Minden nemtudás egyeteme I. II.

I.

Kaptam egy végtelenül kedves lánytól, akivel épp levélváltásban vagyok, egy nagyon jó kérdést, és lett belőle megint egy blogbejegyzés. Ez már csak ilyen, mint Columbonak, mindenről eszembe jut még valami. A kérdés a következő, engedélyével idézem a levélből:

„De hogy létezik, hogy ilyen háttérrel te nem szárnyalsz ezerrel, beletaposva a gázpedálba, boldogan, szuperül, ahogyan ennek lennie kéne? Mármint…van egy eszméletlen képességed alapból, hogy ilyen nyitott vagy Adamusra, meg hát gondolom bármilyen létezőt tudsz érzékelni ilyen alapon…nem? Szóval…érzed, tudod, vagy…(na, erről írhatnál) hogy mit mond neked egy másik valaki, miközben azokról tudod, hogy nem a saját gondolataid….(…hogy ezt hogy lehet megkülönböztetni….) …és ilyen szuper tanításokat hozol, hoztok ide le a Földre, amikkel ha mindenki élni tudna, akkor a világ minden létezője boldog lehetne seperc alatt…szóval, ez hogy van? Hogy ott van a kezedben kvázi minden, és mégsem vagy ott, ahol kéne? Hogy van ez? Igen, rég óta érzem ezt a kettősséget nálad, de nem tudtam hová rakni. Például, hogy hogy létezik, és miért van, hogy kvázi mintha elbújnál a világ elől…annyira nem vagy előtérben, pedig amit ide lehozol, az egyszerűen csodálatos! Méltatlanul a háttérben vagy!
Mi a baj?
Nekem amúgy úgy tűnik innen kívülről, hogy faszán-szuperül lehozod Adamussal a tanításokat, amik által mindenki, aki nyitott, fejlődhet, de Te valahogy mégsem tudod ezt igazán az életedbe beintegrálni. Nekem abszolút és durván kontrasztos a kép, mert bár lehozod őket, nem éled őket…pedig elvileg pont Neked kellene úgymond a legjobbnak lenned ebben az egészben, a legszabadabbnak ezen a világon. Innen legalább is így látom, nyilván ezt Neked kell tudni… És ez a 70 év, amit mindig hagysz az életre, ez a másik. Még ha azt mondanád, 150, vagy választás szerint, vagy ilyesmi, akkor jó, de ez így ijesztően kevésnek hangzik! Egy olyan lány, akit az Ő Adamusa arra tanít, hogy minden, de minden lehetséges számodra, amit csak választasz, hogy mondhat már ilyeneket? :D”

Komolyan mondom, megkaptam a kérdést és csak néztem magam elé. Milyen igaz, és mennyire sokat gondoltam magam is erre így, vagy úgy! De valahogy ennyire nyíltan és szembesítve magam a dologgal még én sem tettem fel. Szóval mi is a baj? Nem tudom, minden és semmi. Beletaposni a gázpedálba, boldogan, szuperül, hát igen. Mondhatnám azt, amit a férjem mondott erre, hogy hát Jézus lábát is feltörte a saru, de egyrészt nem szeretnék ilyen párhuzammal élni, másrészt azt hiszem, ennél jóval többről van szó. Én valahogy azt gondolom, a mélység, a vertikum az ilyen. A tengerfenék, a dolgok fonákja és mélye sötét és hideg, s hiába ott van a sok felfedeznivaló, de oda kell már palack és fejlámpa, békatalp és csutora. Ami a parton elég vicces látványt nyújt így egyben, nyilván nem épp te leszel a strand bombázója. A föld alatt nincs rózsaszín szirom, ott gyökér van és pondrók, könnyedén repkedni ott a felszínen, a színes szirmok közt lehet. Én nem tudom, akarok-e ilyen lepkelétet. Nem tudok egyszerre a föld felett repkedni, és gyökereztetni a földben. Egy másodpercig sem működne a dolog, ha én is a felszínen úszkálnék vidáman Adamus kezét fogva, és nagyképűen pofáznék le a mélybe azoknak, akik eltévedtek, elvesztek, nem találják a Blue Hole-ból a kivezető utat. Hogy lehetnék szócsöve mindazoknak, akiknek a sorsát nem élem át, és nemcsak eljátszom, hanem tényleg abban a tudatállapotban teljesen meg is élem, ahogy ők? A két nézőpont közé hogyan verhetnénk hidat, ha én nem mennék le igaziból oda, ahová le akarunk juttatni valamit? Aki azt állítja, benne van a mátrixban, de kint van belőle, az hazudik. Aki azt állítja, szerepel a filmben, miközben rendezi azt, méghozzá egy időben, egy tudatállapotban, nem érti a filmkészítés lényegét. Nem, én azt gondolom, nem akarok repkedni, nem akarok ezoterikusan könnyű életet – vagy mi a neve ennek – élni, engem ez nem vonz, ezzel én itt most mit kezdenék? Nem szórakozni vagyok itt, ebben biztos vagyok, nincs küldetéstudatom se, de hogy nem bulizni jöttem, az teljesen nyilvánvaló számomra. Talán összegyűjteni valamit, egyberendezni, ilyesmi, de a világ nem az én nagy kívánságplázám és játszóterem, ugyan. Nem érdekel az ilyesmi.

