Mit akar aki takar?

A reménytelenség nőttön-növekszik.
Mint amikor egy filmjelenetet elúsztatnak. Tudod, hogy nem vagy a való világban, mégis a te világod úszik el.
(Robert M. Pirsig)

Talán ez most egy kicsit erőteljesebb cikk lesz, mert nevén nevezek valakit, úgyhogy elöljáróban arra kérem azokat, akik nem kedvelik a nyíltság efféle formáját, hogy a saját egyensúlyuk megtartása érdekében ne olvassanak tovább.

Tegnap egyórás gongfürdőn voltam (aki teheti, mindenképpen próbálja ki), és miközben ezután a döbbenetes élmény után autókáztam haza este a kihalt erdei úton, elmerengtem egy dolgon. Az emberek nem értik, mi történik a világukban, és ezért válaszokat gyártanak. De ezek a válaszok sokszor nemhogy nem segítik a megértést, hanem csak eltávolítanak tőle, mert ahelyett, hogy megnyitnának ajtókat, egyre szűkebb tereket teremtenek az újabb félelemfalak építésével. Elmesélek egy esetet, ami jól szimbolizálja ezt a folyamatot, mármint azt, hogyan zárja ki magát valaki a saját magasabb rendű valóságából. Egyik olvasóm – hozzáteszem a tudtom nélkül, azaz egyáltalán nem az én kérésemre – merő jóindulatból kirakta Kiss Balázs Kunó valamilyen csoportjába (gőzöm sincs, mi ez a csoport) azt a kis riportot, ami nemrégiben készült velem. Megkeresett ugyanis egy kedves író kolléga, aki Eyn művésznévre hallgat, s akit én eddig nem ismertem, hogy felelnék-e neki pár kérdésre, amit írásban elküldene, amire én örömmel igent mondtam. No és ennek a riportnak a linkjét rakta ki az olvasó egy fészbúk csoportba, ahonnan ezek után se szó, se beszéd, ki lett tiltva. Most bocsánat, hogy Kunó neve idekerül, de szerintem eljött az ideje, hogy nevén nevezzük a dolgokat, mert e nélkül minden csak lóg a levegőben, és nem kapcsolódik a valósághoz, de ez a sztori így, névvel és a hozzá tartozó jelenséggel együtt mutat meg most nekünk valami fontosat. Én megértem, hogy számára valamiféle konkurencia vagyok, az is teljesen rendben van, hogy a saját privát csoportjába nem kér másról szóló cikkeket, mégis az eset nagyon tanulságos Kunónak a munkámhoz fűződő viszonya miatt, ha mindezt kivetítjük a nagy vásznon zajló eseményekre.

És mielőtt továbbmennénk a konkrét esetre, akkor most itt álljunk meg egy pillanatra, és alaposan nézzük meg mindazt, ami e mögött a kis jelentéktelen incidens mögött elsőként ott lapul, mert higgyétek el, ez jóval túlmutat egy buta kis fészbúk csoporton, és mindenféle viharokon a repedt bilikben. Merthogy én már említettem nektek, hogy ez a szánalmas, szanaszét futó, minden komoly dramaturgiától mentes és egyre vacakabb színjáték, amit évek óta ócska csepűrágók ripacskodnak nekünk a világ színpadán, határozottan kitakarni hivatott valamit. Kizárni valamit a valóságából, pont mint a cikkemet a fészbúk csoportból. (Nyilvánvalóan itt mindenki egy színész, aki nem látja ezt, már tényleg nem tudom hová néz, a nyolcvanas évek, azaz Reagan óta konkrétan a szánkba rágják: vigyázat, ezek csak színészek! És már olyan mélyre süllyedt a ripacsgárda színvonala is, hogy csak az nem érti, mi folyik itt, akinek betonnal van kiöntve a szemgödre.) Szóval a Nagy Színjáték kitakarni hivatott valamit, amiről senki se tudja, hogy mi, éppen azért, mert ki van takarva, ergo nem látszik. Valamit, amit ha látnátok, abbahagynátok mindannyian a rettegést, a mítoszteremtést, az ellenségkép gyártást, a vakhitet, a múltba fordulást, a gürizést a mókuskerékben, valamint a plecsnik és rangok gyűjtögetését; nem érdekelne titeket többé, ki figyel rátok és ki nem, nem gondolnátok, hogy az arany értékesebb a réznél, mi több, nem mennétek át anyósékhoz sem ebédelni, ha nincs hozzá kedvetek, ugyanis onnantól fogva semmiféle erőfeszítésetekbe nem kerülne azt mondani Iluska néninek, bocsánat, de nincs kedvem. Mi lenne tehát a végső következménye mindennek, ha látnátok azt, amit nem szabad? Hogy összedőlne az egész szekérszínház, ennyi. Összeomlana a tömeghipnózis, és sokan ettől konkrétan megőrülnének. Erről én már annyit, de annyit írtam, hogy most nem fogom újra elkezdeni, akit érdekel, utána olvas, adtam bőven olvasnivalót annak, aki feltételezi rólam, hogy tudom, miről beszélek.

