Napforduló

by Adamus Saint Germain (2009-12-21)

A mostani alkalommal szeretnék nektek átadni valamit, ami abban fog titeket segíteni, hogy azt a korszakváltást, aminek a küszöbén álltok, igazán békésen és nyugodtan tudjátok megélni annak ellenére, hogy azt érzitek: inog a talpatok alatt a talaj. S ahhoz, hogy ebben segíteni tudjalak titeket, szeretnék megmutatni egy dolgot, ami a fordulópontokkal és az ebből fakadó változásokkal kapcsolatos.

S ehhez nem kell túl messzire mennünk, mert van egy csodálatos szimbólumrendszer, ami a maga teljességében meg tudja mutatni, hogy mi az, amit most átéltek, hogyan lehet ezt békében megélni, és mi vár rátok: s ez a téli napforduló ünnepe. Ez az ünnep pontosan azt mutatja meg kicsiben, ami nagyban most történik veletek, csak miután a méretek egészen mások, nehezen ismeritek fel ezt egyben, s azért folyamodom most ehhez a hasonlathoz, mert – mint egy kis városmakett – gyönyörűen megmutat nekünk valamit, amire most így egyben rá tudunk látni.

Miről is szól a napfordulós ünnep, miről szól a téli napforduló ünnepköre? A fény születéséről a sötétségben. Ez az az ünnep, ami a fény diadalát ünnepli, amikor az a sötétségből előtörve, szép lassan, de diadalmaskodik. Az ünnepet megelőzően a nappalok rövidek, a sötétség az emberek életének meghatározó része. S miután sötét van, ezért az embereknek lámpásokra van szükségük e sötétség leküzdésére, amit azonban nekik kell meggyújtani és hordozni, ha látni akarnak. S a napforduló azt jelzi: idővel ezeket a lámpásokat le lehet tenni, nem lesz rá szükség, bár maga a napforduló csak jelez valamit, hisz ez még nem a világosság, csak annak ígérete. S ezt nagyon fontos megérteni, hiszen ha azt szeretnénk megvizsgálni, hogy mit jelent az a világméretű „napforduló”, aminek most a küszöbén álltok, akkor fontos azt látni, hogy a napforduló után a helyzet nem sokban különbözik még a napforduló előtti közvetlen helyzettől. Mégis van egy hatalmas különbség: ez pedig a változás irányának a megfordulása. A fordulópontig a nappalok rövidültek, s a sötétség volt az, ami napról-napra egyre „nagyobb” lett. S a fordulóponttal valójában nem történik más, mint ez a folyamat megfordul, de a napforduló napja az valójában az a nap, ahol a két erő épp kiegyenlítetten jelenik meg.

S erről szeretnék most egy kicsit bővebben beszélni, mert ez fog segíteni titeket abban, hogy a nehéz helyzeteket, amivel szembe fogtok nézni, békében és stabilan tudjátok megélni. Amikor – a napfordulók előtt vagy után – a sötétség ugyanakkora, mint a fény, az egy érdekes helyzetet eredményez, és ha megérted, hogy ez mire ad lehetőséget, megérted mindazt, amit most megélsz a világban, és ami néha olyan nehéz. Sokáig éltél sötétségben, mesterséges lámpásokkal világítva magad előtt az utat. És sokáig ez téged nem zavart, mert a sötétedés nagyon fokozatosan történt, hiszen ez egy körforgás: nincs konkrét kezdő- és végpontja. Ám most mi arra törekszünk, hogy ez ne váljon egy céltalan körözgetéssé az életedben, hanem tudjál minden fordulóponton önmagad fölé emelkedni, a körkörösséget megtartva, de kitörve a síkból a térbe, egyfajta felfele mutató, spirális mozgást végezve. S amikor azt mondom, ez a sötétség fokozatosan tört rád és vett körül téged, s a lámpást is lassan, fokozatosan kellett megszoknod, egyre több és több időt tölteni vele, akkor arra hívom fel a figyelmedet, hogy mindaz, amit most olyan sötétnek és ezáltal kiismerhetetlennek élsz meg, az a fény gyermeke. Ugye erről már sokat beszélgettünk, hogy a fekete és a fehér az valójában egyetlen valóság két vetülete, és az egyik nem létezhet a másik nélkül, hiszen a fekete hordozza a fehéret, ami azonban képes ezáltal elnyelni a feketét. Máshogy megfogalmazva: csak a sötétség hordozhatja a fényt, és a fényt olyan módon jeleníti meg a lénye által, hogy az elnyeli őt, és ebből fakad tulajdonképpen az, amit világosságnak neveztek. Tehát az, hogy most sötét van, az azért van, mert most az a közeg vált láthatóvá, ami hordozza a fényt, azaz nem a fény hiányát, hanem annak másik oldalát láthatjátok.

