Minden bűn csak tudatlanság

Évekkel ezelőtt a Láthatatlan kiállításon értettem meg, mennyire nehéz kiismerni magunkat vakon a világban. Ha nem lett volna velünk egy, a sötétben látó vezető, biztos megütöttük volna magunkat és egymást, eltévedtünk volna, sőt, még az is lehet, leverünk és összetörünk valamit. És amit ott a koromsötétben megfejthetetlen, nehezen értelmezhető vagy átláthatatlan volt, azt egyetlen egy kis villanykörte azonnal megvilágította, megoldotta volna. Így van ez az emberi bűnökkel is, mind a tudatlanság vakságából fakad, és a tudás lángja képes csak az embert feloldozni alóla. Meglátásom szerint az összes beavatott ezt tanította, és nem mást.

Minden bűn puszta tudatlanság, semmi több: homályos látás, vakság, hályog eredménye. Nincs rossz ember, csak rosszul látó. A magasabb rendű létezési forma sosem erkölcsös, neki erre a merev fűzőre nincs szüksége, az erkölcs a vakok fehérpálcája, ahogy a törvény és a jog meg a vakvezető kutyája, és a lelkiismeret a belső látása. Aki lát, mentes a bűnöktől. Aki „bűnös” az látáskorrekcióra szorul. A bűntudat, a büntetés, a prédikáció, a szabályozások nem segítenek az eltévedt embereken. Csak a tudás segít, ami ráadásul végérvényesen kiírtja az ún. bűnös viselkedést. Ha a problémát orvosoljuk, végleges megoldást találunk, ha csak a tüneteket kezelgetjük, folyamatos bújócskát játszunk a kórral. Bűnt tehát csak akkor követ el az ember, amikor nem látja az egységet, a nagyobb összefüggéseket. És ha meglátja, a bűn sötét foltja azonnal eloszlik az izzó fényénél. Én most nem hagyatkozom a hagyományos katolikus „hét fő bűn” meghatározásra, mert van nekem egy amolyan egyéni listám, amit a saját tapasztalataimból szűrtem le, és ez számomra életszerűbb a tíz parancsolat tanításánál. De érdekes módon a tapasztalataimból fakadó bűnlajstromom alapvetően átfedi a tradicionális listát.

Kezdem a számomra egyik legutálatosabb emberi „szembetegségből” fakadó tünettel, s ez a gőg. Ez az a láncszem, amin az ego súlyos, kissé giccses, ám kopott medálja fityeg – hisz majd a végén láthatjuk, az összes emberi bűn egyetlen, sok kis szemből álló, elfeketedett lánc, ami egy mozdulattal leoldható az egyén nyakáról. Tehát itt van a gőg, ami nem egyéb, mint egy koturnus a tragédiakomédia dölyfös színészének lábán, aki teljesen beleveszett a szerepébe, s nem is lát már ki mögüle, képtelen saját magát a szerep nélkül meghatározni. Ez abból a tudatlanságból fakad, hogy személyiségünk hordozza a szellemünket, azaz nem a lényegünk zárja magába ezt a földi szerepet, hanem fordítva: az emberben lakozik valamiféle szellem. Ha így tekintünk magunkra, nem lesz önbizalmunk, képtelenek leszünk felmérni a valódi alkatunkat, és akkor a gőg, a nagyképűség, az önimádat csapdájába esünk, rákötözve lábunkat erre az ormótlan koturnusra. Mindenki ismeri azt az embert, aki olyan komolyan veszi magát, hogy vele senki nem viccelődhet, ám ő ezt bátran megteszi mindig más kárára. Ő nem lát. Nem látja saját magát, nem találja se kint, se bent, és ezért foggal-körömmel ragaszkodik a jelmezéhez. Egy pillanat alatt hátrahagyhatná ezt a cipőre szerelt emelvényt, ha képes lenne meglátni magát kívülről. Mint amikor az ember digitális rajztáblára rajzol, és a képernyő helyett az üres, fekete rajztáblát bámulja, így nem fog menni. Meg kell találni a képernyőn a ceruza végét, és onnantól megtörténik a csoda, elkészül a szép rajz, ami eddig csak irkafirka volt, és millió méreg forrása.

