Nyomás alatt

Bokros teendőim közepette kiolvastam a Sztrugackij testvérek egyik kisregényét, ami röviden arról szól, hogy pár, komolyabb kutatással foglalkozó ember észreveszi, hogy egy erő minduntalan útjukba áll, mintha meg akarná akadályozni, hogy ők ezekkel a számukra fontos dolgokkal foglalkozzanak. Van köztük csillagász, matematikus, de a humán szférában mozgó orientalista is. Téves hívások, az ajtón bekopogtató bomba csajok, munka közben rájuk törő erős fejfájás és egyéb bosszantó betegségek, hirtelen nyakukba varrt rokonok, konkrét rendőrségi vádak, ingyen kapott élvezeti cikkek: mind-mind arra hivatott, hogy őket eltérítsék a saját céljaiktól. A szereplők ezt úgy hívják, „nyomás alatt állnak”. Megvallom, döbbenten olvastam a sorokat, mostanában amúgy is érdekesen rímelnek az általam látott, olvasott dolgok a valósággal, pl. nemrégiben az Űrodüsszeia olvasását egyik este annál a pontnál hagytam abba, ahol az első digitális elektronikus gép, az ENIAC kerül szóba, a regény központi eleme, a mesterséges intelligencia, azaz a HAL kapcsán. Nem tudtam, miért nevezi ormótlan idiótának Clarke ezt a gépet. Becsuktam a könyvet, s még mielőtt kikapcsoltam volna a telefonom, rossz szokásomhoz híven rápillantottam az Indexre, s mit látok? A vezető hír nem más, minthogy épp aznap 70 éves az ENIAC – s alatta egy képgaléria a valóban ormótlan monstrumról. Pár nappal később már a fent említett Sztrugackij könyvet olvasva annál a pontnál tettem le a könyvet, amikor a könyvbéli macska leveri az ablakpárkányról a vázát. Fél óra múlva oltári csörömpölés hallatszik a nappaliból, hát Astro, a macskánk leverte az ablakpárkányról a vázát. Fáj a hátam, kéne egy kényelmesebb íróasztali szék, erre másnap mit dob ki a szomszéd? Egy kis reparálásra szoruló, ámde szuper irodaszéket. És még millió, nagyon apró, mégis figyelemfelkeltő egybeesés – vagy csupán a véletlen műve lenne mindez? Lehetséges és igazából nem is fontos az egész, csak annyiban, amennyiben én jelentőséget tulajdonítok neki. És Sztrugackijék mondanivalójának én most azt tulajdonítok, mert merem állítani, pontosan tudom, mi az a nyomás, amiről ők beszélnek. És abban is biztos vagyok, ezzel nem éppen vagyok egyedül.
Ugye?

„– Nem, hopp, ne rohanj – szólalt meg hirtelen ismét Weingarten. – Egy pillanatra képzeld csak el, hogy létezik a földi lényeknek egy csoportja, mely eléggé hatalmas ahhoz, hogy elkövesse ezeket a tréfákat, amiket velünk tettek. Legyen ez akár az a bizonyos Kilencek Szövetsége… Mi a fontos számukra? Az, hogy leállítsanak bizonyos távlati kutatásokat. Honnan tudod? Lehet, hogy Pityerben még vagy száz ember töri úgy a fejét, mint mi. S vagy százezer az egész Földön. S akárcsak mi, félnek beismerni. Ki fél, ki szégyenli… Másoknak fordítva, ez épp kapóra jön! Hiszen finom falatokat kínálnak fel a lemondásért…”