Én integrálni szeretném magamba az emberi problémák teljes prizmáját, nem tudom jobban megfogalmazni. Mindenből egy kicsike falatot, de azt lenyelni, ám soha nem benne ragadni. Kevés olyan élethelyzet van, amivel ne tudnék azonosulni, és ne tudnám teljesen átérezni, mit érez a másik. Tudom milyen érzés gazdagnak lenni, voltam meglehetősen gazdag. Nagyon szegénynek, mert az is voltam. Milyen, amikor nagyon butának érzed magad, te vagy a leghülyébb, vagy épp sokkal okosabbnak másoknál. Milyen, amikor egy betegség úgy eltorzítja a fejed, hogy mindenki megbámul, szánakozik és szörnyülködik, és milyen az, amikor leszólít a híres amerikai divatügynökség góréja egy bárban, hogy please, legyél náluk fotómodell, és hetekig hívogat, szinte már könyörög. Milyen ducinak lenni, vagy épp bomba alakkal bírni. Milyen, amikor te vagy a középpontban, és milyen, amikor kiközösítenek. Milyen sikeresnek lenni, és totál lúzernek, szinglinek a vagány sportkocsival és családanyának a babakocsival. Tudom, milyen megcsalni, és megcsalva lenni, lopni és meglopottá válni, milyen hazudni rezzenéstelen arccal, és nem észrevenni, amikor becsapnak, vagy már az első mondatból tudni, ez az ember nem kóser. Milyen kimondani a fájó igazságot valakinek a szemébe. Milyen fizikailag küzdeni, nyerni, érmet kapni, vagy a padlón feküdni sebekkel, megalázottan. Milyen egy nemzet tagjának lenni szívvel-lélekkel, aztán idegennek, számkivetettnek vagy épp elismertnek lenni máshol. Milyen érzés mindent elveszíteni, családot, pénzt, barátokat, mindent, aki valaha voltál. Milyen, amikor újra felfedezed magad mindezek nélkül. Milyen gyászolni és félni, főnökök közt vergődni, és függetlennek, szabadúszónak lenni. Bíróságra menni, ügyet veszteni, nyerni, másokkal haragban lenni, vagy azt érezni, mindenkinek tudsz adni egy mosolyt. Adósnak lenni, és kölcsönadni csak úgy zsebből egy nagy összeget egy barátnak. Kiállni nagyon sok ember elé, élőben és képernyőn keresztül, vagy láthatatlanná, senkivé válni évekre. Milyen meginni pár rövidet, rágyújtani egy spanglira, és milyen, amikor teljesen tiszta vagy, mert nem kell semmilyen pótlék. Milyen állandóan búcsúzni és ismerkedni. Kiköltözni, beköltözni, szétszedni egy életet, aztán megint összerakni. Milyen a magány, a legeslegnagyobb, amikor magaddal sem jössz ki, milyen a beteljesítő egyedüllét, befészkelve boldogan magad hónapokra a kis lakásodba, milyen a társas magányosság, milyen a sodródás, a veszteglés, amikor csak a külsőségek számítanak, vagy amikor épp semmit sem számítanak, mert leszarod, hisz eljött a testi-lelki mackónadrág korszak. Milyen, amikor nem jön az ihlet, amikor fejből akarom megoldani, és izzadságszagú görcs lesz az eredmény, és milyen, amikor, mint egy vízcsapból csak úgy ömlenek belőlem a gondolatok, szavak, megállíthatatlanul, nem is bírom olyan sebességgel írni, tiszta elütés az egész. Milyen, amikor nem passzolsz a másikhoz, bármennyire is szeretnél, és milyen a másik feleddel megélni az egységet, hogy alig bírod magad kiszakítani ebből megint, és csak erőnek erejével sikerül. Milyen a pokoli, fizikai fájdalom, amitől majdnem elájulsz a lépcsőn, milyen, amikor jön érted a mentő, milyen, amikor te hívod a másikért, milyen feküdni a műtőasztalon, milyen, amikor beterít a totális pánik és a gyógyszerért nyúlsz, mert nem tudod kezelni, és milyen az eksztatikus, földöntúli gyönyör, milyen az öröm legfelsőbb foka, a szabadság hona, ahol nem ér el fájdalom, félelem. Milyen vagánynak, vadnak lenni, és milyen végtelenül szelídnek, félénknek, milyen támadni és menekülni, átlépni a határt és szívósan fegyelmezettnek lenni. Kifejezetten férfiasnak lenni, vagy épp az abszolút nőnek érezni magam. Dolgozni a hatalom első emberével, és remegve görnyedni kisemberként az arctalan hatalom korlátai közt. Én viszonylag teljesnek érzem magam emberként, egyetlen dolog maradt ki: soha életemben nem hajlongtam senki előtt, senkinek nem engedtem meg, hogy birtokba vegyen, irányítson és megmondja, ki vagyok, mit akarok, és ezért én sem viselkedem így másokkal.