És ezzel el is érkeztünk a következő láncszemhez ezen a csúf nyakbavalón, ami az erőszak, az akaratosság, a makacsság és az agresszió. Ez abból a tudatlanságból fakad, hogy nekünk bármit ebben az életben meg kell kaparintanunk, mégpedig másokon keresztül, vagy ami még rosszabb: mások ellenében. Csak az harcol, aki azt hiszi, a dolgokat el kell érni. Nem, a dolgoknak az irányát kell megélni, meglátni az utat, ami elvezet oda, ahonnan ezt az életet nézed. Látni kell egyben az életet, és onnan cselekedni, ahonnan visszanézel rá, és az innen eredeztetett cselekedeteid harmonikusan vezetnek végig az úton, mindenféle csatározás nélkül. Ezt az egész láncot az a tévhit tartja egyben, hogy a jövő egy üres lap. Hogy az idő telik. Hogy mögöttünk áll egy megélt múlt, előttünk a ki tudja, milyen jövő. Egyszerűen azt kell megérteni, ha a jövő nem lenne egy, általunk megélt valóság, nem lennénk képesek megélni a most-ot sem, s nem tudnánk létezni. Gondolj csak bele: ha a jövőt a jelenből hoznánk létre, az azt jelentené, egy olyan hídon kellene végigmennünk, amit magunk alatt építgetünk, s aminek másik pillére nem ér át a túlpartra. Totális nonszensz, ez nincs így, csak innen így tűnik, mert az előttünk lévő részre köd borul. A lét csak az egyidejűségben képes fennmaradni, képzeled el, hogy nincs jövőd: abban a pillanatban megszűnnél létezni, ám ha van mindig előtted egy tizedmásodperc, ahová a jelened átúszik, ahová épp lépsz, ez azt jelenti, a jövő ugyanolyan megélt realitás, mint a múlt. Emberként nem tudod, mit hoz, mert a most-pillanat kis zöld karikáját húzod végig egy vonalzón, és csak azon keresztül látsz, de ez nem jelenti azt, hogy a vonalzó nem létezett már mielőtt elkezdted volna húzni ezt a karikát. És a sík, egyenes vonalzó létének csak egy térbeli szoba adhat értelmet. Le kell lazulni, és tudni, onnan nézed a kis karikán át most ezt a számsort, ami a földi életed napjait, óráit, másodperceit teszi ki, ahol ott van egyben az egész vonalzó előtted. A tudatod van a linearitás illúziójába pillanatnyilag leszűkítve, s nem a világ ilyen. Az erőszakosságot és mindent, ami ebből fakad, azzal lehet feloldani, hogy az ember tudja: ami rajta van ezen a vonalzón, azt senki tőle el nem veheti, ami meg nem szerepel rajta, azt sosem kaparinthatja meg, ahogy a színpadon sem lehet kimenni a festett ajtón, még ha szemből úgy is tűnik, ez valós ajtó. Ez a láncszem egy merő görcs a személyiségben, az akarat buta csomója, ami ellen csak a laza hátradőlés segít, a tudás, hogy igenis ott van a vonalzó, és azon várnak még rovátkák, s ezeket nem tudod innen odarajzolni, sem kiradírozni, csak megszemlélni. A vonalzó te magad vagy: nézd meg, mit raktál magad elé, és ne akard ezt mástól elvenni, mert nála biztos nincs semmi, ami a tiéd. Ami téged illet, mert te vagy, az elér hozzád harc nélkül. Cselekedni mindig kell, de nem ilyen görcsberándult fejjel.

