Na és, akkor mi van?

Valahogy most ilyen jóleső szellemi semmittevős korszakomban vagyok – azaz meglehetősen kevés most nálam mind az input és az output –, ám ebben a mentális ürességben felismertem egy fontos dolgot, amit most mégiscsak megosztanék azokkal, akik majd egy nap hasznát veszik. Az emberek nagy része nagyon sokat tesz azért, hogy megértse és megismerje önmagát, jobbá tegye az életét és a világot maga körül, azaz végigmegy egy kanyargós, önmagába visszaforduló, amolyan Möbius-szalag úton: minekutána a végső felismerése úgyis az lesz, hogy amit az út során felismert, azt valahol mindig is tudta, hisz az nem egyéb, mint önmaga, s a világ ezt az „önmagaságot” tudja csak visszatükrözni rá. Mi ugyanis egy afféle tükörvilágban élünk, és itt minden valahogy a fordítottja annak, amit a dolgokról hiszünk. Amit fontosnak vélünk, sokszor épphogy nem az, a cél az valójában inkább ok, és akinek a létezésében a lényünk mélyén annyira hiszünk, hogy azt gondoljuk róla, még ezen életen túl is velünk marad, az tulajdonképpen nincs. A fizikai világ épphogy nem fizikai, ez benne a trükk, hisz amit mi anyagnak érzünk, az csak két azonos nemű minőség egymásra irányuló reflexiójának az eredménye, ugyanis az agyunk észleli anyagnak azt, amit ő maga hoz létre (igen, még önmagát is), azaz érzékelés ebben a formában inkább absztrakció, mintsem percepció. Mindegy, ez most talán így nem annyira érthető, de nem is erről akartam beszélni, ez csak a bevezetés volt, ami arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy amit várunk az úgynevezett szellemi ébredéstől, az nem az, amit az valójában majd elhoz számunkra. Mert mi valamit várunk, de a totális semmit fogjuk megkapni, legalábbis ehhez a valósághoz képest mindenképpen, amikor ez az ébredés valóban megtörténik.

Amíg a szellemi magunkra találást is ott akarjuk megtapasztalni, annak gyümölcseit onnan leszüretelni, ahonnan felébredni óhajtunk, éhesek maradunk. Semmit nem fogunk ott kint találni, ami kézzelfogható eredményként jelenik meg számunkra, mert amit az út végén találunk, az épp a kézzel-foghatatlanság lesz. Önmagunk mélyén sem bukkanunk egy ilyen filmbeillő, Superman-féle Isteni Önmagunkra, hanem valahogy egyre inkább azt érezzük, igazából nem is vagyunk már semmilyenek. Nem a köznapi értelemben véve semmilyenek, azaz jelentéktelenek, mert még azok se vagyunk, épp ez a lényeg: elkezdjük végleg elveszíteni az ilyenségeket, olyanságokat. Se nem szép, se nem csúnya, se gazdag, se szegény, se sikeres, se lúzer, nincs ezeknek a kategóriáknak már számunkra többé önmeghatározási funkciója, egyikre sem tudjuk őszintén azt mondani, ez érvényes rám. Olyanok leszünk, mint a kedves kis PomPom a mesében: hol ilyen, hol olyan. És a világ is elveszíti a konkrét jellegét, illékonnyá válik, meglátjuk, hogy látszólagos folyamatossága épphogy nem az, tele van hiátusokkal, résekkel, szilárd anyagi volta csak puszta érzékcsalódás, valamint koherenciája, logikája sem olyan feszes és következetes, mint eddig hittük. Jégből vízzé válik, majd gőzzé a szemünk láttára, nem tudjuk már többé a markunkba szorítani. (Épp erről szól az AI fokozatos térhódítása, a digitális pénz és társai, azaz ez az egész, lassan egy képernyőbe záródó, fura világ.)

