There is no spoon

„A tájékozódási zavar a Kelet elvesztése. Kérdezzék meg akármelyik hajóst: ők a keleti irány alapján hajóznak. Ha az ember elveszti a Keletet, akkor elveszti az irányokat, a bizonyosságokat, azt a tudást, hogy mi micsoda és mi lehet belőle, sőt talán még az életét is. Hol is volt az a csillag, amelyet követve eljutottak ahhoz a jászolhoz? Így van. A Kelet orientál. Ez a hivatalos változat. A nyelv ezt mondja, és a nyelvvel sohasem szabad vitatkozni.
De csak tegyük fel. Mi van, ha az egész dolog – az orientáció, a tudat, hogy hol vagyunk, és így tovább –, mi van, ha az egész svindli? Mi van, ha az egész – az otthon, a rokonság, az egész katyvasz – csupán a legnagyobb, legvilágméretűbb és több száz éves agymosás része? Tegyük fel, hogy csak ha le merünk mondani róla, akkor kezdődik el az igazi életünk. Amikor elszabadulunk az anyahajótól, amikor elvágjuk a köteleket, ledobjuk a láncot, lelépünk a térképről, búcsú nélkül távozunk, meglógunk, dobbantunk, egyebek: tegyük fel, hogy csak akkor, és csakis akkor cselekszünk valójában szabadon! Hogy olyan életet éljünk, amelyben senki nem mondja meg, hogy induljunk és haljunk meg érte vagy Istenért, vagy senki nem támad ránk, mert megszegtük az egyik szabályt, vagy mert olyan emberek vagyunk, akiket valamilyen, sajnos megnevezhetetlen okból egyszerűen nem ismernek el. Tegyük fel, hogy túl kell tennünk magunkat azon az érzésen, hogy belevesztünk a káoszba vagy valami még rosszabba; hogy el kell fogadnunk a magányosságot, a horgony elvesztésének páni félelmét, azt az örvénylő rettenetet, hogy a horizont egyre csak forog körbe, akár a felhajtott érme széle.
Nem fogjuk megtenni. A legtöbben közülünk nem. A világ fejmosodája elég jól ért az agymosáshoz: ne ugorj le arról a szikláról ne menj abba a vízesésbe ne vállald azt a kockázatot ne lépd át azt a vonalat ne bántsd az érzékenységemet figyelmeztetlek most már ne dühíts ha megteszed feldühítesz. Nem lesz esélyed nem imádkoztál véged te már történelem vagy kevesebb a semminél is, halott vagy a szememben, halott az egész családod nemzeted fajtád szemében, amit az életednél is jobban kell szeretned s amire hallgatnod kell az a gazdád hangja kövesd vakon és hajolj meg előtte és imádd és engedelmeskedj; halott vagy, hallod, felejtsd el, te hülye barom, még a nevedet sem tudom.
Csak képzeljük el azonban, hogy megtettük. Leléptünk a föld széléről, átmentünk a végzetes vízesésen, és ott van: a varázslatos völgy a világegyetem végén, a lég áldott királysága. Gyönyörű zene mindenütt. Belélegezzük a zenét, aztán kifújjuk, ez most már a mi elemünk. Jobb érzés a tüdőnknek, mint a „valahová tartozásé”.
…
Csak azok látják az egész képet, akik kilépnek a keretből.”

(Salman Rushdie: Talpa alatt a föld)

Kiegészítés tőlem: Ebben a világban mindent szabad, még lázadni is a világ ellen – sőt, azt szereti a mátrix a leginkább, hisz bármi ellen történő lázadás úgyis az adott dolog létét erősíti –, csak a kereteken túllépni nem. Mondhatsz bármit, hogy a Föld nem is egy gömb, hanem egy tányér, beszélhetsz ufókról és 51-es körzetről, gyíkemberekről, szabadkőműves összeesküvésről, csúnya háttérhatalomról, angyalokról és démonokról, papolhatsz mindenféle antropomorf istenekről, idézhetsz bármilyen szentnek tartott iratot vagy gurut, érvelhetsz tényekkel és axiómákkal, szónokolhatsz tudományról és áltudományról, rezegtetheted a csakráidat, beleláthatsz mindenki lelkébe és cincálhatod azt kedvedre, köpködhetsz politikai híreket olvasva az ezotériára, avagy ködös, állítólagosan földöntúli közvetítéseket olvasva tojhatsz a rációra: bármit, tényleg mindent megtehetsz, csak azt nem, hogy azt mondod, e világ határai bennünk vannak, s nem a világban, nem mondhatod, hogy ez a valóság nem valóság, nem mondhatod, hogy nincs kanál, nincs halál, mert élet sincs abban az értelemben, ahogy eddig hitted. Pontosabban mondhatod, miért ne mondhatnád, de csak az illúzióba berántva ennek igazságát, ahol már megint csak egy illúzióréteg lesz, más különben nem hallja meg a kutya sem. „Nincs kanál” ez a kereteken belül azt jelenti, hogy van, de te mondd rá, hogy nincs. Nem, nincs kanál, mert nincs valóság és legfőképp te nem vagy. Ott és úgy, ahogy hiszed most magad, biztosan nem. Csak azok látják az egész képet, akik kilépnek a keretből. Igen ám, de a keret nem kint van, mert nincs olyan, hogy kint. A keret te magad vagy.
Sokan azt hiszik, értik mindezt, ám ha így lenne, nem történhetne meg az, hogy azokat, akiknek nyiladozik a szemük, s eljutottak a határig, a rendszer zsoldosai tömegével terelik olyan alternatív járatokba, amik izgalmas kacskaringókkal, a felemelkedés illúzióját adva szépen visszavezetik a keretek közé, új mesével, a Felébredés meséjével altatva őket újra el. Minden rendszer csak a saját keretein belül képes létezni. Épp ezért legnagyobb félelme, hogy kilépsz a hatókörén túlra, és ezzel megsemmisíted mint végtelen rendszert. (Hisz magát annak hirdeti.) Amit bent nem tudsz megtenni, mert ha bent nyitogatod az ajtókat, csak az elvarázsolt kastélyban bolyongsz tovább. Onnan tudod, hogy nem vagy bent, hogy az ajtók nem kifelé nyílnak, hanem befelé. Hogy nem kint van a magasabb rendű világ, hanem ott bent az alacsonyabb rendű. Hogy már nem akarsz kilépni, ehelyett vigyázol, nehogy újra bent ragadj. És onnan, hogy pontosan tudod, mi a dolgod, hogy ezek a furcsán ki-be nyíló ajtók egy időre kitárulhassanak, és a peremen állók egy része kiléphessen rajta, mielőtt még visszaterelődne a „Hurrá, kiléptem” feliratú, festett falú zárkába.

„Néha meg kell érintenünk a feneket ahhoz, hogy tudjuk, merre van fölfelé; nagy távolságot kell megtennünk a helytelen úton, hogy megtudjuk, melyik a helyes.”