Megtalált az utóbbi években sok minden, mindenféle álarc mögé bújva. Volt, aminek magam is bedőltem, volt, amit azonnal elhajtottam az életemből. Megfigyeltem, ha az ember a tekintetét elfordítja a színpadról, netán fel is áll a nézőtérről és megpróbál a színfalak mögé menni, vagy csak oldalra állni, ahonnan belátás nyílik a zenészárokba, a rendezői székre, vagy a súgólyukba, azonnal jön egy néha kedves, néha nyersebb jegykezelő, és mindent megtesz annak érdekében, hogy visszaterelje a bosszantó renitenst a helyére. Szerintem ezt nem szabad hagyni. Ugyanis a próbálkozásokon érezhető, hogy a jegykezelő néni vagy bácsi nincs semmiféle valós hatalom birtokában, ugyanis csellel, fortéllyal, fenyegetéssel, megfélemlítéssel próbálja célját elérni, ami engem arról tudósít, hogy az én akaratom ellenében nem tud visszaültetni a 6. sor közepére. És ez szerintem mindenképpen jó hír. Csak, mint a terelőpuli vakkantásai, olyanok ezek a hatások. A leggyakoribb technika a csábítás, amikor a figyelemelterelés nagyon finoman, szinte észrevétlenül történik. Már-már úgy tűnik, annak az útnak a része, s azt szolgálja, ami téged a színfalak mögé vezet. Csakhogy – hopp– egy hirtelen balkanyar, és kint is vagy az épületből, vagy a ruhatárnál találod magad, netán a mosdóban kötsz ki. Cseles, de az Ördög ügyvédje óta tudjuk, a hiúság az ember legfőbb achilles ínja. A hízelgőktől ments meg uram minket! És azt is tudjuk, nem azért vagyunk a földön, hogy jól érezzük magunkat, hogy mindenáron jól járjunk, mert a reklámmal ellentétben én nem gondolom azt, hogy nekem bármi is jár, „mert megérdemlem”. És így újabb gödröket kerülök ki, mert nem azt nézem, mi kellemes számomra, hanem mi visz közelebb a célomhoz, s még ha kellemetlen netán, akkor is azt választom. De ez a különös erő nem adja fel, ha ezzel nem, hát valami mással próbálkozik: az élet szép, carpe diem, csak egyszer élünk, és úgyis meghalsz, akkor meg minek az egész. Életre szóló küzdelem ez, azt hiszem.

„– Micsoda tea – kész gyönyörűség! Maga mester, Dmitrij Alekszejevics. Régen ittam ilyen jót… Bizony-bizony… Persze nehéz, megmagyarázhatatlan dolog ez… Másrészt viszont, nézzék, mily csodás az ég, a hold, a tea, cigaretta… Voltaképpen mi kell még az embernek? A tévében folytatásos krimi, nem is olyan rossz… Nem tudom, nem tudom… Maga, Dmitrij Alekszejevics, a csillagokat, a csillagközi gázt kutatja? Voltaképp mi köze magának ahhoz? Ha jól meggondoljuk? Minek ez a kíváncsiskodás, ha? Tessék, most aztán kapott a fejére, s majd nem fog kíváncsiskodni… Teázgass, nézd a tévét… Hiszen az égbolt nem azért van, hogy fürkésszék. Hiszen az égbolt arra való, hogy gyönyörködjenek benne…”

És hát ott van a magány. Pontosabban az egyedüllét, annak az érzése, hogy igenis te vagy a hülye, rossz irányba mész, rosszul csinálod, egyáltalán nem vagy jófej, miközben a világ magát okosabbiknak tartó fele jobb esetben csak mosolyog rajtad, rosszabb esetben kigúnyol. Ám tegye. A legnehezebb számomra amúgy ez volt: kimondani, hogy minden látszat ellenére márpedig nem én vagyok furcsa és különös, nem én járok tévúton és gondolkodom rosszul, bár a többség velem szemben menetel, azaz nem én vagyok „beteg”, hanem a világ. Meglátni a vádak özönében a valódi dicséretet, a biztatást. Megtanulni viszonylag láthatatlanul közlekedni ezen a sztrádán, nem hergelve, nem provokálva a hordát. Mert aki valóban más, az sosem lázadó, az eredendően más, és egész életében épp ezt próbálja palástolni – puszta önvédelemből. Hatéves korom óta küzdök ezzel, belegyömöszöltem magam ebbe a fröccsöntött gumibőrbe, felvettem a bárgyú vigyort, a sok idiótábbnál idiótább szokást és viselkedésformát, próbáltam meglátni ezen a túldíszített diszkógömbbön az emberi önimádat összes „szépségét”, míg szép lassan a gumi elöregedett – talán nem bírta az UV sugarakat, ki tudja – és ha akarom, ha nem, ez a sok szar folyamatosan pereg le rólam. Elég undorító, szóval ez számomra sehogy sem volt kényelmes, sem akkor, sem most. Nem volt kellemes izzadni ebben a fülledt, vastag, szűk békaruhában, és baromira nem kellemes, ahogy ez a szétmállott műbőr darabonként, néha, mint a homok, máskor, mint a száradt festék, a legváratlanabb helyekről omlik le az emberről. Én ennek nem élveztem egyetlen pillanatát sem, ám rájöttem, minél kevésbé harcolok ellene, annál könnyebben megbirkózom a dologgal – talán. Úgyis csak a végén fogom látni, hogy minden nyomás ellenére, végül is sikerült-e megőriznem magam, egyáltalán megtudni, miben is rejlik ez a „másság”, addig nem szabad ezt túlgondolni.

