Mi a tanulság? – Adamus irkafirkák

– Egy kis tanmese játékot játszunk ma, aminek az eredménye, ha ügyes vagy, nagyon meglepő dolgot fog neked megmutatni. Rendben?
– Igen.
– Elkezdek egy icipici, rövid történetet, ami egy amolyan tanulságos kis mese, és a te dolgod az, hogy a konklúziót megfogalmazd. Érted a feladatot?
– Igen.
– Nagyszerű, akkor neki is látunk. Az első történet egy alapvetően okos, de meglehetősen boldogtalan emberről szól. Ez az ember nagyon sok mindent megtanult az élete során, számos tapasztalatra tett szert, kitanult sok-sok mesterséget, és egy időben még a lexikonokat is szorgalmasan bújta, hogy minél több adatot tömhessen a fejébe. No és ez az ember egy nap megbetegszik, egy olyan betegség lesz rajta úrrá, ami elkezdi lassan kitörölni a fejéből ezt a sok tudást. Minden nap elfelejt valamit. Így megy ez már hosszú évek óta, és emberünk végtelenül el van keseredve, mert úgy érzi, minden, ami az ő értékét jelentette, hamarosan el fog veszni a semmibe. S ahogy így búslakodik, egy nap csengetnek. Egy kislány áll az ajtóban, és azt mondja:
– Csókolom, bácsi, szeretnék kérni valamit, ami a bácsinak már nem kell, de én hasznát veszem. Egy beteg osztálytársunknak gyűjtünk, és az így összeszedett dolgokat megpróbáljuk majd egy piacon eladni. Van a bácsinak valamije, ami értékes, de nem kell?
Az ember elgondolkodik, nos, van-e neki bármije, ami egyáltalán értékes.
– Várj – szól mogorván a tündéri gyermekhez, és bemegy a nappaliba. Csípőre tett kézzel körülnéz, aztán megcsóválja a fejét. Visszacsoszog az ajtóhoz.
– Sajnálom, gyermekem, nekem semmim sincs.
– Nem hiszem el – kacsint huncut mosollyal a kislány –, mindenkinek van valamije.
– Lehet, hogy van, de nem olyan, amit oda tudnék adni.
– Ezt sem hiszem el – felesel tovább a gyermek –, mindenkinek van valamije, ami sokat ér, de neki nem kell.
– Na most aztán elég volt! – förmed rá a lányra az ember. – Mondtam, nincs semmim, kotródj innen! – s becsapja az ajtót. Visszamegy a nappaliba, leül az ócska foteljébe és elgondolkodik. Van-e bármim, ami értékes és nem kell? Ekkor eszébe ötlik a betegsége, és nagyon elszégyelli magát. Ám amikor visszarohan az ajtóhoz, hogy szóljon a kislánynak, szomorúan látja, hogy annak már hűlt helye sincs a lépcsőházban. S abban a pillanatban megérti, hogy miért támadt rá a betegség, és hogyan tudná mégiscsak valahogy legyőzni azt, és új emberként folytatni az életét.
Nos, édesem, most te jössz, kérlek, próbáld meg egy rövidebb összefoglalásban megfogalmazni a mese konklúzióját!
– Én valahogy úgy fogalmaznám meg, már ha egyáltalán jól értettem a mesét, hogy amit magunknak meg akarunk tartani, vagy így Harpagonként ráülni, hogy ez márpedig az enyém, és nem adok belőle senkinek, arról meg fogjuk idővel tapasztalni, hogy nem tud velünk maradni? Bár ezzel azért egy kicsit vitatkoznék.
– Jó, most ezt nem teszed, hanem megyünk tovább. Jön a következő mese.
Egyszer volt, hol nem volt, volt az égen egy napocska, egy olyan napocska, aki nem tudta, hogy ő az egyetlen fénylő nap, ami a földet beragyogja. Ő csak azt érezte magáról, hogy fényes, hatalmas, és tele van energiával. Ez a napocska éjjel-nappal fénylett, ám egy dolgot megtapasztalt, hogy ez a fény nem ér el mindig mindent, ami ott van előtte a földön. Hát hogy lehet ez, vakargatta állát a napocska kis sugárkezével, ha én mindig fénylek, ragyogok, miként lehetséges, hogy nem terít be mindig mindent ez a fény? Nos, amíg ezen gondolkodott, egyszer csak arra jött egy gigantikus, szürke viharfelhő. Odakúszott a napocska elé, és azt mondta neki:
– Szia, napocska, mi a helyzet, gondolkozol, gondolkozol?