És már itt is van egy következő, csúnyán megsárgult, üres szemecske, az irigység. A totális szürke hályog tünete. Amikor képtelen az ember egyben nézni valamit, hanem kiragad belőle egy részletet, és arra áhítozik. Amikor irigységet érzel a szívedben, gondold végig, hogy amire vágyakozol a másik életében, azt vajon elbírnád teljes egészében is viselni? Nemcsak a színes mintát kell nézni a hátizsákon, hanem az egészet a benne lévő teherrel, csak azt tudod a válladra venni, a mintát nem. Az irigy ember nem lát mást, mint a felszínt, az eredményt, a kész ebédet, ám a konyhát nem a sok mosatlan edénnyel, a büdös szemetessel, a hozzávalók számlájával a pulton. Aki irigy, az nem akar főzni, csak enni, mert nem jött még rá – s ezért állandóan éhes –, hogy csak azt eheted meg, amit magadnak főztél. Amint ezt megtapasztalja, megszűnik az irigység, és elkezdődik a krumpli hámozás. Az irigy, mindent másoktól lopkodó ember olyan, mint egy gyerek, aki az energiáját nem arra fordítja, hogy a csontjai nőjenek, hanem hogy minél magasabb székekre mászhasson. És ha csak a fejét nézzük, tán még magasabbra is kerülhet így a társainál, csakhogy a növekedés nem benne ment végbe, s ezáltal őt nem is illeti meg ez a magasság, és bármikor el is vesztheti, nem benne van, csak ráállt, mert csak annyit látott, a másiknak milyen magasan van a feje, de hogy ezt minek köszönheti, arról fogalma sincs, csak azt tudja, ő akar feljebb lenni. Aztán ha egy nap megbillen alatta a szék, talán elgondolkodik azon, nem lenne-e jobb neki is önmagában, belül nagyra nőni.

Ennek felismerése azonnal leoldhat egy újabb láncszemet, ami a rosszindulat. A másik fölött történő állandó rosszhiszemű ítélkezés, vagdalkozás, bírálgatás, a kényszer, hogy a másikat mindenáron magunk alá nyomjuk. Meggyőződésem, nincs rossz ember, gonosz ember, irritáló ember, netán undok alak, csak rossz dioptriájú szemüveg, amivel őt nézzük. Minden ember esetében van egy olyan távolság, ahonnan az illető kifejezetten kellemetlen színben tűnik fel, vagy netán úgy tűnik, árthat nekünk. Ettől eltávolodva, vagy még inkább közeledve, ez a hatás azonnal megszűnik. Gondolj a legundokabb emberre, akit ismersz, és képzeld el, hogy eltöltesz vele két napot egy kényelmes, minden luxust kielégítő szállodai szobában! Nem távolodhatsz el tőle, végig vele kell lenni, nincs más a közeletekben. Hidd el, meg fogod látni benne, mennyire szeretni való. Az embereket csak az tudja szeretni, aki látja őket, mégpedig közelről. Képes helyet cserélni velük, megérteni őket, átélni, milyen nekik önmaguknak lenni. A rosszindulat tehát nem egyéb, mint egyfajta távollátás, az ego megkeményedése és csökkent rugalmassága, amin nagyon könnyű a fenti tudati tornával javítani.

A távollátás ellentéte a rövidlátás, amiből a türelmetlenség fakad. Amikor az egyén képtelen megérteni, hogy egy egyidejű mindenségben él most meg egy lineáris illúziót. Ugyanazt tudnám ennél a láncszemnél elmondani, amit az erőszaknál már megtettem: a két dolog tulajdonképpen azonos, az erőszakos ember mindig türelmetlen, rövidlátó, mert oktondi és fél. Mert nem tudja, hogy a rendező, aki kívül áll a darabon, egyben látja azt, hiába még csak az első felvonás próbájánál tart, de ezt csak és kizárólag a bemutató realitásának fényében tudja levezényelni. Ebbe kell kapaszkodni, ebbe a végkifejletbe, ami voltaképpen egy kezdés. A türelmes ember bölcs, mert látja egyben a darabot, mint egy profi rendező, és csak mosolyog, bármi is történjék a színpadon, mondván: nos, alakul a darab. A díszbemutató az egyetlen valós kapaszkodónk az életben: ennek a vég-kezdőpontnak az elfogadása, megélése ad perspektívát a létünknek, és érteti meg velünk, nincs mitől félnünk. Ha ebbe a pontba belekapaszkodsz, az megtart téged. A türelem akkor lesz a tiéd, ha tudod, már elérted, amire vágyakozol. A türelem megélése addig nehéz, amíg hitetlenséggel, vaksággal, nem tudással párosul. Aki tudja a véget, sosem türelmetlen, mert a türelmetlenség félelemből fakad. Légy türelmes, miközben tudd, minden kellemetlenség oda vezet el, ahhoz a pontba, ahonnan most önmagadat nézed.

