogy a szakálla nem valódi. Netán hogy az egész alak mű. Tehát nem az a lényeg, rájöttél-e időközben. Az sem, hogy amikor meghúztad a szakállát, leesett-e. Az sem, hogy a felvilágosult Lars meggyőzött róla az okos érveivel, hogy mitől látható, hogy ez bizony álszakáll. Hanem az, hogy amikor megjelent, és az első híradások megmutatták neked a kis logójával, a maga marketing kampányával, az elnagyolt és a fontoskodást már szinte ripacs módon túljátszó demonstrációival, a Valami Fontos Történik Végre A Világban hangulat dramaturgiai fokozásával, az egész nyilvánvalóan előre felépített átlátszó sztorijával és totális ellentmondásaival: szóval amikor megpillantottad ezt az egész nyomorult szekérszínházat, ahogy rozoga kerekein betolták eléd, rajta a nyilvánvalóan műbábbal a műszakállában, legyintettél-e egyet, mondván, menjetek ti a fenébe, vagy egy darabig tapsikoltál, netán hüledeztél az előadáson. Ezt azért fontos mindenkinek magában átgondolni, mert ebből mérheti fel, mennyi még a szemén a hályog, mennyire torzítja el a tisztánlátását az erdő szellemének befolyása. Semmi gond, minden korrigálható, ahogy írtam, még időben vagyunk – de szerintem már nem sokáig. Leírtam ezt több régi cikkemben, s jómagam is csodálkozva olvastam most újra az általam akkor lejegyzett gondolatokat. Azért fontos ezt megérteni, mert aki megtanul azzal a szemmel látni, amivel ez az egész szánalmas színház szétfoszlik a semmibe, azonnal átlát aztán mindenen: a felnyírt szemöldökű, maskarába bújt mesteren, a sanda sarki péken, az átverő, lehúzó reklámfogáson vagy a gúnyosan röhögcsélő kemény fiún. Olyan fegyvert kap a kezébe ezzel a látásmóddal – hogy ismét egy rémes képzavarral éljek –, ami mindentől megvédi, még önmaga esetleges hazugságaitól is.

Hatalmas a bizonytalanság, és a biztos pontot sokszor csak az ellenerő képes szolgáltatni: amíg a másik húzza és én is húzom, egészen jól ki tudjuk magunkat támasztani egy pontra. Merthogy a tömegember csak valami ellenében tud létezni, hinni bármiben és végső soron önmagában, azaz hite többségi alapú, mennyiségi hit, s ugyanúgy működik, mint minden falka-jelenség: a márkaimádat, a kirakatfigurák ajnározása, a különféle frakciók létrehozása. Ettől tömegember, a fősztrádán a másik nyomvonalában haladó autókonvoj. Billegő, labilis korhadó tákolmányra helyezik a súlypontjukat mindazok, akik mások ellenében tudják csak önmagukat meghatározni, kezdetnek amúgy hasznos dolog nemekből felépíteni egy erős igent, de ha már felépült, érdemes csak azon dolgozni tovább. Én a helyükben mindenesetre nem maradnék ezen a megrepedt pallón, mert félő, idővel beszakad. Látható, a szabadság, ami feltételekhez kötött, amit a félelem szül, ami irányított, ami jelszavakba kapaszkodik, egészen más, mint amelyik csak egész egyszerűen megnyilvánul ezen zárt, szövevényes útvesztő falai között akadálytalanul áramolva. Ez a világ szereti azt elhitetni velünk, csupán két szerepet oszt ki: áldozat lehetsz vagy agresszor. Válassz kedvedre, nincs harmadik út. Nem, nem, ezt ne hidd el! Mert igenis van, már hogyne lenne, mégpedig egy igazán kellemes ösvény, a letérés, a kilépés, a függetlenedés útja. Nehéz eljutni erre az útra, mert indákon, bogáncson, és mindenféle, az ember lábába gabalyodó gyökereken kell áthatolni, de megéri, mert a végén ott lesz az embernek pusztán önmaga, amit tőle már ezen a földön senki fia el nem rabolhat. Fel tudja bosszantani, meg tudja nehezíteni az életét, ideig-óráig akadályozni és piszkálni, de irányítani, megvezetni, rángatni, tolni, húzni-vonni, azaz kiszakítani önmagából soha többet semmiféle erő nem lesz képes. Sem injekcióval, sem ráolvasással, sem fegyverrel, sem hipnózissal, mert már nem éri el őt sem a tű, sem a szó, sem a fegyver, sem a szuggesztió. Ahogy nem tudsz a földről sem lerántani magad mellé egyben egy utasszállítót, mert el sem éred, ez az igazság.