– Igen, felhő – felelte kedvesen a nap –, épp azon gondolkodom, ha én állandóan fénylek, hogyan lehet, hogy körülöttem néha mégis sötétség van?
– Hahaha! – nevetett a felhő, de olyan nagyon, hogy jó pár esőcsepp ki is gördült a szeméből. – Hát még ezt sem tudod?
– Nem – sajnálkozott a nap –, honnan tudnám?
– Na, idefigyelj!
És ezzel a nap elé kúszott, annyira beterítve a kis fénylő égitestet, hogy az már az orráig sem látott.
– Nos, mit gondolsz most a ragyogó fényedről?
– Hát ragyogni ragyog, csak nem jut el sehová, mert eltakarod.
– Nagyszerű – felelte a felhő –, és most arrébb megyek, figyelj!
S elvonult a nap előtt, majd mögé kúszott úgy, hogy a nap most nem láthatta őt.
– És most mit gondolsz a fényedről?
– Jaj, csodálatosan ragyog!
– Na, akkor most ragyog vagy nem?
– Hát ragyog, persze, hogy ragyog, csak nem mindig ér célt.
– És mit tudnál tenni – kérdezte a felhő, miközben újra a nap elé kúszott –, hogy ez ne legyen így?
– Hát szerintem téged kéne megsemmisítselek.
– Biztos vagy ebben, napocska?
– Igen.
– Jó, akkor most figyelj! – és erre a felhő összecsavarodott, majd egy hatalmas robaj kíséretében kifacsarta magából az összes vizet, akkora zivatart zúdítva a földre, hogy az alig bírta el ezt a sok nedvességet, majd’ kiöntött az összes folyó, tó, tenger.
– Nos – folytatta a kicsi párává változó felhő –, most mit gondolsz a fényedről?
A napocska körbenézett, és meglátta, hogy ott lent alatta, a föld felett egy gyönyörű szivárvány feszül az égen.
– Ó, milyen színes lett a fényem, milyen változatos, mennyi árnyalat!
– Ugye tudod, hogy ezt nekem köszönheted – kérdezte a lassan eloszló párapamacs –, csak nekem?
– Igen – válaszolta a nap –, igen.
– Szóval, mit gondolsz a fényedről?
– Hogy szép, szép, de nélküled semmit sem ér.
– Na, akkor majd időnként még visszajövök, de nem azért, hogy eltakarjalak, hanem hogy színessé varázsoljuk együtt a szép fényedet, rendben?
– Köszönöm – mondta a napocska, és nagyon boldogan ragyogott egész nap az égen.
Jó, kicsim, most te jössz!
– Nekem most egy nagyon nagy hülyeség jutott eszembe, de ezt mondom, mert most ezt érzem a legjobbnak. A színes fényképek feltétele a fekete-fehér kép volt. Vagy valami ilyesmi.
– Gyönyörű, kedvesem, és akkor most nézzük az utolsó kicsike történetet, ami rólad fog szólni. Volt egyszer egy emberke, aki nagyon okos, szép és tehetséges volt. Ám volt egy hatalmas bánata, úgy érezte, az emberek nem szeretik igazán őt, nem voltak vele túl kedvesek, és nem igazán törődött vele senki a legszűkebb környezetén kívül. Ez az emberke már teljesen belefásult ebbe az érzésbe, tudomásul vette, hogy a világ egy ilyen hideg, száraz, érzelemmentes hely. Egy nap ez az a kicsi, mellesleg tényleg nagyon szép, emberke az erdőben bandukolt. És azt vette észre, hogy egész séta alatt egy színes kismadár követi: fáról-fára repült mellette a madárka, sőt, néha incselkedve elé is szállt, és szembefordult vele, aztán folytatta az útját a faágak között. Megállt az emberke, és ránézett az egyik fenyőágon vígan csivitelő madárra. Hát te meg mit követsz engem, gondolta magában. Kaját akarsz? Nincs nálam semmi. Vagy félted a fiókáidat, nem, biztos lehetsz benne, én nem bántom őket. Menj szépen vissza a fészkedhez, nem kell tőlem tartanod, ám adni sem tudok semmit, üres a zsebem. A madár egy cifra dallammal válaszolt, és nem mozdult. Oké, felőlem, mondta magában az emberke, és folytatta a sétát, de a madár továbbra is követte.
