Nincs lehetséges, csak még nem tapasztalt

”A tudomány csak a Tér egy kis szögletének adataira épít. És talán semmi érvénye sincs mindarra az egyéb dologra nézve, amit nem ismerünk s nem is fedezhetünk föl soha, holott sokkal nagyobbak a mi világunknál.”

(Gustave Flaubert: Bouvard és Pécuchet)

*

Február elején elutaztam a maják földjére, bejártam a piramisokat, fürödtem a földöntúli szépségű cenotékban, elvegyültem a laza amerikai hipszter-hippi-detox fiatalok kavalkádjában, táncoltam salsát, ettem torokégető tacosokat, ittam rá citromos kukoricasört, éjfélig sétáltam az álomfogós bazárok közt, sőt, életem legemlékezetesebb találkozását is átélhettem egy nagyon veszélyes, ám gyönyörű lénnyel egy eldugott karibi öbölben, és mikor hazaértem, akkor látom ám, ismét áll a bál: az újabb műsorszám most épp a háborúsdi. S ahogy ezt az egészet egyben átgondoltam, megértettem, ez már megint nem arról szól, mint a többség hiszi. Ez arról szól, hogy kezd konkrétan kettéválni a valóság, pont, mint a Bandersnatchban. Én legalábbis erre jöttem rá a kalandjaim során.

Teljesen egyértelmű, hogy évek óta próbálnak valamit kitakarni a szemünk elől. Valamit, amit ezek nélkül a mesterségesen generált műbalhék nélkül talán azonnal meglátnánk. „Úgy egyáltalán, hajlamosak vagyunk csak azt látni, amire számítunk, vagy amit valószínűnek tartunk. A neten nemrég keringett egy családi ház biztonsági kamerájának a felvétele. Egy idősebb amerikai pár kijön a házból, és egyikük sem veszi észre, hogy ott áll a bejáratnál egy medve. Tök nyugodtan bezárják az ajtót, és kimennek az autóhoz. Miközben mindkettőjüknek a látóterében ott a vad. Egy ennyire abszurd dolgot nem képes befogadni a tudatuk, úgyhogy a medvét kegyesen kitörli az észlelt dolgok közül. Ha egy macska ülne ott, valószínűleg észrevennék. Azt mondják, hogy amikor az Atlanti-óceánon először megjelentek a horizonton az európai tengerjárók hajói, az amerikai őslakosok egyáltalán nem is látták őket, mert ilyesmi egyszerűen képtelenség, ez ugyanis nem felelt meg a tapasztalataiknak. Talán épp most ott áll a Vencel tér közepén egy repülő csészealj, de a tudatunk kizárja. Az utcákon angyalok, rémségek, istenek, időutazók mellett sétálunk el, és még csak rájuk sem pillantunk, mert nem hiszünk bennük.” – írja Pavla Horáková A valószerűtlenség elmélete című jó kis regényében. Amúgy ezt megírta már Gombrich is, és sokan mások. (Mellesleg a medvés videónak utánanéztem, tényleg fenn van a youtube-on. Tanulságos, valóban.) Ez az újabb hiszti tehát számomra azt jelzi, az a molinó, ami eltakarta a szemünk elől a valóságot végleg elszakadt, elfeslett, és ezért kell elé tolni ezeket a csiricsáréra festett paravánokat, amik mind-mind a félelem energiát mozgósítják, tudva tudván azt, a félelem a leghatékonyabb mozgatórugó. Mindaddig, amíg az ember nem tapasztalja meg a saját bőrén, hogy nincs mitől félni. Onnantól ugyanis őrá már nem hat a csodafegyver. Mert megélte, ez az egész világ nem az, aminek látszik.

Mindenki, aki most ukrán zászlócskát rak a közösségi profilképére, aki gyűjtésekbe kezd, felajánlásokat tesz, imanapokat szervez, vagy netán a másik oldalt élteti az ott jelenlévő kreált figurákba vetett gyermeteg hittel, ismét áldozatául esett az illúziógyárnak. Gombnyomásra működik, mint eddig is, egész egyszerűen csak teszi, amit tetetnek vele. Nem elég, hogy bedőlt a maszkabálos mesének, most bedől az ágyúgolyósnak is. És ez nem arról szól, hogy legyünk közömbösek mások sorsa iránt, sem arról, hogy csukjuk be a szemünket, hanem épp arról, nyissuk már végre ki, hogy meglássuk, micsoda furcsa játéktábla műanyagbábui vagyunk – már ha hagyjuk. Sok-sok háború zajlik a világban, zajlott és zajlani is fog, ha így folytatjuk. Milliók éheznek, nélkülöznek, nincs otthonuk, a gyerekeknek nincsenek játékaik, nincs tiszta ivóvizük, legyek isznak a szemükből, egy bádogból tákolt bódé az otthonuk, a porban ülnek az asszonyok naphosszat, és lavórban mossák koszos vízzel a szennyest, nos, értük nem gyűjt és imádkozik a kutya sem, vagy ha igen, azt is kampányszerűen, izoláltan, egomosdatással egybekötve és elvétve. Vannak segítő szervezetek, amik aztán működnek, ahogy működnek, no de kis tanzániai vagy kongói zászlócskát senki nem rak az arcára, a mindennapos szenvedés az ugyanis oké. Csak akkor mozdul a nép, ha dübörög a show biznisz. Legyen az mesterségesen kreált konvoj, háború, politikai csetepaté ezen a düledező színpadon, a közönség felállva tapsol, tényleg, mint amikor beint a tapsmester, a vastaps idővel összeáll, és már nem is tudod, te tapsolsz, vagy téged tapsoltatnak.