Ám ennek tudatos megélése nem jelenti azt, hogy szaharai sivárság vár ránk, sőt. Soha életemben nem éreztem még ennyire teljesnek, szabadnak és élettelinek magam, mint most, amikor már nem akarok semmilyen lenni ebben a világban. És semmilyen se akarok lenni, mert az is csak egy újabb felesleges jelző lenne: nincs már olyan értelemben vett fix, tömör személyiségem, aminek a fenntartását igazán fontosnak tartanám. Ezért is nem nagyon írok ide, mert valahogy most nem tartom annyira fontosnak a nyilvános „önkifejezést”. (Mert lám, írok arról, hogy mennyire nem fontosak a szerepek, de így leírva ez is csak egy újabb szerep lesz, ha akarom, ha nem: mondtam már, a színpadon a meztelen test is jelmezzé válik, a színház már csak ilyen műfaj. Oscar Wilde mondta azt, hogy „természetesnek lenni a legnehezebb póz, amit az ember felvehet.” Ezért nem is kell felvenni, mert akkor már nem természetesség lesz, hanem csak egy újabb nehéz maskara. Legyél nem természetes, pontosabban ne legyél semmilyen – ez a legjobb tanács.) A régi önmagamhoz képest tehát kissé illékony lettem és áttetsző. Mintha valamilyen láthatatlan kémiai folyamat során a szilárd lényem szublimálódott volna és varázslatos csoda folytán légneművé vált. Persze nem levitálok, és ebédre sem fényt eszem, csupán viszonyulásom önmagamhoz, s ezáltal a világhoz változott meg, ám ez aztán tulajdonképpen mindenre kihat körülöttem.

Amikor egy hőlégballon elemelkedik a földről, az egy elég nyilvánvaló, éles határral meghúzható változás, jóllehet alapvetően a kis kosár ugyanott van, ahol eddig, csak pár centivel magasabban. Nem mondhatnánk rá, hű, ez már felemelkedett a levegőbe. Sokkal inkább még a földön van, mintsem a felhők között. Nos, mégis ez az a vicces állapot, amikor a spirituális ego már az egekben jár. Kínos helyzet, amikor a kosárka veri a mellét, hogy ő már felemelkedett, miközben a mellette álló, alapjaival mélyen a földbe süllyesztett felhőkarcoló jóval túlnyúlik rajta. Ám mire a ballon a kis kosárral tényleg felér a hófehér felhők közé, az olyan lassú és már minden éles átmenetet nélkülöző folyamat, ami lehetetlenné teszi ezt a nevetséges mellveregetést. Egyre inkább a csendes szemlélődésé lesz a kosárban a főszerep. A levegő ugyanúgy a szobában van, ahol az a nehéz, tömörfa asztal, nem hagyta el a szobát, mégis könnyű belátni, hiába van egy térrészletben a nehéz bútordarabbal, még sincs alapvetően ott. Nem máshol van, inkább máshogy van jelen. Nem látható, mint az asztal, mégis ő feltételezi az asztal létét, és nem fordítva: hiszen ha nem venné azt körbe, és nem lenne kapcsolatban a szobát körülvevő többi levegővel, közeg híján az asztal is megszűnne létezni. A levegő az asztalhoz képest nincs, nem megfogható, láthatatlan. Nos, valahogy így érzem én is magamat. Hogy ez jó vagy rossz, nem tudom. Nekem mindenesetre felüdülés ez az állapot, akármennyire is sokan azt gondolják róla, én így már nem is vagyok a szoba értékes eleme. És akkor mi van, ha így gondolják? Az égadta világon semmi. És erről szeretnék ma igazán beszélni nektek, erről az és akkor mi van, az égadta világon semmiről.

Két, a gyerekeimmel kapcsolatos kis sztorit mesélnék el ezzel kapcsolatban. Csenge tae kwon do-zik, és most hétvégén volt övvizsgája, minek keretén belül szét kellett rúgnia egy két centi vastag vágódeszka jellegű falapot. Nos, ez harmadszori nekifutásra sikerült is, és tegnap megmutattuk a felvételt Lajosnak, a hegedűtanárának, majd meséltük, hogy a következő vizsgán az öklével, az azt következőn meg majd a homlokával kell ugyanezt a törést végrehajtani. Kerstin, Lajos felesége, akiről írtam már egyszer, csak néz ránk csodálkozó szemmel, majd megkérdi: te, és ez mire jó? Nagyot nevettünk, mert hát alapvetően tök igaza van. Oké, eltörök az orrommal egy hatcentis betontömböt: és? Akkor mi van?