S ha belegondolsz, hogy ez a váltakozás folyamatos az életedben (hiszen, ha másra nem is gondolsz: a fény és a sötétség váltakozása adja a keretét az életednek, nagyobb léptékben az évszakok és napszakok váltakozásával), akkor azt is látnod kell, hogy itt nem beszélhetünk arról, hogy valamelyik minőség előrébb valóbb a másiknál. Valamint azt is látnod kell, hogy az életed minden egyes rétegében ott van ez a folyamatos változás, úgy a mikro-, mint a makroszinten. S ez nem csupán egy szimbólum, hanem egy hihetetlen erővel bíró minőségi váltakozás, mert a fény az nem csupán egy fénytani jelenséget jelöl, hanem az életnek a szimbóluma, míg a sötétség szintén nem csupán egy fizikai jelenség, hanem magának az élet hiányának a jelképe. És arról is elmélkedtünk már másutt, hogy a lét alapját épp a nemlét képezi, és ezért nem beszélhetünk létről, ha nincs meg annak ellentétpárjaként, a megtapasztalható valóságodban a nemlét. S ugye azt mondtam, nem zavar már téged annyira a lámpás, hiszen megszoktad, hogy ezzel világítasz. És ha ezt a kijelentésemet összefűzzük a fentiekkel, akkor látható, hogy ez a lámpás, ez az általad gerjesztett és fenntartott fény, lényegében a lét-nemlét párosában a létet jelképezi, de valami furcsa módon. Hiszen amikor a fény természetes – azaz nem kell a kezedbe lámpa, hogy megvilágítsd az utadat –, akkor a lét önmaga teljességében tud megmutatkozni, ameddig a szem ellát. Míg a lámpás mindig csak egy sávot világít be számodra, s bár te irányítod ennek a fényét, de általa egyben nem tudod meglátni azt, amit a természetes fény tud megmutatni neked.

S most én azt mondom: a lámpások kora lejárt. Megszoktad ezt a lámpást, mert a most még számodra átláthatatlan, nagy kört nézve, te a fénnyel születtél ebbe a fizikai valóságba – a szimbólumunk síkján, a tavaszi napfordulónak megfelelő pillanatban –, és ahogy nőttél, változtál, ahogy tanultad ezt az élet nevű gigantikus játékot, úgy rövidültek a nappalaid csak azért, hogy megtanuld a lámpahasználatot. Furcsa, amit mondok? Nem, hidd el, nem furcsa: neked, a Nap gyermekének meg kellett tanulnod, hogy amikor nem kapod meg a Napot, képes legyél lámpást gyújtani a saját kis kezeddel és bevilágítani vele a sötétbe borult utat. Mert ha a fény állandó, ha azt nem váltja fel a sötétség, akkor nem tudsz létezni, hiszen, ha nem alszol éjszakánként, nem tudsz ébren lenni sem, az alvás nélkül elveszítenéd a realitásérzékedet, ezt hidd el nekem. Kell az a váltakozás, ami azt mondatja veled, most ébren vagyok, most viszont álmodom – mert ez az álom adja számodra a hordozóközeget az ébrenléthez. Ha valaki napokig nem alhat, maga a realitás válik álomszerűvé, és ennek nem csupán fiziológiás okai vannak, hanem egész egyszerűen az, hogy a létezés alapja a ritmus. Hiszen a létezés nem más, mint mozgás – és nincs mozgás ritmus nélkül. Tehát kellett neked a sötétség ahhoz, hogy aztán meg tudd ezt különböztetni a fénytől, és kellett a sötétség ahhoz is, hogy megalkosd a magad lámpását.

