No fear

Szeretnék még egy utolsó kis segítséget nyújtani mindazoknak, akiket netán bármilyen módon félelemmel töltene el ez a mostani, egyre irracionálisabbnak tűnő helyzet – vagy így, vagy úgy. Ez is egy régi szöveg, de higgyétek el, ezek mindig akkor válnak aktuálissá, amikor az ember találkozik velük. Persze, berakhatnék ide még rengeteg másik írást is, de szerintem tőlem ennyi segítség bőven elég, tán már sok is: remélem az én olvasóim leginkább arra használják mindezt, hogy azokat tudják hatékonyan megnyugtatni, akik valóban veszélyesnek élnek meg most valamit. Van veszély, de nem az, amitől most a többség fél, illetve majd csak később fogjuk meglátni, valójában mit fedett el ez a rémesen abszurd, szürreális mintájú spanyolfal, amit ilyen kicsit csálé módon elénk toltak, hogy eltakarják vele a kilátást. De már így is nagyon sok mindent megláthatott az, aki oda néz, ahová ilyenkor érdemes. Mindenesetre az nagyon érdekes, hogy az emberek egy része kifejezetten hálás azért, amiért a szabadságában korlátozzák, mint a kisgyerek, akinél nyilván könnyedén el lehet érni, hogy zokogva követelje, zárjam be a szobájába a Plüssevő Szörny elől, ha én ezt akarom. És még számos nagyon fontos tanulsága van az ügynek, a későbbi hatásairól nem is beszélve. Nos, akkor fogadjátok szeretettel ezt a beszélgetést, ami a Párbeszédek könyvből való, és szerintem gyönyörűen megmutatja ennek az egész folyamatnak a természetrajzát – már ami a félelemmel kapcsolatos dolgokat érinti. Gondolkodtam, hogy ezt, vagy a mostani cirkuszhoz csodásan kapcsolódó írások közül netán egy másikat tegyek be, ami talán még jobban passzol a szituációhoz, manipulációról, irányításról, kiszolgáltatottságról, mégis e mellett döntöttem, legfőképp azért, mert ez viszonylag könnyű és érthető szöveg, és az első rétege ennek a történetnek mindenképpen a félelemhez kapcsolódik. Persze ez is hosszú és figyelni kell rá, de megéri végigolvasni, mert valóban segít megérteni a félelem természetrajzát és ezáltal feloldani azt. És akkor részemről lezártam a témát, aki régóta olvas, úgyis tudja, mindent elmondtunk, én is, és Adamus is ezekről a dolgokról, amit csak el lehetett, most inkább visszaterelem a figyelmemet a számomra sokkal izgalmasabb új feladataimra, és nektek is valami hasonlót javaslok a közeljövőre. Take it easy!

***

Beszélgessünk a félelmekről
2010-03-19

– A mai alkalommal a félelmekről szeretnék veled beszélgetni, arról, hogy mi a félelem és mit lehet kezdeni vele az életed során.
– Nagyszerű téma, állok elébe.
– Jó, akkor el is kezdhetjük, ez egy olyan beszélgetés lesz, aminek során moziba viszlek, megnézünk közösen egy rémes horrorfilmet, hogy aztán a végén egy jót tudjunk nevetni rajta, és ne kelljen már több ilyet megnézned ahhoz, hogy megtanuld, félelem nem létezik.
– Félelem nem létezik? Erre kíváncsi vagyok.
– Akkor induljunk is el a mozi felé, és arra adj nekem választ, hogy amikor azt érzed, valamitől félsz, akkor azt pontosan mi váltja ki belőled?
– Mi váltja ki belőlem a félelmet? A félelem tárgya, mi más?
– No de mit jelent az, hogy a „félelmed tárgya”, gondolkodtál már valaha is ezen? Mit jelent az, hogy valamitől félni, mi ez a „valami”?
– Ez a valami az egy olyan dolog, amiről azt gondolom, veszélyeztet engem.
– Nos, akkor ez lesz a mi kiindulópontunk, és innen elindulva jutunk majd el a közös nevetésig, rendben? Azt mondod, valamitől félni annyit jelent, mint tudomást venni egy olyan dologról, amiről azt gondolod, veszélyeztet téged, így van?
– Valami ilyesmi, bár ezt ebben a formában még sosem fogalmaztam meg.
– Jó, most azt nézzük meg, ha te tudomást veszel valamiről, ami téged veszélyeztet, akkor miért kezdesz félni tőle?
– Tessék? A kérdésben ott a válasz: mert veszélyeztet engem.
– Ebből tehát az következik, hogy a félelem egyfajta reakció?
– Pontosan.
– Nos, megérkeztünk a mozi bejáratához. Különleges alkalomban szeretnélek részesíteni a bátorságodért cserébe, elintéztem a mozi vezetésével, hogy csak mi ketten legyünk a nézőtéren, s így tudunk közben beszélgetni, valamint bátran sikoltozhatsz, és akár fel is ugrálhatsz majd a székből, ha úgy érzed, már nem bírod tovább a film feszültségét elviselni. Gyere, menjünk be a moziterembe, és azt mondd közben meg nekem, hogy ha a félelmed nem más, mint a valóság egy elemére történő reagálás – hogy most ilyen nagyon csúnyán fejezzem ki magam az érthetőség kedvéért –, akkor ez azt jelenti, hogy félelem annak tárgya nélkül nem is keletkezhet benned?
– Igen, ezt jelenti, nem tudok félni valamitől, ami nincs.
– Gyere, üljünk le ide középre, és azt mondd meg, ha a félelem egy olyan dolog, aminek a kialakulásához feltétlenül kell valami, ami a félelmet benned kiváltja, akkor ezzel azt is mondhatjuk, önmagában a félelem benned nem létezik?
– Furcsa kérdések ezek, a félelemről én nem ilyen formán gondolkozom. Én azt gondolom, a félelem egy önvédelmi reflex, akkor félek, ha ez a félelem segít engem menekülni egy dolog elől, vagy erőt ad egyfajta visszatámadásra, ha nem lenne bennünk félelem, hamar meghalnánk.
– No, édesem, nem kell még ilyen összevissza csaponganod, majd a film során úgyis összekuszálódnak benned kicsit a gondolatok. S kezdődik is a film, nézzük, és halkan megpróbáljuk értelmezni a látottakat. Egy kedves idilli képsort láthatunk, s ennek kapcsán felmerül a kérdés, hogyha a félelem egy olyan benned lévő érzés, ami abban segít téged, hogy el tudd különíteni a számodra veszélyes dolgokat a nem veszélyesektől, akkor, amikor nincs benned félelem, az mit jelent rád nézve?
– Nem értem ezt a faramuci kérdést. Mit jelent rám nézve, ha nincs bennem félelem? Azt, hogy nem vagyok veszélynek kitéve.
– Jó, most azt látjuk, egy fiatal lány megy haza, miközben esteledik, ezen a kellemes kis vidéki úton, s nem fél. Mikor jelentkezik az ő szívében félelem?
– Most mondtam, ha bármi olyasmit fedez fel, ami veszélyt jelenthet rá nézve.
– Ennek mindenképpen fizikai dolognak kell lennie?
– Nem, lehet félni nem fizikai dolgoktól is.
– Mondj egy példát mindkettőre, ha kérhetem!