Nos, ezek a néhány hete már hivatalosan is nagykorú, ám még lelkükben bőven a kamaszkorban lévő gyermekeim elég sokat nyafogtak mostanában nekem a közösségi média alapos tanulmányozása után hogy, „basszus, anya, a Ray Chen már 14 évesen ezerszer jobban hegedült, mint én most”, vagy bezzeg a Sorry de Képtelenvagyok Megjegyeznianevét sokkal eredetibb képeket rajzol, mint ők. Na, gondoltam pár nappal ezelőtt, most volt elég. Készítettem három bögre jó meleg teát, beültünk a csajokkal a szobámba, magunkra zártuk az ajtót, és elbeszélgettünk kicsit erről az agyrémről. Mondom nekik: „te, Kinga, XY már 10 évesen a fülcimpájával lefestette a 90 éves nagyapja szemének az érhálózatát. Na és? Akkor mi a frász van?” Gyerek röhög. „De komolyan kérdem, kicsim, akkor mi van?” „Hát hogy ő ügyesebb, mint én.” A válasz már kicsit határozatlanabb volt. Tovább kérdeztem: „És? Akkor mi van?” Gyerek zavartan mosolyog: „Hát többre viszi, mint én.” „És akkor mi van?” „Na jó, de ezt mindenre lehet mondani” – vágott vissza kicsit duzzogva a leányzó. „Akkor mondd ezt bátran mindenre, babám.” Nevetgéltek ezen, de megértették, mit is akar a lüke anyjuk nekik átadni. És azóta viszonylagos béke van a kis szívükben.

Mert végső soron ez az igazság. Úgy csinálnak itt az emberek, mintha a dolgoknak valami hihetetlen nagy tétjük lenne. Mintha nem lenne alapvetően tök mindegy, hogy Gézának milyen kocsija van és Margit mikre nem képes. „Hú, Géza megvette a legújabb Teslát!” És? Akkor mi van? „Hogyhogy mi van, ezerszer előbb odaér bárhova, biztonságosabban és kényelmesebben, olcsóbban vezet, van egy csúcs szuper autója, menő csávó lett” – vagy mit tudom én, mi szól egy ilyen, méregdrága autó mellett. Én ezt értem, ám én csak azt kérdezem, hogy: és? Mire megy mindezzel? Vagy Margit azzal, hogy ő lett a Mikroba Táplálkozástudományi Intézet Főigazgatója és már négy szakmai díjjal is kitüntették. Oké, és? Nemrégiben láttam egy videót egy nagyon híres rapperrel, aki elutazott Ázsiába, ám ott a kutya sem ismerte. Teljesen kivolt a fickó, úristen, itt senki nem tudja, ki ő! Hát, igen, kb. ennyit a hírnévről, ugyanolyan viszonylagos dolog, mint az, hogy mi számít nagynak és mi kicsinek, mi sok, mi kevés vagy meleg és hideg. De én találkoztam olyan emberrel is, ráadásul nem is volt műveletlen, aki életében nem hallotta John Travolta nevét, azt se tudta, az meg ki fia-borja. Ő más kultúrában nőtt fel, és ott senki nem ismeri ezt a figurát. És az a kultúra számszakilag egyáltalán nem kisebb a miénknél, sőt. Most akkor világsztár szegény Travolta, vagy nem? Nyilván, ha a szó konkrét vonatkozásában nézzük, egyáltalán nem.