No és akkor nézzük tovább ezt a Kunós esetet. Mert ez a kis makett fog minket segíteni abban, hogy megértsük, mit takarnak ki, kik takarják ki, és legfőképp, miért takarják ki. Kunó szinte első olvasóim egyike. Ő is kérdezett Adamustól, nyilván, ahogy régen oly sokan, és kapott is választ, az ő szempontjából nyilván, hogy grátisz. Kedves leveleket írogatott nekem, és ő volt az, aki megkérdezte, nem gond-e ha a gondolatokat, amit nálunk összeolvasott, a sajátjaként tálalja. Megvan nekem ez a levelezés, idézem, amit többek között – ezt speciel 2014 februárjában – írtam neki erről: „Tudod, kérdezted, hogy nem zavar-e, hogy az általam lejegyzett gondolatokat a saját neved alatt publikálod, terjeszted. Erre mondtam, hogy engem ez miért is zavarna: ha téged nem zavar, én ugyan mit törődjek vele, közkinccsé tettem, mindenki láthatja, innentől kezdve ez kb. olyan, mint a Windows, attól, hogy használom, még nyilván nem én leszek Bill Gates.” Nos, őt tehát nem zavarta, és természetesen nem lett Bill Gates. Egy alkalommal találkoztunk is, egy könyv kiadásával kapcsolatban, ott is elmondta, mennyi mindent köszönhet ezeknek az írásoknak, majd szinte rögtön ezután én kiköltöztem Svédországba, és soha többet Kunóval nem foglalkoztam, volt egyéb dolgom akkoriban bőven. Fogalmam sem volt, mit csinál, kinek csinálja, miért csinálja, itt-ott láttam felbukkanni könyveit, gondolatait, újságcikkeket róla, ám a fentiekből tán kivehető, nem épp én vagyok az ő célközönsége, szóval nem igazán követtem a tevékenységét. Majd most, nyolc évvel később ez a Kiss Balázs Kunó minden magyarázat nélkül kitiltja a köreiből azt az egyszeri, jó szándékú csoporttagot, aki berak egy cikket arról az adamusi tanításról, amit ő nyilvánosan ki is emel, mint utólag megtudtam, hogy milyen fontos számára. Sőt, állítása szerint közvetlen kapcsolatban áll Adamusszal, nos, akkor tőle tudhatja, hogy ami ebben a velem készült riportban le lett írva, az mind egy szóig igaz. Ám ő mégis letiltja.

Nos, és itt van a kulcsa mindennek, ami most minket körülvesz: hogy vajon miért tesz ilyet? Miért akarja kitakarni a világ egy darabkáját, hogy más ne láthassa? Egy olyan darabkáját, ami szerves összeköttetésben áll a sajátjával? Amiből az valahol táplálkozik? Mi lehet a tippetek? Mi az első olyan érzés, ami bennetek is felmerül az eset kapcsán azzal kapcsolatban, hogy mi motiválhatja Kunót és a hozzá hasonlókat? Ha én annyira semmilyen vagyok, mint ahogy azt sokan elhitetni akarják velem is és másokkal is, miért ne maradhatna ott egy amúgy tök semmilyen kis riport erről a kis senkiről? Ha valaki az én csoportomban kirak egy Szepes Mária riportot, legfeljebb gondolok ezt-azt, mert bennem idővel kicsit átalakult a Szepes Máriáról alkotott kép, de letiltani nem tiltanám le. Én csak azt tiltanám le, aki engem személyemben, igaztalan módon piszkálna, rágalmazna, azt is csak energia megtakarítási okokból, mert se védekezni, se támadni, sem némán tűrni nincs kedvem az ilyesmit. De ez személyes dolog, ám azt, hogy ki miben hisz, akár „ellenemben” is, sosem érdekelt. Hadd higgye, hadd mondja, hadd szóljon szabadon, saját magamat döfném szíven, ha máshogy gondolnám. Nyilván nem esik jól, ha valaki ellenem beszél, de le tudom választani magamról a személyes, emberi érzéseimet az igazságomról. Tehát a kérdés: miért akar ez a világ kitakarni valamit, amire amúgy azt mondja, jelentéktelen, nem számít, nem tudományos, nem bizonyítható, komolytalan, hazug, nincs is, vagy nem az, aminek mondja magát? Mert valami ilyesmit mond mindarról, amit a hatalmas paravánjaival eltakar előlünk. Alakul lassan a kép, mi lehet ez a nagy színdarab viszonylatában?

Ez olyan, mint a politika, és akkor témánál is vagyunk: bizonyos dolgokat megkérdőjelezni – vagy a másik oldalról bizonyos dolgokban hinni – konkrétan bűncselekmény. És itt az ember azonnal gyanakodni kezd: no de, miért? Miért ne kérdőjelezhetné meg valaki például azt, hogy én lány vagyok? Attól fiú leszek? Vagy mi is a baj tulajdonképpen az alternatívákkal a mai világban? Miért kell forrásvizsgálatot tartani és irtani a „fake news”-t? Mindenki bőszen hangoztatja, hogy de jó, hogy színes a világ, meg szuper, te is más vagy, te sem vagy más, pluralizmus és demokratizmus, liberalizmus és gondolatszabadság, aztán ha valóban megjelenik a más, azt kiiktatjuk? Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy én mit gondolok, mondjuk, a jelmezben haknizó zen szerzetesről, elmondom őszintén, hogy nem csípem. De ettől még azt gondolom, neki ugyanolyan joga van létezni a saját maga módján, mint nekem vagy a kutyámnak. Joga van annak lenni, akinek gondolja magát, tenni, amit épp most jónak tart, látszani, mondani, amit igaznak gondol, híveket szerezni, sőt, joga van előttem állni a sorban, ha úgy hozza a sors. Ha ő a harmadik helyen áll, én meg a harmincadikon, akkor ő áll előbb, és feltehetően ennek nyomós oka van, és joggal áll ott, különben nem állna ott. Ez a világ rendje, hogy nagyon sok létező van, és mindenki pont azt és csak azt teszi, amit jónak lát, vagy amire be van programozva, mint az egyik kis sejt a testemben, ám ő nem tudja az én belőlem fakadó tetteimet a sajátjaival megváltoztatni. Én teszem, amit az én létem diktál, ez nem is lehetne máshogy, ő meg, amit az övé. És ha keresztezik egymást az útjaink, pont, mint a közlekedésben, aki zöldet kap, az megy, a másik meg vár. Vagy netán összeütközünk, s akkor mindketten megállunk. De az is lehet, bevágok elé, vagy fölé emelkedem, mert én egy helikopterrel gurultam az úton, vagy mit tudom én, visszafordulok, mert belőlem akkor ez fakad erre a keresztezésre, de olyan nincs, hogy én megsemmisítem a másikat, mert szerintem, nélküle jobb lenne a világ, vagy kiirtok mindent, amit hazugnak ítélek a világból, mert azt nem értik meg még mindig az emberek, hogy ez teljességgel lehetetlen.