– Jó, a fizikai félelem az, amikor mondjuk, megyek az autópályán és azt látom, egy őrült autós próbál leszorítani az útról, ha lassítok, ő is lassít, ha gyorsítok, üldözőbe vesz, és elkezdek félni tőle, hogy összetöröm magam miatta. A nem fizikai félelem meg mondjuk egy olyan állapot, amikor egy előadásra készülök, nem vagyok elég felkészült, és attól félek, nem fog jól sikerülni az előadás.
– Csodás, tehát te ezzel azt mondod, a félelemnek két fajtája van, az egyik, ami a fizikai mivoltodban veszélyeztet, a másik, amelyik meg a személyiségedben – ha most nevezhetem ezt így?
– Jó, legyen így, szerintem ennél jóval több fajtája van a félelemnek, van ezek keveréke is, mondjuk egy betegségtől való félelem, de ha nagyon szét akarom választani, igen így van, a félelmet vagy a testem épsége ellen irányuló dolgok váltják ki, vagy olyanok, amik a testemet nem károsíthatják, mégis nagyon lehet félni tőlük.
– Csodás, látod, hazaért a lány és elkezd kipakolni a lakásban a vásárlást követendő, és most, ahogy kinyitja a hűtőszekrényt, egy levágott madárfejet talál benne. Miért félelmet kiváltó ez a képsor?
– Azért, mert sejteti, hogy itt valami történni fog.
– Nem. Ha ezt a madárfejet az út szélén találja, akkor is félelmetesnek ítélnéd?
– Attól függ, a filmesek hogyan tálalják, de alapvetően nem, egy szegény kis madártetem az erdei úton természetes látvány, de a hűtőben nem.
– Tehát ezzel azt mondod gyakorlatilag, hogy a félelemnek van egy olyan összetevője, ami nem tudat veled valamit, inkább csak sejtet?
– Ezt a kérdést megmagyaráznád nekem alaposabban?
– Hogyne, édes, látom, nem szívesen nézed ezt a filmet, inkább rám figyelsz, de sebaj, a lényeg, hogy észrevegyél majd a film végére valami fontosat. Amikor félsz, akkor egy biztos kimeneteltől félsz vagy egy lehetőségtől?
– A biztos kimenetel lehetőségétől.
– Meg tudnád nekem ezt magyarázni a két általad felhozott példán keresztül?
– Hogyne. Az autópályán az a biztos kimenetel, amitől félek, hogy ez a bolond autós lesodor az útról és összetöröm az autómat is és magamat is. A másik esetben ugyanez a biztos kimenetel, hogy meg sem tudok szólalni az előadás során, csak hebegek-habogok és ezzel jól lejáratom magam.
– S mitől biztos számodra ez a két kimenetel? Nézd, a lány, miután kisikítozta magát, elkezd lassan körüljárkálni a lakásban, és egyre érdekesebb dolgokat talál, a tárgyait, a megszokott tárgyait valaki átrendezte és ettől az egész lakás nagyon félelmetes lett. Miért nem nevetünk ezen, s miért félünk attól, hogy mi történhet? Miért mondom azt, hogy amikor az a bolond autós elkezd téged kergetni az autópályán, akkor biztos lehetsz benne, ha nem félnél, akkor ez csak egy vicc lenne?
– Nem értem a kérdést. Nem azért félek, mert félni akarok, maga a szituáció vált ki belőlem félelmet.
– Akkor, amikor még semmi baj nem történt, így van?
– Hát van, amikor igen, van, amikor nem. Ha valakit a középkorban máglyán elégettek, s odakötözve rettegett az eleven elégetés élményétől, nem mondhatjuk, hogy valami olyasmitől félt volna, ami nem történt meg.
– De pontosan ezt mondhatjuk, ha maradunk ennél a nem túl vidám példánál, addig félt ez a drága teremtés, amíg a félelmének a tárgya, ahogy fogalmaztunk az elején, messze volt tőle. Bocsánat a kicsit groteszk kijelentésért, de elvégre horrort nézünk most együtt, tehát amikor már elevenen égett, édesem, nem félt, ezt hidd el nekem.
– Jó, most nem volt jó a példa, de érted, mire gondolok, nem?
– Dehogynem, gyere, vessünk csak egy pillantást a képre! Mit látunk? A lány a telefonhoz megy, miután egyértelműen megbizonyosodott róla, valaki járt a lakásában és a dolgait egy nagyon sajátos módon átrendezte, s ez tényleg borzasztóan félelmetes, ahogy azt látjuk, hogy az ágyát végighintette a hűtőből kivett összes húsétel szabályosra vágott darabjaival. A függönyök letépve és a földre hajítva, s a szőnyegek meg az ablakkeretre szögezve – s a lány nagyon megijed, holott ezek lehetnének akár vicces és ártalmatlan dolgok is. S most ott áll a telefonnál, s azt látjuk, mögötte megjelenik egy árnyék. Félelmetes?
– Igen, eléggé.
– S meg tudnád nekem mondani, mitől az?
– Attól, hogy azt sejteti, a lányt meg fogják ölni.
– De még nem ölték meg, így van?
– Igen.
– És ha most megölnék, utána félnél?
– Nem, utána nem, mert akkor már megtörtént, amitől féltem.
– Jó, akkor most arra kérlek, fogalmazd meg nekem, hogy mit tudtunk eddig összeszedni a félelemről, s akkor meglátod, jön egy vágás és megismerkedünk azzal, aki ebben a szörnyű ügyben majd a lány segítségére lesz! Tehát mit tudtál meg a félelemről eddig?
– Annyit szedtünk össze, hogy a félelemnek alapvetően két irányultsága van, egy fizikai és egy pszichés félelem – nem tudom, hogyan lehetne ezt jobban elnevezni.
– Majd elnevezzük ezt ennél sokkal szebben, most csak szedjük össze, mit láttunk eddig, gyerünk!
– Jó és azt is megállapítottuk, a félelem az mindig egyfajta reakció egy olyan dologra, amiről azt gondolom, veszélyezteti a biztonságom. S még azt is kiderítettük, hogy a félelem mindig egy feltételezésen alapul, azaz attól, ami már bekövetkezett, vagy épp most ebben a pillanatban „következik be”, nem lehet félni.
– S mit állapítottunk meg arról, hogy a félelem, amikor nem jelenik meg benned, akkor hol van?
– Erről megállapítottunk bármit is? Most nem tudom, talán azt, hogy amikor nincs a szívemben félelem, az egy olyan állapot, ami nem azt jelenti, hogy nincs bennem ez a félelem, inkább azt, hogy ez csak szunnyad, bármikor felébredhet, ha kiváltja ezt valami.
– Jó, ezzel azt is mondjuk, a félelem egy olyan állapot, ami mindig ott van benned, s csak arra vár, legyen tárgya?
– Hát elég erős megfogalmazás szerintem ez az „arra vár”, de akár így is mondhatjuk.
– Jó, akkor mindezt észben tartjuk – ugye, ez most így semmit nem mutat meg és meglehetősen zavaros is, de a filmek az elején sokszor nem mutatnak meg egy egységes logikát, a néző dolga egy jó film esetében, hogy ezt a maga számára a film során felfedezze. S most nézzük, mit látunk a vásznon: egy iskolában vagyunk és egy nagyon szimpatikus tanár épp előadást tart a diákjainak az ismeretlen erőkről, s azt mutatja meg, hogy a világban mennyi olyan erő uralkodik, amit az emberek nem tudnak teljesen kiismerni, és ezért uralni sem tudják. Kérlek, mondj ilyeneket nekem, jó?