„– Mi az, a bolondját járattad velünk?
– Ugyan, mi mást tehettem volna? – felelte Vecserovszkij, s félelmetes szemöldökét egész a mennyezetig húzta fel. – Én magam bizonygattam volna, hogy értelmetlen a főnökökhöz futkosni? Hogy általában értelmetlen dolog úgy felvetni a kérdést, ahogy ti teszitek? “A Kilencek Szövetsége vagy a Tau Ceti lakói…” Nem mindegy nektek? Minek itt a vita? Akármilyen választ adnátok, ebből a válaszból semmiféle gyakorlati programot nem vonhattok le. Leégett a házatok, hurrikán verte szét, vagy árvíz söpörte el – nem azon kell töprengnetek, hogy mi történt a házzal, hanem azon, hol húzzátok meg magatokat, hogyan éljetek, mit tegyetek ezután.
– Azt akarod mondani… – kezdte Maljanov.
– Azt akarom mondani – fűzte tovább Vecserovszkij keményen –, hogy semmi ÉRDEKES nem történt veletek. Nincs mit firtatni, nincs mit kutatgatni, nincs mit elemezgetni. Az okok kutatása részetekről hiábavaló kíváncsiskodás. Nem, azon kell töprengnetek: hogyan viselkedjetek a nyomás alatt. S ezen töprengeni – jóval bonyolultabb dolog, mint meséket költeni Asóka királyról, mert most mindegyikőtök EGYEDÜL van. Senki nem segít nektek. Senki nem szolgál tanáccsal. Senki nem dönt helyettetek. Sem az akadémikusok, sem a kormány, de még a haladó emberiség sem… Különben ezt Valka elég érthetően elmondta.
Felállt, teát töltött magának s újból visszatért karosszékéhez – elviselhetetlenül magabiztosan, feszes tartásban, hanyag eleganciával, mintha egy diplomáciai fogadáson lenne. Még a teáscsészét is úgy tartotta, mint valami peer a királynő ötórai teáján…
A kisfiú mindnyájunkhoz fordulva felolvasott egy idézetet:
“Ha a beteg nem veszi tekintetbe az orvos tanácsait, hanyagul gyógyítja magát, túl sok alkoholt fogyaszt, akkor körülbelül öt-hat év múlva a betegség második szakaszát egy harmadik, utolsó szakasz váltja fel…”
Zahar váratlanul bánatosan így szólt:
– De miért? De miért éppen velem, velünk?…
Vecserovszkij könnyű koppanással tányérkájára helyezte a csészét, a kis tányért pedig az asztalra állította.
– Azért, mert egész korunk feketébe öltözött – magyarázta, miközben szürkésrózsaszín, lovakra emlékeztető ajkát megtörölte hófehér zsebkendőjével. – Magas kürtőjű cilindert visel, de mi mégis továbbrohanunk, majd amikor üt a semmittevés, a mindennapi gondoktól való eltávolodás órája, akkor ránk tör a meghasonlás, s mi semmire nem gondolunk…”