Lehet velem nem egyetérteni, a többség ezt teszi, én mégis azt mondom, a világ jobbá tételét nem így kell elvégezni. A világot az egyén jobbá tenni csak az egyéni síkon tudja a maga kis hatókörén belül. Épp ez az, amiről elvonják a figyelmed azzal, hogy az energiáidat egy általad el nem érhető, mindig tőled távollevő, az irányításod alá nem állítható szférába tolják. Örök célom, amióta csak élek, jobbá tenni magam körül a világot. Szépséget, harmóniát, igazságot és egységet vinni mindenbe, amihez csak a kezem hozzáér. De nem hagyom, hogy a hírek mondják meg nekem, hol kél el a valós segítség. A szenvedés minden pillanatban körülvesz, minden sarkon akad valaki, egy szenvedő lény, akin segíthetünk. És a világot, vallom, így tesszük jobbá, ha a házunk táján rendet rakunk, ha a hatókörünkön belül maradunk, és ha már ott minden ragyog, senki nem szenved, nincsenek könnyek, feszültségek és békétlenségek, lehet bátran növelni ezt a kört akár ki a világ széléig. De az nem járja, hogy a nappalimban patkányok zabálják a kiszórt szemetet, ám én a tévé-show stúdiójának a padlóját vakszolom fényesre, hogy verhessem ismét a mellem a tömeggel együtt: én jó ember vagyok, én a tisztaság és a béke híve vagyok.

A többség alapvetően közömbös a világban található pokol iránt mindaddig, amíg nem lesz ő maga is megfenyegetve, illetve nem tud szinte élvezettel sodródni a világszínpad tűzijátékkal kísért eseményeivel fontossága teljes tudatában, mint színes strandlabda a csendes-óceáni viharban. Érthető, mit próbálok itt nektek halkan megsúgni? Pár hétre befogadtam egy éhező, beteg szemű macskát a mexikói utcáról. Mikor elbúcsúztunk, a szeme teljesen egészséges volt, kicsit kigömbölyödött, és végre dorombolt. Nem nagy dolog, csak egy macska. Ha egy idős néni lett volna, vagy egy lesérült bankigazgató, akkor is így cselekedtem volna. De hozzám most ő kopogtatott be a beteg szemével, és miután nem bírom elviselni magam körül a szenvedést, rajta segítettem, mert őt küldte hozzám a végzet. Megmenteni a sorsától nem tudom őt, bár tettem azért is, hogy megtarthassa a kis otthonát, és ha ez aztán mégsem alakul így, akkor is megmutattam neki, a világ igenis tud paradicsomi hely lenni, hogy higgyen benne, bármikor fordulhatnak jóra a dolgok. Ennél többet úgysem adhatunk, de ezt nagyon is: visszaadni egymásnak a hitet abban, hogy a világ tud jó hely is lenni. Ha mindenki csak ezen fáradozna a maga 500 méteres körzetében, ezt már nem is kéne soha többet senki emberfiának megmutatni.

Szerintem nem az a jó ember, aki nagy, látványos tetteket hajt végre, aki teátrálisan „jó”. Én Popper definíciójával értek egyet: jó ember az, aki maga körül semminek nem árt, és enyhíti a szenvedést. És miután mindenkiét nem tudja, nem az alapján válogat, hogy mi a trendi és mi nem, hanem az alapján, hogy bekerült a gyógyító erőterébe az illető dolog, avagy azon kívül áll. A jó ember a valóságán belül marad, ám ott bent mindent arannyá varázsol, rátalál önmagára, s ezzel megmenti a saját világát is a pokoltól. És én ennek a varázshatalomnak a bizonyítékait találtam meg a maja földön tett kalandozásaim során. Rendhagyó úti beszámolóm következik, kicsit mindannyiunk közös sorsára aktualizálva.

Miután a majdnem egynapos utazást követően megérkeztünk a kis apartmanunkba, aludtunk egy jót, s másnap a reggeli után kiautóztunk a kölcsönjárgányunkkal a tengerpartra. És ott, abban a pillanatban megcsapott a szabadság szele, ahogy Thaiföldön a nyugalomé, Goán az elengedésé. S ezt a szabadságot akkor valahogy magamévá tettem úgy, mint ahogy eddig soha ebben az életben nem sikerült. Én azért imádok utazni, mert érzem a sebességet általa. Számomra az utazások azok a bóják, amik jelzik a haladásomat. Pedig sajnos (még) nem vagyok igazán nagy világutazó, inkább egyelőre csak amatőr módon utazgatok, apróbb élményeket gyűjtök. De még így is, soha egyetlen külföldi utamról nem tért vissza az, aki elutazott, olyan vagyok, mint valami rugalmas, képlékeny anyag, ami hagyja, hogy az élet belenyomja a maga egyedi mintáit, és ez az anyag, amit arra érdemesnek tart, azt magában is tartja, megszilárdul körülötte a szövet, és a minta örökre a része lesz ennek a minőségnek, aki vagyok. Nem tudom, más is így van-e ezzel, mindenesetre imádom felfedezni magamban a változást, azt, hogy képes vagyok konkrétan, szinte fizikailag érezhető módon elhagyni magamból hatalmas darabokat, és így engedve előbújni valami olyat, ami valahol mindig is bennem volt, de megélni addig nem tudtam. Utazások, élmények, impressziók, benyomások, apró kalandok nélkül ez sokkal nehezebb lenne. Aztán leállok és ülepítek, feldolgozok, szintetizálok, selejtezek, és elkezdem belakni ezt az új ént a következő olyan élményig, ami a lelkem mélyéig tud hatolni.