– Jó, mondjuk földrengés, áradások, azaz a természet erőit nem tudjuk kiszámítani és uralni, akkor vannak olyan erők, amik az emberben jelennek meg és egész egyszerűen kiszámíthatatlanok s emiatt nem uralhatóak, mint a téboly, a különböző hirtelen fellépő agressziók, a kezelhetetlen érzelmek, indulatok, és van valamiféle olyan kozmikus erő, aminek tudatában vagyunk, de semmilyen módon nem tudjuk ezt uralni, olyan erőre gondolok, mint ami eredményeként létrejött a világegyetem, azokra az erőkre, amik a földi léptéken túlmutatnak.
– Jó, ez így elég szedett-vedett, ám nekünk jó lesz. Egyet azonban kihagytál.
– Igen a halált.
– Nem, egy egységben, ha kérhetem.
– Születés és halál?
– Hogyan tudnád ezt egy erőként megfogalmazni?
– A születést és halált?
– Igen, milyen erő ez?
– Végzet?
– Mi a végzet jelentése számodra?
– Kikerülhetetlenül bekövetkezendő sorsesemény.
– Akkor nem jó szó a végzet, keressünk egy jobb szót, amíg azt nézzük, hogy az óra végeztével ez a szimpatikus tanárember elindul hazafelé az iskolából. Tehát?
– Születés és halál mint erő, egy szóval? Nem tudom, most erről fogalmam sincs.
– Amikor megszületsz, milyen erő hat rád?
– Milyen erő hat rám? Olyan, ami „megszülettet” engem, ez nem tudatos választás, ez egyfajta élni akarás, életösztön.
– S amikor meghalsz?
– Ugyanez, nem akarok valószínűleg meghalni, de nincs mit tenni, meg kell.
– Nos, akkor milyen erő ez, ami megszülettet téged, és akaratod ellenére kioltja az életed?
– Egyre furcsábbakat kérdezel, milyen erő? Végzet, nincs rá jobb szó, ez a végzetem, megszülettem, akkor meg is halok, egyiket sem a magam elhatározásából teszem, legalábbis most semmi ilyenre nem emlékszem.
– Ez egy akarat, ami rád kívülről hat?
– Igen, olyasmi, de hogy kié, azt nem tudom.
– No, jó lesz, ezzel most meg is volnánk, s most azt látjuk, ezt a férfit, aki a világban uralkodó rejtélyes erőket kutatja, ahogy hazafelé megy, egy árnyék követi, de annak ellenére, hogy ez a jelenet is szorongást kelt bennünk nézőkben, most nem félünk úgy, mint a lány házánál tettük. Meg tudnád mondani, miért?
– Mert a férfi nem tűnik olyan kiszolgáltatottnak, mint a lány.
– A félelem az egy olyan dolog, ami annál erősebben jelentkezik benned, minél inkább úgy érzed, a félelem oka, vagy tárgya téged kiszolgáltatottá tesz?
– Persze, ha nem tesz azzá, nem is alakul ki bennem a félelem.
– Meg tudnád ezt nekem kicsit szebben fogalmazni?
– Igen. Annál jobban félek egy dologtól, minél inkább azt gondolom, ki vagyok szolgáltatva a félelmem tárgyának.
– Ebben biztos vagy?
– Igen, biztos, én például félek a rovaroktól, utálom, hogy kiszámíthatatlanok és bármikor az arcomba repülnek, s tudom, hogy butaság, de félek tőlük, bármennyire tudom, hogy ártalmatlanok. Ám, ha megjelenne, mondjuk, egy vicsorgó oroszlán a nappalimban, azt hiszem, sokkal jobban félnék tőle, mint attól a rózsabogártól, ami a fejem körül köröz.
– No, akkor újabb megállapítást tudunk tenni, tehát, a félelem az egy olyan benned lévő érzés, ami annak függvényében aktivizálódik, hogy te mit gondolsz magadról egy adott valóságelemmel kapcsolatban? A félelem intenzitása a te kiszolgáltatottsági érzéseddel teljesen arányos, így van?
– Igen, ez így van.
– Jó és ezt most fordítsuk meg, s nézzük meg, mi van akkor, ha valamitől nem félsz!
– Akkor azt érzem, én vagyok az erősebb, azaz amivel találkozom, egy cseppet sem fenyegető rám nézve.
– S ez még akkor is így van, ha másokon azt látod, rettegnek az adott dologtól?
– Persze, így van, számos dologtól egyáltalán nem tudok félni, amitől, látom, sokan nagyon-nagyon tartanak.
– Jó. Most megint a lány lakását látjuk, s ott tartunk, hogy a lány felveszi a telefont s tárcsázni kezd, és ahogy nyomkodja a gombokat, egyszerre teljes sötétség zúdul a házra, s nem látunk mást, mint ezt a fura árnyékot, ami vörösen világít immár fényforrásként s nem árnyékként, és megvilágítja a lány félelemtől eltorzult arcát, ahogy hirtelen szembe néz ezzel a rémes jelenéssel. S miközben mi is nagyon izgulunk és félünk itt a moziteremben, arra keressük meg a választ, hogy amikor tisztán látod egy adott dolog lehetséges összes végkimenetelét, akkor is magával tud ragadni a félelem?
– Igen, hogyne, akkor csak igazán.
– Ezt miért mondod, édes? Nézd a filmet, ott ez a vörös fényben izzó szörny és szemben áll a koromsötétben a rémült lánnyal. Mi okozza a rémületet itt valójában?
– Hogy a lány nem tudja ki ez, mi ez, valamint látja, itt valaki, akárki is legyen, az életére tör.
– De nem tört az életére, édes, figyelj jobban, jó? Csak ott van. A lány mégis fél. S azt kérdeztem, ha az összes lehetőséget látod egy helyzet kapcsán, akkor is félsz?
– És én erre azt mondtam, igen.
– Mutasd be ezt a két példáddal, kérlek!
– Az autópályán menve azt látom, ez az őrült nem hagy valamiért békén, s ekkor átlátom, a következő lehajtónál félreállhatok, de akkor lehet, oda is követ, az még rémesebb lenne. Vagy azt mondom, beállok egy lassan haladó autó mögé, s annak a védelmében megpróbálom lerázni ezt az autóst. S arra is gondolhatok, nem tudok védekezni és nekimegyek valakinek, vagy lesodródom az útról bele az árokba – ilyesmi. A másik esetben is végiggondolom, vagy ott állok a kivetítő előtt, meg sem tudok szólalni, s ott vannak a szaktekintélyek, akik szánakozva mosolyognak, vagy előveszem a füzetem, és abból olvasom fel szégyenszemre az előadásomat, ilyesmiket gondol ilyenkor az ember végig.
– És közben ugyanúgy fél?
– Hát nem tudom, Adamus, hogy ugyanúgy fél-e, amikor az ember fél, nem nagyon szokott ilyen racionálisan gondolkodni, mert a félelem ezt nem igazán teszi lehetővé, ez nem amolyan józan pillanat.
– Nézd csak, mi történik! A lány elkezd sikítva menekülni, és ez a vörösen izzó lény fogja magát és rávetül, a lány nem tud előle elmenekülni, olyan, mint valami végzetes erő, ami ellen nincs menekvés. És most egy szörnyű rész következik, ha nem bírod, oda se nézz, a lány lassan kezd átváltozni, ezt a vörös fényt magába szívja, és az egész lénye elveszíti a bájos kislány voltát, s szörnyűségesen eltorzul.
– Adamus, ez iszonyat, micsoda beszélgetés ez, már ne is haragudj?!
