Nagypénteki én levél

Előző este, mikor lefeküdt, ezt a szabályos kézírással írt levelet találta a párnája mellett kis, kék borítékba bújtatva:

„Kedves Én!

Elegem van belőled, abból, hogy milyen reménytelen lény vagy, és hogy mennyire nem tudod meglátni azt a pontot, ahol minduntalan visszafordulsz önmagadba. Elérsz egy ajtóig, és mint valami hülye burleszkhős, kinyitod, belépsz a szobába, ahonnan elindultál, majd ott állsz ismét a szoba falának döntve a hátad. Nekilódulsz ismét hősiesen, megteszel pár lépést, elérsz az ajtóig, átlépsz azon – és már állsz is háttal a falnak. Mindez azért van, mert konkrétan bele vagy zúgva saját magadba. És tudod miért? Mert halott vagy, de ezt egyszerűen nem vagy hajlandó tudomásul venni, és nincs semmi egyebed, mint önmagad. Mint egy nagyon durva thrillerben, pont úgy, frankón. Mit jelent halottnak lenni? Elszigetelve lenni. Bezárva lenni önmagadba. Halottnak lenni nem egyéb, mint amikor a végtelen vonalzón a mínusz kettes és mínusz négyes szám közti terület dölyfösen magára mutat, és azt mondja, én vagyok a 234. Már a kijelentés is több sebből vérzik: sem a kettes, sem a négyes nem lehetsz, mert a mellettük lévő egyesről, ötösről mit sem tudsz, valamint 2+3+4 az nem 234, ráadásul nem a pozitív tengelyén vagy az egyenesnek. De még ha igazad is lenne, és te lennél a 2-3-4, akkor is véged van, hiszen a végtelen vonalzó létének összességéből szinte semmit sem birtokolsz. És ezért hiszed azt, a léteden túl valami olyasmi van, ami ehhez a léthez képest nem is olyan igazi lét, a nyolcas szám már csak valami szellemi szféra lehet a te anyagi hármasodhoz képest. Ennek ellenére irgalmatlanul büszke vagy rá, hogy átlátod azt a pár darab milliméteres rovátkát, ami a világodban helyezkedik el, miközben azt hiszed a hármas pontból, mindez körülötted van, és eszedbe sem jut, milyen parányi vagy a hatalmas vonalzóhoz képest, ami magában foglal téged is és a rovátkáidat is. Élet-halál. Érdemes elgondolni, hogy miért épp az élők oldalára helyezed magad – ráadásul milyen vehemensen teszed ezt! „Hogyan lehetnék halott, ha meg fogok halni, micsoda őrültség!” De hisz épp ez a lényeg, meghalni csak a halottak tudnak, a végesnek van csak vége, az élet, a végtelen attól végtelen, hogy sehol sincs kerete. De te kitaláltad ezt a mesét az életet bevégző halálról, hogy újra és újra átéld a születést és halált, s így a világod is ezen véges elemek összességévé vált. Te a szikra vagy, és nem a láng. De a jó hír az, hogy minden szikra képes lánggá válni, ha van, amit maga alatt meggyújthat.

Elegem van az önközpontúságodból, abból hogy mindig minden csak és kizárólag rólad szól. Hogy te vagy mindennek a középpontjában. S ami neked jó, az Jó dologgá válik, ám ami téged nem szolgál, azt kihajítod a Rossz árokba, amit magad köré ástál. Mindenkit csak magadon keresztül látsz, és onnan bentről ítélsz meg, állandóan magadról szövegelsz, egy percre nem vagy képes abbahagyni az „én” kezdetű mondatokat és a saját világodban történő bolyongást, valamint mások lehúzó kritizálását. Elmerülsz a múltadba, tompán, tespedten, mint egy állatkerti víziló a kis koszos, langyos medencéjébe, és fel sem fogod, milyen csúful becsapod magad, amikor azt hiszed, egy hatalmas folyamban úszol szabadon a tenger felé. Mert hisz mi a múltad? Az te magad vagy, nemde? Pontosabban az vagy te. Semmi más nem vagy, mint a múltad, jelened nincs, mert az konkrétan megragadhatatlan, minden megélt minutum mállik azonnal szét a kezeid közt, jövőd meg végképp nincs, mert háttal állsz mindennek, és nem látod sem magadat a jövőben, sem magát a megvalósult jövőt, és így azt sosem éred el, csak kergeted, mint agár a fejére szerelt nyulat. Egy metróalagútnak képzeled az időt, aminek jövőbe nyíló végét a te lényed dugaszolja el, s az ez előtti területet meg kitöltöd, mint darált hús a hurkabelet. Minden, amire azt mondod, objektív, reális, létező, kizárólag a múltad terméke, észre sem veszed, hogy pillanatról pillanatra töltöd le magadnak újra a mozidat a statisztáiddal és díszleteiddel, valamint ezzel a csak benned élő, fiktív, fekete-fehér múlttal és homályos képzelt jövővel együtt. Fel sem tűnik, mennyire nem koherens ez az egész „valóság”, mert egyszerűen nem akarsz meglátni nyilvánvaló dolgokat. Önmagadban fürdesz, önmagadat ajnározod, még egyszer mondom, figyeld meg: a te világodban minden rólad szól.

