Nyakpárnás ellazulás

A minap elhatároztam, hogy varrok magamnak egy személyre szabott, profi utazó-nyakpárnát, ami kissé megkönnyíti majd a hosszú, interkontinentális repülőútjaimat. Elkezdtem szabásmintát keresgélni a neten, s a svéd oldalak után, biztos, ami biztos, beírtam magyarul is a „nyakpárna szabásminta” címszavakat a keresőbe. És rögtön az alábbi kis párbeszédre bukkantam, most csak magának a beszélgetésnek a szövegét idézem, mindenféle részletek nélkül:

„– Nyakpárna szabásmintát küldene valaki?
– [link] Ha ilyenre gondolsz, akkor ehhez nem kell szabásminta! Csak kivágod a formát, ráhagyod a varrásszélt, és kész!
– Ehhez hasonlóra gondoltam, csak nem tudom a méreteket, azért kellene szabásminta.
– Leméred a nyakad átmérőjét, és ennyi! Akkor tuti jó lesz rád! A szélességét meg olyanra csinálod, ami neked kényelmes!
– Te akarod varrni? Nem tudom, van-e tapasztalatod a varrásban, de ha ilyen bagatell dologhoz is szabásminta kell, nem biztos hogy én belevágnék!
– Először is, nem nekem lesz. Másodszor: ehhez nemcsak a nyak átmérője kell, hanem hogy milyen hosszú és milyen széles legyen a nyakpárna. Mivel én nem használok ilyet, nem tudom, milyen széles lenne kényelmes. De úgy látom, te nagyon profi vagy, rajzolhatnál egyet, és átküldhetnéd.
– Küldjetek már neki egy szabásmintát, mert minden nap kiemeli ezt a kérdést.
– Egyetlen egyszer emeltem ki. De ha téged zavar, ne olvasd el, főleg ne válaszolj rá!
– Na visszatért a kétbalkezes sértődős.
– Tetess pántot a fejedre, mert szétveti az okosság! Viszont önbizalomhiányban nem szenvedsz, az is igaz.
– Igen, van is önbizalmam, mert én tudok nyakpárna szabásmintát rajzolni és te nem. Amíg itt engem szapulsz, inkább rajzolhattál te is magadnak egy szabásmintát. Nem nagy dolog, már képet is küldtek neked.
– Ha te tudsz, átküldhetnéd priviben. De inkább csak a szád jár. Nemcsak nagyképű vagy, hanem önző is.”