Az „és, akkor mi van” – kérdés azért isteni, mert segít kioldani a relatív dolgokat az abszolútum jégtömbjének hideg és merev fogságából. Merthogy az van, hogy mi mindig csak egy rövid szakaszt nézünk: ugye, ez ennek a létformánknak az egyik átka. És ezek a „na és, akkor mi van” – kérdések távolabbra sodorják egymástól ennek a tömzsi kis gyurmarúdnak a végeit. „Nem sikerült a vizsgám: na és?” Tessék szépen megválaszolni a kérdést. „Akkor meg kell ismételnem az évet.” Na és, akkor mi van? „Hát, lemaradok arról az állásajánlatról.” És? Értitek? „Hú, de hisz ő a híres Nagy Valaki, nem lehet csak úgy odamenni hozzá.” Már miért ne lehetne? Ha meg nem lehet, mert ő maga is így gondolja, akkor tán nem is érdemes. Ő a nagyhírű ember. Na és? Ettől még csak egy tök ugyanolyan ember, mint te, ezt soha ne felejtsük már el! Tehát amíg nem érzed ezt a „na és, akkor mi van” – érzést a szíved legmélyén mindenkivel és mindennel (legfőképp magaddal) kapcsolatban, addig, hidd el, a hőlégballon még jócskán földközeli állapotban lebeg, s inkább tartozik oda, mint a magasságos, szabad égbe. Volt egy nagyon ideillő kis dialógus a La belle verte című rendkívül bájos filmben, ha jól emlékszem, amikor a főorvosnak odaszól a – nevezzük úgy – földönkívüli nő, hogy bölcs dolog lenne néha meghallgatnia másokat is, mire a fickó ráripakodik:
– Hölgyem, tudja maga egyáltalán kivel beszél?
– Hogyne, önnel, én önnel beszélek – feleli mosolyogva az idegen világból érkező nő.

Kapis, miről akarok ma mesélni nektek? Valami indiai bölcset láttam nemrégiben mesélni arról, hogy a személyiségünk fenntartása elég sok energiát követel (azt már csak én teszem hozzá, hogy ez nem „elég sok energia”, hanem konkrétan napi szintű kőkemény meló), míg a – nevezzük most úgy – szellemünket szabadon megélni meg semmilyen erőfeszítésbe nem kerül. Ez így van, aláírom. Mert az nem akar semmilyen lenni. Semmit nem kell köré építeni és hihetetlen munkával aztán rajta tartani. Nem kér semmiből ezen a földön, ő csak meg akarja tapasztalni magát épphogy hol ilyennek, hol olyannak, de miután olyan anyagból van, amire nem képes ráragadni hosszú távon semmiféle cucc, nem is tudna magán tartani tartósan szerepeket. Olyan, mint én voltam a húszas éveim elején Angliában, ösztöndíjjal tanultam kint, egy árva garasom nem volt. Mégis boldogan végigjártam a ruhaboltokat, és amit csak találtam, felpróbáltam, aztán otthagytam nyilván a boltban. Életemben nem volt még annyi ruhám, mint akkor, minden órában más szett volt rajtam. És idővel rájön ez a szabad lélek: nem is az számít, ami körülötte zajlik, azaz nem a felpróbált ruhák, hanem mindaz, amit az és a vele járó sokféle impresszió benne ébreszt. S persze nem arról szól, amit írok, hogy az ember a saját gyengeségeire legyintsen, mondván, na és akkor mi van, és igya le magát  a sárga földig, vagy legyen bunkó másokkal, mert, persze, akkor sincs semmi, de mégiscsak van: mert ebben a lefelé húzó örvényben végül nemhogy nem megtalálja, hanem teljesen elveszti önmagát, visszakerül a start mezőre, és akkor kezdhet mindent elölről, ami azért nem olyan szerencsés forgatókönyv.

A „na és, akkor mi van” – kérdés tehát nem azt jelenti, hogy szarunk mindenre és mindenkire, hagyom magam lecsúszni és nem törődöm innentől fogva semmivel és senkivel, hanem annak a belátásából fakad, hogy sosem maguk a dolgok számítanak, csak az érzéseink. Mi nem szerepeket akarunk magunknak megkaparintani, hanem az ezzel járó érzéseket. És nyilván minél „jobbak” vagyunk, minél nemesebbek és tisztábbak, annál jobb érzésekkel járnak a cselekedeteink, és épp ezért generál a jó még több jót, ahogy sokszor a rossz még több rosszat. Mert minden az érzés. Ebben az ébredési, azaz önhámozási folyamatban sem jutunk el máshová, mint egy alapérzéshez. Egy hatalmas érzéscsomót hámozunk hosszú ideje, próbáljuk kigubancolni ennek a kusza és néha zavaros érzésgombolyagnak a szálait, és amikor már jó előre járunk ebben a folyamatban, megértjük: ez csak egyetlen, hosszú, ám önmagában nem éppen bonyolult érzésfonál volt. Hogy vagyok. Ez az alapérzés, és a „hogyan érzem magam”, valamint „milyen az, aki érez”, már ennek csak egy összekócolódott állapota. S ettől a felismeréstől nem múlnak el az érzéseink, hisz azokat sem átalakítani, sem megszüntetni nem lehet, mert azok a léttel vele járnak – legalábbis nekem ez sose sikerült. De uralni, átélni tudatosan, igen. Ha fáj, akkor engedni kell fájni. Bátran, egy nap elmúlik. Mert azt kell tudni ezekről az érzésekről, hogy nem tartósak. Rém kellemetlenek tudnak lenni, de akármilyen pokoliak is, egy napon elmúlnak – hacsak nem dédelgetjük áldozati szerepbe bújva őket egy életen át. De egy napon ez az áldozati szerep is lehullik rólunk, és vele együtt pusztul ez a pólyába csavart, lassan már 120 kilósra hizlalt, pelenkás, szőrös, randa „csecsemő”.