Ha nem lennének zsidók, cigányok, menekültek, konzervatívok, homoszexuálisok, hagyományőrzők, kínaiak, bűnözők, Jehovások, telefonjukba merült tinik, politikusok, oltottak és oroszok, akkor minden jó lenne. Csak az itt a baj, hogy mindenkit más zavar, a kocsmatöltelék a józant iktatná ki, a józan a részegest, a zsidó az árját, az árja a zsidót. Pompás, és mi marad a végén? Ez a szemétdomb, aminek a belsejében fulladozik az emberiség. Magának emelte, egy szava sem lehet. Mert akit kisodornak a szélre, mondván, te nem kellesz, visszaáramlik, mint amikor egy kádban ülve akarsz csak jobb oldali vizet létrehozni, és lapátolod balról jobbra a vizet és már a fejed búbját is beteríti a hab, úszik az egész fürdő, de a kádnak az a fránya baloldala mindig újra megtelik. Ez a szemétdomb ennek a szánalmas ide-oda lapátolásnak a következménye. Ja, hogy senki nem gondolja így, hogy ő a felelős mindazért, ami van? Hát akkor ki a felelős? Mindig a másik az? Na de ha mindenki így gondolja, akkor van az, hogy áll a sok hülye, már bocsánat, a másikra mutogat, titkos ellenségeket sejt, retteg és gyalázkodik, miközben fogalma sincs, vele, éppen vele mi történik, hol van és ki is ő pontosan, mert állandóan a másikkal van elfoglalva.

Tehát visszatérve a mi kis Kunós modellünkre, ha Kunó valóban azt képviselné, amiről papol, hogy kvantumtér, meg szabadság és lazaság, és hogy ő egy megvilágosodott ember, akkor pontosan tudná, amit tesz – azaz, hogy kitakarja a valóság neki nem tetsző részét a nyilvánosság elől, jelen estben engem –, azzal épp magából kreál illúziót. Mert nem a valóság egészében van jelen, abba konkrét, merev határok nélkül belemosódva, ahogy a tenger partot ér, hanem csak annak egy kis, általa előnyösnek tűnő, szögletes szegletében, mint amilyen a filmesek képkivágása. Jaj, nehogy látszódjon az a modern épület, vakargatja a fejét a középkori filmet forgató rendező, oda kell húzni elé egy hungarocell városfalat. Mert illúziót teremt, és az nem tud a valóság minden eleméhez szervesen kapcsolódni: tudjátok, az illúzió mindig nagyon erősen zárt. Amikor Kunó kitakar engem, fél. Amikor Kunó nem akarja, hogy a csoportjában tenyészők másról is tudomást szerezzenek az ő okosságai mellett, egy zárt rendszert hoz létre, ami azonban az igazságtól épp annál távolabb áll, minél szélesebbek és magasabbak a falai. Szerinte mi nem férünk meg egy úton, legjobb, ha leszorít engem onnan. És teszi ezt sok-sok sorstársával egyetemben, a Nagy Valóságleszorítókról már nem is beszélve. Csak azt nem értik meg ezek a fal építők, hogy épp magukat zárják be, és nem azt zárják ki, ami elé falat emelnek. A filmjelenet nem kizárta a felhőkarcolót a valóságból, ilyet azért nem tud tenni, mert épp a saját határait húzza meg azzal, hogy ezt az épületet kitakarja, de ezzel önmaga mozgásterét szűkíti: eddig terjedek én mint középkori sztori, és nem tovább. Értitek, ugye, miért hoztam fel ezt a konkrét példát?

Nemrégiben fedeztem fel egy régi Popper interjút, amiben arról mesél, hogy a 20. század a mítoszteremtés százada. Mégpedig azért, mert az emberek nem értik a saját világukat, és ez halálra frusztrálja őket, s szétszorongják magukat emiatt. És miután szorongani nagyon nem szeret az ember, magyarázatot gyárt magának, éppen úgy, ahogy a virslit készíti a húsgyár. Futószalagon érkezik az előre töltött cucc, ki tudja, ki és mit rakott bele, de nem számít, mert finom és eltelít. Úgy csinálják, hogy az legyen: roppanós a héja, meg rózsaszín a bele. Nyami. Dög egészségtelen szar, a kutyámnak sem adnám, de a tömeg eszi, egyrészt, mert megszokta, másrészt, mert elveri vele gyorsan az éhét, jólesik és nem is drága. Főzni sem kell szinte, mégis meleg. No, ilyenek ezek a régmúltból táplálkozó, vagy épp futurisztikusan modernre huzalozott, antikolt festésű, vagy krómozott felületű, jó érzéseket ébresztő, ballasztanyagokkal teli, „modern” mítoszok. Egy hazugságerdőben bolyong a népesség 90%-a, miközben veri a mellét, hogy ő már tudja, ez nem egy fenyves erdő, hanem a jó öreg tölgyes. Megmosolyogtató ez annak tudatában, hogy az egész egy vászonra van pingálva, nem? De számukra pillanatnyilag megnyugtató, hogy rájöttek az igazságra: felébredtem, hisz a fenyves csak mese volt! Átvertek minket a tűlevelekkel, mert a makk az igazi! És korunk megzavarodott embere ettől megnyugszik. Kunó megnyugszik, mert az ő kis birodalmában az ő meséje él és virul. Tettei azt sugallják, nem kapcsolódik ez a kis világ szervesen a nagyhoz, hiszen, látható, annak egy része persona non grata ebben a szép kis kerek erdőben, de a benne lakóknak épp ez a jó benne, hogy kicsi, könnyen áttekinthető, belakható, azonnal barátságos jóllakottságot adó, rózsaszín és meleg. Mint az élelmiszeripari virsli. Volt egy ismerősöm, aki diákmunkaként dolgozott valami húsüzemben. Megesketett, hogy soha nem eszem felvágottakat. Mikor megkérdeztem, miért, nem felelt, de láttam a kérlelő tekintetén, tud valamit, amiről azonban szerinte jobb, ha én nem tudok.