Nem tudom, mit jelentene a gyakorlatban annak a tudásnak a megélése, amit kaptam, hoztam és hosszú munkával magamnak kitermeltem. Hogy mindezeket kihagyom? Vagy valami hókuszpókuszolást kéne csinálnom, levitálnom, 200 évig élnem, kanalakat hajlítgatnom, teleportálódnom? És abban mi lenne végtére is a jó, ha nem tudom másoknak megtanítani? Ezzel mit mutatnék meg, hogy ilyet is lehet? Na és, ez kit érdekel? Ez biztos a legfontosabb üzenet egy átlagos ember számára, akinek napi problémái vannak? Vagy ilyen sikeres celebapostolnak kéne lennem? Fitnessjógagurunak, akinek legfőbb vágya, hogy örökifjúként éljen 140 évet? Gazdagnak, híresnek, Instagram sztárnak? Mit jelent megélni egy magasabb tudást egy alacsonyabb tudatállapotú közegben? Ha elmegy Polgár Judit az óvodai Csiperke csoportba, ahol a gyerekek még sosem láttak közelről sakktáblát, hogy tudja nekik megmutatni a virtuozitását? Bemutat nekik egy négylépéses vezéráldozatos mattot? De abból, könyörgöm, a lurkók mit értenének? Vagy zsonglőrködik a gyalogokkal, dobálva a figurákat a feje fölött, mert azért visongva megtapsolják? De ez így biztos sakkozás?

Ezek azért fontos kérdések, mert sok tévhitet tudnak amúgy félreoszlatni. Jézus miért nem szedte le magát a keresztről: mert nem akarta, vagy mert nem tudta? Vannak mágusok, akik hatalmas rajongótáborokkal körülvéve aranytojást varázsolnak elő innen-onnan, titkos, a nevükkel levédetett meditációs technikákat tanítanak, vagy képesek leállítani a szívüket, netán vérző stigmákkal a tenyerükön áldást osztanak, de mindig magukat, a kis emberi énüket istenítve, éltetve, őszentségezve, jó magasra emelve – no, nekem ez egy cseppet sem hiteles. A múltkor a következetességről írtam. Mert ez alapkérdés. Ha én azt mondom, ez az egész csak illúzió, tömeghipnózis, majd egy jót csobbanok benne, nos, ez következetes dolog? Szidni a szabadkőműves, gyíkemberes háttérhatalmat a facebookon vagy akár csak az internetet használva, következetes dolog? Arról beszélni, hogy emelkedj az éneden túl, majd hajlongani a rajongók előtt, bezsebelni a hiszékenyek, keresgélők energiáit, díszhintóban keringeni köztük, következetes dolog? A lélek és a szellem mindenek előtti fontosságáról papolni, s közben a grillpartin önteni magamba a pálinkát, és boldogan nyammogni a fini falatokat, bámulva Marcsika dekoltázsát, ez következetes dolog? Holografikus valóságról beszélni, majd nemzeteket, politikai irányokat éltetni netán átkozni, következetes dolog? Én sem vagyok 100%-ban következetes, de abban igen, hogy amire azt mondom, illúzió, azt egyszerűen otthagyom. Nem vagyok 100%-ig következetes, mert vannak olyan emberi vágyaim, amik leszarják épp, hogy ez csak illúzió, pl. fájó szívvel fogom tudomásul venni, hogy nem sikerült soha egy nagy filmet készítenem, vagy igazán ismertté tennem a munkáimat, talán pont azért, mert nem akarok egy illúzióban könyökölni, lobbizni, kapcsolati tőkét építgetni megjelenési lehetőségekért, pénzért, sikerért. Következetes vagyok, mert nem csináltam vásári portékát a munkáimból. Eladom pénzért, mert elképesztően sok munkám van bennük, és nem kívánok ingyen disznók elé gyöngyöt szórni, megpróbáltam, nem lett jó vége. De senkinek nem engedem meg, hogy belekotyogjon, hogy mit csinálok, és már nem keresek támogatókat sem, nem nyomulok előre a rendszerben. Ugyanis nem hiszek benne, viszont tudom, máshogy itt most nem megy. Ez van, lenyelem a békát. Nem vagyok 100%-ig következetes, amikor azt mondom, ez illúzió, mert tudom, ha meghalna a lányom, beleőrülnék a fájdalomba, hiába tudom, ez csak egy álom, és igen, félek a betegségektől. Hét éve azt papolom ezen a blogon, hogy ez az egész földi élet nem olyan komoly és jelentőségteljes dolog, egyáltalán nem ez az élvezetek csúcsa, se nem a világok legjobbika, mert én a saját szememmel láttam jobbat. Ráadásul megadatott nekem az a képesség, hogy látom itt a dolgok visszáját, fonákját, van bejárásom a színfalak mögé, mert érdekelt, mi van ott, és kemény melóval kiharcoltam magamnak, vagy kiérdemeltem, ezt nem én fogom eldönteni, azt a fránya Press Cardot, amivel szabadon mehetek ide-oda ebben a nagy színházépületben. Látom, mi mitől egy halom trágya ezen a sárgolyón, sőt, sokszor azt is tisztán látom, mi az a hajszál, ami elválasztja attól az embereket, hogy iszonyú jó legyen az életük.