– A félelemről folyó olyan beszélgetés, ahol megtanuljuk, hogy miért nem létezik félelem. Nem kell odanézned, ehelyett válaszolj nekem: amikor félsz, ura vagy önmagadnak?
– Nem, egyáltalán nem, ez tény, a félelem egy olyan állapot, ami átveszi az uralmat felettem.
– S hogyan teszi mindezt?
– Úgy, ahogy az előbb megnéztük, nem engedi, hogy a dolgokat józanul átgondoljam, minden félelem tartalmaz valami irracionális elemet.
– Még az oroszlántól való is?
– Igen, mert maga az állapot, hogy félek, olyan meghatározhatatlan és irracionális, most nem tudom neked megfogalmazni, miért.
– Jó, bátran visszanézhetsz, mert a másik főhősünk hazatért és azt látjuk, felkapcsolja otthon a villanyt, s ezzel az árnyék eltűnik mögüle, és nem történik igazán semmi borzalmas. Ám most felveszi a telefont és tárcsáz egy számot. S amíg a szám kicsöng, hirtelen látjuk egy gyors vágás során, ez bizony a lánynál csöng, azaz ők ismerik egymást. Mondd meg nekem, amikor félsz és azt gondolod, ez egy irracionális érzés, a ráció tud segíteni abban, hogy a félelmeden úrrá légy?
– Igen, nagyon sokszor igen. Sőt, megkockáztatom, még a rám támadó oroszlán esetében is segítene, mert nem pánikolnék, hanem gyorsan végiggondolnám, mit lehet tenni, és aszerint cselekednék.
– Tehát ezzel azt mondod, a félelem az egy olyan állapot, amikor épp az által, hogy nem tudsz racionálisan gondolkodni, veszi át a hatalmat a félelem fölötted?
– Nem, azért ez nem így van, a félelem az egy ösztön szerintem, és a ráció ezt képes talán felülírni – bizonyos esetekben.
– Jó, csöng a telefon, és ez a szörnnyé változott lány most felveszi és nagyon furcsa, torz hangon beleszól. A férfi nem érti a dolgot és ahelyett, hogy kíváncsiskodna, leteszi a telefont, ám valami balsejtelem keríti hatalmába és kimegy, s autóba ül. Amikor félsz, hogyan cselekszel általában?
– Amikor félek? Vagy menekülök a félelmem tárgya elől, vagy támadok.
– Jó, mit jelent a két viselkedésmód közti különbség?
– Mit jelent? Ha menekülök, akkor azt gondolom, esélyem sincs, ha támadok, azt gondolom, nem legyőzhetetlen az, amitől félek.
– Az előadás esetében ez hogyan jelenik meg benned?
– Ha menekülök, lemondom az előadást, ha támadok, azt mondom magamban, csak azért is jól sikerül, és nem hagyom magam a félelmem által eltántorítani.
– Tehát tulajdonképpen te ilyenkor a félelemtől menekülsz, vagy azt próbálod legyőzni?
– Nem, mert ha félek egy betegségtől, mondjuk, amikor nem vizsgáltatom ki magam e félelem okán, vagy amikor épp szembenézek ezzel a betegséggel és azt mondom, én ezt legyőzöm, nem a félelem elől menekültem, vagy azt győztem le, hanem a betegség volt az, amire így vagy úgy reagáltam.
– Nem a betegségtől való félelemre?
– Nem, mert végtére is a betegséget győzöm le, vagy az győz le engem.
– Most mindent elnézek neked, édes, még azokat a dolgokat is, amitől szinte a hideg borsódzik a hátamon, hogy a te kis szádból hallom, mert tudom, megzavar ez a sötét terem, a félelmetes zene és hangok, valamint a szörnyű képsorok, ahogy a tébolyodott lány tör-zúz a lakásában, míg felé közelít a derűs tanárember. Tehát azt mondod, a félelem az csak egy jelzés tulajdonképp, azaz csak megmutatja, egy adott dolgot mennyire tartasz önmagadra nézve veszélyesnek?
– Igen, ezt jól fogalmaztad meg, a félelem nem önmagában létezik, az csak egy figyelmeztető jelzés bennem.
– Olyan, mint egy sziréna, annál hangosabban vijjog, minél nagyobb a veszély?
– Igen.
– Jó, s most odaérkezett a férfi a házhoz. A házban koromsötét van, s azt látjuk, hogy a kilincsre teszi a kezét és belép. S ahogy szólítgatja a lányt a nevén, megjelenik mögötte a lány körülölelve ezzel a rémes vörös izzással, s követi a férfit, aki mit sem sejtve szörnyülködik a szétdúlt lakáson. S miközben borzongunk egy kicsit e képsorokat nézve, azt súgd a fülembe, ha a félelem egy jelzőhang benned, ami csak azt mutatja meg, hogy egy dolog veszélyes-e rád nézve, s ha igen, akkor mennyire, akkor hogyan történhet meg az, hogy olyan dolgoktól félsz sokszor, amik egész egyszerűen nem is képezik a valóságod részét? Milyen sziréna az, ami akkor is jelez, ha csak a lehetősége merül fel egy adott veszélynek, s nem beszélhetünk kézzelfogható, valós veszélyről?
– Megint nem értem a kérdést, most mit kérdezel voltaképpen?
– Azt, édesem, hogy ha a félelmed egy valós veszély jelzője benned, hogyan jelezhet akkor is, amikor egyáltalán nincs veszély?
– Olyankor nem jelez.
– Nem? Biztos vagy ebben? Sosem féltél még olyan dologtól, amiről kiderült, nem is volt valós?
– Dehogynem, de amikor félek, akkor mindig valósnak élem meg, amitől félek!
– S miért éled meg annak, ami nem is valós?
– Azért, mert ott a félelmem pillanatában képtelen vagyok átlátni az adott dolgot.
– Tehát ezzel azt mondod, a félelem nem más, mint egyfajta jelentéstulajdonítás?
– Igen, nevezhetjük annak is, bár nem ezen múlik a félelem, hanem az adott dolgon, hiába tulajdonítok én más jelentést a rablógyilkosnak, mondjuk azt, hogy egy kedves rokon jött látogatóba, ha ő a baltás gyilkos, van mitől félnem.
– De amíg azt hiszed, ő a kedves rokon, nem érzel félelmet, így van?
– Addig nem, de attól még maga a helyzet félelemkeltő önmagában.
– Édes, elhiszem, hogy felzaklat ez a film, no de ennyire! Nézd csak, a férfi körbejárja a lakást és még csak nem is sejti, milyen veszély leselkedik rá ott mögötte, s csak elborzadva nézi, mi történt itt, de nem fél. Miért?
– Mert mint mondtad, ő nem sejti, amit mi innen látunk.
– Nagyszerű. Ha azt mondom, a félelem egyfajta jelentéstulajdonítás, akkor ezzel azt is mondhatjuk, ha képes vagy a félelmed tárgyát más jelentéssel ellátni, akkor nem is félnél?
– Igen, mondhatjuk, csak ez butaság. Ha jön az oroszlán – most maradjunk ennél az abszurd, de szemléletes példánál –, s én azt látom, ez engem most felfal vacsorára, nem tudok ennek már semmilyen más jelentést adni, mert ez van, s vagy elmenekülök, vagy végem.