Sokan vagyunk szerintem úgy ezzel: nincs annál idegesítőbb, mint mikor az embert állandóan ráncigálják. Pontgyűjtő kártyákkal, a kedves ismerősök állandó unszolásával, ideológiai vitákkal, kategorikus kijelentésekkel, kéretlen linközönnel, reklámokkal, ijesztő vagy épp csábító hírekkel, árudömpinggel, zsarolással, hisztivel, duzzogással, netán fenyegetőzéssel. Értelmetlen köröket fut az ember, csak az ideje megy el, és még fel is húzza magát. Több mint egy órámba telt meggyőzni a helyi tévétársaság ügynökét, hogy nem kérünk 68 csatornát, egyáltalán semmilyen tévé előfizetést nem kérünk, mert nem nézünk 10 éve tévét, és most már nem is fogunk, nekünk épp elég a Netflix, és nyilván semmire nem tudott rávenni, pedig tényleg rafkós volt a pasi, de csak egymás idejét és energiáját raboltuk, és felidegesített, hogy nem érti meg azt a tök egyszerű szót, hogy nem. Ez a rábeszélősdi úgyis csak azoknál jön be, akik nem tudják, mit akarnak. De ha én tudom, hogy délután strandra akarok menni, mert erre megvan a jó okom, minden próbálkozás hiábavaló, hogy rávegyen, menjek inkább moziba. S ez nem rugalmatlanság részemről, én inkább elszántságnak hívom. Tudom, mit miért teszek, hajlandó vagyok akár változtatni is az elképzelésemen, de a célomról, akárcsak Vecserovszkij a regény egyetlen kitartó hőse, nem nagyon vagyok hajlandó lemondani. A magam javára sem, talán ez az egyetlen mázlim, s ezért nem lehet annyira ide-oda rángatni engem. Tudom, nem vagyok ezzel egyedül, sokan állunk „nyomás alatt” és sokan álljuk is a sarat. Ez most véletlenül ilyen idétlenül rímelt, mindenesetre jó kis szlogen is lehetne valami bárgyú, földalatti mozgalomhoz.

„– Te azt akarod mondani, hogy Gluhov is… nyomás alatt áll?
– Ő csak volt nyomás alatt. Most már megsemmisítették.
– Várj csak, várj csak!… Már elnézést!
Lassan felém fordította arcát.
– Hát nem jöttél rá? – kérdezte.
– Honnan? Hiszen azt mondta… Saját fülemmel hallottam… Különben is, végtére az első pillantásra látszik, hogy ez az ember álmában sem… Hisz ez szemmel látható!
Mellesleg, most már számomra sem tűnt ez olyan szemmel láthatónak. Sokkal inkább fordítva.
– Tehát nem jöttél rá – jelentette ki Vecserovszkij, és kíváncsian végigmért. – Hm… Pedig Zahar rájött. – Az este folyamán először előhúzta dohányzacskóját és pipáját, s kényelmesen nekilátott, hogy megtömje. – Különös, hogy nem jöttél rá… Különben szemlátomást zilált lelkiállapotban voltál. Egyébként ítéld meg magad, az az ember, aki szereti a krimit, szeret a tévékészülék előtt üldögélni, ma éppen ennek a primitív folytatásos filmnek a soron következő adása van… s egyszer csak felkel megszokott helyéről, vadidegen emberekhez rohan – ugyan miért? Hogy elpanaszolja fejfájását? – Gyufa sercent, s Vecserovszkij nekilátott, hogy pipára gyújtson. A sárgáspiros tüzecske táncba kezdett feszülten figyelő, kissé bandzsa szemében. Mézillatú füst töltötte be a szobát. – Különben is, rögtön kiismertem. Pontosabban nem rögtön… Alaposan megváltozott. Hiszen eleven, életerős ember volt, energikus, hangos, csípős természetű… semmi rousseau-izmus, poharazgatás. Először csak megsajnáltam, de amikor népszerűsíteni kezdte új világnézetét, dühbe gurultam.
Elhallgatott s kizárólag pipájával foglalkozott.
Ahogy csak bírtam, összehúztam magam. Tessék, hát így állunk. Ezt az embert egyszerűen eltiporták. Az életét ugyan meghagyták, de már nem az, aki volt. Elfajult anyag… Elfajult lélek. Mit is tettek vele? Nem bírta ki… A fenébe, hiszen nyilván előfordul olyan nyomás is, hogy nincs ember, aki kiállná…”