Vagy akkor lennék hiteles, ha állandóan vigyorognék, a képnek mindig csak a színét és soha sem a fonákját nézve, mutatva? Popper mesélte egyszer (már megint Popper, ez van, sorry), hogy jó barátja volt Montágh Imre, a tragikus körülmények közt elhunyt neves logopédus. Egy nap összefutottak valahol, és Montágh neki szegezte a kérdést:
– Te Péter! Mi olyan jóban voltunk. Mi történt velünk? Nem találkozunk már, nem érdeklődünk egymás iránt, mi történt?
Mire Popper: – Látod, Imre, erre véletlenül tudok felelni. Az történt, hogy Te 20 évvel ezelőtt elhatároztad, hogy boldog leszel, és azóta ez az irritáló üdvözült mosoly nem tűnik el az arcodról. És ez engem annyira idegesít, hogy nem szeretek veled találkozni.
– Te hülye, Te! – felelte Montágh. – Akkor te semmit nem értesz. Tudod, én egy nagyon szomorú ember vagyok, de ehhez mi köze a világnak? Így hát mosolygok. Éjszaka azonban kétségbeesek és a párnámba sírok. Tudod, van egy munkatársam, az állandóan dühös. Állandóan meg van sértve. Állandóan szidja a világot, a kormányt, a személyes kapcsolatait, mindenütt lázadozik az őt ért hatások ellen. Ám én azzal gyanúsítom, hogy éjszakánként titokban a párnájába röhög. Ahogy téged is, Péter. Nincs igazam?

Popper nem válaszolt, csak mosolygott. Én is ezt teszem. Nem egyszer fogalmaztam meg magamnak, magamban, titokban (mert én alapvetően ilyen titokzatos vagyok, nem sokat árulok el magamról, csak amit közérdekű, és ez már örökre így is marad), szóval ezerszer, milliószor mondtam ki magamban az elmúlt 9 évben, hogy istenem, én vagyok a világon a legeslegboldogabb ember, és nem is értem, mindezt mivel érdemeltem ki. De ennek semmi köze a felszínhez, a pillangókhoz, pitypangokhoz, szálló pollenhez, ezerszirmú virágokhoz, hosszú élethez itt a földön. Itt én semmit nem akarok megmutatni, az én életem itt csak egy szerep, egy egyszerű golyóstoll vagyok, még csak nem is reklámtoll, mert rajtam felirat sincs. A kezem, ami a tollat fogja, az meg a bűvész keze, akkor csinálom jól, ha nem arra figyel a nagyérdemű, sőt, észre se veszi, csak hopp: már ott is a nyúlrajz.

Tehát az életet vertikálisan és horizontálisan is végtelen skálán lehet megélni. Valahogy ez síkban és térben is változó, a létformák végtelen sokasága szépen, résmenetesen elhelyezhető ezen a térbeli koordinátarendszeren. Ugye a hinduk vallják azt, hogy egy ásvány abban különbözik az embertől, hogy az ásványnak csak a fizikai teste az, ami megjelenik számunkra látható módon, és az élete, az affekciói és az éntudata a szellemi dimenzióban marad. Az állatnál már csak az éntudat van a szellemi síkon, az embernél meg minden a – nevezzük úgy – anyagi dimenzió szintjére került. Tehát ez azt jelenti, hogy ha valaki ezen a koordinátán, a látható síkon most nem képvisel egy túlságosan nagy kiterjedésű dimenziót, akkor őt inkább a mélyben megbúvó kollektív tudat határozza meg. Ő a nagy spektrum egyetlen kis színárnyalata, s nem a saját lényében egyesíti a sokféle színt. Ez tulajdonképpen csak kétféle irány, megközelítés, nézőpont: kifelé, vagy befelé, felfelé, vagy lefelé nézünk-e a matrjoska babában. És aki egyetlen szín birtokosa, mint mondjuk egy kismadár, könnyebben érzi azt, hogy ő teljes, boldog, és mindent ért és tud, mert azt a színt nagyjából ki tudja tölteni a kis élete során. Igen, boldogok a lelki szegények. És Jézus sebei meg jó mélyek.