– Jó. Akkor most nem teszünk mást, mint egy pillanatra megállítjuk a filmet, s tartunk egy kis szünetet, hogy átgondolhasd az eddigieket, mert csak most jön ennek a filmnek a java, amit idáig láttunk, csak kedves bevezetés volt. S arra kérlek, amíg egy kicsit pihensz, azt gondold át, hogy miért vált ki egyik helyzet félelmet belőled, míg a másik meg nem! Ezt a különbséget kell megfogalmaznod, s nem olyan módon, hogy „mert az a helyzet félelmetes, míg a másik nem”, hanem kint a világos folyosón ezt alaposan végiggondolva, kérlek, akkor gyere ide vissza mellém, ha tudod a választ, ami mond is valamit, s nem csak szavakat dobálsz nekem ide egymás mellé, jó?
– Jó. Megpróbálom.

– Nos, visszajöttél. Mire jutottál?
– Arra, hogy akkor félek, ha nem tudok egy adott dolgot az uralmam alá hajtani, azaz azt a jelentést adom neki, ahogy fogalmaztál, hogy ez a dolog számomra nem uralható, nem tudok rá hatni.
– Nagyszerű, folytatódik a film, figyelj! Az ember bárhová megy, követi őt ez a lény, aki a lányból lett, és most az ember hirtelen szembe fordul ezzel a jelenséggel és hopp, a lény ekkor kísérteties kacajjal ott áll vele szemben. Mi fog szerinted történni?
– Ha a tanár úgy érzi, nem tudja legyőzni a szörnyet, az bekebelezi őt is, mint a lányt, ám ha úgy érzi, van hatalma felette, megpróbál harcolni vele.
– Nem, butaságokat beszélsz, mert nem figyelsz. Nézd csak meg, mi történik most! Ez a rémes alak hirtelen már nem a tanárt nézi, hanem egyenesen ránk néz, és felénk kacag kajánul, majd hopp, elillan. S mi történik ezek után? Újabb vágás és nézd csak, édes, ott vagy te is a filmben, éppen vacsorát készítesz a családodnak, este van és sötét. Mit érzel alapvetően most?
– Kicsit csodálkozom ezen a fordulaton, de nem mondhatnám, hogy nagyon félek, pedig tudod, szoktam buta dolgoktól félni.
– Épp ezért beszélgetünk erről. S most hogy eltűnt a szemünk elől a tanárember és a szörnyű kísértet-szerű alak is, csak téged látunk – és felteszem a kérdést, mi a legnagyobb félelmed most, amitől a legjobban félsz a világon?
– Két félelmem van, s mind a kettő más eredetű. Az egyik a gyerekeimmel kapcsolatos, nem is félelem ez, inkább aggodalom, úgy általában féltem őket, a másik meg az attól való félelmem, hogy becsapom magam egy olyan módon az életem során, amitől a halál sem vált meg.
– Édesem, ennyire felzaklatott a film? Én azt kérdeztem, mitől félsz most a legjobban, ezt fogalmazd meg nekem, ne mindenféle butaságot hordjál itt össze, jó?
– Nohát, de hisz ezt tettem, fogalmam sincs, mitől félek, nincs egy konkrét félelmem, nem tudok ilyet mondani, hol ettől fél az ember, hol attól.
– Tehát a félelem változik benned?
– Igen, folyamatosan változik a mértéke is, és az is, hogy mitől félek.
– Tőlem félsz?
– Nem, de meg tudsz ijeszteni, erős vagy.
– Ezek szerint félsz az erőtől?
– Mondtam, a magaménál nagyobb erőtől igen, erre utalt, hogy nem tudom uralni, azért félek tőle.
– A földrengésektől félsz?
– Egyáltalán nem.
– Háborútól?
– Egyáltalán nem.
– Betegségektől?
– Nem, mondjuk, nem szeretnék balesetet szenvedni, de nem félek alapvetően a betegségektől.
– A haláltól?
– A halál pillanatától, attól az egy pillanattól igen. De magától a halál jelenségétől, azaz az „elmúlástól” nem, nem nagyon érdekel, ha nincs utána semmi, akkor nincs mitől félnem, ha meg megmarad a tudatom, szintén nem érzem, hogy ettől félnem kellene.
– A különböző, rossz erőktől félsz-e? Mindentől, amire ma azt mondod, rossz, gonosz?
– Igen, ettől kicsit, van egy olyan gonoszság, amit nem vagyok képes megérteni, és ez bizony félelemmel tölt el.
– A gonosz egy erő?
– Igen, szerintem, van ilyen erő.
– S hol lakozik ez az erő?
– Néha azt érzem, az emberben, másban én soha nem láttam úgynevezett gonoszságot.
– Biztos? Egy pusztító földrengés nem gonosz?
– Nem lehet ezt így megfogalmazni, a gonoszság az számomra valami tudatos gonoszságot jelent.
– Tehát, ha valami nagyobb pusztítást végez, csak tudatlanul – ahogy fogalmazol –, míg egy másik dolog kisebbet, de tudatosan teszi ezt, az a gonoszabb, amelyik direkt végzi el a pusztítást?
– Micsoda kérdések, atyavilág! Igen, valahogy így.
– Jó, akkor most nézd meg, mi történik veled ott a filmvásznon! Ahogy állsz a konyhában, nem látod, hogy az ablakon néz téged ez a borzalmas alak, torz a feje, gonoszan világít a szeme és néz, csak néz téged, ahogy a konyhában sürögsz-forogsz. Rémes?
– Hát, ez így eléggé.
– Pedig nem is tudod, hogy néz.
– Jaj, Adamus, most szórakozol velem, ez csak egy kép!
– Rendben, édes, csak azt nézzük, vizsgáljuk, mi a szívedben ez a félelemnek nevezett démon. Nos, most oldalra fordulsz, hogy kivegyél a hűtőből valamit, s ekkor azt látod, a hűtőszekrényre valaki vért mázolt.
– Jaj, Adamus, ez iszonyatos, nem tudom, mit akarsz mindezzel most megmutatni!
– Hogy mennyire félsz még attól is, amitől nem kellene. Miért félelmetes ez?
– Mert a vér az így félelmetes.
– Miért?
– Mert a sebesüléssel, a sebezhetőséggel kapcsolatos szimbólum.
– Sebezhetőnek érzed magad?
– Persze, az vagyok, sebezhető.
– S ki tud megsebezni?
– Bárki, aki erre törekszik.
– S hogyan képes erre?
– Hogyan képes? Fizikailag éppúgy, mint lelkileg, meg lehet „sebezni” egy gúnyos mondattal ugyanúgy, mint egy késsel.
– A hazugság meg tud sebezni?
– Nagyon, talán mindennél jobban.
– Jó, most tudnod kell, a saját véred látod a hűtőszekrényen, mert ahogy lenézel, észreveszed, a kezedből ezer apró helyen folyamatosan szivárog a vér.
– Adamus, ez valami borzalom, fejezd ezt be!
– Ugyan, édes, a félelemről el lehet csevegni kellemesen, de azzal semmire sem mész. S megkérdezem, tőled lehet félni?
– Igen, lehet.
– Miért, gonosz vagy?
– Nem, nem vagyok gonosz, de alapvetően erősnek érzem magam.
– És az erőtől akkor ezek szerint félni kell?
– Nem, attól önmagában nem, akkor fél az ember az erőtől, ha úgy érzi, az ellene irányul.
– A te erőd irányul mások ellen?
– Alapvetően nem, de ha feldühítenek, akkor előfordul, hogy úgy viselkedem, ami félelmet válthat ki.
– Bántanál bárkit tudatosan?
– Nem, még a pókokat is pohárral szoktam otthon kipaterolni, nem tudnék senkit bántani – de ez most hova vezet, nem értelek!