De érdekes módon ehhez néha mozognom kell a térben, ami azért fontos felfedezés számomra, mert most már jobban értem, hogy mi a tér és idő szerepe a tapasztalásban, miért ilyen iszonyú fontos, hogy mindkét minőséggel jól tudjunk bánni. Nekem az se működne, hogy nyüzsögjek állandóan, mint a sajtkukac, van pár olyan ismerősöm, aki mint a cápa mozog meg nem állva, hogy életben maradjon. Az egyik közülük idegenvezető, beszél vagy öt nyelvet, és non stop mozgásban van: éttermek, múzeumok, partik, utazások, városnézés, síelés, borkóstoló, divatbemutató, ejtőernyőzés, és a többi. Úgy hatolnak rajta át az élmények, mint papírgalacsin gyerekkorunkban a fúvócsövön. Ezerszer többet tapasztal nálam a lét színpadán, de én mégsem választom az ő útját, mert célom nem beleveszni a világba, hanem épphogy felfedezni magamban azt, s a két dolog nem ugyanaz. Aztán ismerek másféle embereket is, egyik barátnőm, aki nálam pár évvel fiatalabb csak, mai napig abban a házban él, ahová született, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor hagyta el az országot, a munkahelye, a baráti társasága és az otthona közti Bermuda-háromszögben éli az életét. Neki így jó egy életen át a komfortzónán belül (míg a másik lánynak, az idegenvezetőnek meg állandóan azon kívül), de az ő útját sem választanám, mondom, impressziók nélkül nehezebben tudnám kikristályosítani magam. Nálam az arany középút a nyerő, azt hiszem, az élet minden területén zavar, ha valami túl sok, vagy épp túl kevés.

Nos tehát, miután teleszívtam magam ezzel a különösen cool, fiatalos szabadságérzéssel, ami valahogy ezt a térséget a szememben jellemezte, még aznap nekiindultam felfedezni a környéket. És most csak azokat az élményeket fogom veletek megosztani, amelyek valami kollektív, önmagán túli felismeréssel is szolgáltak, a többi szerintem csak nekem érdekes és fontos.

Utolsó napunk délutánján a lányommal sétáltunk a tengerparton, lábunkat minden lépésnél jó mélyen belefúrva a hófehér homokba, és búcsút vettünk a parti bároktól, a vidám kristályékszer árusoktól, a sok furcsa hippi fazontól, a mangóárusoktól, akik valami különösen dallamos „mangomangomangomango” kántálással adtak hírt magukról, és hát örök szerelmemtől az óceántól. Olyan volt ez az utolsó séta, mint minden búcsú: kicsit nehéz szívvel lépdeltünk a tengeri füvek kis kupacai közt, miközben azt mondtam Kingának: nem furcsa, hogy ez a pillanat nemsokára már csak emlék marad? S ekkor mindketten megálltunk, s elnéztünk a távolba, valahova Kuba partjai felé. Mindennel így van, felelte a lányom, mire én elgondolkodtam, oké, de biztos ez a normális? Mi ebben élünk, hogy átrobogunk az életen, és semmit nem tudunk megélni belőle, csak és kizárólag az emlékeinket, de valóban ez lenne az élet? Értitek, miért olyan furcsa ez? Amikor csak éled a mindennapi életed, fel sem tűnik, hogy milyen különös lét ám a miénk itt, ezen a síkon, ám amikor egy kicsúcsosodó élmény végén vagy, megérted, elmúlik, ez is elmúlik az idővel, semmit nem tudunk magunknak megtartani. Sokan azt mondják erre, no de hisz ez maga az élet, ám én mást mondok: ez épphogy nem az. Ez, amit mi most életnek gondolunk ezen a lineáris síkon olyasmi, mintha egy gyönyörű képet te sosem tudnál egyben megnézni, hanem elemről-elemre tudnád csak az időben végigpásztázni, és amikor a kép utolsó motívumához érsz, a fejedben összeáll egy absztrakció az egészről. Aztán vagy olyan a kép, vagy nem.

A lineáris idő egy aprócska, szakadt lyuk egy hatalmas, fehér vásznon, amit a végtelen létfreskóra terítünk, és ahogy húzgáljuk a vásznat, ezt a kilyukadt fátylat, úgy bukkan fel egy-egy félcentis képelem. Fogalmunk sincs, jó sorrendben nézzük-e a freskót, nem történik-e meg, hogy valamit másodjára vizsgálunk meg, csak egy kicsit más módon ráhúzva a lyukat, sőt még azt sem tudhatjuk biztosan, nem fejjel lefelé nézzük-e a hatalmas festményt. Olyan közel vagyunk a vászonhoz, ami szinte az arcunkra feszül, hogy a széleit nem észleljük, aki netán mégis képes erre, általában a bolondok házában köt ki. De mi büszkék vagyunk erre a tudatlansággal átitatott procedúrára, és azt mondjuk, élj a mának! Éld meg a teljességet! Miközben, még egyszer mondom, mi innen nem látjuk egyben a képet soha. Egyben látni a képet azt jelenti, hogy nem kell az élményeimet elhagynom, ahogy a google mapon sem kell elhagyni ahhoz Párizst, hogy lássam Rómát, csak állítani kell a térkép felbontásán.