És ehhez nem is kell, hogy az ember valami nagy dolgot vigyen véghez. Nyomás alá kerül mindenki, aki valóban elkezdi levenni a tekintetét a színpadról. Van különbség igazi és álnyomás között is. Igazi, amit épp azért nem lát senki, mert aki valódi „nyomás alatt áll”, mindig egyedül van, izolálódik a hordától. „És körös-körül mindenki a söpredéknek segít, a kommünár pedig egyes egyedül van” – mondják szintén Sztrugackijék, akiknek minden írása azért született, hogy ezeknek az egyes egyedül álló, ismeretlen hősöknek az oldalán szembe szálljon a söpredékkel. Érdemes olvasni a műveiket, igazán szívmelengető és okos irományokkal ajándékoztak meg minket. Ha valaki közhírré téteti, hogy őt üldözik, műveit tiltólistára helyezték, honlapját ellehetetlenítették, őt magát megfenyegették vagy hamarosan elrabolják, élhetünk a gyanúperrel, hogy az illető nem áll valódi nyomás alatt. Mert az nem ilyen, nem ilyen teátrális és drámai, hanem aljas, alattomos, sunyi, fű alól előbúvó – ám kitartó és kemény munkával épp ezért legyőzhető.

„Hirtelen rádöbbentem, hogy tegnap még ember voltam, egy közösség tagja, megvoltak a magam gondjai és kényelmetlenségei, de amíg betartottam a közösség megszabta törvényeket – ez egyáltalán nem volt olyan nehéz, már szokásommá vált –, amíg betartottam ezeket a törvényeket, az összes elképzelhető veszéllyel szemben megvédett a rendőrség, katonaság, a szakszervezet, a közvélemény, a barátaim, a család, de egyszer csak minden egy csapásra megváltozott az engem körülvevő világban, magányos kis hal lettem, aki zugában meghúzza magát, s körülötte mesebeli, felismerhetetlen árnyak úsznak és imbolyognak, akiknek még szörnyű fogsorukat sem kell igénybe venniük – elég egy könnyű mozdulat uszonyukkal, hogy összezúzzanak, eltiporjanak, letöröljenek a föld színéről… S nekem egy dolgot kell megértenem; amíg ebben a kuckóban meghúzom magam, nem bántanak. Sőt a helyzet még szörnyűbb: elválasztottak az emberiségtől, ahogy a bárányt a nyájától, s valahová vonszolnak, nem tudni hová, nem tudni miért, a nyáj pedig, mit sem sejtve, nyugodtan járja az útját s egyre jobban távolodik tőlem… Ha ezek harcias természetű idegen bolygólakók lennének, ha szörnyű, pusztító agresszió lenne a világűrből, az óceán mélyéből, a negyedik dimenzióból – mennyivel könnyebb dolgom lenne! Egy lennék a többi közül, lenne helyem és feladatom, soraikban lennék! Így viszont elpusztulok mindenki szeme láttára, s senki semmit nem vesz észre, s amikor elpusztulok, amikor megsemmisítenek, mindenki nagyon csodálkozni fog s megvonja a vállát. Lázálom! Lázálom! Őrült ostobaság! Teljes erőből megráztam a fejem s megcibáltam a hajam. S ez az egész rémálom csupán azért van, mert a diffúz anyagot kutatom?
– Úgy tűnik, igen – mondta Vecserovszkij.”

Honnan lehet tudni, hogy egy adott hatás merre terel minket? Hogy lehet elkerülni a makacsság rugalmatlanságát, hogy lehet akkor mások által fejlődni, a gondolataink irányán jó értelemben változtatni, és ha kell, revideálni a nézeteinket? Erre nem nagyon van értelmes feleletem, hacsak az nem, hogy én általában azt nézem, hogy merről merre irányul a „nyomás”. Ha általam már elhagyott állomások felé, lefelé, akkor nem hagyom magam. Szerintem a fejlődésnek ugyanis van egy iránya, a haladásnak egy menete vagy íve, van valami eszme, ami mellett az ember kitart, és egyszerűen érzi mi a különbség, ha el akarják ettől rángatni, vagy épphogy jön egy olyan erő, ami valóban abban segíti, hogy sikerüljön megmásznia egy meredekebb emelkedőt, vagy épp ellenkezőleg, legyőzni pofára esés nélkül egy durva lejtőt. Erre nincs kész recept, az azonban biztos, egymilliárd évvel a világvége előtt sem szabad feladni, minél nagyobb az emberen a nyomás, annál biztosabb lehet benne, hogy jó úton jár, nem szabad gyáván megfordulni, mert aki ezt teszi, lehet, végleg eltéved. Aki meg nem adja meg magát, bizonyos, hogy eljut a színfalak mögé egy napon.