Eddig olvastam el a kis párbeszédet, és nem akartam elhinni, amit látok. Miért kell ezt így? Mi történik az emberekkel? Mi a baj, gyerekek? Merthogy én nemcsak itt látom ezt, hanem szinte minden magyar felületen. Férjem a múltkor valami ramokkal kapcsolatos dolognak keresett utána, és döbbenten mesélte, hogy a párbeszéd ott is valami ehhez hasonló, ha nem sokkal durvább stílusban zajlott. Nekem ez gyerekkorom óta nagyon szokatlan. Sajnos ebben nőttem fel, de megérteni sosem tudtam. És pontosan ez a mindent belengő békétlenség volt a legfőbb ok, ami miatt úgy döntöttem, én nem maradok tovább a híres nevezetes Kárpát-medencében. Ma innen azt látom, ez az a vírus, amivel szemben fel kéne venni a harcot, s nem az ártalmatlan koronás. Ez ellen kéne gumikesztyű és maszk, bizony. A magyar sosem volt egy békés nép, elég megnézni véres történelmét, de ennyire acsarkodóvá a rendszerváltás utáni napi politika tette. Az emberek hagyták magukat kettészakítani, megengedték az ország vezetőinek, hogy mi-re és ti-re ossza fel a szép nemzetet, a nép tűrte és hagyta, hogy lőporos hordóvá alakítsák ezt a jobb sorsra érdemes kis medencét. Miért? Mi volt az a horog ott belül az emberekben, amibe ez a csúf ideológia így bele tudott akadni? S ez nem csupán magyar jelenség, nyilván. Bár azt kell mondjam, igenis vannak a világnak sokkal békésebb helyei. Ahogy békétlenebbek is, bizonyára. De ez még nem mentség erre, amit beidéztem. Otthon az iskolai élet egy tizenkét évig tartó, kegyetlen autodafé volt. Kínozták, kiközösítették, csúfolták, gyötörték egymást a gyerekek, de nemcsak egymást, a tanáraikat is. A lányaim negyedik óta ide északra járnak iskolába, a hat év alatt négy iskolát megjártak (talpraesett kölkök lettek, elhihetitek, hehe), és a hat év alatt egyetlen egyszer sem jöttek haza konfliktussal. Meg tudjátok érteni, ez mit jelent? Egyetlen egyszer sem a hat év alatt! Sem mi szülőként, sem ők diákként nem szenvedtünk el konfliktust, sem a társaik, sem a tanáraik részéről. Csengét néha meglökdöste egy kisfiú negyedikben, nyilván tetszett neki, amit ő szóvá tett a tanítónak, aki kicsit jobban odafigyelt rájuk, és két nap múlva béke volt. Ez volt az összes zűr a hat év alatt. Van egy hattagú kis lánycsapatuk, soha egyetlen rossz szót egymásra nem tesznek, nincsenek csapaton belüli klikkek, nem pletykálkodnak, nem fújnak az osztály többi tagjára. Az egyik közülük a Jehova tanúi egyház tagja, emiatt sok minden tiltva van neki. Ilyenkor a másik öt is lefújja a programot mondván, Alicia nélkül nem megyünk. És kész, egy szóval többet nem fecsérelnek erre a dologra, nem piszkálják a társukat a vallása miatt még akkor sem, amikor ez már rájuk is kihat. Öröm nézni őket, ahogy nevetgélnek, tervezik a kis csajos estéiket, ahol sütnek-főznek, filmet néznek és társasokat játszanak. Nem pletykálnak, nem súgnak-búgnak másokról semmit. Mert itt konkrétan erre nevelik őket. Nem piszkálhatod a másikat. Ez itt az első számú törvény. És igenis működik. S bizony, ez vonatkozik a bevándorlóra, különös figurákra, melegekre, hendikepesekre, társadalom peremén élőkre. Nem piszkálják őket, és nem igaz, hogy nem élnek ezek a nagyon különböző emberek békében egymás mellett, mert aki akar, az márpedig békében él. A saját szememmel látom ezt a békét nap mint nap.

Ezzel csak azt akarom mondani, egyáltalán nem törvényszerű, hogy az emberi együttléteknek ilyen hangulatban kell folyniuk. Nyakpárna szabásmintát küldene valaki? – már a kérdés sem valami kedves, de ettől függetlenül teljesen normális. Ha tudok, küldök, ha van valami kis extra ötletem, leírom, ha nem tudok, nem írok semmit. Ez ennyire bonyolult? Ennyire bonyolult, hogy ő muzulmán, ő másban hisz, mint én, de ezért nem piszkálom, még gondolatban sem? Tudnotok kell, gyűlölöm a nők fején a kendőt, mert szembe megy mindazzal a szabadság eszménnyel, amit a szívemben táplálok. Semennyire nem tudom a lelkemben tolerálni a bigott, fanatikus, korszerűtlen hiedelmeket, babonákat, amik gúzsba kötik az embert, még akkor sem, ha vallási köntöst húznak rájuk. De elfogadom őket, mert belátom, nagyon sokan most ebben tudnak hinni, ezeknek az embereknek kell még ez a fajta kapaszkodó, ahogy a katolikusoknak az a szenvedéssel teli feszület, vagy a buddhistáknak a monoton mantrák. Van véleményem, nyilván, de megtartom magamnak, nem mondogatom a szomszédnak, nem locsogok róla úton útfélen mindenkinek, nem ez a téma a baráti beszélgetések alakalmával. Sok minden van a világon, ami számomra egyáltalán nem járható út, ám, ahogy egy erdei kiránduláson is, egyszerűen csak nem lépek rá és kész, de nem köpök át oda. Minek tennék ilyet?