Ott, ezen a varázslatos karibi parton ezt értettem meg, hogy amit most megélek, így nem az igazi. Az nem az igazi, hogy emlékké válik ez a pillanat, és elveszti a valóságosságát, mert én ma nem tudok belecsobbanni a türkizkék vízbe, ahogy még két napja tettem. Sajnos nem tudom ezt nektek jobban elmagyarázni, de aki kicsit is rá tud érezni, mit akarok ezzel megmutatni, majd talán eltöpreng ezen, és ha titeket is ér valami nagyon klassz pillanat, gondoljatok arra, hamarosan elmúlik mint objektív valóság, és csak benned él tovább, mert a lineáris idő konkrétan kinyírja a valóságot az életünkből, és szubjektív emlékké silányítja. Nem helyes az a szemléletmód, hogy a korlátainkat kifényezzük, kidíszítgetjük, kirakjuk rá az „ez az élet” zászlócskát, és örömtáncot járunk előtte. Ez is egy tapasztalás, ezt is meg kell élni, na de hogy ez lenne, maga az Élet, azt azért erősen kétlem, ez inkább annak csak egy lekerített szeglete, ami épp attól ilyen, amilyen: mert korlátos. Minden ma ezt mutatja meg nekünk: a korlátainkat. A tudásunk korlátait, a helyhiányt, annak a hiányát, hogy soha semmiből nincs elég, a teljesség, a béke hiányát a lelkekben, és a többi, és a többi.

A valódi hiány nem azt jelenti, hogy én most nem fekszem a tulumi strand homokjában, hanem valami olyasmit, mintha a testem lenyomata örökre ott maradna a homokba süppedve, jelezvén: ő márpedig igenis nincs itt. Ez most csak egy hülye példa mindarra, amiről ott a strandon eltöprengtem, és csak azt hivatott szemléltetni, hogy az a hiány, amit mi itt nap mint nap megélünk, nem arról szól, hogy valami egyszerűen csak passzíven nincs jelen a világunkban, hanem épp arról, hogy maga ez a hiány lesz aztán az az aktív többlet, az a valóság, amit mi „vanásként” megélünk. Én szentül hiszem azt, hogy van egy olyan világ, egy olyan magasabb rendű valóság, ahol én akár ebben a pillanatban is meg tudnék állni a hatalmas maja piramis aljában, rácsodálkozva monumentális szépségére, és ahol nem már csak az emlékeimben tudom ezt a pillanatot felidézni. Nem arról van szó, hogy szeretnék hinni ebben, hanem a zsigereimben érzem, tudom, hogy ez a normális, és nem az, amit most sokan annak tartanak. A kockát ott egyben tudom észlelni kockaként és nem csak úgy, ha körbejárom, vagy megforgatom, a többi elemét aztán már csak a fejemben képzetként megtartva.

Tehát az első kis élményfoszlányom tanulsága az, hogy mi csak a valóság egy szegletét észleljük, ráadásul töredékesen, összevissza sorrendben, rossz képzetekkel fűszerezve, néha teljesen félreértve, egy egészet absztrahálva a végén belőle. Utolsó napod utolsó órájában nem marad az egész életedből más, csak egy különösen összemosódott emlékgolyó. Megtörtént mindez valójában? Nem lesz akkor erre már semmi, de semmi objektív bizonyítékod, hidd el. Gondolkodtál már azon, mi ez a dokumentálási kényszer a mai világunkban? Ez a mindent írjunk le, vegyünk fel, fotózzunk le mánia? Megsúgom: ennek a mulandóságnak a kicselezésére irányuló törekvés. Csakhogy nem működik, mert a kép csak mint kép valóság, mindaz, ami azon szerepel, továbbra sincs már sehol. No, ezt a fajta létmeghatározást szeretnénk mi azzal kitágítani, hogy azt mondjuk: a teljes és ezáltal végtelen kép egyidejűleg létezik. Minden, ami lehetséges, már megvalósult. És a te tudatszinted határozza meg azt, hogyan tudod mindezt megtapasztalni, mert ez nem a kép sajátja, hanem a tiéd.

No és innen átkanyarodnék az én fájó randevúmhoz, ami egy kis eldugott karibi öbölben ért engem utol a nyaralásom negyedik napján, tehát a legelején. A kis snorkeles maszkomban meneteltem befelé a tengerbe, mögöttem Csenge lányom, a lábam alatt, puha, barna tengeri fű. Ebben a titkos kis öbölben az amúgy nagyon hullámos tenger csendes volt, a parton magán apartmanok nyújtózkodtak álmosan a déli napban. Elrugaszkodtam a talajtól, és elkezdtem úszni, igen ám, de a maszkom alá bement a víz. Leraktam gyorsan a lábam, hogy megigazítsam a maszkot, s ekkor azt éreztem, valami elkapja a bokám, és abban a pillanatban olyan fájdalom hasított bele az egész lábamba, amilyenről nem is tudtam, hogy létezik. Combtőig abban a másodpercben lebénult a teljes jobb lábam, miközben égett az egész, olyan volt, mintha valaki a víz alatt szétlőtt volna, miközben áramot vezet a combomba, és savval locsolja a lábszárcsontomat. Nem bírtam megmozdulni sem, annyi lélekjelenlétem volt még, hogy az épp elúszni szándékozó maszkot elkapjam. Jaj! – kiáltottam, de többre nem futotta. A lányom berohant értem, és zokogva kisegített a partra, szerettem volna megvigasztalni, hogy nincs semmi baj, ne sírjon, de sajnos akkor már nem voltam erre képes. Annyit tudtam kinyögni a partra leroskadva, hogy valami megharapott, de addigra a fájdalom győzött, levegőt alig kaptam ettől a borzasztó érzéstől a lábamban. A gyerekek elszaladtak segítségért, engem meg kihúztak egy pálmafa alá. Valami embertelenül kicsavart pózban lerogytam, félig oldalt, félig hason, és aztán így is maradtam majd 3 órán át, addig ugyanis mozdulni sem bírtam.