S ha netán önzetlen, segítőkész vagy, az is legtöbbször csak az önjutalmazás, önmosdatás, önmagasztalás egy gesztusa, ahogy fogalmazni szoktam, egy kis ego-tuning, semmi több. Majd legközelebb figyeld meg magad, amikor valami jót teszel, hogy duzzad még nagyobbra ez az én. Jajveszékelsz, hogy milyen szar a világ, milyen embertelen, miközben arra nem vagy képes, hogy feltegyél három őszintén érdeklődő kérdést a másiknak, észrevedd, ha szomorú, emlékezz rá, hogy hívják a macskáját, vagy meghalld néma kérését, hogy most ne zavard, ehelyett te csak várod a végszót, hogy mondhasd végre a magadét. A „szeretteid” is csak arra vannak, hogy az énedet puffereljék, a szerepeidben megtartsanak, védőhálót fonjanak köréd, és éltessék a te csodás lényed. No meg ők a tieid, és ezért szereted őket. Hisz ti egymáséi vagytok, a birtokviszony nagyon fontos szerepet tölt be az életedben. Ami a tiéd, azt véded, ami a másé, azt vagy elveszed, vagy pusztítod, vagy le se tojod. A te édesanyád egy csodálatos anyuka, s bele sem gondolsz, hogy akit szipirtyónak nevezel és a pokolba kívánod, egy másik ember csodás anyukája, ugyanis minden ember nagyjából azonosan kedvelhető és utálható, mindenkiben van bőven ebből is, abból is, ezek aránya csak attól függ, honnan és ki szemléli.

Vallásokat teremtettél a magad gyönyörűségére, még szerencsétlen Isten is csak a statisztád, hogy eljátssza számodra az épp neked tetsző, téged szolgáló „felsőbb erőt”. A tudományod is csak körülötted forog, minden tudás középpontjában te magad állsz, hozzád mérődik az idő, a tér, a galaxisok, és amit és ahogy te érzékelni tudsz, azok számodra a világmindenség megingathatatlan tényei és törvényei. Miközben fel sem fogod, hogy semmi nincs rajtad kívül, minden a te teremtményed ebben a grandiózus „Élni akarok” – filmszínházadban, csak hogy te létezhess. Aki veled van, az is, és aki ellened, no, ő aztán még inkább: ő éltet csak igazán, hisz ellenében tudsz ilyen vagy olyan lenni. De ezt is félreérted, és a valóságod istenének képzeled magad, mert te elsősorban uralkodni és nem szolgálni akarsz, s nem fogod fel, csak saját magad aspektusaival vagy körülvéve, akik azzal, hogy rajtad kívül állnak sok-sok te-ként vagy ő-ként, bezárnak téged az énedbe. Nem isten vagy, hanem rab, amíg egy én vagy ő köztük.

Affektálsz, nyafogsz, fecsegsz, mint valami kofa, idétlenkedsz, rihegsz-röhögsz, mórikálod magad, állandóan drámákat gerjesztesz magad körül, hogy legyen miből táplálkoznod, jössz-mész, nyüzsögsz, okoskodsz, fontoskodsz sajtkukacként, hogy érezd: élek. Éretlen és nyers vagy, mint a viharvert vadalma, miközben keletlen, sületlen, mint egy rossz kenyér. Ha jól magadba nézel, és tán erre lassan már képes vagy, rá kell jönnöd, nem szeretsz igazán senkit, aki nem kötődik szorosan ehhez az énhez, vagy ha igen, azt is csak addig, amíg úgy szolgál téged a létével, ahogy az neked jó. Vérig sértődsz, ha valaki kimondja a neked nem tetsző igazságot, nemet mond neked, vagy felhívja a figyelmed arra, meg sem hallod őt, elmondja, hogy tévedsz, mutat neked valamit önmagadról, netán megkér: eddig és ne tovább. Miközben persze őt is te teremtetted magadnak, mert szereted, ha a viszkető pontjaidon fájón kaparásznak téged, akár a levált kéreg a rühes kutyát. Valld be, imádod, ha piszkálnak, és erre te reagálhatsz. Jaj de jó, igen, igen, ott vakard – nyögdécselsz fájdalmas kéjjel.