– Nos, most látod, szivárog a vér a kezedből, s ekkor kétségbeesetten körbefordulsz és meglátod az ablakban a rémet, ahogy rád vigyorog, majd eltűnik. S a vörös fény, amit magából áraszt, behatol az ablakon, és mindent vörösre fest. Amikor azt mondod, te magad is félsz és félelmet is tudsz másokban ébreszteni, ez a félelem ugyanaz?
– Hogyhogy ugyanaz? Nem értelek!
– Ugyanazt a félelmet érezheti veled szemben más, mint amit te szoktál érezni?
– Jaj, nem, dehogy. Amit én kiváltok félelem, az nem olyan félelem, az olyan, tudod, mint amikor valakitől tartasz, és inkább nem keveredsz vitába vele, vagy nem szívesen hallgatod meg a véleményét, mert félsz attól, amit hallasz – nem, egyszerűen nem értem, mit szeretnél mindezzel!
– Jó, most fogod magad, és ebben a borzalmas vörös fényben, vérző kezekkel te is a telefonod után nyúlsz, ám miután tárcsáztál, nem a várt, hanem egy rémes torz hang szól a telefonba, és csak annyit mond, ma este meghalsz, ha akarod, ha nem. Azt mondtad, nem félsz a haláltól, csak a halál pillanatától. Hatalmas hazugság, ugye tudod?
– Lehet, igen, lehet hazugság.
– Azt mondtad, nem félsz a földrengésektől, háborúktól, betegségektől. Hazudtál, ugye tudod?
– Ha te mondod, biztos, én most nem érzem hazugságnak.
– No jól van. Akkor most megint vált a kép és most már én azt javaslom, ne is nézz oda, gyere, hajtsd ide a fejed a vállamra, csukd be a szemed, és én elmesélem, hogy mi történik, úgy, hogy ne a történésekre kelljen figyelned, hanem mindarra, ami ez alatt a lényeg, amiért ezt a filmet megnézettem veled, egyszer és utoljára.
– Jó.
– Azt tudnod kell, hogy állandóan félsz. A félelem az egy olyan alapállapotod, amiről ha tudsz, ha nem, az veled van, követ téged és néha démonként megszáll, bizony. Ha nem tudsz a félelemről, akkor is tudsz róla, mert olyan számodra a félelem, mint egy kiszámíthatatlan csapda, sosem tudhatod, mikor lépsz bele, mintha aknamezőn kéne végigtáncolnod az életed, s ennek a tudata aztán a félelem érzését még akkor is tudatosítja benned, ha éppen aktuálisan nem félsz, azaz nem aknára lépsz, de azt tudod, bármikor ismét ráléphetsz. S ahogy telnek múlnak az éveid, ez a félelem benned egyre csak nő-nő, terebélyesedik. Azt tudnod kell, minél több benned a félelem, annál jobban keltesz félelmet másokban, pontosabban neked ez az illúziód önmagadról. Aki nem fél, attól sosem félnek, ez ennyire egyszerű, hamarosan rá is jössz, miért mondtam ezt. A félelem mindig a leggyengébb részedet támadja meg, a félelem az egy olyan vakfolt benned, ami mindig akkor válik láthatóvá, ha ez a vakfolt valamilyen módon előtérbe kerül az életedben. Állandóan félsz, mindig félsz, s ez a félelem benned azonos intenzitású, ám mindig mástól félsz attól függően, hogy épp merre visz az utad. S a félelem nem tesz mást veled, mint alapvetően megbénít, amikor egy-egy ilyen taposóaknára lépsz, megsebesül a lábad, és arra kényszerülsz, hogy ne lépj. Azt érzed, a félelmed cselekvésre késztet a buta, menekülj vagy támadj elv alapján, de ha megfigyeled, ez nincs így, amikor menekülsz, vagy amikor támadsz, lényegében csak egy képzeletbeli cselekvéssort hajtasz végre, ám a valóságban meg se moccansz. Úgy is mondhatnám, a félelmeid kiszednek téged az időből és egyfajta mozdulatlan állapotba dermesztenek. Ha nekilátsz és szembemész a félelmed tárgyával s megpróbálod legyőzni, megálltál, ha menekülsz, meg se moccansz, egy helyben futsz.
– Ezt most nem értem, miért mondod ezt?
– Csak gondolj bele, s akkor nem fogsz tőlem butaságokat kérdezni. Félsz egy vizsgától? Ha nem mész el, azaz elmenekülsz, egy helyben maradtál, ha nekirugaszkodsz, és a félelmed ellenére odamész a vizsgára „legyőzni” azt, nem történt semmi.
– De miért? Nem értelek.
– Azért, mert azt mondjátok, a félelemmel szembe kell nézni és le kell győzni, így van? Csak abba nem gondoltok sokszor bele, ha nem lenne ott az adott dolog kapcsán a félelem, akkor mit tennétek, azaz hogyan cselekednél, ha sosem félnél? Megmondom, édes, akkor soha nem kellene neked kiszakadnod az időből és egy helyben toporognod, mert akkor egész egyszerűen nem állnál meg, s mindig arra mennél, amerre valóban szeretnél. Ez így érthető? Egy olyan módon haladsz most a saját tapasztalati utadon, ahol azt érzed, egy labirintusban kóvályogsz, aminek falait a magad félelmeivel építed fel.
S most nyisd ki egy pillanatra a szemed és nézd csak meg, mi történik! A tanár, ez a bártor férfi nem fél, hanem tudomásul veszi, valami olyasmivel találkozott, ami erőt mutat és számára ismeretlen. Ám, miután neki ez a kutatási területe, azt is tudja, mit kell tenni az ilyen erőkkel, és hogyan lehet megszabadítani azt a lányt, akit ő mindennél jobban szeret. Mert egyet tud ez az ember, hogy a félelem csak akkor létezik, ha van, aki táplálja, tehát önmagában olyan, hogy félelem, nem létezik. Amit te keversz a félelem fogalmával, az a természetes életösztön, ami nem olyan félelem, amit mi ma körüljárunk. A gazella nem félelmet érez, ő csak óvatos és gyors, azaz ő félelem nélkül tud létezni, amíg el nem kapja őt az oroszlán. Mindig akkor kezd félni mindenki, amikor úgy érzi, elkapta őt az oroszlán – és örülök, hogy ezt a példát hoztad fel, mert megmutat valamit. Az oroszlán nem félelmetes a rács mögött, csak ha onnan kiszabadul, pedig maga az oroszlán ugyanaz. Te sosem egy adott dologtól félsz, hanem egy adott lehetőségtől, és ezért van az, hogy képes ez a félelem felfalni téged, hogy aztán a legnagyobb félelem, a haláltól való félelem – ha fogalmazhatok most kicsit érzékletesebben –, végül felzabáljon. Ezt hidd el nekem, maga a halálfélelem az, ami elkezd téged csócsálni, és amíg jól nem lakik veled, falatozgat, egyre nagyobb darabokat hasítva ki a lényedből. Tehát a mi emberünk tudja, mit kell kezdeni ezzel az erővel, mert van már benne tapasztalata. Nézd csak, mit tesz, beül az autójába és elindul. S hová érkezik?
– Oda, amire azt mondtuk, az én házam?
– No, félig nyitott szemmel is jól látod. S úgy talált oda hozzád, hogy azt is tudja, a félelemnek különleges szaga van, különleges fénye, és minden másmilyen, ahol félelem van, mint ahol nincs. Amikor nincs félelem, akkor a dolgok körvonala határozottan kirajzolódik, de ahol félelem járkál, ott a körvonalak homályossá válnak, és mindent elkezd betölteni egyfajta rohadáshoz hasonlatos szag.