S azt mondtam, a lámpások kora lejárt, és ha most körülnézel a világodban, minden ezt mutatja: lassan el kell dobni a lámpákat, mert a fény idővel feleslegessé teszi ezt, bár még egy ideig segíteni fog téged abban, hogy tájékozódj, amíg a fény nem „győzedelmeskedik”, és a nappalok nem lesznek hosszabbak az éjszakáknál, ahogy ezt mondanátok. Mert ha körülnézel, mit látsz, édes? Azt, hogy annyi a lámpás, és annyiféleképpen világítanak ezzel az emberek, hogy már nem lehet látni ettől az utat, hisz a többség nem a maga útját világítja meg, hanem egymás szemébe tükröznek ezekkel a lámpákkal, és lassan emiatt mindenki elveszíti az irányt, amit eddig valahogy követni tudott. Nem lehet már látni az utakat, és ezért van az, hogy egymás szemébe világítva faggatóztok, ugyan, merre kéne menni, no de látható, ezen a módon nem lehet sehová eljutni.

S most jön az, amiért ezt az egészet megmutattam neked – még ha elsőre nem is látod pontosan át mindazt, amiről beszélgetünk, de átgondolod majd, és meglátod, ez is kivilágosodik, mint annyi minden. Mert amikor így egymás szemébe világítotok ebben a nagy-nagy sötétségben, lesznek, sokan lesznek, akik ezt felismerve úgy döntenek: eloltják a lámpásukat, hogy ezzel is kevésbé legyen zűrzavaros ez az állapot. S ahogy szép lassan alszanak ki pont azok a fények, amik az utat világították meg, s nem a másik szemébe villogtak, nos, egy idő után semmi nem válik láthatóvá, csak az egymás szemébe világítók tanácstalan arca. S amikor ezek közül is páran rájönnek, hogy ez semmire sem vezet, így nem lehet ezen az úton továbblépni, ők is elkezdik lassan eloltogatni a lámpájukat. És ahogy így egyesével oltják-oltják, eljön egy pillanat, amikor a sötétség „győzedelmeskedik”. És valóban, akkor egy lámpás sem fog égni, és egy pillanatra minden sötétségbe borul. Ez a napfordulót megelőző legsötétebb nap, amikor minden olyan reménytelennek látszik, s visszanézve erre az útra, azt mondhatja az, aki csak hátrafelé néz, és nem látja be, valójában pont oda tart, ahonnan elindult, a fénybe; hogy ez az egész út a sötétségbe vezetett, s bár mindent megtettem annak érdekében, hogy a fénybe menjek, lám, mi lett belőle, vége a világnak. De tudnia kell, ezt a pillanatot természetszerűleg követi az, amire én azt mondtam, a fordulópont, amikor a sötétség és a fény pontosan kiegyenlítődik egymásban azáltal, hogy egyik sem több a másiknál. S amikor a legnagyobb a sötétség, a fény megjelenésre ilyenkor a legígéretesebb, hiszen azt mondtuk, a sötétség az nem más, mint az a hordozóközeg, ami a fényt megjeleníti.