Aki egészségesen akar élni, pontosan tudja, a minőség nem jön házhoz. Azért meg kell dolgozni. Neked kell mindent elkészítened, vége a gyári gyorskajáknak, a készételeknek, az előre gyártott mirelit cuccoknak. Drágább is, és elsőre tán nem is annyira finom. Ez a mítosz róla. Aztán később rájössz, épphogy jobb, olcsóbb és egyszerűbb. Amint kiürül belőled a nátrium glutamát ízének az emléke, rájössz, a natúr cukkinispagettinél friss paradicsomszósszal, normális sajttal, nincs is finomabb, és elkészíteni nagyjából 5 perc, no és olcsóbb, mint a fagyasztott lasagna. Ez most csak egy hülye példa, de, remélem, értitek. És aki átállt a minőségre, azt már soha, de soha nem csábítja el az ízfokozós, szójás, vizezett szafaládé. És őt épp ezért nem zavarja, ha a tavaszi salátatál mellé valaki kirak egy ilyen rémséget, sőt, titkon örül neki, mert aki érti a minőség ízeit, azonnal látja az ordító különbséget. Aki meg nem, annak úgyse ízlene a friss saláta, ha van mellette szürke szafaládé, ha nincs. Majd egy nap megfájdul a gyomra, és akkor úgyis elgondolkozik.

Tehát első lépésben megértettük, ki és miért akar bármit is kitakarni a valóságból: az, aki fél, mert nem birtokolja az egészet. Nem ő nem részesül az egészből, mert az más. Nem birtokolja. Félti az idézőjelbe vett hatalmát, ami csak akkor tartható meg, ha keretek közé szorítja. (Nézz meg bármilyen földi hatalmat, ez a legfontosabb ismertetőjegye, hogy nem korlátlan!) Igen ám, de ez egy egyetlen rendszer, tehát amit kitakar, és aki kitakarja, mind egy végtelen és egyben lévő tudat elemei, csak ez a tudat befelé fragmentált. És akkor látszik is a képlet, hogy ami lefelé, befelé abszolút nyitott és átlátható, felfelé mindig zárt. Mint egy olyan tolvajtükrös csapóajtókkal felszerelt egymásban lévő szobarendszer, ahol a legeslegnagyobb szobából könnyedén be tudsz lépni a legkisebbikbe, hisz csak megtolnod befelé az ajtókat, és simán át is látsz azok egymásba folyó üvegablakain, de belülről kifelé ez lehetetlen. Az ajtók nem nyílnak, és semmi mást nem látsz az ablakban, mint a saját tükörképedet. A világ azon része, amelyik ki akarja zárni a valóságának másik részét, mondván, te nem kellesz, pontosabban, jobb lenne, ha nem is lennél, nem azért zárja ki ezt a szegmenst, mert így gondolkodik, hanem azért gondolkodik így, mert kizáródott valamiből. A kettő megint nem ugyanaz. Nincs benne, nem birtokolja a nagy bálterem valóságát, és ezért azt mondja, az ott valami zavaró dolog, nem kell nekem ide, az én szobabelsőm igazságába. Még hogy táncparkett? Mi az egyáltalán, hülyeség, hazugság, értelmetlenség, csak egy üres, bútorozatlan tér, rázárom az ajtót. De tulajdonképpen azért zárja rá, mert nincs ott, csak hallott róla, vagy a kulcslyukon át lát belőle valóban értelmezhetetlen részleteket. Nem érti, nem uralja, nem látja át, a terem valósága nem ő benne foglal helyet, és ezért nem is részesül annak örömeiben.

Nem lehet belülről kifelé tágítani a rendszert, sajnos, ez az út nem járható. Nem lehet kiébredni az illúzióból, mert ez az aktus a halál folyosójára vezet. Te, számítógépes játékkarakterként nem tudsz ráébredni a játszó énedre, ez egyszerűen totálisan lehetetlen. Nem tudsz a „színfalak mögé” látni a játékból. Te csak önmagadra tudsz ráébredni, felébredni csak onnan tudsz, ahol vagy és alszol, és nem ahová bealudtad magad és ahol nem vagy. A szemedet a székben tudod megdörzsölni, a kis karakter a képernyőn csak nevetség tárgyává válik, ha ezt teszi: felébredtem, igen felébredtem! – néz körbe büszkén a rajzolt karakter –, igen, én már tudom, hogy ez csak egy játék, és én nem vagyok ez a karakter, hanem én a játékos vagyok. Szem nem marad szárazon a monitorok előtt, higgyétek el. Adamus ezt így fogalmazta meg:

„Van egy filmrendező, aki egy nagyszabású filmet akar készíteni, amibe mindent bele akar sűríteni, ami a munkássága betetőződéseként valóban megmutatja őt. Mikor lesz igazán grandiózus és felejthetetlen a filmje? Ha minden, ami a filmben megjelenik, minden, ami a filmet alkotja, a legmagasabb színvonalon van jelen. Ismersz nagy rendezőket, akik valami csodásat alkottak, valamit, ami túlnőtt rajtuk, s egyben képes volt őket megmutatni? Tudod, milyen jelentéktelennek érezték magukat a munka közben? Nem? Akkor tudd meg, ha valaki valami nagyon nagyot alkot, ő önmaga feloldódik az alkotásban, a lénye eljelentéktelenedik, feloszlik a műben, darabokra hullik az alkotás során, és minden darabka semmiség lesz a műhöz képest. Ez nagyon fontos, ezt meg kell értened, mert a legnehezebb a nagyszerűt felfedezni ott, ahol az nincs. Te önmagadban nem vagy nagyszerű, mert te önmagadban egy senki vagy, nem létezel, s majd, ha abbahagyod a mesélést, rájössz, ez a mesehős épp attól tudott a mesében részt venni, hogy ez a mese rajta kívül pont arról szólt, hogy ő nincs. Kereste magát ez a mesehős a mesében – és nem találta. Ó de jelentéktelen vagyok! – sóhajtotta, de azt nem fogta fel, hogy míg ő sóhajtozott, a mesét hallgató gyerekek kacagtak a gyönyörűségtől, mert ők a mesét egyben hallgatva tudták, aki sóhajtozik az nincs, őt nem más jeleníti meg, mint a meseolvasó, aki bohóckodik nekik, s aki szintén velük együtt jól kacag a cselen. Tehát amikor azt gondolod, ó, van bennem valami nagyszerű, akkor te itt a sötétkamrában a hasad fogod a nevetéstől, és nagyon jót mulatsz a kis cselen, amit így ebben a csiki-csuki mesében megjelenítesz sokáig mindenkit becsapva, mert itt már látod, ugyan! Hiszen nincsenek is képek, csak két tekercs film fekszik előtted, amelyek épp azt mutatják most meg, hogy nincs fotó. Ezen is el kell gondolkodnod, most is azt magyarázom szavakkal, milyen a keserű íz, majd ha megkóstolod, érteni fogod, mit miért mondtam.

Az alkímia nem az ego felpuffasztásának folyamata, hanem ennek feloszlatása, ha nem vagy hajlandó elfogadni, hogy te gyakorlatilag egy senki vagy, ne is olvass tovább, menj játszani a többiekkel, építs homokvárakat és hintázz a repülés illúzióját fenntartva. De ha valódi kastélyra vágysz, igazi repülésélményre, ezen a játszótéren ez a csúszda vezet el téged oda, ahol ezt meg tudod tenni. Mondtam, lefelé tudsz önmagad fölé hatolni, ezt is meg kell már értened, s ez nem önostorozás, mondván, “ja, azt mondta Adamus, egy senki vagyok, nos, akkor lássuk, mondogatom, igen egy senki vagyok, egy hitvány vacak, na, remélem, így már nagyszerűvé válhatok!” – ugye milyen nevetséges? Mondom, menj homokozni, ha erre vágysz, de ha nem, akkor azt értsd meg: nem vagy! Az, amire azt mondtam, most ketten ülünk a sötétkamrában, nem más volt, mint egy tréfa, egy csúnya vicc – és a gyerekek a hasukat fogva nevetnek. Valami fáj? Alkímiát szerettél volna, s ez előhívás, egy szülés, édesem, ez fáj. Tehát jól kifricskáztunk téged, mert nem vagyunk ketten ebben a kamrában, mert te nem vagy. Én vagyok csak itt és viccelődöm, oda vetítek egy kis vörös fényt a falra, s azt mondom, ó milyen nagyszerű előhívó mester vagy – és te örülsz, de nem veszed észre, hogy te is én vagyok! Minden szavad, minden mozdulatod tulajdonképpen nem egyéb, mint egy játék, egy fricska – miközben a gyerekek kacagnak. És te nem érted: na, ez nagyon csúnya dolog, hogy rajtam nevet bárki is, én most hagyom itt ezt az egészet, dúlsz-fúlsz – s közben a gyerekek kacagnak. Mert a meseolvasó mókázik, és néha egy nem létező mesehős hangján beszél, aki a mesében azt hiszi, hogy van, és erről szól a mese, hogy mindenki tudja már, hogy ő nincs – csak ő nem. Nem vicces? Ezen most még nem tudsz nevetni? Sebaj, a humor az, amikor Isten megjelenik az illúzióban, és hasra esik – nemde? Amíg nem tudsz önmagadon nevetni, alszol, és nagyon fontosnak tartod magad, aki nincs. S a „te” meg „én” is csak egy ilyen móka, amikor a nem létező hős megpróbál kapcsolatot létesíteni a mese szereplőivel. De miután ő nincs, senki nem válaszol neki, és ekkor ő maga kezd el kétségbeesetten válaszolgatni magának, egy regényt a regénybe teremtve ez által, ahol ő, mint meseolvasó olvassa önmaga mesehősi történetét, ahol végre válaszol neki a holló a fán, és a kis nyúl a bokorban. És a gyerekek a hasukat fogják a nevetéstől – és te mindjárt sírsz, mert becsapottnak érzed magad. Nincs kedved inkább együtt nevetni velük? Hiszen ott, ahol nevetés hallatszik, ott élet is van! Ott tudják, hogy nincs mesehős, de csak onnan, hogy te, a meseolvasó mindezt elmeséled nekik! (…) Alkímia, naggyá, mesterré válni? Ugyan, nem tud az, aki nincs – értesz már? Lehetsz dühös, de minél dühösebb vagy, a gyerekek annál hangosabban kacagnak. Érted?”