Téged meg kell érteni, meg kell kímélni és védeni, hozzád alkalmazkodni kell, rád állandóan tekintettel kell lenni mindenkinek. Ezzel tulajdonképpen magad alázod meg, hisz hozzád le kell hajolni: „jaj, szegény, hát ő már csak ilyen”. Neked jogaid vannak, neked mindig jól kell járnod, nem tudsz önfeledten játszani a többiekkel, mert te nyerni akarsz. Mindenbe belerondítasz, mert zavar a tisztaság, és gyönyörűségedben idétlenül vihogsz, ha a fehér terítőn egy kis piszok marad utánad. Hiperérzékeny miközben érzéketlen is vagy, szervilis, vagy épp autoriter, képmutató és végtelenül hiú, sznob, valamint gusztustalanul alpári is néha, élvhajhász és gőgös. Egy gyötrelem veled az együttlét, makacsul hallgatsz, amikor jól jönnének a szavaid, ám be nem áll a szád, amikor hallgatnod kéne. Miután nincs saját forrásod, a környezetedből nyersz energiát, amit úgy szívsz kedvedre, ahogy kullancs a kiscserkészt. Konkrétan lelakod a világodat, használod, aztán sírsz, ha kiapadtak a forrásaid. Semmi mást nem akar az ember a veled töltött idő után, mint végre totálisan és örökre egyedül maradni. Te azonban nem bírsz huzamosabb ideig meglenni a másik nélkül, és ha rád tör a viszketegség, már rohansz is vakartatni a hátad. Nem tudod magadban tartani a dolgaidat, és elveszed a másét kérdezés nélkül. Ha visszakéri, önzőnek titulálod, és közlöd: csalódtál benne. Élvezettel veszed magad körül a képmutatók hadával, miközben lángvágóval irtod az igazságot. A korrektséget és valódi egyenlőséget hírből sem ismered, a betyárbecsület is csak egy adok-kapok játszma részedről. Beveszel minden hülyeséget, mert nem akarsz szembenézni azzal a ténnyel, hogy ez a világ nem az, aminek hitted, mert akkor szembe kéne nézned azzal, ki vagy te valójában: egy illúzió fogyasztója.

Eleszed mások elől az ételt, ellopod azt, ami az övék, a szavukba vágsz, nem hallod meg a kéréseiket, lökdösődsz, ha nem úgy mennek, ahogy neked tetszik, rángatsz, akit csak mersz, mint csivava a pórázt. Állandóan akarsz valamit, a folyamatos nyüzsgésed elől már szinte nincs hova elbújni, és ha az ember mégis elrejtőzik előled, hogy egy kis nyugalomra leljen, nem bírod elviselni, hogy most nem kér belőled: ragacsos csápjaiddal utána nyúlsz, és mindenféle ürüggyel arra kényszeríted, hogy veled, csak veled foglalkozzon, figyeljen rád. Mindig kérsz valamit, aztán ha nem kapod meg, hisztizel, mint egy csecsemő. Jelszavad: nekem ez jár, mert én megérdemlem. Nem érzed soha, hol a határ, képtelen vagy a belső fékrendszeredre támaszkodni, hiányzik belőled minden arányérzék, téged mindig a kemény falak állítanak meg. Aztán még neked áll feljebb, és rázod az öklöd a magad építette téglasorra. Gyűlölsz mindent, ami túlnyúlik a te látókörödön, ezért színes paravánokat festesz magad köré, mesébe illő, gyerekes motívumokkal. A legnagyobb szellemeket is be akarod tuszkolni ebbe a kisgömböci énedbe, ahogy mindent, és ami nem megy be oda, annak árnyékát szeretnéd mihamarabb örökre eltüntetni ócska színpadodról, hisz csakis hazug lehet minden, ami nem a te létformádat és hitrendszeredet támogatja. Igen ám, de az általad teremtett démonjaid, statisztáid lassan fellázadnak. Bár te hívtad őket a játékodba, hogy támogassanak, ám egy nap ellened fordulnak. Elkapnak, elveszik az arcod, rendelkeznek a tested felett, össze akarnak mosni másokkal, épp azt akarják megszüntetni, amihez olyan nagyon ragaszkodsz, a szuverén énedet. Mert önemésztő a léted, és ez ezzel jár. Ha csak te vagy a mindenségben, mindennek közepén, kénytelen vagy idővel önnön részeidet felfalni, vagy azok falnak fel téged. A kettő tulajdonképpen tök ugyanaz. Ezért a te világodban két szerepet osztottál ki: mindenki vagy zsarnok lehet, vagy áldozat. Te is gyakran váltogatod e két szerepet. Jó vagy rossz. Igaz vagy hazug. Vagy a cseléded, vagy a hóhérod. Vagy nemet mond neked, vagy igent. Vagy melletted áll, vagy veled szemben. Mert te állandóan választás elé állítod a környezetedet azzal, hogy mész előre, mint a buldózer, és vagy utadat állják, vagy hagyják, hogy letarold az életüket. Ha kell, manipulálsz és hazudozol összevissza, csakhogy elérd a célod. Aztán cseréltek, és néha te vagy az, akit letarolnak, vagy kemény, ellenálló nemre kényszerítenek. És akkor rázod az öklöd erőtlenül, eredménytelenül.

Imádod a talpnyalóidat, mert a léthazugságodban erősítenek, de ehhez nekik is hazugnak kell lenniük, amiért alapvetően megveted őket. Ráncigálnak az ösztöneid, és vagy vasmarokkal kordában tartod őket, hogy az arcod lassan olyanná válik, mint egy repedezett bizánci ikon, vagy hagyod magad kéjesen elmerülni tőzeges lápvidékein. Képtelen vagy kilépni önmagadból, lényed merev vasbetonba van öntve, és te büszkén tolod az aszfalton csikorogva retrográd módon hátrálva ezt a tömböt, mondván, kuss, én ilyen vagyok és kész. És azt hiszed, te most nagyon hű maradtál önmagadhoz, igazán állhatatos vagy. De ez minden, csak nem állhatatosság, te inkább a makacs csakazértis lény vagy, aki, ha megkérik, ne fütyüljön, hangosan dalolászni kezd. „Most mi bajod van, hisz nem fütyülök! Hát neked tényleg semmi sem jó?” Mindent kiforgatsz, és aki az önközpontúságodra figyelmeztet, azt azonnal visszavágva egoistának nevezed. Tótágast álló látásmódodat akarod mindenkire rákényszeríteni, a konstruktívan megfogalmazott kritikát úgy hajigálod vissza, mint dackorszakos kisgyerek a drága játékot anyukára.