– Elképesztő miket mondasz ma, komolyan mondom.
– Majd meglátod, a végére mindent megértesz. S ez az ember megtapasztalta, legyen az háború, természeti csapás, betegség, egyetlen közös jellemzőjük van ezeknek a félelmet kiváltó dolgoknak, a homályos határvonalak és a bűz.
– Bocsáss meg, nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg, mit értesz bűz alatt?
– Azt, hogy nem kapsz szinte levegőt, mindjárt meglátod, miért. S aki szeretne egy életre leszámolni ezzel a félelemnek nevezet rémséggel, az első, amit tehet, hogy megkeresi. Nem várja meg, míg a félelem keresi meg őt, hanem megkeresi ő maga, mert a félelemnek van még egy fontos tulajdonsága: nem szereti, ha szembefordulnak vele, mindig hátulról közelít, és úgy kerít a hatalmába. Tehát megkeresed és szembeállsz vele – amit nem szeret, és idétlenül a képedbe vigyorog. Ez a legfélelmetesebb pillanat, mert ilyenkor azt érzed, semmit nem látsz, mert nem is látsz, a körvonalak teljesen elmosódottá válnak, és levegőt sem kapsz, ezt nekem elhiheted. Próbáld majd ki, ha bármitől félsz, amikor konkrétan félsz! Ne hagyd, hogy ez a félelem hátulról kövessen, fordulj vele szembe hirtelen, rémes pillanat meglátni a borzalmas rém vigyorgó képét.
– Konkrétan mit értesz ezen?
– Mindjárt, édes, meg fogod tudni. Tehát ezzel, amit a fentiekben mondtam, csak azt mutattam meg, a félelem azért tud a hatalmába keríteni egy életen át, mert rejtőzködik, mert nem mutatja meg neked a vigyorgó kaján képét nyíltan, egy aknamezőt állít fel számodra, ami virágos rétre hasonlít, és ott röhög a föld alatt, várván, mikor lépsz rá. És minél jobban félsz, annál inkább hordozod ezt a félelmet, mint valami ocsmány vírust és keltesz magad körül te magad félelmet, s ennek így sosem lesz vége. Szivárog a kezedből a vér és mindent összemocskolsz vele, mert akkora benned a nyomás, hogy az ereid nem bírják tovább. Remélem, érted, mire utalok, minden véreskezű vére önmagából származik, majd erre is rájössz egyszer, miért van így. És a vért nem lehet lemosni, mert az folyamatosan csak szivárog és szivárog. S azt is tudnod kell, ha arra vágysz, a te kezed örökre tiszta maradjon, és ne kelljen félned, be kell engedned a félelmet, aki bevigyorgott az ablakon, megszabadítva a véreskezű lányt, aki most hordozza. S itt van ez a józan ember, aki azért jelent meg a filmben, hogy segítsen ebben, mert ismeri a természetét ennek a fenevadnak. S bekopog ő is az ablakodon, amitől már végképp halálra rémülsz, pedig kedves mosolyú, szelíd ember, s neki nem véres a tenyere. S azt mondja, engedj be és hagyd nyitva, kérlek, az ajtót! S te nem mered megtenni, mert inkább bezárod magad a saját véres otthonodba, de azt a rémet te be nem engeded. Ám a tanár nem hagyja annyiban a dolgot, mert tudja, a félelmet sosem kint, csak bent lehet legyőzni. S a félelmet ő nem tudja legyőzni, ő, aki nem fél, mert a rém számára nem ellenség – ez rád vár, csak rád, aki a következő áldozat lehetsz, ha nem tanulod meg, hogy hogyan tisztítsd meg a kezed. S ezért remegve meghallgatod a férfit és megérted, vagy kinyitod az ajtót és beengeded őt is a szörnnyel együtt, és közösen legyőzitek, vagy idővel elvérzel, mindent bemocskolva magad körül.
– Szörnyű, amiket mondasz.
– Igen, mert olyan tisztának tartod magad, el sem tudod képzelni, hogy a félelem-vírust ugyanúgy terjeszted, ahogy kaptad. Hisz nem látod, mert csak akkor veszed észre, mit okoztál a félelmeddel, amikor először összekened a saját bútoraidat, de még akkor is nehezen jössz rá, hogy ez bizony tőled származik, no, majd gondolkozol rajta és rájössz, miről beszélek. A félelmet neked kell legyőznöd, mondtam, csak te tudod. Tehát beengeded, s annak tudatában engeded be, amit ez a férfi mondott, hogy életed legborzalmasabb pillanata lesz, nem fogsz semmit látni, és nem kapsz majd levegőt. Pontosan, mint amikor „meghalsz”, csakhogy ez nem halál, hanem az a felett aratott diadal. Ugyanis, amikor kitárod az ajtót és belép az ember, s őt követve ott a szörny is, te szembenézel vele és azt mondod, ahogy okosan meg is fogalmaztad, nincs uralmad felettem, nem vagy erő, nem vagy egy olyan erő, ami önmagában létezik, valamibe mindig kapaszkodnod kell, mint valami élősködőnek! És ekkor jön a „harc” köztetek, a félelem a leggyengébb részeidet fogja megtámadni, mert ez a harcmodora, mint mondtam, ott akar beléd hatolni, ahol a legnagyobb benned a sötétség. Azt mondtad, a ráció legyőzi a félelmet, én azt mondom, a fény győzi le a félelmet, ahol benned világosság van, nem szivároghat be a félelem, nem tud érvényesülni az a hullámhossz, ahol az ő vörös fénye látszik. S úgy tudsz a leghatékonyabban küzdeni ezzel a szörnnyel, ha hagyod, hogy ezzel a vörös fénnyel megvilágítsa ezeket a sötét részeidet, és azonnal megpróbálod meglátni, amit ennél a fénynél látni tudsz. Ha felüti benned magát a félelem, egyetlen egy dolgod van, azonnal megnevezni, mitől félsz. Egy fogalom ott azonnal, és lehetőleg a legkonkrétabb fogalom! Majd ennek az ellenkezőjét is megfogalmazod magadban, és ezzel a kis fénnyel bevilágítod azt a területet, kiűzve onnan a rémet. Betegségtől félsz, most csak egy nagyon leegyszerűsített példa kedvéért? Mondd azonnal, ugyan már, de hisz most egészséges vagyok! – nem kell, hogy elhidd, csak mondd ki azonnal. S hagyd, hogy történjenek a dolgok, ha megint jön, már kéznél lesz a lámpa, meglátod egyre nagyobb kört bevilágítva. „Egészséges vagyok, és amíg így van, csak addig tudok félni a betegségtől, mert ha beteg lennék, nem félnék tőle, csak a következményeitől.” És így minden alkalommal világítasz egyet röviden, amíg a pillanatban meg nem nyugszol. És a démont meg benntartod, amíg van még ereje. S ez azt jelenti, hogy az életedben eljön egy időszak, amikor a félelem a lakótársaddá válik, már nem az ablakon túlról riogat téged, hanem ott lesz veled minden pillanatodban, támadva minden sötét pontodat. Ám, ahogy világítasz ezekre a pontokra könnyedén, szabadon, úgy fogja levedleni rémes ábrázatát és változik vissza azzá a bájos lánnyá, aki ezt a vírust hordozta számodra. S ha kitartó vagy és rájössz, ebben a küzdelemben nem csupán magad mentesíted e félelemtől, hanem ezt a drága lányt is megváltod általa, és vele együtt még sok-sok rettegő lelket, egyre kevésbé érzed terhesnek a harcot, s idővel rájössz, ez nem harc volt, te nem legyőztél valamit önmagadon kívül, hanem önmagad sötét foltjait világítottad meg e démon segítségével, akinek csak addig van ereje, amíg nem ismered önmagad és nem tudod, ki is vagy te.