Ha jön egy levél, ami megbánt téged, tudd, nem a levél számít, hanem a benned keletkező érzések. Ezt a kettőt csodásan szét is lehet választani a „na és, akkor mi van” – kérdéssel. El akarja adni a közös kis hétvégi házatokat a bátyád. Dörgedelmes levelet ír, amitől te kiborulsz. Ez tök jogos. De te itt nem állsz meg, hanem végigvezeted a kérdést egészen addig, amíg meg nem nyugszol: és akkor mi van? Nem lesz hétvégi ház. És? Nem tudok jókat nyaralni a gyerekekkel. És? Szomorúak lesznek, unatkozni fogunk. És? Valamit majd úgyis kitalálunk. Jó, most nem végiggondolt és hülye a példa, csak azt szeretném, ha megéreznétek, miről beszélek. Ám ettől még a pillanatnyi düh veled van. Szorongsz, mérges vagy és fáj a testvéred viselkedése. De tudd, ez a része elmúlik. Ez 100%. Az érzések velünk jönnek, mint a kóbor kutyák, követnek minket egy darabon, de idővel mindig lekopnak rólunk. Ki kell bírni és kezelni kell a társaságukat. Sőt, amíg veled vannak, addig kihasználni, hogy együtt bandukoltok, tanulni tőlük, hiszen minden érzés egy-egy ajtó önmagad számára a saját – nevezzük most úgy – tudatalattid felé. A pincék nem kellemes helyek, senkinek sem lenne kedve berendezkedni ott, ha van felsőbb szint is. De néha mégis jó lemenni és felhozni ezt-azt, ami fent igazán hasznunkra válik. Vagy csak egyszerűen körülnézni: minden rendben, nincs beázás, beomlás, rohadt krumpli a sarokban? És ehhez nyújtanak lámpást az érzések. A kellemetlen érzések éles fénnyel világítanak meg egy-egy konkrét területet, a kellemesek meg szórt fénnyel terítik be az egész pincét.

Én mindig megadom minden érzésemnek, ami neki jár. Adok időt és teret a fájdalmaimnak. Bátran, ha úgy adódik, vizenyősre bőgöm a szemem, akár napokig. Ilyenkor érzem is, hogy megnyílt bennem egy eddig elzárt csap, amit most nem lenne tanácsos visszazárni. Ha jönnie kell, hadd jöjjön, nyilván dolga van velem. Ilyenkor én csak hagyom érezni az érzést. Megfigyelem, tudomást veszek róla, és viselem, mint pattanást a gyönyörű kamaszlány a homlokán. És közben tudom: elmúlik. Egy év múlva már ezen biztos nem fogok sírni, és ha igazán megadtam ennek az érzésnek a lehetőséget, hogy átjárjon, általában nem is tér vissza hozzám, vagy ha igen, megszelídült formában és inkább támogatva mintsem meggyötörve. Aki megszelídít egy érzést azzal, hogy nem menekül el előle, s nem is tagadja le, egy életen át uralja azt. Én ezért nem hiszek egy cseppet sem a pozitív gondolkodásban, mert az olyan, mintha a vándor egy ketrecben kirándulna, egy olyanban, amiben a cápákat vizsgálják a tenger mélyén, hogy jaj, nehogy hozzáérjen a kóbor kutya. Milyen séta már az ilyen? Ezek az emberek félnek a természettől, a csalántól és a kóbor kutyáktól. Azaz a léttől, pontosabban a saját érzéseiktől, mert nem értették meg, azok csak időlegesen vannak velük. És butaságokat beszélnek – szerintem legalábbis –, mondván: a negatív érzés negatív eseményeket szül. Nem. Az önsajnálat, a dédelgetett áldozati szerep, a mártír önrombolás, a földhözragadtság, a túlzó fennhéjázás és a félelmek vonzzák a negatív eseményeket. Egy felvállalt, hiteles, az élet minden színét és tónusát tisztán átélni képes lét az épphogy teljes lét, és mint ilyen, örömteli. És egy nap az ilyen hiteles élet óhatatlanul az emberi önmagad fölé emel, mert épp azzal, hogy átengedem magamon az egész hülye földi létet minden kis apró részletével együtt, győzöm le annak nehézségeit.