Mit lehet tenni egy néppel, akiknek olyan vezető kell, aki állandóan valakit vagy valamit szapul? Aki csak az alapján tudja magát meghatározni, hogy kiktől határolódik el? És ez még értéknek is van kikiáltva, mert, lám, ő milyen karakán, hogy kimondja, amit más nem. Karakán? Szerintem csak dühös. Dühös a világra, mert az nem olyan, mint amilyennek ő szerinte, a kis emberke szerint lennie kéne. Egyszer már leírtam: a jövő vezetői nem ilyen harcos, lovon kardozó, merev, vad férfiak lesznek, hanem bölcs, szelíd, erős angyalok. Akinek van szeme, látja is ezeket a csodás teremtéseket itt köztünk, mert itt vannak, bizony, csak nem a csatamezőn kell őket keresni. Azért vannak itt, hogy megmutassák a maguk halk, szerény módján, lehet ezt így is. Akik azt hirdetik, el lehet fogadni a nyakpárna szabásmintát kérő indulatát ugyanúgy, mint azokét, akiket ez az egyszerű kérdés valamiért ennyire felbőszít, mert megszokták, hogy a belső feszültségeiket másokon vezessék le, ahelyett, hogy elmennének egyet biciklizni, vagy írnának egy verset, netán lefestenék a kerti padot. De ez valahol érthető, hisz ezek az emberek erre lettek programozva. Erre a kivágós technikára, erre a fordított üzemmódra: az vagyok, ami nem vagyok. Értitek, ugye? Én nem vagyok a fogyasztói társadalom rabja, én nem vagyok agyhalott pláza látogató, én nem nyomkodom egész nap a telefonom, én nem vagyok ateista, én nem vagyok arab, én nem vagyok nő, én nem vagyok liberális, nem vagyok egy dagadt, egészségtelenül élő, kólát szürcsölő ember, mert én kolbászt eszem paprikával és bort iszom hozzá. Én mindaz vagyok, ami nem ők, és ez a nem ők vagyok én. 2002-ben egy országot szakított szét ez a gondolat, és az ország hagyta magát széttépni. Belement ebbe a nevetséges csetepatéba, ami aztán lassan, észrevétlenül mindenhová beszivárgott, ahogy mérgező anyag a bőrbe. Elterjedt a testben, mint a vírus, és most már nagyon nehéz lesz kiirtani. Bosszú, harc, csata, minden napra egy brutális gyilkosság, kegyetlen állatkínzások, értelmetlen rongálás, bizalmatlanság és kilátástalanság, rágalmazás és emberek konkrét ellehetetlenítése: verbális és fizikai mohács a lét minden területén, depressziómocsár a lélek szép tiszta tengerszemeinek helyén.

Igaza van Adamusnak, az ember nincs feljogosítva arra, hogy eldöntse, minek van helye a földön és minek nincs. Nem mondhatja Európa az arabokra, ti nem jöhettek ide, már hogy mondhatna ilyet, hisz ő is csak odament, nem? Stipi-stopi, én voltam itt előbb, te meg maradj otthon, és dögölj meg? Hadd jöjjön, azért jön, hogy megtanítson rá, igenis, lehet békében élni. Mindig lesz probléma, mindig lesznek konfliktusok, mindig lesznek végtelenül békétlen, hazug, álságos emberek és embercsoportok, de a konkrét csaták mindig egyének szintjén dőlnek el. Mi döntjük el, mi mindannyian egyénileg, hogy merre indulunk, a poros harctér felé, vagy a békés rét felé. Sosem értettem a háborúban a katonákat, mivel lehetett őket rávenni, hogy lőjenek egymásra? Hogy ne mondják azt egy emberként, bocsi, de ezt nem. Akkor kivégzik mindet, és? A tábornok ezzel ugyan nem nyer háborút. Mindig az egyénen múlik, hogy csatázik-e vagy nem. Sokszor nem tudsz mást tenni, mint eljönni onnan, kizárni a békétleneket, lehúzni a rolót azok előtt, akik máshogy gondolják megélni azt a szót, hogy együtt. De ez a kivonulás hatalmas erő ám. Sőt, a leghatékonyabb dolog, amit a harmóniáért az ember megtehet. Mert a végén magukra maradnak a harcoskodók, teljesen magukra, mint pörgő motor hűtővíz nélkül. Ki is égnek egy pillanat alatt.