Értitek már, miért illúzió minden, ami azt mondja, én vagyok a tuti? Hogy hogyan záródik önmagába minden és mindenki, aki kirekeszti a valóság egy részét azért, hogy a magáét fenntarthassa? Gondolkodjatok el egy dolgon, nem, inkább mondok hármat. Figyeljetek! Az első: sokan rettegnek mindattól, hogy valami központi megfigyelőrendszer részeivé válnak. Mint ahogy Kínában ez már látható. Mindent lát a rendszer, tud rólad mindent, és azzal irányít, hogy pontokat ad vagy vesz el tőled. Mi ez, ha nem egy tágulási folyamat része? Gondolj arra, hogyan működnek a sejtjeid a testedben! Hát kb. így. Te, mint e rendszer gazdája nem ismered egyesével őket, van egy ideád, ami a tökéletesen működő test, és ez benned alrendszerekre oszlik, és van egy központi megfigyelő bázis, ami osztályozza, irányítja egy lefelé bomló struktúrában ezeket az egyre arctalanabb részlegeket, sejteket. Szerinted mit lát a te tudatod a térdkalácsod egy kis sejtjéből? Pontosan azt, amit a nagy pekingi számítógépes központ AI-ja a kis kínai emberkéből. Mit vártál, az ébredés majd az egyéneket teszi még autonómabbakká? Te tehát akkor lefelé akarsz ébredni? Nem azt akarod idővel megtapasztalni, hogy ez az egész földi szféra lassan elarctalanodik (ld. maszkok), és egy egységes entitássá növi ki magát, amin te kívül helyezkedsz el? Gondolkodjatok el ezen.

Másik példa. Én ugye most Svédországban élek, nagyon kedves, szorgos, rendes emberek közt. De azt tudnotok kell, nem ők a világ legműveltebb és legtehetségesebb emberei (most népként tekintve rájuk, és nem egyénenként, nyilván). Én az átlag svédhez képest lenyűgöző tudással rendelkezem. Műveltségem hozzájuk mérten olyan, mint egy harvardi professzoré a kis elemishez képest. Mind a kognitív, mind az elvont ismeretek síkján sokkal nagyobb darabot látok át a világból. Eleve én egy nagyon művelt családba születtem, apámnál tájékozottabb embert azóta sem ismertem, döbbenetes műveltséggel rendelkezett, egy érzékeny, alkotó ember volt, anyám szintén nagyon széles látókörű volt, ráadásul hihetetlenül modern és felvilágosult, ő a nyolcvanas évek elején már olyan dolgokat tanulmányozott, mint a Ji King, ami akkor még nem volt a magyar tömegtudat része. Magyarország iskoláiban tanultam, magyar költők verseit fújom kívülről, rengeteg tárgyi tudással felvértezett a sulipadban töltött 12 év, aztán kijártam négy humán szakot az egyetemen, és még ezen felül is végeztem tanfolyamokat, állandóan képeztem magam, a mai napig. De egy svéd szemében ez semmit nem ér. Az, hogy a lányom kiolvasta 13 évesen A Varázshegyet, vagy hogy úgy rajzol, amitől az ember álla leesik, számukra nem jelent semmit. Értitek ezt? A svéd ács szomszédom nem lát bennünk semmi olyat, amiért ő felnézhetne ránk. Tényleg nem. Tehát nem az van, hogy látja, de a büszkesége nem engedi, hogy elismerje, nem, ő tényleg nem látja. Nem látja értékét mindannak, amit én fel tudnék neki mutatni: oké, sokat olvastál, és? Nem értené, mi az, amit én vele szemben tudok, nem azért, mert ő ilyen kicsinyes vagy gonosz, dehogy, mert egyáltalán nem az, hanem konkrétan nem látja a különbséget kettőnk között. Sőt. Ha látja, csakis a saját javára látja, erre is rájöttem. Mert az ő értékrendje szerint én gáz vagyok. Nekem nincs formára nyírva a bokrom a ház előtt, az összes autónk 20 évnél öregebb, nem jön hozzánk ünnepekkor vendégsereg, töröm a nyelvet, nem szeretek fecsegni a semmiről és a lakókocsink is egy veterán, nem olyan, mint az ő elképesztően hatalmas és minden jóval felszerelt csodamasinája. És ha az ő szemével nézem magam, és nagyon örülök, hogy erre maradéktalanul képes vagyok, teljesen igazat adok neki. Épp ezért én nagyon hálás vagyok azért, hogy általuk sikerült egy ilyen valós nézőpontra is szert tennem, mert már így jobban értem, hogy amit birtokolok, az csak az enyém, és csupán számomra hatalmas érték, de más ezt nem feltétlenül gondolja olyan hű, de nagy számnak. Ezen is gondolkodjatok el, nagyon fontos ugyanis. Nem ragozom tovább, aki érti, átgondolja.