Ahogy ezt meg is fogalmaztam egy nemrégiben írt levelemben valakinek, aki ismét figyelmeztetni akart rá, tévúton járok. Idézem nagyjából, amit az illetőnek írtam: „Aki csipkedni akar másokat, azt belül rágja valami, és arra vár, hogy a megcsipkedett enyhítse a kínjait azzal, hogy elkezd neki is fájni vagy viszketni. Ez valami elképesztően lehúzó viselkedés, és nyilván csak azt húzza le, aki erre vetemedik. Ha engem piszkál valami belül, leülök, és addig nem nyugszom, amíg el nem rendezem magamban. Ehhez senki másnak nincs semmi köze, hacsak nem tudom ezt konstruktív módon átforgatni egy előrevivő, mindegyik felet felemelő, közös megélésbe, eszmecserébe. Féltenek engem? Ők? Nekik aztán nem tök mindegy, mi lesz velem? Mit számítok én nekik, hisz nem is ismernek! Nélkülem is elvannak boldogan. Ilyen alapon miért nem mennek el Afrikába és mentik meg azokat, akik éheznek, mocskos ivóvizet isznak, én voltam ott, basszus, a kisgyerekeknek effektív nincsenek játékaik! Őket nem féltik, őértük nem levelezgetnek senkivel, nem szánnak több órát az életükből rájuk, hanem engem féltenek, akinek testileg-lelkileg mindene megvan az életben, amire csak vágyik? Eszement egy világ ez, hallod. Biztos rólam szól ez, és nem az ő belső bizonytalanságaikról? Ugyan már.

Én én vagyok. Engem tőlem senki fia el nem rabolhat, még maga a Jóisten sem. Akkor nem tök mindegy ez az egész? Az élet egy játék, mint egy táncteremben, hol ezzel táncolsz, hol azzal, egyik megpörget, másik rángat, harmadik átölel? Na és? Te ettől még te maradtál, nem? Mi a legszörnyűbb, ami történhet? Hogy átalakulsz az egyik lábadra taposó, téged a földre fektető partnereddé? De hisz ez lehetetlen. Én nem hiszek démonokban, mert szarok rájuk. Mi a halált tud nekem egy „démon” vagy egy szellem, egy kísértet, vagy vámpír, netán űrlény, háttérhatalom, vagy a Miki egér ártani, mit tud tenni velem, amit én magam nem engedélyezek neki? Tapasztalatom alapján az égvilágon semmit.