Tehát eljön a nagy-nagy sötétség, és aztán a fordulópont az lesz, amikor azok, akik elsőként eloltották a maguk lámpását, szépen lassan elkezdik azt újra felkapcsolni, határozottan az alattuk lévő útra világítva vele, ráadásul, az ezt megelőző összevisszaság helyett egy hatalmas horizontot bevilágítva így. S ez a világítás hasonlatos lesz ahhoz a természetes fényhez, ami felé elkezdesz majd menetelni, de már e lámpások összjátékának köszönhetően látva azt a széles távlatot, amiből eddig a magányos vándorlásod során mindig csak egy vékony sávot láthattál. S az a pillanat, amikor a fény és a sötétség kiegyenlítődik egymás által az origóban, a zérusban – amikor a nappal és éjszaka egyforma hosszú lesz –, lesz az a pillanat, amikor te megfordulsz, pontosabban átfordulsz, és a köröd második ívét kezded el bejárni, remélhetően már nem visszafele menve az eddig megtett úton, hanem a fölé emelkedve, egy új kört kezdve meg ezáltal. És ez egy nehéz pillanat lesz, s erre fel kell készülni, mert ez nem kívülről fog téged egy nehéz helyzetbe hozni, hanem neked ebben a fordulóban önmagad ellentéteként kell továbblépned, s ez az átfordulás nem könnyű, de meglátod, a legnagyobb csoda, amivel megajándékozhatod magadat. Ugyanis amikor ott lesz az a nagy sötétség, amikor már egy lámpa sem ég majd, akkor abban a pillanatban semmi sem lesz látható – te sem. S ebben a sötétségben azt fogod megélni: „nem vagyok”. Hisz az a világ, ami eddig téged hordozott, nem lesz felismerhető. De ha meg tudod ezt a maga teljességében félelem nélkül élni, nos, akkor, abban a pillanatban ki tud gyulladni a kezedben a lámpásod, mert ha te látod a sötétséget, és nem a fény hiányaként tekintesz rá, hanem képes vagy a sötétséget hiány helyett egyfajta többletként megélni, akkor meglátod benne azt a hordozóközeget is, ami a lámpád fényét láthatóvá teszi. S akkor azt is felfogod, most e lámpa fényénél nagyon könnyen folytathatod az utad, mert ez a sötétség gyönyörűen hordozza ennek fényét, és lehetővé teszi számodra, hogy azt lásd meg, amit valóban látni akarsz.

S mindezt azért mondom el, mert itt álltok a legsötétebb napon, és nem tudjátok, mi vár rátok, és egymást riogatjátok vagy nyugtatjátok, attól függően, épp miről gondoljátok, hogy erősít titeket ebben a zűrzavarban. És ha azt gondolod: „ó, nincs is itt semmiféle sötétség és zűrzavar”, akkor csak azt tudom mondani neked, csak nézz körül, és azt fogalmazd meg magadnak, hogy valójában merre kívánsz menni – és indulj el! Ne tétovázz, menj tovább, amerre eddig is haladtál, vagy válts irányt, de érezd, hogy határozottan haladsz, pontosan látod, merre visz az utad, és még véletlenül sem lépsz mindeközben senki lábára, hisz, aki tisztán lát, ilyet nem tesz, így van? S ha ezek után úgy érzed, na jó, ez most tényleg nem megy, akkor tudd, ez a fény hiánya, semmi több. Amikor nem látod a jövőt, nem látsz magad előtt semmit, csak egy kiismerhetetlen sötétséget, és amikor a már megtett utat sem tudod ennek előzményeként felismerni, mert ha visszanézel, már az sem rajzolódik ki e sötétségben számodra. Most csak a másikat látod: azt, a szemedbe, arcodba világító alakot, aki ott áll melletted, vagy veled szemben. S ezek az alakok körbevesznek, és néha úgy érzed, ha tovább akarsz menni, el kell valakit löknöd, vagy legalábbis arrébb tessékelned, mert különben ott maradsz, ahol vagy, nem tudtok együtt menni, ez nem megy. S megfordulni sem tudsz, mert már nem is tudod, honnan jöttél, ez a sok-sok mesterséges fényforrás nem teszi láthatóvá számodra a valós irányzékaidat.

S ugye azt mondtam, ezzel az üzenettel segítek neked ezt az időszakot békében megélni, és megmutatom, hogyan tudod aztán az utadat zavartalanul folytatni a fény felé. S ehhez a következőket tanácsolom – s a tanácsaimnak két szintje lesz: egy hosszú távú, és egy rövid távú segítség.

