Nincs pardon

Nincs pardon

– Beára emlékezve –

Ma hallottam a hírt. Épp a kávémat ittam
álmosan bambulva, mikor jött egy üzenet,
hogy már nem vagy. Számhoz kaptam kezemet,
mint mikor az ember rossz lakásba lép be
és azt hiszi, hazatért, de nincs is ott a széke,
s a megszokott kabát se lóg az akasztón,
majd visszahőköl, mondván, jesszusom, oppardon!
Így torpantam meg én is az idegen valóság előtt,
nem volt ott semmi, csak a múlt, mi összesűrűsödött
egy nehéz urnává, az a sok mozaikos emlék,
a pillanatokból összegyúrt kézműves termék:
a fordított lámpaernyő, vagy a harcsapaprikás,
amiben csak halfej volt, az is anorexiás,
aztán majd’ kihánytad az ócska vásári körhintán,
ahova röhögve felraktunk téged sápadtan, borkábán.

Annyira tudni akartuk mi lesz, amikor most van,
hogy látnokok tapogatózásán nevettünk kínunkban,
de hittük, van körhinta, amiben nem fogunk csalódni,
mint ebben a látszatban, amiről úgy tudtuk, valódi.
Egy nap, nemsokára én is utánad jövök,
mert a szép szőttes mit naphurkonként szövök
(ahogy nyakláncot alkotnak a kicsinyke aranykörök)
a jövőm. S e láthatatlan, képlékeny plazmafal
itt-ott párat belőlünk mindennap – hamm! – befal.
Kifutott a film, s látod? – csak a kép, mi megszakadt!
Mit ábrázolt, aki te voltál, éppen hogy ép maradt.
Csak üldögélj még csendben egy kicsit a nézőteremben,
hogy jól megértsd magad e mostani főszerepedben.
Sötétedik kint, szürkén potyognak az esőcseppek a tiszafára,
bent mosolyog a mécses. Mi akartunk felülni erre a körhintára.

(LD)