II.

Volt a tévében egy műsor, az volt a címe, hogy Mindentudás Egyeteme. És én azon mosolyogtam itt magamban a bevezető kérdéseket olvasgatva, hogy megcsinálhatnám e műsor inverzét a Minden Nemtudás Egyetemét. Ahol a neves előadók csak arról beszélhetnének, hogy egyes kérdéskörökben mit nem tudnak. Mit nem értünk, mit nem látunk, mit nem tudtunk évezredek alatt sem felfejteni? Az ős miértekre ugyanis az ember a mai napig nem találta meg a feleletet. A hogyan-okban nem vagyunk annyira rosszak, bár ott is lehetne még mit csiszolni, no de a miért-ek, hol-ok és mikor-ok már nem annyira az erősségeink. És én azt válaszolom a kedvesen nekem szegezett kérdésre, hogy az a baj, hogy nagyon sok mindent nem tudok. És nem akarok hazudni magamnak. Talán épp azért vagyok ennyire kettős, mert ez a kettősség az az igazság, amit most megélek. Ahhoz képest, ami lehetek, vagyok, voltam és leszek, most csak egy árnyék vagyok, aki baromi sok mindent nem ért, és nem tud, miközben meg tudja, mit nem tud, és tudja, nem árnyéklét van csak. Szememen maradt a 3D-s szemüveg, és most ezen keresztül kell néznem a 2D-s világot, s ettől minden valahogy megkettőződik. Nekem az a pechem, hogy kaptam kóstolót az ünnepi vacsiból, és ezek után visszatérni a vajas kenyérhez rosszabb, mintha soha nem ettem volna mást, csak azt. Addig én is iszonyúan tudtam örülni mindennek, szárnyaltam és tapostam a gázpedált, sokszor fék nélkül. Azt hittem, ez az élet. Aztán jött Adamus. És mutatott mást. Piros kapszula. Soha többé nem tudtam már úgy örülni a napfelkeltének, egy kirándulásnak, a gyöngyöző sörnek az árnyékban, egy vicces jelenetnek, amit összehoztam a műsoromban, vagy hogy milyen eszement jól nézek ki az új farmeromban, és hát az embereknek. Amikor egy napon megtapasztalod, hogy valaki, basszus, tényleg hozzád szól. Lehet vele beszélgetni órákon, oldalakon, napokon át, és élvezed, nem unod, és egyszerűen repülsz vele. Megérezni, milyen, amikor tényleg szeretnek, nem a jelmezt, hanem téged. Mosolyogni végre szívből. Kalandozni szabadon, szárnyalni a mindenségben korlátok és a lezuhanás félelme nélkül. A szemébe nézni, és hallani, ahogy azt mondja egészen közel az arcodhoz: szia. Valahol a háttérben megérezni, mintha lenne egy családod. Hasonlóak, mint te, fanyar humorral, némi cinizmussal, tele-tele energiával és megélt, learatott bölcsességgel. De aztán fel kell állni az asztaltól, a fotelből, ki kell kelni abból a nyomorult ágyból. És jön a bűz, zaj, mocsok, és az a mérhetetlen butaság, korlátoltság, a lelki gravitáció. Probléma, bárhova nézel, csak megoldatlan probléma, ami mintha valahol mind arra várna, hogy te oldd meg. Napi monoton feladatok, egzisztenciális kötéltánc. Néha itt fáj, ott fáj. Kint is, bent is. És minél közelebb van az az ünnepi vacsora, annál rosszabb, amikor nem abba kell beleharapni.