„Ne kérdezd tőlem, mondta Vecserovszkij, miért éppen Maljanov és Gluhov lettek a jövő kataklizmáinak első fecskéi. Ne kérdezd tőlem, milyen azoknak a jelzéseknek a fizikai sajátossága, melyek nyugtalanítani kezdték a homeosztázist a világegyetem azon csücskében, ahol Gluhov és Maljanov kiagyalták szentségtörő kísérleteiket. S általában ne kérdezzél a Homeosztatikus Világegyetem működési mechanizmusáról – erről épp úgy semmit nem tudok, ahogy senki semmit nem tud például az energia-megmaradás törvényének működési mechanizmusáról. Egyszerűen minden folyamat úgy játszódik le, hogy az energia megőrződik. Egyszerűen minden folyamat úgy megy végbe, hogy egymilliárd év múlva Maljanov és Gluhov munkái más kutatások millióival egyesülve ne okozzák a világvégét. Természetesen itt nem általában a világvégére gondolunk, hanem annak a világnak a végére, amelyet most megfigyelhetünk, amely már egymilliárd évvel ezelőtt létezett, s amelyet Maljanov és Gluhov, maguk sem sejtve, veszélyeztetnek mikroszkopikus kísérleteikkel, hogy hatalmukba kerítsék az entrópiát…

Nos, körülbelül így áll a dolog – nem tudom, helytálló-e ez egészében vagy részlegesen, s az is lehet, hogy egyáltalán nem helytálló –, én körülbelül így értettem meg. Még vitatkozni sem kezdtem vele. Amúgy is cudarul áll az ügyünk, s ilyen szemszögből még inkább reménytelennek látszott, olyannyira, hogy egyszerűen nem tudtam, mit mondjak, hogyan viselkedjek, s egyáltalán, miért éljek… Uramisten! D. A. Maljanov kontra Homeosztatikus Világegyetem! Ez nem egy kis tetű a tégla alatt. Még csak nem is vírus a nap középpontjában…
– Ide figyelj – mondtam. – Ha ez valóban így van, mi az ördögnek beszélünk róla? Pokolba az M-üregeimmel… Választás! Ugyan miféle választásról lehet itt szó?
Vecserovszkij komótosan levette szemüvegét, s kisujjával masszírozni kezdte szemüveg kidörzsölte orrnyergét. Hosszasan, elviselhetetlenül hosszasan hallgatott. Én pedig vártam. Vártam, mert hatodik érzékem jelezte: nem hagyhat így magamra Vecserovszkij, hogy homeosztázisa felfaljon, ezt sohasem tenné, soha nem mondta volna el ezt nekem, ha nem létezne valamiféle kiút, valamiféle lehetőség, az ördögbe, mégis kell hogy legyen valamiféle választás. Végre befejezte orra dörzsölgetését, ismét feltette a szemüvegét, s halkan így szólt:
– Azt mondták, a halál-óceánhoz vezet utam, s én félúton megfordultam. Azóta zegzugos zsákutcákba jutok csak, csupa kerülő út kanyarog előttem…
– No és? – mondtam.
– Megismételjem? – kérdezte Vecserovszkij.
– Igen, ismételd.
Megismételte. Kedvem lett volna elsírni magam. Sietve felálltam, teletöltöttem a teáskannát vízzel s ismét a gázra tettem.”

Nincs halál és az élet jóval több annál, mint ami a színpadon a rikító neonfények alatt látható.

(LD, Az idézetek Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Egymilliárd évvel a világvége előtt c. kisregényéből valók, illusztráció: Alexander Jansson)