Engem sosem lesz képes se te, se más arról meggyőzni, hogy az utam nem az enyém. Arról sem, hogy nem oda vezet, ahová tartok. Arról sem, hogy nem jó út, vagy hogy nem is út. Senki engem már nem képes kimozdítani onnan, ahol vagyok. Lehet, hogy úgy érzi, el tudott tolni a helyemről, de csak azért, mert magát lökdösi el tőlem. Ha az egész világ egy emberként mondja azt, hülyeség, amit gondolok, amit megélek és ami vagyok, én csak bólintok, persze, a ti szempontotokból maximálisan az, ezt belátom, sőt, látom is, de számomra nem. Ennyi, és megyek tovább. Megvan a magam kis élete, abban mindennek megvan a maga helye, és én nagyon szeretem ezt úgy, ahogy van. Engem elbizonytalanítani ez a világ 100% hogy nem tud. Ez az én igazságom, az én gondolataim, az én megéléseim, és mindez csak rám érvényes. Rád már nem. A tiéd meg a tiéd, és nekem azon kívül, hogy nyitott szívvel meghallgatom, semmi dolgom vele. Elfér egymás mellett simán mind a kettő, minden élet, minden nézet, minden megélés és vélemény, hit vagy tudás. Addig van ütközés, amíg egy szűk cellában hisszük magunkat, s nem értjük meg, egy végtelen mezőn mindenkinek jut elegendő hely. Nem kell kivernem a tálcát a kezedből, hogy nekem is jusson falat. Higgy, amiben akarsz, légy az, akinek jó lenned, tégy azt, ami boldoggá tesz, velem sosem fogsz emiatt ütközésbe kerülni. Én meg élek a magam elvei alapján mindenki véleményétől és aggódásától totál függetlenül. Ha te azt mondod, az autó, amiben ülök, egy időzített bomba, mert a tied felrobbant alattad, ám én jól elmegyek a sajátommal ide-oda, nem fogok abból emiatt kiszállni, csak ha én magam hallom meg benne a ketyegő hangot. A saját kis, pár ember által olvasott, szinte rejtett blogomon összegzem magamnak a gondolataimat, közzéteszem a munkám, mintha csak egy ablakból elhúznám a függönyt. Ám egy centivel se nyúlok ki a határaimon túl, nem pofátlankodom más platformjára a gondolataimmal, nem agitálok sehol senkit, maradok a berkeimen belül immár 12 éve. Hogy vulgárisan fogalmazzak, leszarom, ki miben hisz, ahogy azt is, ha valaki nekem nem hisz. Vágó István nem hinne nekem. Ettől én még őt nagyon bírom, tisztelem, és izgalmas egyéniségnek tartom, és soha eszem ágába se jutna meggyőzni őt arról, hogy szedjen homeopátiát, vagy hogy ne politizáljon már annyit. Öcsém biológus, soha egy percig meg sem próbáltam arról meggyőzni, hogy foglalkozzon inkább filozófiával, mondván, féltem, hogy lelke eltévelyedik. Van véleményem a dolgairól, de ezt megtartom magamnak, elvégre nem kérdezte meg, mit gondolok arról, hogy feltette az életét a darwinizmusra. Felőlem tévelyedjen a lelke, ahová csak akar, az ő lelke, nem az enyém, ő dolga megőrizni, it’s not my business. És amúgy a darwinizmussal sincs semmi baj, én pl. nem vitatkozom vele, mert az isteni teremtés és a darwinizmus sehol nem kerül ellentmondásba az én világnézetemben egymással. Ahogy a tiéd sem, meg az enyém sem. Bennem béke van e téren.” Amíg nem piszkálsz – teszem azért utólag hozzá.

Legyen ez a válaszunk mindenkinek, aki a ”Hogyan beszéljünk olyanokkal, akik sziklaszilárdan hisznek egy összeesküvés-elméletben?”- című felhívás értelmében úgy gondolják, ki akarnak minket húzni a kopár partra, miközben a világ legszebb szigete felé úszunk. Aki ellenséget lát benned, mert azt hiszi, csatatéren van, de ez a képzet csak rá vonatkozik, neked nem kell ebben részt venned, te láthatod ugyanakkor a tájat magad előtt egy csodás parknak, ahol békésen sétálgatnak az urak és hölgyek. Emlékeztek? Volt Adamusnak egy meséje az illúzióboltról. Abban így ír erről, annál a résznél, amikor egy idős ember belép a boltba és lerántja a leplet annak illúzió voltáról:

„Eközben az igazgató fegyveres segítséget hívott: a bolt ajtaját ellepik a katonák, hatalmas puskákkal belépnek, és az igazgató utasítására a tömegben utat törve maguknak körbeállják az öreget. Csakhogy eközben a varázslat megtört, a sok hitetlenkedő, pontosabban a hitében megingatott vevő által a boltba vetített kollektív illúzió foszlani kezd. Mert ugye azt már az elején tisztáztuk, ezt a boltot áruval maguk az emberek töltik meg, pontosabban, ha van konkrét elképzelésük, de csak az, az képes valóban manifesztálódni a polcokon – ilyen csuda varázslat ez, kicsim, ami ebben a boltban zajlik. No és a katonák, miután ők nem vevőként érkeztek a boltba, hanem fegyveres rendfenntartókként, meglátják azt, amit látniuk kell: ez nem is bolt! Ez nem is kereskedés, nem valami fényes és szép üzletközpont, hanem valódi csatatér, sebesültekkel, ellenséges haderővel, lövészárkokkal és ágyukkal. Bizony, ilyen ez az illúzióterem, egy ponton túl nehéz irányítani, milyen műsorszám vetítődik bele az oda belépőkből. És a katonák ebben a saját, kollektív, hipnotikus illúziójukban az öreget kapitánynak látják. Igazi hadúrnak, aki hatalmas fekete lován – vagy tankján, észlelőtől függően – ül egyenes háttal, és néz bátran, magabiztosan le rájuk. Az üzletvezető tombol dühében, őrjöng, üvölt, csapkod, lelőni, megsemmisíteni, azonnal eltávolítani, de a katonák nem engedelmeskednek. Az illúzió annak teremtője ellen fordul, a katonák ugyanis nem árucikkeket, hanem embereket látnak. És azt is látják, ki mennyire fél. Aki fél, az ellenség, ez nyilvánvaló, s aki nem fél, az meg szövetséges. Egy emberként fordulnak a hang irányába, és mint egy hőkamerában, azonnal meglátják a félelmet, a félelem központját. És tüzelnek. A fegyvereik valósak, sajnos, mert azt kintről hozták. És ennek a kis áruházi történetnek az a vége, hogy mindenkit, akin megjelenik a hőkamerában érzékelhető félelem színe, lelövik. Őrületes, leírhatatlan vérengzés veszi kezdetét, de van valami érdekes ebben az eseményben, aki nem félt, az ettől sem ijed meg, hanem elkezd lassan a golyózápor közepette körülnézni. És meglátja egyben a teljesen üres boltot. Meglátja az egész csalást, az eddig a szeme elé vetített álmot. S akkor ezek az állva maradt, félelem nélküli vevők felismerik végre egymást is.” (Kiterjesztett valóság)

Mindezt csak azért írtam le, mert azt érzem, a második fordulója a vizsgának erről fog szólni: ráncigálható-e a nézőpontod a világ elemei által, vagy a lift már szerencsésen kivitt a toronyépületből, és egy olyan légi folyosón halad, amire az épület belső elemei már nem hatnak, nem képesek hatni. Majd kiderül ez is mindenkinél, kint van az épületből, vagy még benne. Két ellentétes erő feszül most egymásnak ugyanis az épületben. Egyik erre húz, a másik arra, de mindkettőnek a félelem adja az erejét. S felette meg ott gyűlnek azok, akik megértették e kor üzenetét, és időben kimásztak az aréna szélére. Meggyőződésem, hogy azoké a jövő, akik függetlenné tudtak válni mindentől és mindenkitől, a szabadon robogózó mellékutasoké, akik nincsenek bekötve most ebbe a feszültséggel teli forgalmi dugóba az autópályán, akik nem valami ellen, hanem valamiért élnek, akik olyan stabilan állnak a maguk igazságpontján, hogy nem kell már nekik fogódzó ahhoz, hogy ne dőljenek ki onnan. Azé a jövő, aki nem fél. Aki nincs semmi ellen. Aki nagyon egyszerűen csupán önmaga. Aki csak áll ott, ahová idáig feljutott, és nézi lent a zűrzavart. Egyszer írtam egy haikut erről.

Szitakötő ül
a halászháló szélén.
Alant a halak.

Látom stabilan állni ezeket az embereket és megvallom, alig várom, hogy végre egymásra találjanak, és elkezdjenek együtt valami újat. Maga a szelekciós folyamat lesz a biztosíték arra, hogy ők egymást már nem verik át, pont ahogy a smart contract esetében, ahol a folyamat jellege garantálja a tisztaságot és biztonságot. Nem kell megbíznunk egymásban, maga a közeg, ez a szép kis tisztás a garancia a biztonságra, ahol vagyunk.

És akkor végezetül elmesélek két történetet az életemből, aztán mindenki azt kezd vele, amit tud, vagy akar.