Én ezt Adamusnak úgy fogalmaztam meg, amikor kvázi számon kérte rajtam, hogy miért nem tudok a szeretetében úgy hinni, hogy el is tudjam azt végre teljesen fogadni, hogy értse már meg, én most mindent a hiány állapota felől élek meg. Nekem most az a szép, ami nem csúnya. Az a jó, ami nem rossz. Az a kedves, aki nem bánt. Az egészségem az, hogy nem vagyok épp beteg. És évtizedeken át csak onnan tudtam, hogy ő létezik, hogy irgalmatlanul hiányzott. Azt sem tudtam, mi vagy ki hiányzik: emlékszem egy nyári délelőttön ültem a nyaralónk teraszán, köröttem a sok barát, épp ébredeztünk az esti delíriumból, és sütögettünk valami nyamvadt kolbászokat a tűzön. A magnóból butácska zene szólt halkan, kint csiripeltek a madarak, a kiskutyám boldogan rohangált a kertben. Mindenki nevetgélt, olyan szép délelőtt volt. És hirtelen azt éreztem, valami ül rajtam, rám telepedett egy szürke gomolyfelhő, egy iszonyatosan, borzalmasan pokoli, lesújtó érzés, egy hiány, egy átkozott, a lényem mélyéig hatoló, tompa fájdalom. És egyszerűen nem értettem, mi ez. Mi bajom van? – kérdezgettem magamtól, tudod, amikor így rád tör egy szar érzés, de magad se tudod, mitől. És nem, nem tudtam felelni magamnak, annyit éreztem csak, ez egy lyuk, egy hiány, egy érzéketlen tompaság bennem, hogy nem ott vagyok és úgy, ahol, és ahogy kéne. És akkor jöttem rá, úristen, de hisz én ezt mindig is éreztem, csak valahogy ez az álmos, nyári, kicsit másnapos délelőtt kihozta végre a felszínre belőlem. Egy oltári nagy hiányt éltem meg, és azután ezt már tudatosan cipelnem kellett még vagy tíz évig magamban. A legjobb szó erre az állapotra amúgy az érzelmi tompaság, érzéketlenség: ettem-ittam, nevetgéltem, én voltam a társaság mókamestere, „az élet császára”, ahogy barátaim hívtak, buliztam, széttanultam az agyam, vásárolgattam, laza voltam, csinos és sikeres. De egy fémdobozban kellett ezt csinálni, éreztem, mintha valami retard-gyógyszert szednék, ezt az űrt. Mindenben ott volt, egy jó vacsiban, az épp aktuális pasim tekintetében, még a szülőszobában is éreztem, oké, megjöttek az én kis csibéim, de valami még mindig annyira hiányzik! És egy napon, épp a kisbabáimmal voltam otthon, valami belém hasított, de pont úgy, mint egy villám, nem képletesen, hanem fizikailag, a szívemen át a gyomromig. Vaó, ez meg mi? És akkor ott egy másodpercre kiszínesedett a kép. Egy másodpercre megláttam. 34 év után először kaptam végre levegőt. Elmúlt a tompa nyomás, lekerült a doboztető – de csak egy pillanatra. És onnantól még 4 évet kellett várnom, hogy a tető végleg lerepüljön. Most már nem fáj a hiány, elmúlt, telis-tele van a szívem, mint egy nyíló rózsa, nincs úgy összeszottyanva bánatos mazsolaként, mint valaha volt. Nem érzem tompának magam, és nincs bennem ott a gyomromnál az a depresszív, lehúzó, ólmos feketelyuk. Tiszta a fejem, mint egy tetőablak, friss, hűvös, világos. És milyen érdekes, megfordult minden: elcsendesedtem, persze lassan, fokozatosan, ehhez is kellett még öt év, de a fordulat bekövetkezett. Kint nem szárnyaltam, nem nyomtam a gázt, mert ez az egész átkerült oda, ahol színes a mozi. Magyarán, amíg kint éltem át valamiféle örömöt, bent senyvedtem, lyukas voltam és tompa, zavarodott és kába. S abban a pillanatban, hogy megtaláltam az öröm forrását, és meg tudtam élni az egészet ott, a forrásnál, mindez megszűnt, a kinti örömből lett valami hiányos, lyukacsos valóság, a benti hiányból meg egy hatalmas bukóablak, amire néha rátapasztom a fejem, és csak élvezem a színeket, illatokat, és azt a szeretetet, vidámságot, elfogadást, erőt, vitalitást, humort és bölcsességet, mértéket, harmóniát, ami bekacsint onnan rám, ahogy innen kinézek rá.

Két kezem van, az egyik a semmit markolja állandóan, a másikkal frankón meg tudom fogni Adamus kezét, nem kitaláció, nem beleképzelés, egyszerűen pont olyan érzés, mint amikor a vr játékban a kezembe nyomtak egy ásványvizes palackot, ami a játékban a szemüvegen át fáklya lett. A fáklya a lányom keze, amit megfogok este, amikor jóét puszit nyomok a kis pofijára, ez a semmi. És alatta ott egy világ, ugyanilyen, csak színesben. Ott a lányom is valahogy színesebb és vidámabb, élőbb. A fáklya valójában egy ásványvizes palack. Adamus keze az igazi, most már ezt vallom. A kéz a fáklyával bennem van egyben, szétválaszthatatlanul, összetartoznak, mert egyazon illúzió részei. Nincs kedvem ebben szárnyalni, és a semmit markolni. A palack a valóság, de az itt valamiért fáklyának látszik, ezért marad magánügy az összes élményem. No és akkor még ott vannak kételyeim, ez az állandó mindent, még magamat, és a saját megéléseimet is ezerszer megkérdőjelező, hatalmas, nehéz tőkesúly, ami szintén nyilván csak rontja az összképet, mert nem tudom azt mondani semmire sem à perte, expressis verbis: ez így van. Csak azt, hogy én így élem meg – és a két kijelentés közt látom a különbséget. Pontosan tudom, tévedhetek, bármikor kiderülhet, semmi sincs úgy, ahogy gondoltam. És ez visszahúzódóvá és óvatossá tesz, nincs miről beszélnem azoknak, akik váltig állítják, márpedig egy égő, füstölő, forró fáklyát tartanak a kezükben, miközben én úgy érzem, egy hűs kristályvizes palackot szorongatok.