Pusztítod azt, ami magasztos és szép, ugyanis titokban rettegsz tőle, hiszen az épp onnan származik, ahol te nem vagy, mert halott vagy. Tudod, végtelen vonalzó. Persze akad a világodban jócskán szépség, nemesség és harmónia, hisz igényed lenne rá, de számodra mind megragadhatatlan és abszolút múlékony: alighogy megmarkolod, már el is porladt az idővel. A világodban a legszebb, legnemesebb, legigazabb dolgok alatt is mindig valami rohad, pusztul, enyészik: maradandó szépséget ne is várj a két centinyi területtől, mert az a végtelen vonalzó sajátja, ahol a rothadás a szépség szerves, gyönyörű eleme. Része vagy a vonalzónak, ezért része vagy a szépségének is, de csak mutatóba kapsz belőle egy keveset, ám néha téged még ez is zavar, ezért levadászod, majd a kitömött trófeát a faladra akasztod. Arra a falra, amit kitapétáztál az egyszerű igazság, magasztosság és szépség minőségi, üde tapétája helyett valami barokkos, szentimentális, érzelgős, nevetségesen teátrális, felszínesen bölcselkedő, közhelyes, affektáló, modoros, patetikus, szakadt, össze nem illő tapétacsíkokkal. Te nem tudsz őszintén tisztelni egy hörcsögöt, egy nárciszt vagy a streptococcus baktériumot mesteredként. Nem tudsz valóban mélyen meghajolni egy kis pondró előtt és azt mondani, le a kalappal, micsoda nagyszerű létforma! Az túlságosan alattad helyezkedik el, de ámulattal nézed a mosdatlan utcazenészt, nemes mozdulattal pénzt hajítasz a gitártokjába, miközben magadban elégedetten megveregeted a vállad, na, azért én csak többre vittem, még ha nem is tudok így gitározni. Földig hajolsz minden, a kis világodban magad fölé helyezett hatalmasság előtt, veled ezerszer felmoshatják a padlót, hisz paradox módon épp ők tartanak állva, ők tartják fent az orrod: olyan vagy, mint a rugós zsiráf, ha megnyomnak alul, azonnal omlik is le a fejed a porba. Nélkülük, a földi hatalmak feszítő rugója nélkül – legyen az állami, vagy egyházi – tán nem is lenne tartásod, menten összecsuklanál, ha nem velük vagy ellenük élhetnél. Gyáva vagy, mert félted a bőröd, neked mindig van vesztenivalód: ami végső soron nem más, mint a kis véges, nevezzük úgy, életed.

Nem vagy egyébre képes, mint a dolgokat elfogadni vagy elvetni. Reproduktív vagy, önálló alkotásra képtelen. Afféle élősködő, még ha néha nagyon kreatívan és elegánsan élősködsz, akkor is. Jön a kész input, és te csak mint munkás a futószalag mellett szelektálsz: ez bejön, az nem, és feldolgozás nélkül már üríted is ki hátra, amit befaltál, hogy begyűjthesd érte a tapsot. Önálló gondolatod alig van, mert teletömted a fejed másokéval, ugyanis rettegsz attól, kiderül, nem sokat tudsz a világodról és magadról. Miközben nagyon hiú vagy, azt hiszed, te már mindent tudsz, és épp ezért butulsz el lassan a világoddal együtt, miközben azt érzed, minden olyan gyorsan fejlődik, hogy idővel teljesen elmegy melletted, már alig érted mindazt, ami körülvesz. Paradox helyzet, nem vitás.