No és amiért mindezt elmesélem, a következő: miközben éreztem, hogy valami nagyon erős támadás ért a vízben, ami nem épp egy szúnyogcsípés, és ez igen komoly dolog is lehet, hiszen mégis csak az ismeretlen és hatalmas Atlanti-óceán partján vagyok, közben végig tudtam, minden tök oké. De annyira tudtam, hogy emiatt kettéváltam, az alélt, sokkot kapott lényemet körülvette érezhetően egy megfigyelői én, aki ki is mondta magában hangosan, számomra jól hallhatóan, minden oké. Döbbenetes élmény volt ez a sztereóhatás, ilyet csak apám halálakor éltem ennyire tisztán meg, konkrétan megéreztem azt, aki én valóban vagyok azzal szemben, aki a parton fekszik egy hatalmas csigaházat szorongatva, a fájdalomtól megnémulva, lebénulva. Ez az én ugyanaz az én, aki vérző lábbal ott hevert, csak más a nézőpontja. Kizárólag ez a másik nézőpont különbözteti meg a vérzőlábútól, ezt most megtapasztaltam jobban, mint valaha.

Na, nagy nehezen megérkezett egy nő, aki pont úgy nézett ki, mint Bugs a Mátrix 4-ben, még ugyanolyan kék napszemüvege is volt, és egy aranyfogú, kedves, mosolygós, sötét bőrű férfi, megvizsgálták a lábam, majd kategorikusan közölték, ez bizony stingray támadás volt, azaz tüskés- vagy mérges rája magyarul. Ahogy leléptem a vízben, feltehetően véletlenül ráléptem erre a csodás, hatalmas állatra, aki békésen hevert a tengeri fűben, és aki nemtetszését fejezte ki egy farok csapással a bokám felé azzal kapcsolatban, hogy felségterületére tévedtem. Igaza volt, én is ezt teszem, ha valaki engedély nélkül belép oda, ahová nem hívtam.

Akkor azonban még fogalmam sem volt, hogy milyen állat is ez a stingray, milyen a mérge és mit okoz, ezért amennyire képes voltam beszélni, megkérdeztem Bugsot, hogy veszélyes-e a dolog, mire az aranyfogúval hatalmas együtt érző bólogatások közepette yes-eztek nagyokat. Igen, ez elég veszélyes, mondták. Hirtelen elsötétült előttem minden, meghalok, gondoltam, na, ma van a halálom napja. Vagy ha nem is, a lábamnak annyi, amputálni kell, vagy örökre lebénult. Ám ekkor megint körbevett egy ilyen hideg, közömbös, kicsit távolságtartó aura, és jelezte, nyugi kisanyám, alapvetően okés vagy. Ám a helyzet nem így festett. Miután az aranyfogú ecetet öntött a sebbe, a lábam kigyulladt, égni kezdett, villámok cikáztak minden idegszálamban, belül egy hadsereg marcangolta az izmokat, csontot, inakat, és hallottam még, hogy mentőt hívnak, illetve ahogy Bugs közli a családommal, nem fogok tudni jó pár napig járni, az tuti. „Ma este már sétálsz a városban” – hallottam meg zsongó fejemben ekkor egy kategorikus, kicsit hűvös hangot. A lábam nem mozgott, hanem csak egy égő, maró fájdalomtömb volt. „Ma este már sétálsz a városban” – ismételte el a hang megint, akár egy gép. Istenem segítsetek, gondoltam ekkor magamban, basszus, eljöttünk ide a két gyerekkel, és most feküdjek egy mexikói kórházban? Nem, az lehetetlen.

Na, közben kiérkezett a mentő, lefertőtlenítették a sebet, majd miután külföldi vagyok, megkérdezték, bevigyenek-e a kórházba. Nem, mondtam határozottan, ne vigyenek. Mert akkor már tudtam, a hangnak lesz igaza. Elláttak pár praktikus tanáccsal, aztán elmentek, még egy injekciót sem adtak, azt csak a kórházban kaphatok, mondták. Elment Bugs is, és az aranyfogú is. S ekkor megjelent egy San Franciscó-i ipse, mint akit a rendezők engednek végszóra a színpadra, akinek a parton volt nyaralója, és felajánlott fájdalomcsillapítót, meg valami helyi kenderes drogot, amit nyilván nem kértem. Ő mentette meg az életem, mert ahogy bevettem a fájdalomcsillapító tablettát, kis idő múlva végre el tudtam hanyatt terülni a homokban, és elkezdhettem a magam  egyénileg kidolgozott, de hihetetlenül működő gyógyító technikájával kezelésbe venni a lábam. Tizenegy óra után nem sokkal szúrt meg a rája, háromkor a saját lábamon kibicegtem az autóhoz, és a hangnak igaza volt: este nemhogy sétáltam a városban, de egy igazi salsa partira is el tudtam menni. Nyilván a lábam még nem az igazi, ma megyek röntgenre, megnézni, mennyi maradt bennem szegény rájából, ki kell-e operálni tüskedarabokat. A bokám érzéketlen és mindeközben szanaszét a lábamban áramütésszerűen zsibbadnak foltok, szúr néha a seb, tele vannak még érezhetően valami zselés cuccal körülötte a szövetek, estére csúnyán bedagad, de már finoman jógázni is tudok vele. Remélem, nem marad vissza idővel semmi a kalandból, de ha igen, emléknek nem is lesz rossz.