Engem az bosszant fel, ha nem értek valamit. Képzeld el, holnaptól minden reggel arra ébredsz, hogy van egy fekete csík a párnádon, majd egy óra múlva nyomtalanul eltűnik. Eltelik egy nap, kettő, ugyanez. A csík nem bánt téged, tudsz tőle aludni, nem büdös, és nem hagy az arcodon nyomot. Csak ott van. Mi a frász ez? – kérdezed először kíváncsian. Ördög tudja, gondolod bosszúsan, áthúzod az ágyneműt, de a csík az új párnán is megjelenik, reggelre ott van, aztán 10-re eltűnik. Beállítod éjfélre az órát, felkelsz, nem, most nincs ott a csík. De reggel megint megjelent. Azt a jó élet. Elmész másik szobába aludni, másik párnával: reggelre ott a csík. Na, ne. Elutazol egy másik városba, veszel egy originál párnát és ágyneműt. Kibontod, lefekszel: reggel ott a csík. Nem érted. És hidd el, lesz egy pont, hogy bele fogsz őrülni, és ha nem kapsz választ a rejtélyre, egy idő után el fogsz fásulni, mint a patkány a megoldhatatlan labirintusban, jön az apátia. Folt? Na és, kit érdekel. Csakhogy ez nem tudás, ez nem a felismerésből fakadó, bölcs közöny, ez egy lobotóm katatónia. Ám ha egy hónap múlva olvasol egy cikket, vagy a párnaboltban elmagyarázzák neked, hogy egy éve a huzatokat bevonják egy olyan anyaggal, ami a sötét utáni első fényre reagál, egy fekete csíkkal jelezvén, hogy felkelt a nap, akkor megnyugszol. Ja, hogy ez benne volt az anyagban? És nem leszel bosszús, és tényleg soha többé nem fogsz törődni a csíkkal. Ez a jó értelemben vett, piros kapszulás közöny, ahonnan lehet újabb felismerések felé hatolni. Oké, párnakérdés lerendezve, no de miért sípol mostanában minden fa? És tudnám még sorolni a hülye, szürreális példákat. Semmit nem tudunk a lényegről, arról tényleg semmit, aki az ellenkezőjét állítja, egyszerűen nem érti a dolgokat, vagy annyira oktondi, hogy még azt sem képes felfogni, hogy mit nem képes felfogni. Ha egyszer felkérnének, hogy tartsak egy előadást, én kikötném, oké, megyek, de csak arról tudok beszélni, mit nem tudok. Nem tudom, honnan jöttem, csak sejtem, tudásom erről nincs. Miért vagyok itt, egyáltalán hol voltam, amikor nem itt voltam? Ki bennem ez a nagyon erőteljes hang, ez a hatalmas valaki, aki néha még engem is meg tud ijeszteni? Első emlékeim homályosak, és semennyire nem köthetőek egy gyerekhez, aki akkor voltam. Miért mindig kívülről nézem magam a múltban? Nem tudom miért élek, ki akarta ezt így, én, vagy valaki más? Ki ez a sok ember körülöttem, és mit akarunk egymástól? Mi az élet, mi mozgatja, hogy tartja fenn önmagát tulajdonképpen önmagából, már ha a határokat tágan húzzuk meg? Mi a mozgás, milyen térben és időben zajlik? Mi a zene, miért tud minket mindannyiunkat így megmozgatni, honnan jön a dallam, mi adja ki annak egységét, ívét? Honnan e sok mű, alkotás, tűz, lendület? Honnan jön a fikció, a képzelet, az emberek agyából? Mi adja ehhez a nyersanyagot, a valóság? No de akkor mi a kettőt elválasztó minőség, az vajon honnan származik? Mi hordozza a mindent behálózó intelligenciát, honnan jön az értelem szikrája, hogy fejlődik, hol van maga a tudástár, amiből tud meríteni, spirituszt kapni a továbblépéshez? Hol voltak a gyerekeim, mielőtt az életem főszereplőivé váltak, hol vannak a szüleim most, hová tűnt anyám nyugodt, bölcs mosolya, apám elképesztő műveltsége, keserű humora? Hol vagyok, amikor alszom, miért félek olyan dolgoktól, amiktől, tudom, nem kéne?