1991-ben II. János Pál pápa Magyarországra látogatott, és szentmisét celebrált augusztus 20-án a Hősök terén, ha jól emlékszem. Előző napon a barátaimmal kimentünk a Duna-partra, gyönyörű idő volt, mi ott bóklásztunk az emberek között. Apu egyszer valami német koprodukció során kapott a DRS tévétársaságtól egy mikrofon alakú kulcstartót. Épp elfért a tenyeremben, nagyon szerettem, a kulcskarikámon lifegett már évek óta. Kis műanyag mikrofon volt, rajta a DRS felirattal. Én akkoriban riporterként dolgoztam az MTV-nél. És ahogy hülyéskedtünk a barátaimmal ott a parton, egyszer csak odatartottam az egyikük elé a mikrofont, és a komoly, riporterhangomon megkérdeztem: Mi a véleményed a pápalátogatás és az államalapítás egybeeséséről? Ő meg fontoskodva válaszolt: rendkívül jelentőségteljes esemény, blablabla. A felső rakpart korlátjánál álltunk, s miközben a barátom poénból válaszolt nekem, látom ám, egy nő áll és néz minket. Hirtelen elrántottam a barátom elől a mikrofont, ami láthatóan a kulcskarikámra volt fűzve, és a nő szája elé toltam, és megismételtem komoly pofával, magázódva a kérdést. Legnagyobb döbbenetemre a nő nyilatkozni kezdett a kulcstartómnak. De nem poénból, hanem komolyan. Nem akartam elhinni, amit látok. Odébb álltunk, kinéztem egy újabb alanyt, odamentem, feltettem a kérdést és elé toltam a kulcstartó mikrofont. Ő is nyilatkozott, hogy igen, ez nagyon fontos, blabla. Persze páran csak nevetve elfordultak, néhány fickó elküldött minket melegebb éghajlatra, volt, aki kedvesen eltolta a kezem, ne hülyéskedjetek, gyerekek, és volt, aki vette a lapot és valami viccet mondott a kulcstartóba. De az emberek egy része, csak azért, mert olyan nagyon riporteresen viselkedtem, halál komolyan válaszolt. Fokoztuk aztán a dolgot. Az egyik srácnál volt egy távcső, furcsa alakú, bőr válltáskában, oldalán egy kis fém kapoccsal. Vedd a válladra, mintha kamera lenne, indítványoztam. Na, gondoltam, így már csak nem vesz minket senki komolyan! Fontoskodó képpel odaléptem egy idős házaspárhoz, haverom vállán a távcső, kezemben a kulcstartó mikrofon, tenyeremben a kulcscsomó. Elnézést, hogy megszólítom önöket, mondtam határozottan, mi a véleményük arról, hogy a pápalátogatás pont augusztus 20-ára esik? A nő zavartan vigyorgott, ám jó riportalanyhoz méltón dagályosan válaszolt. Egy néni határozottan eltolta a kezem, ne haragudjon, de erről nem nyilatkozok. Egy ötvenes úr hosszabb politikai fejtegetésbe bocsátkozott. Majdnem bepisiltünk a röhögéstől. Ha nem én vagyok ott, és valaki ezt nekem meséli, tuti nem hiszem el. De ott voltam, és isten a tanúm, így történt: az emberek legalább a fele halál komolyan interjút adott egy távcsöves, kulcskarikás, huszonéves fiatalokból álló „stábnak”. Nem poénkodtak, hanem zavartan nyilatkoztak. Elhiszitek, hogy van ilyen? Mert én még ma is nehezen, bár ha körülnézek most a világban, igazán azt nem értem, akkor min csodálkoztam.

Pár éve Indiában voltunk, és betértünk egy élelmiszerboltba. Épp a partról mentünk hazafelé, ahol a parti árusok és a szelfit kérő helyiek elhessegetésével telt a fél délutánunk. Nos, bementünk a boltba, vettünk fogkrémet, sütiket, naptejet és ásványvizet, amit fizetés után a kis hátizsákomba gyömöszöltünk. Megyünk ki az ajtón a tömött hátizsákkal, mikor elém áll egy nő, valami furcsa, drapp kosztümféleségben, elkezd mutogatni a táskámra és rossz angolsággal mondogat valamit. Mellette egy hasonló szerkóba öltözött férfi állt egy pultnál, a pulton különféle kisebb dobozok voltak. Na, most meg a parfümárusok, gondoltam, úgyhogy keményen a szemébe néztem a nőnek, mert ott már kezdett kicsit elszakadni így nap végére a cérnám, és határozottan közöltem vele, no, I don’t want this, thank you, majd se szó, se beszéd, otthagytam. A családom döbbenten követett, normális vagy, kérdezték, miután lesétáltunk pár métert. Hogy mi, nem értem, feleltem. Elküldted a rendőrt a pitlibe. Milyen rendőrt? Aki a csomagodat akarta átvizsgálni, hogy nincs-e benne lopott holmi. Hogy mi, fordultam vissza, és valóban: minden kijövő táskáját végigkutatta szúrópróbaszerűen két fegyveres járőr, jól láthatóan díszelgett a vállapjuk, ott állt a járdánál az autójuk. Én pedig meg voltam győződve róla, parfümárusok! Ha tudom, hogy rendőr a nő, nyilván nem szólok neki oda ilyen flegmán, csakhogy nem tudtam, és érdekes módon ez a nem tudás különös  erővel vértezett fel, mert egyikőjük se szólt utánam, nem csináltak semmit, hagytak simán elmenni a teletömött táskámmal.