Bár minden bűn egy tőről fakad, s ezért igen sok az átfedés köztük, én mégis különálló szemként tekintek a gyávaságra és az ebből fakadó önmosdató hazudozásra. A gyáva ember kiszámíthatatlan, mert fél. Billeg, nem képes megállni stabilan a lábán, ezért, mint a gólyalábasok a vásári mulatságon tipeg-topog, néha fenyegetően közelítve, néha erőtlenül, egyensúlyát vesztve hátrálva. Nem lát túl a papírmasé díszletfalakon, és ezért félti a kis műbőrét. És azonnal kapcsolja is ezt a láncszemet a dőzsölés, a kéjsóvárság, a harácsolás kopott, elvékonyodott szemeibe, amikkel próbálja magát stabilan a színpadra szögelni, ám ezek a kampók egyre mélyebbre húzzák le őt a szálkás deszkák közé. Aki egyszer is volt annyira kíváncsi, hogy nem féltette a jelmezét, és kikukkantott a színfalak mögé, azonnal elengedi ezt a fizikai élvhajhászást, a szenvedélyek egyszerűen lehullanak róla, számára semennyi csáberőt nem fog jelenteni az érzéki világ. Nem lesz aszkéta, hisz az aszketizmus valamiről történő lemondást jelent. Aki erőnek erejével próbál lemondani a Trabantról, még sosem ült luxus Jaguárban. Az élvhajhász, harácsoló emberek non plus ultrája a Trabant. Ám amint megmutatod neki a Jaguárját, hülye lesz vágyakozni a Trabantra. Ezért vicces, amikor Trabiból szólnak ki az embernek: ugyan, te nem is tudsz élni, ha nem akarsz ebbe beleülni! Ezt fejtettem ki részletesebben a Hamis túrógombóc c. írásomban.

S a végére maradt az a láncszem, ami az elsőhöz kapcsolja ezt az egész sort, s ez a lustaság, a restség, a patópálság, az előre nem látás, valamint a carpe diem, az élj a mának hazug és ostoba szemlélete. Ez a látásmód egyszerűen képtelen egyben látni az életet, nincs sem távlata, sem rálátása, ez a totális vakság, a tapogatózás, amikor az egyén csak addig észleli a dolgokat, ameddig a kis keze elér. Én mindig azt mondom, az az ember, aki csak kitapogatja maga körül a világot, és képtelen elnézni a távolba, belátván egyben a tájat, ahol áll, állandó tűzoltásra kell berendezkedjen. Az előrelátás isteni adomány, a bölcsességgel, az intelligenciával rokon, nagyon könnyen elérhető olyan adottság, amihez csak le kell venni a szemkendőt. És akkor egy kis egyszerű tűzvédelemmel megelőzhető az állandó kapkodó, ideges tűzoltás. Nagyon fontos mindig helyesen egyben meghatározni a folyamatot lehetőleg a legeslegnagyobb mértékben, amire csak képesek vagyunk. Az utazásba benne foglaltatik a hazaérkezés is, az ebédbe a mosogatás, a színházlátogatásba az ünnepi ruha felöltése, majd levetése. Életünk a születés és halál keretében nyer csak értelmet, nincs carpe diem, mert akkor, bár látszólag megéljük az élet teljességét, de mindig csak körbetapogatva a mezőt. Van a tudatnak hőlégballonja is, talán ez életkor és személyes érettség kérdése is, ám érdemes rá időben felülni. A lusta, halogató ember nem lát túl az orránál, nem érti meg, hogy az egész mozaikkép számít, és ehhez mindig csak egy kis kockát kell lerakni a megfelelő helyre, ami így megélve nem is fárasztó, hisz ez az ellenállás nélküli együttmozgás titka. Az egész kép szolgálatában állnak a most-kockák, és nem fordítva. Ez is csak szemléletbeli különbség, ahogy a gőg esetében a test és szellem kapcsolata, de meghatározza a módot, ahogy az ember megéli az életét.