Hiszek abban, hogy az ember igenis kivonhatja magát ebből, azaz vagy elküldi a szabásmintát, vagy nem szólal meg. És ha a kérdésére így válaszolnak, nem válaszol vissza, lezárja a beszélgetést, kilép, és nem teszi lehetővé a romboló elemeknek, hogy céltáblának használják. Hogy nem áll be olyan emberek mögé, akik ellenségképeket gyártanak, akármilyen tetszetős frazeológia mögé bújtatják is a mondandójukat, de akkor is ellenségesek. Nincs senki, aki neked rosszat akar önmagadon kívül. Figyeld meg, amint kivonulsz ebből és ezáltal lehetőséget teremtesz arra, hogy kibékülj önmagaddal, eltűnnek a gáncsoskodók, de ehhez az kell, hogy egy nap eldöntsd: nem, én ebben soha többet nem veszek részt sehogy, még gondolatban sem, ehelyett rendbe rakom magam, a saját lelkem békéjével törődöm, és nem másokkal állandóan. És ha egyre többen gondolkodnak így, egyre többen lépnek ki ezekből a füstölgő fórumokból, szituációkból, ha kell, konkrét közösségekből, családokból, városokból, országokból, akkor egy nap ez a fortyogó üst elenyészik. Kell a kritikai érzék, lehet egymással viccelődni, mókázni, lehet az embernek véleménye, meg is fogalmazhatja néha, de egyrészt mindig csak békés szándékkal, másrészt alapvetően a jelenségek és sohasem a konkrét személyek síkján, illetve nem használhatja íjként, hogy az ellentétek feszültsége adjon az egó-nyílvesszőjének mozgási energiát. Csak ki kell ezek mögül állni, csendben, halkan, észrevétlenül. Békében lenni önmagunkkal, s ezáltal a világgal. Meghagyni mindenkinek és mindennek, hogy az legyen, ami lenni tud, még ezeknek a békétlen figuráknak is, megengedni az embereknek, hogy különbözzenek, hogy néha tévedjenek, ne tudjanak dolgokat, és gondolhassák másként, mint mi. Meg kell húznunk a saját határainkat, ez fontos, de ez nem jelenti azt, hogy kifelé kell onnan lődöznünk a nagyvilágra. És pár kedves szó kíséretében el lehet küldeni a szabásmintát, majd megköszönni, aztán közösen elnevetgélni azon, milyen béna lett a párna.

Ne vegyél részt benne! – legyen ez a mottója ennek a kis láthatatlan mozgalomnak, add tovább, azaz tanácsold ezt mindenkinek, akin azt látod, szenved ettől a pokoli hangulattól. Csak húzódj hátra, ne állj be mögé, ne vegyél részt benne, fogadd meg magadnak: soha, de soha többé nem incselkedsz, piszkálódsz, gúnyolódsz, kekeckedsz, ironizálsz senkivel, nem szidsz népcsoportokat, eszméket, konkrét embereket, nem mondod a kólára hogy rossz, és a bodzaszörpre, hogy jó, nem osztod kétfelé a világot, nem szabdalod ízekre a vallások csorba késével Istent, nem nézed le embertársaidat csak azért, mert nem úgy élnek és gondolkoznak, mint te, és kizárólag a béke virágmagjait hinted szét az utadon, miközben nem hagyod, hogy bárki a békétlenség hamuját fújja az arcodba. Ha odafújja, nem szólsz vissza, csak lesepred, és arrébb mész, egyszerűen csak szó nélkül és örökre otthagyod azt, aki ilyet tesz. A figyelmed megvonásával eltünteted az életedből. Azzal sem asszisztálsz a mocskolódáshoz, hogy meghallgatod. Vagy elolvasod. Bocs, engem ez nem érdekel – és eljössz, kikapcsolod, letiltod, elengeded. Olyan egyszerű és apró dolog, mégis ezzel a kis hátralépéssel megválthatod magad és a világodat is, hidd el. A szelídeké a jövő, ebben teljesen biztos vagyok. És a szelídség nem gyengeség, abban épphogy a legeslegnagyobb erő lakozik. A fejpárnát meg majd megvarrom, és emlékeztetőül kirakom magamnak valami jól látható helyre a szabadság és a béke sajátos szimbólumaként, nehogy véletlenül elfelejtsem, kinek és minek a szellemében vagyok itt a földön. (LD)