Persze tudsz kedves is lenni, adakozó és előzékeny, nemes szívű és bajtársias, vicces és testvéries, becsületes és bátor, amíg az neked előrevivő, hisz megtanultad, adni kell néha ahhoz az életnek, hogy kapj, ahogy a telefont is fel kell tölteni időről időre, hogy használni tudd. És sokszor igen sokat adsz, nagyvonalú tettekre ragadtatod magad, sőt, néha kifejezetten nemes gesztusaid is vannak, tényleg őszintén, már-már szinte túllépve önmagadon – csak aztán visszazuhansz az én-állapotba, és kezdődik minden elölről. Most azt gondolod, mindez nem igaz, mert te egyáltalán nem vagy ilyen. Már megint ez a fránya én, ugye, ugye? Neked még a karma és a mennyország is egy ilyen önközpontú jelenség: ha te jó vagy másokkal, szép jövő vár rád. Ebből is látszik, alapvetően szarsz te arra a másikra, még itt is csak magadra gondolsz, mert ha a pokol és általános megvetés várna a jó szolgálataidért, nem lennének azok sehol. És amikor mindezt a szemedre vetem, nem elgondolkodsz a dolgon, hanem engem löksz el magadtól, elég volt, sületlenség, borzalmas ez a fröcsögés, szegény te, milyen megkeseredett lehetsz, bezzeg én tudok örülni az életnek, egyáltalán ki vagy te, te sem vagy több nálam – és a többi. Én, én, én. Legyen igazad, én se vagyok több nálad. Alapvetően hozzád képest nem is létezem. Ettől még láthatlak, nem? A tükör sem több nálad, mégis képes megmutatni a kopasz foltot a fejed búbján, ha jó szögből nézel bele. Most ugyanis nem rólam beszélgetünk, hanem rólad, az énről. Nem érdekel most senkit a tükör megrepedt kerete, és az a látható foncsor sem a szélén, mert most a te kopasz foltodat kell megvizsgálnunk, hogy eldönthesd, hagyod így, ahogy van, mondván, nem is vagyok kopasz, vagy inkább teljesen lenyírod a hajad, netán csinos kis pepit pakolsz a fejed búbjára. Csak vigyázz, mert azt folyamatosan ott kell valahogy magadon tartanod, pont, mint minden illúziót, különben nevetség tárgyává válsz, amikor eláll a fejedtől. Szóval, ha úgy akarod, hát legyen: ez a magába zárt én, akihez most ez a levél szól, nagyon jó, okos, kedves, szerény és bölcs. Egész életében csak adott, és lám, nem kapott érte semmit. Ó, szegény. Mindenki csak kihasználta és bántotta. Ajaj. Míg ő a légynek sem ártott. Bizony, pontosan így történt. Ez az én már félig-meddig meg is világosodott. Bravó. És ő sose lenne ilyen gúnyos senkivel, mint most ez a levél vele. Hogyne, ő aztán nem, soha. Mindenki azt lát meg a tükörben, amit akar, a tükör passzív, ahogy forogsz, ő olyannak mutat.

De ez mind nem változtat semmit azon, kedves én, hogy halott vagy, és ezt még csak fel sem fogtad. Meghaltál, de nem bírtad elviselni a halált, ezért életet leheltél bele magadnak. Ilyen kicsit felemás életet. Komolyan mondom, gondolj csak bele: ebből fakad a világod minden furcsasága. Végtelenül egyedül vagy, mert csak és kizárólag az épp múló pillanatod valóságos, igen ám, de az, mint mondtam, megragadhatatlan, s épp ezért mindenki és minden, ez az egész hatalmas, statikusnak tűnő, mégis dinamikusan mozgó világod csak a múltadban létezik: s ez a múlt nem valahol előtted, hanem kizárólag benned foglal helyet. Shakespeare, meg a hun seregek, netán Marilyn Monroe és az az erdő a házad mellett, ahol tegnap sétáltál, csak a te elmédben lakozik, nincsenek ők most ott valahol tőled függetlenül előtted vagy mögötted (látod, még ebben sem tudunk megállapodni, most ki van előtted és ki utánad: előtted van az utódod, azaz te haladsz a jövőd felé, vagy ő utánad jön a sorban), mert azt kell megértened, nincs rajtad kívül, az elméden kívül, ami az én szoftvere, semmi. Mert ezt a „rajtam kívült” nem tudod megragadni sehol önmagadon kívül. Ugyanis nem létezik önmagában – azaz a világ nélkül – ez a „rajtam”, amin kívül lehetne maga a világ. És ezért vagy halott. Ezért vagy magányos. A világodból kivágott lyuk. Unalmas és egysíkú. Önpusztító, vagy épp mereven önsanyargató. Mert be vagy hermetikusan zárva magadba és az abban futó filmedbe. Ez a zárt film az én. Az egód a koporsód, és ki nem jössz onnan, amíg ennyire akarod még magadnak ezt az ént. Én így, én úgy, engem ez érdekel, én ezt szeretem, én így akarom, én úgy hiszem. Ezek mind-mind a halál üresen kongó szavai.

És ki vagyok akkor, aki szól hozzád? Valaki, akinek esze ágában sincs egy én lenni. Sem a tiéd, sem másé. Az vagyok, aki akkor leszel, ha már nem akarsz te egy én lenni. Azért vagyok jelen a világodban, mert a 2 és 4 közti terület része a -10 és 10 közöttinek. Része vagy a mindenségnek, a szépségnek, a szellemnek. De csak egy kis része, egy borostyánszár a végtelen futónövényről leválasztva. Nem fogod meg a kezem, nem fogadsz el engem annak, aki vagyok, mert az énedben mindenki csak rajtad kívül áll és hozzád mérődik. Micsoda paradox helyzet ez is: minden benned van, hisz te érzékeled, ám mégis úgy éled meg, minden rajtad kívül helyezkedik el, mert létrehozol magadban egy fikciót, az ént. Az énedben ezért nem találsz meg engem, mert az vagy a tiéd, vagy az enyém. Túl szűk hely ez kettőnk számára. Vagy én bennem vagy te, azaz én érzékellek kintről téged, vagy benned vagyok én, azaz te érzékelsz engem, és onnan érzékeled, ahogy érzékellek téged. Ez valami őrület, nem? Ezért veled szemben nem lehetek én, csak egy te – érted már? –, de így mi soha, de soha nem tudunk egyek lenni. Próbálod magad állandóan másokhoz, az igazán nagyokhoz hasonlítani, de ez csak arra jó, hogy még jobban betekerd magad. Ahelyett ugyanis, hogy megfognád a kötelet, amit a kútba leeresztenek neked, te ott forgolódsz körülötte, igen, én ilyen vagyok, ő meg épphogy nem olyan, ő azért jóval kevesebb nálam abban, hogy, ó, ezt én is meg tudom csinálni, nem jobb ő sem, mint az a másik, ő csak egy senki, na, akkor majd én is – stb, stb. Bebáboztad magad a saját mentőköteleddel, mert a világodat körbeölelő valóságot nem tudtad soha egy percig sem berángatni a kisgömböcödbe, csak az árnyékával kergetőzöl a vásznon. És ez bosszant, ahelyett, hogy reménnyel töltene el: akkor ezek szerint létezik egy valódi kint, van valahol valami, ami nem ebben a megragadhatatlan illúzióban van? Igen ám, de az már nem egy én. Nincs magasabb rendű éned, csak a mostanihoz képest valóságosabb léted. A kettő nem ugyanaz.