– Hűha, ez most olyan misztikusan hangzik. A félelem nem egy kódolt dolog, ami a túlélésünket hivatott fenntartani?
– Ugye, mit kérdeztem tőled, hogy mi az a fogalom, ami születés és halál erejét nevezi meg számodra? S te azt mondtad, ez a végzet és akkor ezt rád hagytam, mert láttam, nem tudsz elvonatkoztatni a film egyes jeleneteitől. De most már tudnod kell, ez az erő, ami úgy tűnik, erősebb nálad és ezért félelmet kelt benned: a tudatlanság. Csak attól tudsz félni, amit nem tudsz, ennyi az egész, amit tudsz, amit ismersz, amit átlátsz, ami benned ott van egy átfogó tudásként, ami túlmutat a félelmed tárgyán, attól te soha nem fogsz félni. A félelem nem más, mint a tudatlanság, a sötétség szirénája benned, annál jobban vijjog, minél inkább sötét van.
– Jó, és mi a helyzet a félelem kétféle megközelítésével?
– Mondtam, a félelem és az életösztön az egy más-más pólusú dolog, a fizikai félelem nem félelem a szó azon értelmében, hogy téged megállásra kényszerít. A fizikai félelem az egyfajta olyan reflex, mint amikor a citrom látványára csorogni kezd a nyálad. Ez sosem tartós, sosem mardosó, ez egy reflex, amit nevezzünk inkább ijedtségnek – ez nem félelem. A félelem az élet ellentéte, az ijedelem, a gyors reakció meg egyfajta életrevalóság jelölője, a kettőt összekeverni megint csak arra jó, hogy buta teóriákat lehessen gyártani a „menekülj vagy támadj” elmélet jegyében, ami csak vérezi és vérezi tovább a kis tenyered.
– Jó, értelek, bár nagyon faramuci módon mutattál meg valamit és azt sem látom még, miért mondod azt, nincs félelem.
– Mert az önmagában nem létezik úgy, mint mondjuk a szeretet. A szeretetnek nem kell egy tárgy, a szeretet az ott van benned, akkor is tudsz szeretni, ha nincs kit, mert önmagadat mindig bizonyos mértékben szeretni fogod.
– No de mi akkor mi a különbség a félelem és a szeretet között, most nem értem.
– Az, hogy az önmagadra irányuló szereteted téged életben tart, az önmagadra irányuló félelmed meg elpusztítana – s ezért nem is értelmezhető. Nem érted, látom. No de véget is ért a film, sokat nem láttál belőle, de a záró képsorok igazán meghatóak, ezt elhiheted nekem, feloldottad a félelmet önmagadban és ezzel a világodat szabadítottad meg tőle, hisz tisztára mostad a kezed végre, s ezzel ér véget, édes, a film, ahogy te és a tanár egymás kezét fogjátok, ami már sosem mocskol be semmit.
S miközben hazafelé bandukolunk, gondolkodva mindazon, amit láttunk, azt kérdezed, miért mondom, van szeretet önmagában, míg félelem nincs? Nem tudod te megmondani a választ?
– Nem nagyon, talán a szeretet belőlem fakad, míg a félelem nem? De ezzel pont az ellenkezőjét mondanánk annak, amit állítasz.
– No akkor segítek, zsong a fejed a sok szörnyű képsortól, nem baj, kell ezzel így is foglalkozni néha. Tehát a félelem egy vírus. Az csak akkor életképes, ha van egy gazdasejt, amit módosítva szaporodhat, amint a filmben is láthattad. A szeretet meg te magad vagy, ez az az egység, ami ezeket a „gazdasejteket” összefogja és egységbe rendezi. A félelem a szeretetedet darabolja szét, a félelmed a benned lévő szeretet-sejteket módosítja, s félelemsejtté alakítva terjeszti a kórt. A szeretet az önmagában van, mert te magad vagy az, a félelem meg önmagában nincs, mert te nem vagy egyenlő a félelemmel, a félelmet az váltja ki belőled, hogy nincs egység, nincs szeretet, nincs tudás, nincs egy egységes, átlátható világ. Sosem félsz egyben a világtól, csak egyes elemeitől, s amíg ez a vírus élősködik benned, zabálva a lényed, míg meg nem halsz általa, addig nem is tudsz szeretni, mert csak ezt vagy azt tudod szeretni, ezért vagy azért, de ennek semmi köze a szeretethez, az isteni, valós szeretethez, nevezzük ezt inkább egyfajta szimpátiának, és akkor nagyon hűen fejeztük ki, mit neveztek ti valós szeretetnek a félelem vírusától megfertőződve. Nem kell félned soha többé, ha nem akarsz, mert nekem elhiheted, nincs mitől. Csak egyszer tedd meg azt, hogy beengeded a házadba a szörnyet, bátran, annak tudatában, ez egy rémes, ám örökre megszabadító pillanat lesz. Engedd be, nézz a mocskosan villogó szemébe és hagyd, hogy megmutassa, hol van benned feneketlen sötétség. Azt mondtam, meg kell keresni a félelmet, és ebben ő fog a legjobban segíteni, hidd el, megmutatja magát, ha szembe mersz vele fordulni. S amikor megtanulsz minden általa megmutatott pontba a tudás által bevilágítani, rájössz, amit megmutatott, az mind olyan részed volt, ami azért maradhatott sötétségben, mert épp ezeken a pontokon keltettél te magad félelmet a saját tudatlanságod által. Rengeteget fogunk még beszélgetni erről, édes, ám ilyen buta horrort nem nézünk meg többet, értelmetlen, nevetséges és semmi szükséged rá, egyszer elég egy ilyet megnézni. Hazaérkeztünk, drága, nagyon rémes volt?
– Tudod milyen volt? Olyan furcsa és kicsit riasztó, majd átgondolom még egyszer, akkor talán jobban meg tudom emészteni.
– Azt mondtam, a végén nevetni fogunk ezen az egészen és tudod, miért mondom ezt?
– Nem, fogalmam sincs.
– Mert az a legviccesebb ebben az egész félelemhistóriában, hogy mindig attól a fránya tanártól féltek a legjobban, akkor kaptok frászt, amikor ő kopog az ablakon és felajánlja a segítségét. S bezárkóztok és remegtek épp akkor, amikor megjött az igaz és valós segítség. Ugye tudod, mi a tanár neve?
– Tudás.
– Így van. Köszönöm, kincsem, ezzel be is vezettünk valamit, amit már csak folytatni kell, sok-sok alkalmon keresztül, nagyon sokat segítve ezzel ennek a rettegő világnak.
– Rendben, Adamus, köszönöm én is, bár nem érzem, hogy a világ rettegne.
– Engedd be a szörnyet és rájössz, hogy mit nem tudtál, légy bátor, nézz szembe vele, meg fogja mutatni, milyen ocsmány és halálszagú rém. Bátran, nem eshet bajod, csak ha kint hagyod a gyönyörű fiatalemberrel együtt.

(ASG és LD: Párbeszédek)