Ám nem ez a lényeg, a lényeg az, hogy megtapasztaltam ebben a kemény három órában valami olyasmit, amit e nélkül sosem tudtam volna. És mindezt ezért meséltem el nektek, mert ez valóban nem volt mindennapi élmény. A fájdalom és a vele járó félelem egyfelől betolt magába, másfelől totálisan kirántott abból a valóságból, amiben voltam. Egyszerre két irányba mozdultam, miközben fájt és féltem, aközben kristálytisztán képes voltam átlátni a helyzetet, múltat, jelent, jövőt egy időben. Meggyőződésem, hogy ez az élmény hasonlatos volt ahhoz, mint amikor az orvos helyreránt egy kificamodott ízületet, ez a kaland egész egyszerűen helyrerántotta a kificamodott lényem. Kirántott valahonnan, és hagyta, hogy az magától visszataláljon oda, ahol a helye van. Ez egy váltó volt, egy éteri beavatkozás, ami ilyen különös történetben manifesztálódott számomra a mostani valóságomban, ebben szinte biztos vagyok.

Biztos hallottatok már a Mandela-effektusról, ha nem, olvassatok utána. Egyet kell értenem azokkal, akik azt állítják ennek kapcsán, párhuzamos valóságrétegek fekszenek egymáson. Simán el tudom képzelni, hogy ezzel a konkrétan szüléshez hasonlatos élménnyel én észrevétlenül valóságot váltottam. Semmi nem változott meg körülöttem, vagy ha igen, nem észrevehető módon. Sokáig nyilván minden marad a régiben. Mint amikor átúsztatsz két jelenetet egymáson, de nem úgy, hogy egyiket követi a másik, hanem rámosol egy alternatív folytatást az adott pillanatra, tehát a fickó ugyanúgy megy tovább az úton, de most nem a szakadékhoz, hanem a kilátóhoz ér. Látja a szakadékot, csak az ő útja innentől nem arra fut tovább, ám ő azt nem éli meg, letért az útról és áttért egy másikra, mert az út váltott át alatta, és nem ő váltott utat.

Számos ehhez hasonló élményben volt részem, amikor konkrétan éreztem, ami történik a fizikai síkon, épp a másodlagos jelentés, ahogy a rája is csak egy értelmezés, de ami valójában történt, az ennél sokkal mélyebb, és nem e dimenzióból eredő dolog. Sokszor mondtam már, hogy a legmélyebb spirituális tapasztalások, élmények, változások nagyon hétköznapi történésekbe vannak ágyazva, ahogy az álmaidat is a saját szavaiddal meséled el, és nem valami idegen, misztikus nyelven. Számomra épp ez az igazi spirituális élmény ismérve, hogy beleolvad a valóságod logikájába, konkrét, érthető jelentést kap a fizikai síkon, miközben pontosan tudod, ez a jelentés a szimbólum, a rája marás csak allegória, s amit hordoz, az a valódi történés. Végtelen hálával tartozom ezért a kalandért, és remélem, élni tudok majd a helyrerántott lényemmel abban a valóságban, amibe ezzel a rántással végre belekerült. Majd meglátjuk, mennyire válik ez el mindattól, amit eddig valóságnak tartottam. Kívánom, hogy közületek is egyre többen tudjanak átcsúszni észrevétlenül oda, ahol minden máshogy folytatódik, mint amit a főút eddig sugallt. Ettől még az egy darabig látható marad. Aztán még pár ilyen váltó, és már a látvány is lassan elfoszlik a semmibe.

Engedjük el a csodás ráját, és jöjjön most egy másik felismerés. Nagyon kedvelem Erich von Dänikent, tetszik a világnézete, a nyitottsága, az, hogy szembe mer menni a hivatalos narratívával, és teszi mindezt kedvesen, derűsen, olyan apukásan. Sok mindenben nem értek vele egyet, de alapvető kiindulópontját osztom: amit az emberiség a dolgokról tudni vél, sokszor köszönőviszonyban sincs a valósággal. Mielőtt útra keltem, beleástam magam Däniken maja elméleteibe, és alig vártam, hogy élőben is láthassam a kőbevésett headset-es, laptopos maja figurákat, valamint megnézhessem élőben a voladorok táncát, hogy megalkothassam a magam elméletét. Ami rom csak elérhető közelségben volt, azt mind megnéztük, és közben kialakult bennem egy gondolat, ami nem annyira a paleoasztronautika felé tolódott, hanem valami olyasmi irányba, ami talán a jövő eseményeit is megmagyarázhatja.

Ahogy elnéztem ugyanis a köbe vésett figurákat, ezeket a monumentális épületeket, a különös volador táncot, úgy véltem, a cargo kultúra jelenléte nyilvánvaló, tehát abban biztos voltam én is, hogy egy misztifikált, félreértett technológia ábrázolásával van dolgunk, illetve egy igen jól fejlett technika emlékeivel, de én ezt nem tudtam semmiféle földönkívüli civilizáció számlájára írni, mert a leletek egyértelműen a mi, vagy a mi közelmúltunk technológiáját ábrázolták. A táncosok valami helikopterből leereszkedést mutatnak be, a furulyaszó és a dob együtt simán lehet géphang utánzás, a fickókon a kövek ábrázolása szerint olyasféle headset volt, amit én használtam tíz éve, és amit a kezükben tartanak, az is inkább valami olyan hordozható kütyüről ad tanúbizonyságot, ami apám legelső, még telefonkagylós mobiljára emlékeztet. Gépfegyver van a kezükben, mai, sneakers-szerűséget hordanak a lábukon, és nyilvánvalóan valami gokartféleségben ülnek, valamint menő hátizsákjuk van.