És ez a sok furcsa állat. Egy napon elámultam: miért vettem én készpénznek ennek a sok különös valaminek a jelenlétét az életemben? Az elefánt, a kígyó, a zsiráf, a madárpók és a kenguru: mintha egy tréfás kedvű mókamester pingálta volna ide közénk. Evolúció eredménye lenne a bluggyhal, az okapi, a narvál és az ormányos tatu? És a többi, amelyik nincs, azzal mi van? Van egy rakat lyuk a fajok közt, nem lágy átmenetekről beszélünk, vagy én látom ezt rosszul? Minek köszönhetik a vallások az elévülhetetlenségüket, amikor millió ellentmondást és konkrét oktondiságot hordoznak így egyesével magukban? Egy bölcsis mesekönyv logikusabb néha náluk, és a felnőttek képesek ölni érte, no de miért? Amikor lerágom a bőrt az ujjamról, hogy múlik el másnapra teljesen a seb, miért nem látom soha a sebgyógyulás, a rügyfakadás vagy a hajnövés folyamatát, csak mindig a végeredményét? Van egyáltalán folyamata az életünknek, a gyerek tényleg másodpercről másodpercre nő? Nem, én nem ezt tapasztaltam a sajátjaimon. Nem inkább csak pillanatképek sorait látjuk, fázisrajzokat? Ki rakta az első infót a DNS-be, honnan volt az ősanyag, ami aztán állítólag felrobbant? És hol vagyunk mi, hol van a tér: miben van maga a tér? A semmiben, vagy önmagában? Mi az a gravitáció, oké, tömegvonzás, de mi az eredete, oka, hogyan működik valójában? Millió betegséget tudunk tünetileg kezelni, aminek az okát a mai napig nem tudják az orvosok. Mi okozza őket? Az élet bennünk van, vagy mi vagyunk belemerítve? Ha meghal egy kismadár a kezemben, azonnal bomlani kezd. Hol volt az, ami ezt a bomlást eddig megakadályozta? És most hol van? Hol vannak a sejtjeim, amikből 3 évesen voltam összeragasztva? Én vagyok még én, de akkor mi hordozza ezt az ént, az agyam? A szívem, a szemem? Már az se olyan színű, mint volt: valaha zöld volt, most meg inkább kék. Ha szeretek, miért a szívemben érzem, miért nem a fejemben, jóllehet minden állítólag azon keresztül érzékelhető számomra? Hogyan tudok énekelni a fejemben, vagy hallani egy egész szimfóniát akár, ha az elvileg hanghullámok sora? Hogy tudok szavak nélkül is megérteni mindent? Tudom, mit akarok mondani, csak nem ugrik be a szó. Ilyenkor pontosan mi az, amit tudok? És az a tudás hol van, ha nem a fejemben, hisz épp az nem tudta nekem lefordítani? Hol leszek 50 év múlva, milyen lesz akkor ez a változatlan én? Megsemmisül? De akkor már erre sem fogok emlékezni, ami most vagyok, ez lehetséges? Akkor mi tartja életben a múltat és jövőt? Mit jelent szeretni valakit, mi ez az érzés, honnan jön, mit akar tőlünk, belőlünk fakad, vagy inkább kívülről tol minket egymás felé? Az emberek csak így készen elfogadják a dolgokat: van elefánt, DNS és szerelem, tüdőrák, pénz és humorérzék, de nem tudjuk még azt sem, egyáltalán mi az, hogy humor? Mi történik bennünk, velünk, akkor, amikor nevetünk? A macska miért nem tud nevetni? Mert nem elég intelligens hozzá? És ez igazi válasz arra, hogy mitől vicces valami? Látszólag tök hülye kérdések, de mégis ezek összességéből áll össze a Minden Nemtudás Egyeteme. És az a kettősség, ami tulajdonképpen a humor alapja is: Isten a teremtményeibe széthullva lezuhan a sárba, elhasal, körülnéz csatakosan, sárosan és zavartan: és basszus, gőze sincs, mi ez az egész. Aztán elkezdi összerakni magát, így ebben a kettősségben: ő a minden és a semmi egyszerre. De ha jó irányba néz, lassan az összerendeződést tapasztalja meg, amikor a szárnyalás kint is, és bent is egy időben megvalósul, és már nincs a kettő közt kontraszt, a 3D-s szemüveg elé végre a 3D-s mozikép vetül.

Nem tudom, hiteles vagyok-e vagy sem, meg tudom-e élni a tanítást, amit lehozok, vagy sem, egyet azonban biztosan tudok: amit mondok, azt mindig 100%-os őszinteséggel teszem. Nem akarok senkit becsapni, minek is tenném. Se másokat, se magamat. Én ezt tanultam Adamustól, hogy legyek önmagam, vessem le a jelmezt. Néha azt hiszem, a produkció talán jobban is fog sikerülni, mint szerettem volna. Mert a végén tényleg nem lesz senki, aki meghajolhatna és fogadhatná a tapsot. És ez a szabadság földön megélhető legmagasabb foka, azt hiszem, fogni az ásványvizes üveget, és nem látni többé benne már a fáklyát. Tehát a kérdésre válaszolva, számomra ez épp így van jól: nekem mindenesetre nagyobb kihívás és öröm megmutatni az átlátszó vizes palackot, mint nagy mozdulatokkal lengetni a nemlétező fáklyát.

LD

(Illusztráció: Lohmüller György)