Hosszú távon először is már ne akarj tájékozódni, itt ez nem fog menni. Egyet tudsz tenni: nézd meg a lámpásod, és fogalmazd meg, mit világítasz meg vele! Ez nagyon fontos. Hova világítasz? Valakinek, valakiknek a szemébe? Akkor ezt ne tedd, tudd, ezzel csak az általános zűrzavarban segédkezel! Önmagad mögé, netán mellé? Vagy az is lehet, az eget világítod, hátha onnan jön válasz? Fogalmazd meg ezt önmagad számára, legyen ennek egy fogalmi meghatározása! „Én most voltaképp magam mögé világítok!” – és érezd ennek a valós igazságtartalmát, addig ne tegyél mást, amíg ezzel nem kerülsz tisztába. S ha ezzel megvagy, tedd fel magadnak a kérdést: mit jelent számomra leoltani a lámpást? Mit jelent nekem ez a hasonlat a magam fizikai, mindennapi élete során? Mivel tudom ezt a képet azonosítani, ha ezt a szimbólumot a magam életére kell vonatkoztatnom? S ezt is fogalmazd meg. S ha ezzel megvagy, nézz szembe önmagaddal, és tedd fel a harmadik kérdést: képes vagyok ezt megtenni? Meg tudom tenni, hogy tényleg leoltom a lámpát? És ha azt érzed: igen, akkor, még mielőtt ezt megtennéd, abba gondolj bele, ártanál-e valakinek ezzel a lámpás leoltással? Lenne olyan létező, aki nem nézné jó szemmel ezt, hogy te így döntesz? És ha igen, akkor ezt a helyzetet úgy tudod megoldani, ha végiggondolod, miért kell neki a te lámpásod, és mielőtt a magadét lekapcsolod, segítesz, hogy a saját lámpájával oda tudjon világítani, ahova ezek szerint eddig te világítottál neki. Mert nem pánikot szeretnél, hanem rendet, így van? Nem halált szeretnél, hanem végre igaz életet, így van? Nem a zavart szeretnéd fokozni, hanem épp nyugalmat árasztani.

Tehát csak akkor lehet ezt a lámpást leoltani, ha tudod, ezzel valójában segítesz mindazoknak, akik elképzelni sem tudják még, hogy mire lenne jó, ha a világ egy pillanatra teljes sötétségbe borulna, milyen új rendre adna ez lehetőséget! S még véletlenül se gondolj arra, a lámpás leoltása, az bármilyen módon kapcsolódik a te esetedben a fizikai halálhoz, nem, nem, neked menni kell tovább – de azt is tudd, valaminek mindig meg kell halnia ahhoz, hogy valami új megszülethessen. Ez az a természetes körforgás, amiről beszéltem, és ha te nem vagy képes önmagadból valamit elengedni, hogy megtapasztald annak hiányát, ami aztán tovább visz az úton, tudd, a forduló után te, mint egy rossz filmben, elkezdesz visszafelé menni az időben. S ez esetben bár azt fogod érezni: igen, egyre világosabb van, ám ennek te háttal fogsz állni, azaz ott leszel a kiindulópontodnak háttal, s így azt is mondhatjuk, nem tettél egy lépést sem. Míg ha megfordulsz, átfordulsz ezen a ponton, szembe kerülsz a kiindulópontoddal, aminek eddig háttal álltál, és végre azt érzed, haladsz, és maga az a fény az, ami az utadat világítja, ami felé haladsz – önmagad árnyékát immár magad mögött tudva, s nem magad előtt.

S amikor elengedted ezt a lámpást és lekapcsoltad, képletesen ülj le, s élvezd a sötétséget. Tudj pihenni is, úgymond, az éjszaka nem akkor telik jól, ha a lámpafénynél próbálsz nappalt varázsolni belőle, nem, az éjszaka akkor telik jól, ha behunyod a szemed, és megengeded magadnak, hogy elengedd a nappalt, és belemerülj az álomba, ha megengeded magadnak, hogy a napközben fenntartott tudatos énedet átvegye a tudattalan. Éjjel nincs árnyékod, csak te vagy, és ez szükséges a nappalokhoz, mint azt már mondtam. Ez a te nagy-nagy éjszakád, a te csodás álmod: merj álmodni, hiszen hamarosan felébredsz. Megjelentél a tavaszi napfordulókor, és szép lassan, ahogy jött a sötétség, elaludtál. S most nemsokára felébredsz, de ehhez az kell, hogy legyen egy pillanat az álom végén – pont úgy, mint amikor reggel ébredezel –, amikor már tudod, hogy álmodsz, de még jólesik tudatosan belemerülni pár percre ebbe az álomba. Erre biztatlak: merj álmodni, most ne törődj már semmivel, mint az álmoddal, a meleg dunyhával, ami betakar, ne akarj most nappalt varázsolni az éjből! Lassan pirkad, úgyis hamarosan talpra kell állnod, és most már valóban menni az úton, nem csak álmodni azt, hogy mész.