A bűnlánc, talán már látható, egyetlen ponton oldható le magunkról. Senki nem tudja ezt a másik emberről leszedni, mindenki hazudik, aki ilyesmit állít. A tudás az vagy a tiéd, vagy nem. Vagy látsz, vagy nem, az nem látás, ha a másik szemére hagyatkozol, az téged nem vált meg. Lásd meg a pontot, amibe kapaszkodva megszabadulsz mindentől, ami szenvedést okoz neked vagy másoknak. Hogy kell meglátni ezt a pontot? Ez a legnehezebb, nyilván, de nem lehetetlen, különben nem sikerült volna senkinek, csakhogy sokan vannak, akiknek nincs a nyakában ez a csúnya lánc. Ezt a pontot a szívvel lehet meglátni, csak azzal, a kobak erre nem képes. Egy napon elindult számodra az élet, és akkor teljes volt és reményteli. Ez a végpontod, ide érkezik vissza az ember: a legvége a történetnek az a kapocs, ami újabb kezdet pontja is egyben. A béke, nagyság, megbecsülés és szeretet pontja. Lehet, több kör vezet el téged odáig, mindenki a kezdetből tud következtetni az aktuális végre. De egy biztos: az élet előtti és utáni, üres, most nem látott semmi-pont az egy azon pont, nem kettő. Az élet egy körívet ír le, s nem egy egyenes vonalat egy születés előtti és halál utáni ponttal, ha ezt a kettőt képes vagy eggyé olvasztani, akkor ez a látszólagos semmi összeköt egy másik láncot, amit azonban érdemes a nyakunkba akasztani. Ez nevezzük úgy, a bölcsességből fakadó erények gyönyörű arany nyakéke. Abból a tudásból fakad, hogy a lét örök, a megélés spirálisan terjed végtelenül a térbe, minden végpont egy kezdőpont is egyben: s oda tartunk, de már bölcsebben, okosabban, egy emeletet emelkedve ezen a köríven.

Akkor nem bírja az ember megmarkolni ezt a végpontot, ha valami mást vár tőle, azt várja, hogy képes legyen innen megélni. Erre nincs szükség, ez megint csak erőlködéshez és retinaleváláshoz vezet, ez a pont most csak egy tudás, nem valamiféle átélés, csak annak megnyugtató tudása, hogy egy nap ott leszel ezen a végponton, és ez szép lesz és teljes számodra, és minden ezt a napot készíti elő – ennyi. A tudás feloldoz minket a színpadról. El kell menni fejben arra a pontra, és onnan mindig tudni fogjuk, mi a dolgunk, mert ha nem is látjuk az egész utat, de azt tudjuk, minden lépés abba a pontba vezet, és ezért nem tudjuk elvéteni, csak a tudatlanságunk miatt nem meglátni. Látni, vagy nem látni: ez a határvonal a két létforma, a régi, és az új ember közt. A régi ember a síkban tesz egy kört, csak ismételgeti önmagát, amíg meg nem látja, merre vezet ki az út ebből a látszólag zárt hurokból. Az új ember azonban már új körívet kezd a spirálon, és nyilván ő is a mindent magában foglaló Istenhez képest tudatlan lesz, de már mentes ezektől a mélységesen alacsonyrendű, lehúzó, iszapos, dohos bűnöktől. A gőg, az irigység, a rosszindulat, türelmetlenség, erőszakosság, gyávaság, hazudozás, dőzsölés, lustaság csak az ember szánalmas botladozásának eredménye a töksötét szobában. A kapcsoló bennünk van: ezt egyénileg meg kell találnunk, és felkapcsolnunk egy hatalmas égőfüzér egyetlen kis lámpásaként. Ennél többet nem tehetünk, ám ezzel a legtöbbet tettük, amit ember megtehet önmagáért és másokért.