Gondoljátok át ezt alaposan, és csak a játék kedvéért próbáljátok ki, a „na és, akkor mi van” – trükköt. „De hisz ő a vállalat vezérigazgatója.” Jó, és? „Majd azt gondolja rólam, hogy…” Na és, akkor mi van? Oké? Bátran, ez csak egy játék. Játssz felelősséggel, komolyan, a szabályokat betartva, de végig lazán és szabadon. Aki fél a fekete hátoldalú kártyáktól egy társasjátékban, és inkább hozzájuk sem ér, s csak a rózsaszínűekből húzogat, az nem mondhatja magáról, de hisz ő csak játszik, ő már kívül van a játékon. Ha vesztesz a játékban, akkor se történik semmi, legfeljebb vacakul fogod magad érezni. Na és? Elmúlik, hidd el, elmúlik ez a vacak érzés, és te mész tovább, újabb játékkörökben kipróbálni magad. Ne félj a saját érzéseidtől, és fele annyira fog hatni rád a világ, figyeld csak meg. Nagyon nagy segítség lehet amikor egy nehéz döntés előtt állsz, valamitől félsz, netán csak nincs kedved ehhez vagy ahhoz, ha megkérded magadtól: ha ez egy társasjáték lenne, akkor miként döntenék, mit csinálnék, hogyan cselekednék? És ne engedd meg magadnak, hogy zsigerből rávágd azonnal, oké, csakhogy ez nem egy játék, hanem értsd meg: de, az. Nagyon profi, nagyon hihető, de csak játék. Az egész lét az, Isten játszik egy kis szerepjátékot önmagában, önmagával. Nincs mitől félni az általa megteremtett karaktereknek e gigantikus játék keretén belül. És meglásd, még ha nem is a legjobb döntést hoztad, egy nap rájössz, dehogynem, másféle döntést nem is hozhattál, hiszen te a mostban nem csinálod az életed, hanem nézed. És nézni csak azt lehet, ami létezik, ami van. A lét van, minden elemével együtt egy egyidejű „egybenlevésben”. Attól, hogy te ezt most lineárisan nézed végig, az még nem jelenti azt, hogy ez a te észleletednek megfelelő mértékben teremtődik eléd a semmiből. Vagyis, de, valahol igen, ám onnan nézve, ahonnan teremtődik, igazából ez mindig is volt, van és lesz. Magyarán ha nem akarunk már ilyenek vagy olyanok lenni, mert megértettük, ezen állapotok teljes spektruma valahol mi magunk vagyunk, kikerülünk a tagadás állapotából, ami a léthazugságok melegágya. És ha már nem hazudunk magunkról magunknak, akkor ennek az lesz a következménye, hogy rájövünk, nincs mitől tartanunk, hisz csak szimplán vagyunk, akik vagyunk.