A nézőtéren nem újabb színészek ülnek, akik eljátsszák a nézőt. A buborékon túl nincs én. Nincs halál. Nincs meghatározott, merev forma, nincs 234, nincs múlt és jövő, negatív és pozitív, nincs nemlét vagy lét, nincs állandóság és nincs változás. Minden lehetségesség valóság, és minden lehetetlenség csupán egy még nem megtapasztalt, nem manifesztált lehetőség. Onnan nézve épp te, kedves én, nem létezel, mert egy pontba próbálod besűríteni magad. De ez a pont nem valós. És ott kint hiába nem vagyok egy én, a kétcentis világod keretei közt a magam számára is azzá váltam, hisz a te énburkod határai alkotják veled szemben az én határaimat is. Állhatok én a végtelen mindenségben szabadon mindenféle merev énhatár nélkül, ám ha te egy burokban csücsülsz, köztünk végig ott lesz egy fal, amire hiheted, ez az én korlátom, határom. Hiheti a rab, ha rossz pontból néz a világra, hogy a rács túloldalán lévő látogató van bezárva a rács mögé, s nem ő. Csakhogy köztük épp a rab rabosítása miatt vannak rácsok, s a látogató szabadon távozhat az épületből. Emlékszel? Többször írtam: amennyi maszkot, hazugságot viselsz magadon, hordozol magadban, épp annyit ruházol rám. Nem tudok veled szemben az lenni, aki vagyok, mert te nem vagy az, aki lehetnél. Aztán a fejemhez vágod, hogy én sem vagyok különb nálad, és egyáltalán hogy képzelem, hogy kioktatlak, amikor én is be vagyok rekesztve a burokba. Vicces vagy, ugye, tudod? Látod már, hogyan ragasztod rá mindenkire a hazugságaidat? Hogyan rántasz bele mindent és mindenkit a hipnózisodba, mert azon túl számodra semmi sem valóság? Hogy mindent átforgatsz a magad képére, hogy egylényegű legyen veled? Így alakul ki a bábszínházad. Velem és még sok mással együtt. Odateremtesz magad köré mindenkit, pontosan olyannak, amilyennek te tudod magad látni. S van, aki öntudatlanul és örömmel csatlakozik a kölcsönös csaláshoz, mert maga is csal, ám vannak, akik csak kintről letérdelnek eléd, hogy tudjátok együtt nézegetni a képeskönyvedet. És te nekik esel: „még te beszélsz nekem, te kis törpe?”

Ráállsz a lábamra, és amikor megkérlek, hogy állj odébb, közlöd, micsoda énközpontúság ez. Így használod kiforgatva a spirituális energiát önmagad polírozására, aztán csodálkozol, hogy nem emelkedik fel szegény, színes rongyokba tekert, cipőfényesítőként használt drón, hogy megmutassa neked a tájat felülnézetből.

Kedves én, te halott vagy. De ezt nem vagy hajlandó tudomásul venni. Tudod, ugye, hogy a halottak nem tudják, hogy a lét visszáján vannak, s életnek hiszik azt, ami máshonnan nézve nem az? S ezért mindent úgy rendezel a magad kis egyszemélyes mozijában, hogy támogassa azt az illúziódat, élsz. Hogy az én valóság. Ám a körülötted lévők a te parancsodra csak eljátsszák neked, amit hinni akarsz, s így hoznak létre egy kollektív hipnózist számodra, a hipnotizőr számára, aki örömmel veti bele magát a saját maga alkotta káprázatba egy csont üres tükörteremben. Úgy is fogalmazhatnék, ti mind ugyanabban a cipőben jártok, tükörképek vagytok, és csodásan egymásra találtatok ebben a nagy élet-halál játékban. Csakhogy nincs tükörkép valódi alak nélkül. Nincs véges lét a végtelen nélkül. De mindez fordítva is igaz: nélkületek nem lenne lét, hisz ti vagytok az a behorpadás, ami az anyag másik oldalán egy kitüremkedéssé válik. Létetek olyan, mint egy kényszer, óhatatlanul megteremti önmaga ellenpólusát ott, ahová ti el nem láttok, ám ahová vágytok.