És akkor jöjjön a harmadik. Van egy kiállítás, aminek itt is van egy bemutatóterme, valahol délen, amikor lakókocsiztunk arrafelé tavaly, láttuk is, ez a Disgusting Food Museum. Nemrégiben volt róla valahol egy cikk, és elgondolkodtam a képeket nézegetve, hogy mitől lesz étel valamiből. Tehát azt mondom, vajas kenyér, az oké, étel. De a rántott post it lapok vajmártással nem az. Viszont a paradicsomszószban úszó marhaszem meg az. Ám a mókusfarok pirítva nem az. Értitek? Ez csak és kizárólagosan megállapodás kérdése: ezt megesszük, azt meg nem. Oké vannak ehető és ehetetlen dolgok, de én most ez ehető dolgokon belül nézem: az egérembrió kaja, a macskapetefészek nem. És ez kultúrákon belül elég nagy szórást mutat. Nos, ha ebbe alaposabban belegondolsz, rá kell jönnöd, így van ez mindennel, nincs ugyanis kint egy objektív, abszolút osztályozó-rendszer számodra: ez jó, az rossz, ez igaz, az hamis, ez étel, az nem. Sok mai élelmiszerben van szerintem olyan cucc, ami inkább tartozna a nem étel nagy halmazba, mégis rengetegen megeszik. És fordítva is: sok olyan ehető dolog van a földön, amit senki soha nem enne meg. Tehát a dolgok nem kint dőlnek el, hanem mindig abban, aki osztályoz. Az osztályzást maga az osztályozó hozza létre, és az nem egy eleve megadott felosztást követ.

No és a három kis példát összefűzve, ráhúzva szerencsétlen Kunóra, és kiakasztva e világ modelljeként a falra elmondhatjuk: mi most egy olyan világ tagjai vagyunk, ami egy paravánrendszerrel van körbekerítve. Ami meghatározza, azaz eldönti e világ tartalmát. És ez a lényeg, ebből az egész levezetésből ezt kell felfogni: tehát az ukrán „háború” (megfigyeltétek, mennyire kedveli ez a kis bekerített rész az ilyen hatásos kifejezéseket: pandémia, háború, környezeti katasztrófa – minden olyan teátrális, túlzó és hatásvadász), a „gyilkos” korona nyavalya és egyéb ökörségek által bezárt terület, nevezzük úgy, narratíváját épp ezek a falak tartják egyben. Erre mondtam, ha ezek egy csapásra eltűnnének, elveszne minden, ami e falak közt érvényes volt. Adamus nagyobb Kunónál, az ő valósága magába olvasztja azt a kis szellemi műhelyt. Hisz az szobaként csak része a bálteremnek, ami onnan nézve nem is szoba, csak e terem egy kis dohányzó sarka. Érthető? Úgy is fogalmazhatnék, a nagyobb valóság sajnos megszünteti az őt magába foglaló kisebb valóság valóságosságát, lásd számítógépes játék és szoba viszonya. És a nagyobb nyilván nem térben nagyobb, hisz a játékon belül bejárhatod akár az egész földet, míg a szoba csak 10 nm, de mint valóság mégis e szoba tartalmazza a föld körüli utazást mímelő játékot. Senki semmire nem fog rájönni a játékból. Nem fog semmit megérteni onnan a szoba valóságáról. És minél inkább azon fáradozik, hogy a neki nem tetsző elemeit kitakarja a játéknak, annál inkább zárul bele egyre jobban magába a játékba. Jegyezzétek meg: az illúzió zárt, mindig gondoljatok egy filmforgatásra! S az ehhez képest meglévő valóság meg csak magában és nem maga körül érzékeli ezeket a záró-takaró elemeket. S így már talán az is jobban érthető, mi van kitakarva, mit nem szabad meglátnunk. Az a feladatunk most, hogy ezt kifürkésszük és nem más, hiába terelik a figyelmünket a paravánokkal egy konkrét irányba. Ám akinek volt kisgyereke, pontosan tudja, idővel mindig az lesz a legizgalmasabb, amit anyuci takargat. És minél jobban elé áll, hogy Pistike ne láthassa, Pistikét annál jobban elönti a kíváncsiság, jaj, mi lehet eldugva előlem, mi az, amit nem láthatok? És egy nap biztosan nekiáll és megkeresi, kihúzza a fiókokat, széttúrja az egész lakást, kutat utána, és higgyétek el, innentől kezdve konkrétan letojja az elé rakott színpompás játékokat, a puha plüssöket és a kihűlt, szottyos virslit. És azt is talán megértitek, hogy amíg anyuka valamit dugdos Pistike elől, egy konkrét jelentéssel megtöltött illúziót teremt számára, és épp ezért nem akarja, hogy Pistike szembesüljön ezen illúzión túli valósággal.

Nos, talán így páran jobban megértitek, hogy minden az ébredést szolgálja, és nincs semmi és senki, aki az emberiségen belül magát az emberiséget akarná elpusztítani, vagy iga alá vonni, netán megfigyelni, mert ez badarság, hiszen még ha lenne is ilyen, ő mint illúzióelem csak azzal tud elbánni, ami bent van az illúzióban. Mint a porszívó, ami a saját porzsákját szívja. Hisz az ő általa belátott kereteken kívüli világba ő már nem ér el, mert ha elérne, megértené, nincs, akit igába tudna hajtani, vagy meg tudna semmisíteni. Mert onnan nézve összeomlik a szekérszínház sztorija. Az őt összetartó falak nélkül az egész egyszerűen valóságként nem látható. Akkor az már nem egy valós középkori történet, hanem egy filmforgatás egy középkori történetről. A különbség világrengető. A rajzolt mostoha nem tudja, hogy Walt Disney pontosan átlátja, semmi értelme nem lenne Hófehérkét kitörölni a meséből, mert azzal maga a rajzfilm, a szép kis fikció szűnne meg.

Adamus szavaival zárom ezt a kis okfejtést (az idézetek a Speciális kurzus 2. kötetéből valók). Gondolkodjatok, és jöjjetek magatoktól rá, semmi, de semmi sem az, aminek látszik, mert ami látszik, az sosincs ott, ahol látszik, és akkor már nem is lehet az, aminek mi hisszük.