Tehát a dolog úgy fest, hogy az ún. felemelkedés során az ember igazából nem felemelkedik valahova, nem valami több lesz, hanem éppen hogy lehullik róla számos olyan felesleges kacat, ami nem is igazán hozzá tartozott, és talán ezekhez a lehullott göncökhöz képest lesz „fent”. És ez a valaki egy dologra jön e folyamat közben rá: csak ő maga számít. Azaz, hogy ő mit él át. Hisz ő nem egyéb, mint az átélés. Pontosabban ő maga az átélő, és amit önmagáról megtapasztal, az maga az átélés. És az átélés mulandó dolog, az sosem fix. Az a fix, aki átél, de az meg az átélés nélkül nem létezik. És ha ezt megérted, megérted azt a hasonlatomat is, amit úgy írtam le, hogy ez a földi lét egy kartonlap. Nincs kiterjedése, sajnos, ez az igazság. És ezen van egy mozgó lyuk. Te a karton alatt csücsülsz. A kartonra mázolt valóságot (amit te maszatolsz rá az átéléseid lenyomataként) a karton felett egy tükör veri rád vissza. De te most csak a lyukon keresztül tudsz rálátni a föléd terülő hatalmas kartonlap tükörképére. A kartonra voltaképp te magad vagy saját kezűleg nagyon nagy méretben felfestve, ez a te önarcképed. Ám ezt te most csak részleteiben tudod megvizsgálni: ahogy mozgatod ezt a kis lyukat a kartonon, úgy látod e gigantikus portré egyes elemeit önmagukban. Ahol a lyuk van, ott nincs kép. Ez a jelen. A múltat és a jövőt maga a karton hordozza, a már látott és még nem látott területek összességeként. A jelenben tehát te kizárólag csak ezt a két idősíkot láthatod a valóságodból. De ezek épphogy nem élnek, nem jelenlevőek, mert ahol ezek a pontok vannak, ott te sosem vagy. Azonban a jelen meg a kartonon értelmezhetetlen, hiszen az a lyuk te magad vagy, aki kukucskál, ott nincs kartonbéli „valóság”. És ez a te szabadulási pontod, hidd el. Az, aki a pillanatban vagy, az nincs a földi valóságban. Neki nincsenek problémái, és nem is fél ettől a kartonlaptól. Igen ám, csakhogy ő megragadhatatlan számodra, mert alapvetően, ha innen, a karton felől nézed, nincs. Nincs jelen, nem tudod azt igazán a kartonon lévő múlt és jövő nélkül megragadni, még egy pillanat erejéig sem. S így azt sem tudod igazán megélni, aki te a jelenben vagy. A meditálók tudnának erről sokat mesélni, hiszen ők nem tesznek egyebet, mint ezt a lyukat kvázi kitágítják egy röpke pillanat erejéig, egy nagyobb darabon megszüntetik a kartont, és így ráéreznek arra, aki ott kuporog alatta, és lesi a lyukon át a tükörképét önmaga hatalmas portréjának, aminek a „Földi lét” címet adta. De a meditálók mindent elrontanak azzal, ha kiviszik ezt az élményt a kartonra, és azt hiszik, amit megláttak, az ott is megélhető és valid. Nem lehet az, ha a kartonra került, és valami lett belőle. Ekkor már csak egy újabb részlet a nagy portrén, ami, mármint a nagy portré, miután ilyenségekből és olyanságokból áll, csak időleges kép. Téged ábrázol, de csak egy időpillanatban, azaz nem Téged, aki magadba foglalod ezt a pillanatot.

Láthatod, a szép portré mára megrepedezett. Lassan darabjaira hullik. Zűrös és zavaros, bosszantó és néha szorongást keltő. Amolyan modern, futurista, absztrakt festmény. És már nem is annyira igaz rád nézve. Nézz körül: mennyi hazugság, és alig van egy maroknyi igazság! Mert azzal, hogy végigpásztáztad, meghaladtad ezt a képet. S ez nem egy rossz kép, csak 3 éves vagy rajta, míg ma meg 33. Az a hároméves is te vagy valahol, de már szinte semmi sem igaz belőle rád nézve, pedig valaha mindez a részed volt. Ami akkor voltál, az mára sehol sincs. Ma már nem igaz, hogy bepisilsz, nem tartod fontosnak azt a piros kis homokozó lapátot, és már nem rántod le a terítőt az ünnepi asztalról. És dühösen kikérnéd magadnak, ha valaki ilyesmiket kényszerítene rád. Pontosan ez történik most. Szép lassan elfordítod a fejed a képtől, és körülnézel az alatta lévő kuckódban, ahonnan leskelődtél a lyukon át. Jézusom, hol is vagyok tulajdonképpen? Sehol, hisz se karton, se színes kép. Ám ha képes vagy ezt az ideiglenes és szintén csak relatív semmit tudatosan megélni, miközben még a kartont azért megtartod a fejed felett, rájössz, Jézusom, hisz sosem voltam rajta! Ennyi az egész, de mire erre rájössz, már nem sok kapcsolatod lesz a földdel: addigra már a hőlégballon fent száll a felhők közt. S akkor, ugyan, kinek tudnád mindezt elmondani? Semmi mást nem tehetsz ott, mintsem intesz mosolyogva a többi hőlégballonosnak: helló, ugye milyen más itt minden, ebben a nagy kékségben? És aki felnéz a földről az égre, nem lát egyebet belőletek, mint színes, dundi, vígan lebegő, repülésre buzdító felkiáltójeleket: hajrá, hajrá, ami csak egy léleknek sikerült ebben a mindenségben, azt bárki más is megtapasztalhatja. Szabadon, erőfeszítés nélkül, a világmindenség gyönyörű összjátékának részeként.