No és ahogy bandukoltunk el a Chichén Itzá csodás parkjától az árusok közt vissza a kocsinkig, azon morfondíroztunk, hogy feltehetően az történt, hogy valami különös téridő anomália következtében egy kilencvenes évekbeli vagy a kétezres évek eleji kis csoport áthajlott a korai, több ezer évvel ezelőtti valóságba, ott ragadt, és ekkor a két kultúra találkozott. Jót nevetgéltünk, miközben elképzeltük a szitut, ahogy a geek srác kezében a joystickkel találkozik a maja harcossal, és megmutatja neki a nintendóját, de viccet félre téve, nekem szent meggyőződésem, hogy amit ezek közt a romok közt láttunk, az maga a téridő görbület. Ez kicsit olyan, mint egy időutazásos sci-fiben az időugrás: van egy számsor 1-től 100-ig. Majd fogom, meghajtom a papírt, és a 98-as számot odahajtom a 2-es mellé, majd írom tovább a lap így felkerülő hátoldalára, ami most a 98 után áll, hogy 3, 4, 5, 6 – egészen 100-ig. Két 98 lesz a számsorban, azaz lesz egy törés a lineáris folyamatban. Néha talán előfordult ilyen, a lineáris logika megrogyott, a kauzális narratíva felbomlott egy ponton, és akkor tűntek elő ilyen dicső civilizációk, a mai napig megmagyarázhatatlan jelenségekkel, objektumokkal, tudással. Szimatom azt súgja, most is valami hasonló küszöbén állunk, hajlik a tér, kunkorodik az idő, és lehet, nemsokára mi bámulunk tátott szájjal jövőbeli én-másainkra úgy, ahogy a maják bámultak ránk a Windows XP-inkkel és a szivacsos headsetünkkel. Ez persze csak egy elmélet, és lehet, nem találtam el az évtizedet, de valahogy azt érzem: langyosodik, meleg, meleg, forró, tűz – amerre gondolatban e téren haladok, s ha hozzávesszük a rája kalandom valóságsík váltó gondolatát, és a homokos tengerpartos valóság relativitásának dilemmáját, egészen érdekes elmélet kerekedhet ki mindebből a jövőnkre nézve.

Az utunk legnagyobb gyönyörűségei a cenoték voltak. Ezek varázslatos, hatalmas, beszakadt lyukak a föld alatt, amikben kristálytiszta víz van, tele halakkal, falukon cseppkövekkel. Írjátok be a képkeresőbe Yucatan cenote, és a képek elmesélik, mi is ez. Egy csoda. No és egy ilyen, barlangos cenotéban elhatároztam, körbeúszom az egészet. Felvettem az elnyűhetetlen búvármaszkomat, és nekiindultam. Igen ám, de ebben a vízben valamiért a maszk állandóan bepárásodott. Mellettem cseppköves sziklák, alattam úgyszintén, és én ezek között akartam végigúszni. Csakhogy úgy, hogy nem látok, ez elég nehéznek tűnt. A rája kaland után már jóval óvatosabb voltam, nem akartam szétverni magam a köveken, így aztán pár tempó után megálltam, maszkot lemostam, és úsztam tovább a barlangszerű mederben. És miközben ezt a műveletet vagy ötvenszer elvégeztem, mire megtettem a kiszabott körömet, végiggondoltam, basszus, de hisz így élünk! Nem látunk igazából semmit. Tapogatózunk, sötét is van, és a szemünket is valami párás homály fedi. Néha-néha kikandikálnak köztünk páran, hogy körbekémleljenek, ahogy én is tettem, betájolják magukat, és párátlanítják a szemüvegüket, de még ők sem mondhatják azt: látok.

Egy másik, már nem barlangi, hanem felszíni cenotéban, aminek az alján azonban nagyon komoly barlangrendszer van, mélytengeri búvárok jöttek épp akkor a felszínre, amikor mi kint szárítkoztunk a parton. Teljesen ledöbbentett minket a felszerelésük. Mindegyik hátán két hatalmas palack, a hasukon is volt egy kisebb, amolyan vészhelyzeti palack. Fejükön bukósisak nagy, erős fejlámpával, meg valami szerkezetekkel, kezükben nagy, víz alatti robogó, övükön kések, kötelek, karjukon ezer műszer, súlyok, karabinerek, kis kalapácsok, kampók. Mikor levették a ruhát, az alatt egy csontszáraz kezeslábas volt. Mindaz, ami rajtuk volt, lehetett vagy 20-30 kiló, ha nem több, a cucc árát már meg sem próbáltuk felmérni. Ismét elgondolkodtam, igen, így megy ez. Sokszor jött Adamus ezzel a búvárruhás példával, hogy milyen védőfelszerelés kell annak ehhez a közeghez, akinek nem ez a megszokott. És milyen esetlenek voltak a parton a cuccaikban, a csapzott hajukkal, arcukba vájatot ásó maszknyomaikkal! Pedig nagyon menő volt az egész társaság, de a víz nélkül ez a sok hóbelevanc olyan hiábavalónak tűnt, miközben ezek által láthattak ők sok olyan csodát, amit a felszínen úszkálók nem.