Tehát még egyszer: minden, ami körülvesz épp ezért illúzió, mert nem létezik az időben, csak annak absztrakciójában, amire azt mondod, múlt-jövő tengely. De te emlékezni akarsz a tengelyen túlra, a nyolcas számra a vonalzón, amit követ a kilenc és a tíz, egy nap át akarsz kerülni a lét napos oldalára, ahol a hegy áll a völgy helyett. Jelen pillanatban az emlékezeted ennek a magadnak letöltött élet-programnak a szoftvere, ez maga a programfájl, a tükörterem. Ott bent minden nagyon logikus és magától értetődő, csak amikor kilépsz a kereteken túlra, esik szét ripityára az illúzió kohéziója. Majd mikor már teljesen kimaxoltad végre a nemléted, és végleg belefáradtál abba, hogy erőnek erejével tartsd fenn az életed, jöhet majd a valódi létezés. És ezért időzített emlékeztetőket rejtettél el magadnak a szoftverben. Miután minden csak a te elmédben zajlik, nyilván ez az ébredés is kihat a káprázatod minden elemére. Kollektívnek tűnik, miközben csakis téged érint, mert a völgyben, a tükörteremben te csak egyedül lehetsz, ott nincs senki más, mert épp az énbuborékod nem enged be oda senki élőt. Amíg nem a valódi forma vagy, csak annak képe a tükörben, te egy én vagy a sok te között, akik mind-mind ugyanolyan tükörképek, mint te. Itt csak te táncolsz önmagaddal abban a hitben tengődve, ez egy valódi, téged körbeölelő táncterem igazi táncosokkal, azaz maga a nagyvilág. De ott, hidd el, mindenki halott, nincs, nem létezik, erre mondtam, egymásra találtatok. Ez a tükörterem nem lehet egy valódi világ, mert rajtad kívül egyetlen biztos pontja nincs. Minden tőled, csakis a te észleletedtől függ. Még te magad is.

Amíg nem tudod magad egy valódi, külső pontból is szemlélni, pont úgy, mint bárki mást, egy tükörképként a sok közül, tök egyedül vagy egy tükörbe zárva. Meg kell hát halnod a sík világodban ahhoz, hogy feltámadhass a térben: azaz rá kell jönnöd, igazat szólok. Amíg tagadod a nemléted, halott vagy, az elfogadás nyitja majd ki számodra a kripta tetejét. Nyomod az ajtót, hogy kijuss, csakhogy ez az ajtó befelé nyílik. Ahhoz hogy élj, először rá kell jönnöd, kvázi halott vagy, hisz a halálod a legbiztosabb pont az életedben. Ez a jó sorrend, és nem az, hogy most élsz, majd meghalsz, és aztán halottként élsz valamiféle szellemként tovább. Nem, most nem élsz igazán, csak azt hiszed, élsz, mert nem akartad elfogadni, hogy most vagy egy ide-oda bolyongó szellem, aztán mindezt elfogadod, megérted, majd megéled, ergo meghalsz, és ezzel kipukkan végre a burok, ez a feszes énburok, és jé: ott kint az Élet vár. Lesznek mások, igaziak, de már nem „rajtad kívül”, legalábbis úgy nem, ahogy most megéled ezt a saját hipnotikus figuráiddal. Mert ott már nem lesz ez a „rajtam” kabát rajtad. Ehelyett együtt lesztek egy sokkal nagyobb, közös létbuborékban, amit azonban már nem az ego, ez a merev, görcsös, maszkulin Én fog közre, hanem a sokkal nőiesebb, lágyabb, lazább, elfogadóbb mi. Amely egy újabb pontból nézve szintén egy meghaladandó létforma. De ehhez a bebábozott szörnyszülött, önimádó, énközpontú, habzsoló, önigazoló fabábuhoz képest maga az isteni állapot.

Sokadszor szólok: ébresztő! Nem vagy ott, ahova hiszed magad, nem vagy egy való világban, mindenki csak eljátssza neked a kedvedért ezt a valóságot, mindenki csak színlel neked, hogy elhidd a hazugságodat, hogy ez az élet, amíg te magad túl nem nősz rajta. Állsz egy fal előtt, és árnyjátékot játszol magaddal, magadnak. Egy nap belegondolsz ebbe nagyon mélyen, megérted, és akkor elindulsz lefelé egy iszonyú meredek csúszdán. Vigyázz, mert húzós lesz: megélni, hogy kvázi halott vagy, és csak hozzád hasonló halottakkal vetted körül magad, hogy életet játszatok magatoknak, brutális élmény. A lélek sötét éjszakája. De megoldod, kioldod magad a gúzsból, tudom, hisz a jövőben te jogosítottál fel arra, hogy meglökjem finoman a hátad, ha hezitálnál majd a hatalmas csúszda tetején a múltban. Megtettem, de épp ezért nem tudom fogni tovább a kezed, csúszni egyedül kell. Én nem én vagyok, én nem te vagyok és te sem vagy te, se nem én. Te most csak a völgy vagy, mi meg a hegy. Mindaz vagyunk, ami nem az én, és te semmi sem vagy, ami mi vagyunk. Mégis egyek vagyunk, a sötét veremben, lám, egymás rabszolgái, itt kint a hegyen meg önmagunk urai. Ám amíg nem ébredsz fel, nem válsz halottá és támadsz fel, nem tudunk találkozni. Addig én csak egy idegen te leszek neked, egy elérhetetlen, megfejthetetlen titok. Egy hazugság. Értsd meg, neked nem az életre, a szépségre, a világra, másokra kell nemet mondani, hanem kizárólag erre a zárt, önös énre. Amint ez lefoszlik rólad, a világ kitágul, s igazi csodává alakul. De ez sok idő, nagyon sok kitartás kell hozzá.