S azért biztatlak most arra, ha képletesen eloltottad a magad lámpását és biztos vagy benne, te nem veszel már részt a téged körbevevő zűrzavarban, hunyd be a szemed és pihenj. A sötétségben egyre nagyobb lesz a csend – majd meglátod. Te már senki szemébe nem világítasz, és ezért szépen, csukott szemmel pihenhetsz szabadon, ne félj attól, hogy mások felébresztenek, s a szemedbe világítanak – észre sem fognak venni, mert ők a mesterséges fényben lökdösődnek, ütköznek, kerülgetik egymást, te meg ott vagy, ahol ők nem látnak: a sötétben. Húzódj félre, te a sötétből most jobban látod őket, mint ők önmagukat, és a legnagyobb szereteteddel és tiszteleteddel engedd meg nekik, hogy ők is elvégezzék maguk, amit nekik is el kell majd idővel végezni: hogy eloltsák a lámpást.

És amikor eljön a teljes sötétség, akkor nyisd ki a szemed! Nem lesz különbség az álom és valóság közt, a szemedet kinyitva a sötétben, nem észlelsz változást. Csönd lesz és koromsötét – majd meglátod. De te már nem alszol, és ezért abban a pillanatban felállsz a pihenőhelyzetedből, és bekapcsolod a lámpásod. Örömfények fognak válaszolni erre, meglásd! Itt is, ott is – a távolban. Igazi fényfüzér világítja majd meg az utat, és akkor körül lehet nézni. A világítókat nem fogod még látni, mert ti mind az utat világítjátok majd meg, de tudni fogtok egymásról, és el tudtok indulni egy széles, mindenkinek a saját egyéni ösvényével kiszélesedő, csodás úton. S ahogy mentek-mentek, egyszer csak azt veszed észre: sokkal világosabb van, mert mögöttetek is egyre többen jönnek. És ahogy így haladtok, nektek egyre kevésbé lesz szükség a lámpákra, ezért szépen leteszitek magatok mellé az útra, megvilágítva azt az utánatok jövőknek. S visszanézve már nem sötétséget fogtok látni, hanem fényt: hatalmas fényt, ahogy a mögöttetek lépkedők bevilágítják a maguk útját. Elöl is fény, hátul is fény, és akkor, édes, lám, önmagad fölé emelkedtél. Képes voltál az „előttem is sötét, és mögöttem is sötét” világot egy mozdulattal megváltoztatni. S ehhez nem kell más, mint lekapcsolni a lámpást – és pontosan tudni fogod, ez mit jelent, és képes leszel ezt úgy megtenni, hogy te biztos senki lábára rá nem lépsz, és miattad egyetlen zavarodott világító sem fog hasra esni.

S a rövidtávú tanácsom a következő. Készíts valamit, ami szimbolizálja számodra az átfordulást: legyen ez egy jelkép, ami neked azt mutatja meg, hogy most szembenézel önmagaddal és megfordulsz! És mindennap éld meg a csendet, és a sötétséget az év hátralevő részében! Pár percre legyél sötétben, és tanuld meg hallani a csendet és látni a sötétséget – hasznodra fog válni! Senkit ne késztess arra, hogy hasonlóan cselekedjen, egy lámpást kell neked eloltani: csak a magadét.

Igen, az őseid sólymot reptettek, tüzet raktak. Ez az ő ünnepük – és ez is azért van, hogy figyelmeztesd magad, ez az ünnep a fényről és a szabadságról szól, és te ezt most meg fogod teremteni magadnak. Utolsó régi karácsonyod volt ez, ezt tudnod kell. S ez sem nem szomorú, sem nem félelmetes, mert ha te képes vagy megfordulni, pontosan látod: ez volt az a fordulópont, ami téged önmagad beteljesült lényével végre szembefordított. Minden, ami most történik, csak érted történik, hogy elindulhass a fény felé, kivezetve a világot a leghosszabb éjszaka reményvesztett és alvó állapotából. Boldog napfordulót, édesem, itt vagyunk, legyen ez egy igazi földi-éteri ünnep, amikor valóban együtt ünnepelhetünk, és nemcsak a fán lógva kis gipszfiguraként, vagy a polcon csücsülve kerámiaszárnyakkal, netán egy képeslapba zártan lehetünk veled, hanem valóságosan: a kezedet fogva végig e nagy forduló alatt.