– Ej, te madár – állt meg pár méter után az emberke, most már hangosan szólva a parányi, gyönyörű állatkához –, hát mit akarsz tőlem?
Ekkor a madár meglepő módon megszólalt, miközben egy még közelebbi fára telepedett, hogy jól lássa ezt a szép embert:
– Én is megkérdezhetném ezt tőled, hogy te mit akarsz tőlem!
– Hogy én – nevetett az emberke –, én aztán semmit. Sétálni jöttem, és te vagy az, aki követni kezdtél.
– Nem, tévedsz – felelte a kismadár –, te magad jöttél ide, mert kerestél engem.
– Na, jó, erre nincs most időm – felelte türelmetlenül az emberke –, mennem kell, csak ki akartam szellőztetni a fejem, de sok feladat vár rám, nem cseveghetek veled itt naphosszat.
– De hisz értem jöttél, hát nem érted?
És most a madár az emberke vállára repült, és piciny, narancssárgás csőrét annak füléhez illesztette, és megsúgta a nevét. Az emberke ijedten ránézett, aztán félénken megérintette a madár bolyhos fejét.
– Ó, hát te vagy az? – kérdezte csodálkozva. – Sosem gondoltam volna, hogy egy madár képében találok rád!
– Akarod, hogy mostantól veled tartsak, segítselek mindenben, legyek hűséges társad, amíg csak létezel, azaz örökkön örökké? Elmúlik, meglátod, a magány, ha befogadsz, és soha többé nem fogod azt érezni, téged nem szeretnek.
Az emberke szemébe könny szökött.
– Hogyne, de nem akarlak bezárni, vagy magamnak kisajátítani, azt akarom, maradj ilyen szép szabad, mint amilyen vagy.
– Ne félj – felelte a madár –, engem, ha akarnál, se tudnál bezárni, csupán fogadd el a társaságom, és ha szükséged van rám, csak füttyentesz, és én ott leszek veled.
Így is lett. Az ember elfogadta a madárka barátságát, és onnantól fogva soha, de soha többé nem érezte azt, hogy ő nem szeretetre méltó.
Nos, édesem, fejezd be nekem ezt a történetet egy tanulsággal, aztán mutatok neked valamit.
– A madárka feltehetően az önbecsülés, önszeretet volt, pontosabban az a meglelt önvaló, akit nem lehet nem szeretni. Ami igazából a mindenség szemével láttatja azt, aki ezt képes magába befogadni – ennél többet erről most nem tudok neked mondani.
– Nagyszerű voltál, nagyon megdicsérlek. És akkor most jön az érdekesség. Az lesz a feladatod, hogy alkoss egy olyan nagyon rövid, azaz ugyanilyen pár mondatos, kis mesét, aminek a tanulsága a három tanulság szintézise. Tehát először alkosd meg a három tanulság egyfajta egységes gondolatát, ezt írd le, és utána írj egy nagyon-nagyon rövid történetet, ami ezt fejti ki. A történet egy remetéről és az őt meglátogató farkasról szól. A remete épp meghalni készül, és ekkor megjelenik a barlangja bejáratánál egy farkas. Ne vonogasd a szemöldököd, édes, hanem tedd, amit mondtam, és ha ezzel megvagy, akkor fogd ezt a négy történetet, egyben olvasd végig a tanulságok nélkül, és fedezd fel magadban azt, ami kiugrik ebből a négy kis meséből, mint egy elrejtett, amolyan ötödik, nagy tanulság. És ha ezt sikerül megtenned, nagyon érdekes dolgot fogsz megtapasztalni az életedben, méghozzá napokon belül. Jó?
– Jó, megpróbálom, bár most elképzelni sem tudom, hogy ebből bármi értelmes dolog kisülhet.
– Nem baj, próbáld meg.
– Rendben.
– Köszönöm a közreműködésed, és meglátod, milyen érdekes dolog fog számodra kibukkanni ebből a játékból.
– Oké, én köszönöm.

(ASG-LD, Illusztráció: Hilma af Klint)

***

(Akit érdekel az én megoldásom, a 2. oldalon elolvashatja.)