Ha egyetértesz mindazzal, amit elmondtam neked, látod az ént, ergo nem vagy benne. Hisz én nem téged jellemeztelek, hanem az énedet. Ha a kettőt szét tudod választani, már nem is vagy igazán benne ebben az énben. Attól még megélheted magad egy énként, de bezárva már nem vagy az egódba, könnyen el fogod végleg engedni, ha ennek eljött számodra az ideje. Ám ha tiltakozol, durvának és igazságtalannak érzed a soraimat, és azt mondod, ugyan, én nem ilyen vagyok, akkor látod, már megint csak az énen keresztül néztél a dolgokra. Erről beszélek, érted már? Én, én, én. Az énből nézve nem tartod humánusnak és felemelőnek a fenti sorokat, s ez csak azért van, mert az énből az én nem látható. Pedig mindez igazán felemelő: ha valami felemel, hát épp az, ha megérted, te nem vagy az én. Merthogy az én kívülről nézve pontosan ilyen, ahogy leírtam: valami, amit azonnal meghaladni vágyik az, aki csak egyszer megpillantja lényegét. Azért ilyen zavaros most a világod, mert ahogy az énburok elkezd foszlani, foszlik vele az egész összetartott, kerek kis valóság is, ez az egész tükörtermes, egyre zártabbnak megélt létillúzió.

És ez nem azt jelenti, mától rugdosd magad, utáld magad, vagy hagyd, hogy keresztülgázoljanak rajtad. Hogy gyűlöld a világodat. Hogy halottnak érezd magad, és emiatt megszűnjön a vitalitásod. Ez csak annyit jelent, ne akarj te mindig jól járni, ne helyezd magad mások elé, hanem állj melléjük, légy a társuk, inkább adj, mint kapj, és lassan, nagyon lassan engedd el azt a figurát, akinek hiszed magad, és meglásd, kinyílik számodra maga a világ is. Ugye tudod, hogy az önutálat és az állandó önostorozás is az önimádat egy torz formája csupán? Én, én, én. Ehelyett lásd meg az éned másokban is, és néha engedd meg, hogy most ők éljék át, amire te vágysz, és tudj ennek ugyanúgy örülni, mintha a tiéd lenne az élmény. Ne bántsd, ne szapuld se magad, se másokat, csak mondd azt: ő is csak egy ugyanolyan tükörkép, mint bárki más: pont, mint én. Nem fogod a jobb lábad előtérbe helyezni a ballal szemben, vagy ha igen, azt a bal szolgálatában is teszed. No így kell gondolnod magadra és másokra: te vagy a bal láb, ők a jobb. És ha képes vagy erre, hamar rájössz, ja, nem, dehogy vagyok én egy bal láb, én az egész test vagyok. Gondolj csak bele, minden igazán nagyszerű pillanatodban a nem-én extázisát élhetted meg. Eggyé olvadtál a világgal, a másikkal, egy helyzettel. Nem volt klassz érzés? Dehogynem, maga volt a csoda. Félelmetes volt, eltűntél a semmiben? Ugyan, épphogy egy-egy pillanatra találkozhattál önmagad végtelen nagyságával. Na, ilyen a nem-én állapota, és abban te csodálatos vagy, grandiózus, gyönyörű és nemes.

Nyugi, a szubjektív nézőpontod megmarad, csak már nem fogod azt kizárólagosnak tartani, és meglátod a másik „nem szeretem” dolgaiban azt a részed, aki meg épp ezt szereti. Nem az emel önmagad fölé, aki az énedet simogatja, hanem az, aki megmutatja, van élet az énen túl. Sőt az igazi élet az énen túl kezdődik. Halj meg tehát, hogy feltámadhass, semmi más dolgod nincs, s miután már tutira halott vagy (tudod, mérges-gázos cső példa), ezt megélni nem is lesz olyan borzasztó, mint gondolnád. Aztán ha ledolgoztad ezt a halálélményt, minden egy csoda lesz, kinyílnak benned a kapuk, és egy nap majd olyan életöröm jár át, amiről most még elképzelésed sincs. Nincs vesztenivalód, csak azt tudod elveszteni, ami nem is a tiéd, csupán magadra kaptad egy kis időre, hogy ne fázz a völgyben. De itt a tavasz, vár a napsütötte hegy, vesd le bátran hát a kemény énkabátot, majd meglátod mennyivel elegánsabb és könnyebb viselet, amit alatta találsz.”

Másnap reggel, mikor felkelt, leült a konyhaasztalhoz, és egy szép levélpapírra elkezdte lejegyezni szabályos betűkkel a fentieket: „Kedves Én!” Aztán mikor befejezte az írást, letette a tollat, a párnája mellé rakta a levelet, amit előző este, amikor lefeküdt, megtalál majd a kis, kék borítékba rejtve.

(LD, Illusztráció: Yu-ki Nishimoto)