Gondolkodjatok el a két kis történetem tanulságán, és ne feledjétek Adamus kijelentését:

„… ez egy olyan gyár, ami olyan terméket készít, amit csak az láthat át egyben, aki a gyáron kívül van. Igen ám, de van egy másik furcsa szabály is: aki kilép a gyár falai közül, soha többé oda nem térhet vissza. És emiatt a gyárban lévőknek fogalmuk sincs semmiről, és nem tudják, hogy tulajdonképpen az, amit készítenek, nem egyéb, mint egy mókás babajáték. Épp ezért ők nagyon komolyan veszik a munkájukat, és a csavard a csavart a bal felső lyukba számukra létkérdés. Nem látják a kész babajátékot, ami csilingel, villog, forog és pörög, csuda örömöt varázsolva a kisgyermekek arcára. Nem látják a várost, ahol a gyerekek élnek, és nem látják azt a sok-sok gyári munkást sem, aki kilépett egy nap a gyárkapun. A gyárban rossz szag terjeng, mesterséges megvilágításban görnyednek a dolgozók, zsíros kenyér az ebédjük, kemény faágy a fekhelyük. Veszekednek, birkóznak egymással, és képesek sokszor megölni is egymást egy-egy munkafolyamat védelmében. A halottakat a gyár katakombáiba helyezik, és nagyon szomorú dolgot mondok, ne döbbenj meg rajta, mert sajnos ez egy ilyen gyár: a későbbiekben alapanyagként felhasználják őket, afféle energiaként, ami a gyár további működését hivatott szolgálni. Nem építik bele természetesen ezeket a halottakat a szép, csinos babajátékba, de az energiát a gépek működéséhez ezek a csatákban elhullt lelkek szolgáltatják. Van, aki azonban rájön, hogy itt valami nem stimmel, és még időben kilép a nagy vaskapun, ami a gyárat a külvilágtól elválasztja. A kapu befelé nyílik, és csak az tudja kinyitni, aki keresztüllát rajta, tudja, mert látja, hogy ott van az a kis park, ami aztán a városba vezet. A gyárigazgató azt gondolja, mindent megtesz a gyár védelmében, ugyanis harapós kutyák védik a kaput – akik azonban bármikor lekenyerezhetők egy kis csemegével. A kapu nincs bezárva. Kicsim, ezt megismétlem: a kapu nincs bezárva. A két éhes kutyán kívül nem védi semmi, azok is inkább hangosak, mintsem veszélyesek, mondom, pár jutalomfalat és odébbállnak. Senki nem veszi üldözőbe azokat, akik kilépnek a kapun, senki nem állja útjukat, sőt az a helyzet, hogy velük senki sem törődik, mert nem is igazán látják a gyárban dolgozók őket, annyira leköti figyelmüket a helyezd a kék vájatba azt a barna pöcköt munka.”

Jól jegyezzétek tehát meg: A kapu nincs bezárva. Most minden a szabadságról szól, mégpedig ezen a földön is megélhető valódiról, a szabadon kanyargó mellékutasról, és nem arról, amiről elhitették velünk, hogy az, vagy amiben csak reménykedni lehet egy életen át. És a kapu a kanyargós, kellemes út felé nincs bezárva, mert mi nyitva hagyjuk magunk mögött.

(LD, A képek a mellékutak felfedezésére váró, általunk felújított öreg kis lakóautómról készültek.)