Ahogy nem lehet egy kéthetes esőzés utáni erdőben, hófehér tornacipőben úgy kirándulni, hogy a cipő a túra végére vadonatújnak nézzen ki, úgy ezt az életet sem lehet makulátlanul leélni. Az ember, amíg ember, félni fog. Szenvedni fog. Hibázni fog, és másokat bántani fog – ha akarja, ha nem. Butaságokat fog gondolni néha, valamint komolyan venni abszolút jelentéktelen dolgokat. Hasra fog esni, és sírni fog. Néha titkon örülni mások bukásának. És akármennyire igyekszik is, mindig lesz rajta, ha más már nem is, de egy leheletnyi púder biztosan. Mert a színpad ilyen műfaj, nincs mit tenni. Épp ezért semmi értelme másoktól számon kérni azt, ami még nekünk sem megy. De figyelmeztetni egymást néha nem árt: vigyázat, ez az élet nem az, aminek hisszük. S mindeközben meghagyni mindenkinek, hogy higgyen, amit akar, gondolkodjon, ahogy tud és éljen, ahogy arra képes. Itt is működik a kis varázskérdés ugyanis. János teljesen fanatikusan hisz abban, hogy az ember az éti csigából lett kinemesítve. Na és, akkor mi van? Ő élete, ő hite, nem? Ha mindenki csak egy szájra figyel a hangzavarban, mégpedig a sajátjára, idővel csend lesz az osztályteremben. Ha mindenki a maga dolgait elpakolja a kuplerájban, rend lesz a közös szobában. Szóval ez a mi munkánk; és nem is kevés – hogy a költő szavaival éljek.

A hazugságok lassan megvívják utolsó, véres, de vesztes csatájukat e földön. Sok érdekes dolog fog ezen a csatatéren a szemünk láttára nyilvánvalóvá válni. Egy ponton túl mindenen és mindenkin kristálytisztán látni lehet majd, miféle, kiféle. A szerénység, az egyszerűség, a tisztaság, a nemesség, az egyenes gerinc és a valódi bölcsesség – hacsak mindez nem megint egy újabb hazugságréteg – a legnagyobb és legmegbecsültebb kincs lesz nemsokára. A valódi semmilyenség ebben a hihetetlen sok és tömény milyenségben. Mindenki, aki a szíve legmélyén – még egyszer mondom, felemelő módon, s elsősorban önmagára és a saját dolgaira vonatkoztatva – eljut a „na és, akkor mi van” – állapotig, annak az új, lassan nyíló világnak a hírnöke, ami már nem a régi hiedelemrendszerek közé van zárva, hanem azon túl kezdi szétszórni egy egészen másfajta valóság hímporát. Aki meg a falakon belül reked, végleg belemerevedik a saját fontosságának tudatából kikristályosodott „kivagyokiság” rácsszerkezetbe. Érdemes tehát elkezdeni az elengedést, a jéghideg, merev görcsök alól történő felolvadást, levetni a maskarákat és vállalni egy kis időre a semmilyenség látszólagos terheit. Megéri, én ebben biztos vagyok, és ráadásul idővel rájön az ember, ez nemhogy nem teher, hanem ennél a végső, nagy elengedésnél nagyobb megkönnyebbülés nincs is a földön: kibújni a milyenvagyokság merev, halott bábjából, és elindulni szabadon a mindenvagyokság határtalan, ki- és beáramló csodái felé.

(LD)