Több síkja van a létnek, ahogy ezeknek a csodás cenotéknak is: egy felszíni, egy felszín alatti és egy mély, víz alatti. Mást lát az, aki csak kiül a partjára egy sörrel, mást, aki beleugrik a nagyon mély vízbe és úszkál benne, és mást, aki alámerül. Érdekes módon általában azok a leghangosabbak, akik a parton ülnek, és a legkevesebbet látják a jelenségekből. És azok szavát nem is hallod, akik lent, a barlangokat kutatják. Számomra a cenoték filozófia tanulsága, hogy nem szabad hagynunk elkápráztatni magunkat a tudni vélés csalóka fénysugaraival ebben a lyukban, sokkal jobban járunk, ha azt mondjuk, minél többet akarok tudni, annál mélyebbre kell merészkednem, annál veszélyesebb vizekre úsznom, annál nehezebb, profibb felszerelésre van szükségem, hatalmas tapasztalatra és tudásra, ám valami furcsa paradoxon folytán minél sötétebb van, én idővel annál többet fogok látni. Bepárásodott maszkkal a vízfelszínen úszkálva a sziklák között csak összeverjük magunkat. Aki meg be sem merészkedik a vízbe, az ilyen alapon ülhetne akár a városi teraszán is, hiába hiszi azt, látja, hol van, ezt csak a búvár tudja, nincs így: az a búvár, aki látta azt a mélyben, aminek a parton napozgató, vígan söröző társaság a létezését még csak nem is sejti.

S összekötve mindezt a többi kaland tanulságával azt mondhatjuk: ez a földi lét egyáltalán nem olyan objektív, stabil, önmagában megálló, mint hisszük róla. Nem egy fix épület, amiben mi bolyongunk, inkább valami furcsa tudati kivetülések összessége, amit együtt hozunk magunknak létre azáltal, hogy húzgáljuk a lyukat a létfreskó előtt a magunk módján. Az asztal keménységét a mi, erről alkotott kollektív képzeteink hozzák létre, az nem önmagában kemény: s ugyanez igaz az idő múlására és a körülöttünk zajló eseményekre is. Ezek nincsenek önmagukban sehol, ezt kell megérteni, csak az észlelők képzeteiben, akik nem észlelnek mást, mint önmagukat, ergo maga az objektívnek tűnő észlelet nem egyéb, mint az észlelők önreflexióinak, megéléseinek az összessége. A világfreskó az azt alkotók éntudatának az egysége, ha fogalmazhatok ilyen nagyon ócskán. Ám épp ezért lehet ez másmilyen, lehet ez sokkal szebb, szabadabb és könnyebb. Meg tudjuk őrizni a valóságunkat egyben, nem kell egy lyukon át vizsgálnunk azt a múló pillanatban. Képesek vagyunk valóságot váltani anélkül, hogy ugrálnunk kéne a tér és idő rétegei közt, üres halálkockákat vetítve a különböző jelenetek közé. Feloldható a múlt és jövő különállása egy magasabb síkú, nem lineáris téridőben, és áthatolható a lét mélysége, csak megfelelő tudás és úgymond profi „felszerelés” kell hozzá. De a lényeg, hogy semmi sem az, aminek számunkra most látszik, ebben szinte teljesen biztos vagyok.

Jó volt kicsit ezek között az emberek között lenni, irtó klassz volt, hogy sehol sem volt semmiféle agressziónak még nyoma sem. Épp tőlünk 200 méterre lőttek le két embert egyik este, két drogmaffia esett egymásnak, de ettől még ez a derűs, békés, egymást elfogadó s kedvesen az utakon kikerülő, vígan robogózó, bicikliző, kicsit hippi társaság nem tört le. Ez az ő dolguk, az ő belügyük, mi ebbe sem beleszólni, sem azt, ahogy ők élnek megakadályozni nem tudjuk. Mi csak tartjuk magunkat a saját eszményeinkhez, és egymás között ezt nem csináljuk. Mi elférünk együtt a strandon, akár tízen is egy kis pálma alatt, vidáman állunk a sorban a nevezetességek bejáratánál, nem tülekedünk és nem lökdösődünk, nem nézünk rosszallóan arra, aki az utcán netán énekel, turbánban sétál, vagy olyan ruhában, amire sokan azt hinnék a boltban, gyerekek által szőtt, százéves falvédő. Ha akarom, béke van körülöttem, ha akarom, harc. Ez csak és kizárólag azon múlik, merre nézek, mire vagyok vevő, mi alkotja a valóságom fő dramaturgiai szálát, amit én szövök magamnak, a magam egyedi mintájával gazdagítva ezt a szőttest. Te bennem élsz, én benned, nem tudunk egymás mellett objektíven megjelenni. Ezen muszáj lesz mindenkinek egy nap elmerengeni, különben végleg felfaljuk egymást – és ezzel kinyírjuk végső soron önmagunkat.

A maják a mindennapos üdvözlésükben ki is fejezték az egységnek ezt a fogalmát, ugyanis amikor találkoztak, úgy köszöntötték egymást: „In lak’ech”, ami azt jelenti, én egy másik te vagyok, s amire azt felelte a köszöntött: „hala ken”, vagyis te vagy a másik énem. Szívemből kívánom, hogy a jövőnk csakis erről szóljon, erről a hala ken-ről, és ne másról.

(LD)