„Keserű ízt ígértem, meg fogod ízlelni és hidd el, jobb, mint az édes vagy a sós, netán a savanyú, ami mind ugyanazt teszi, csak máshogy – szemben a keserűvel. Nincs sós humor, se édes humor, mert az a giccs, sem savanyú humor, mert az valakinek nem humor, csak keserű humor van. Nincs komédia ott, ahol nincs egy kis tragédia, épp annyi, ami megmutatja, Isten hasra vágódott az illúzióban.

És ebben a könyvtárszobában most mesélés folyik. Csillogó szemű gyermekek hallgatják a mesét, akik még sosem olvastak egyetlen mesét sem el, mert még nem tudnak olvasni. És amikor a mesehős sír, ők kacagnak. Gonosz kis lelkek ők? Nem, csak ők látnak, míg a mesehős vak. Ugye? Keserű humor ez, de nagyon finom, hidd el, és azt is hidd el, a mesélő is nagyon kacag – tán ő kacag a legtöbbet. S akkor mit jelent, hogy a sötétkamrában nincs senki, holott én a múltkor azt mondtam, ez az előhívó én a meseolvasói én szimbóluma? Nos, tudod a választ? Nem, nem én vagyok a mesemondó – ezt már többször megbeszéltük –, én, hogy úgy mondjam, inkább az vagyok, aki a mesében az elbeszélő, most ha ezt mindenképpen ilyen földi értelemben akarod meghatározni; más szemmel nézve, a könyvtárszobában én is egy mesélő vagyok, mert ez a mesélés nem lineáris – ez is a keserű íz elmagyarázása, de talán érzed, mindez mit jelent. Szóval, akkor most van mesemondó vagy nincs? Hát persze, hogy van mesemondó, meseolvasó: aki nincs, az az, akiről a mese szól. S aki azt mondja, nos, elkészítettem a képeket, gyerünk előhívni őket! Mert még nem tudja, nincs kép, nincs semmi, amit önmagában le lehetne fényképezni, ez mind-mind egy illúzió, ami a képeken szerepel, az az a törekvés, hogy a fényképész lefényképezze önmagát, és ezért nincs a képeken semmi felismerhető. S akkor, most hogy is van ez? Azt mondtam, csak én vagyok a sötétkamrában, most meg azt mondom, de ott vagy te, aki előhívod a képeket? De hisz érted te ezt már, mert nem olyan bonyolult, az előhívói énedre nem tudsz ennek a pontjából tekinteni, csak egy magasabb pontból, így van? S amíg ezt a pontot nem birtokolod, ez az előhívói én önmagában nem meghatározható, azaz nem mondhatod most magadról, hogy én egy felemelkedett mester vagyok – mert ettől a könyvtárteremben olyan kacagás tör fel a cseppnyi szájakból, hogy azt elképzelni sem tudod. Nem mondhatod azt magadról, hogy én vagyok az, aki nem vagyok – mert ettől csordulnak ki a könyvtárszobában a nevetéstől a könnyek. És nem téged nevetnek ki – hisz te nem vagy –, hanem együtt nevetnek a mesélővel, aki ott ül középen, és akit körbevesznek. Mert te csak azt tudod mondani – és síri és döbbent csend lesz a könyvtárteremben e kijelentés pillanatában –, hogy én vagyok, aki vagyok. De amíg ezt a nem létező mesehős mondja, addig kacagás telíti meg a termet.

Ám amikor a mesemondó mondja, és ezzel be is csukja a könyvet, mondván: és ő valóban nem létezett, mert csak egy valaki létezik, én, aki itt vagyok, és az vagyok, aki vagyok – majd felnéz a gyerekekre, azoknak tátva marad a szájuk. Ó, ez csak mese volt, de milyen pompás mese! Mert azt felfogták, hogy a főhős nem létezik, hiszen erről szólt a mese, no de hogy a holló sem, a nyúl sem és a hatalmas erdő sem – na, ezt ők sem gondolták volna! Tehát te csak akkor vagy, ha meg tudod mutatni, hogy nem vagy, a mesélő csak a hozzá képest nem valós mese által lehet mesélő. Tehát először meg kell mutatnia, hogy nincs, és ez emeli őt fel önmagához, amikor becsukja a könyvet, és azt mondja, itt vagyok, én vagyok. S amíg a mesehős ott téblábol a mesében általa, és nem talál ki a mese szövedékéből, addig a mesélő az, aki a hangját e nem létező mesehősnek kölcsönzi, megnevettetve az angyali gyermekeket ott a hatalmas könyvtárszobában. S azt mondja e mesehősnek a mesében, nézd, ide ülök melléd, és azt mondom, te nem vagy. És azért, hogy a mesehős erre felkapja a fejét, beletesz egy dupla-csavart, s nem azt mondja, én vagyok a mesélő, aki mesél téged, nézd, megmutatom, te nem is vagy – mert ez az az édes íz, ami, hogy úgy mondjam, töményen sosem ízlik. Nem, ő azt mondja: én ideülök melléd, egy valaki, aki a mesén túlról érkeztem, aki már kívül vagyok a mesén, és megkérdezem, melyik ajtón lépsz ki, a jobboldalin, vagy a baloldalin? És ott a mesében megjelenik az, akinek a mesélő e mesélés során fogja a kezét, mert együtt mesélnek, hiszen ez nem egy lineáris, egyszólamú mese, hanem többdimenziós, polifonikus, ez nem próza, ez opera, egy többszereplős opera, ahol minden hang más-más szólam – de a mese egy. (…) Semmi baj, ha nem minden tiszta, hidd el, most meglöktelek egy kicsit, és elindulsz a csúszdán, s ha nem kapaszkodsz nagyon a szélébe, meglátod, de hisz ez csodás! Ez a keserű? Isteni íz! Mert az.”

(LD, Illusztráció: Rafal Olbivski)