o-kos-kodásaim

Minden olyan dolgot, amiért ma végtelen hálát érzek az életemben, a gyors döntés- és irányváltoztatási képességemnek, a határozottságomnak, rugalmasságomnak, bátorságomnak és kitartásomnak köszönhetek. Annak, hogy akármilyen helyzetet sodort elém az élet, én, mint az angolna, azonnal kanyarodni tudtam, ha kellett, mint a gepárd lefékeztem, majd újragyorsultam, megfordultam és ugrottam, ám ha úgy hozta a helyzet, épphogy nem mozdultam, de ezt nagyon éberen tettem, azaz ilyenkor jobban figyeltem, mint bármikor. Tehát jött a Helyzet, és én akkor rögtön tudtam hozni egy olyan alapvetően higgadt és megfontolt végleges döntést, amit aztán egyáltalán nem bántam meg. Jött egy másik helyzet, és én azonnal elkanyarodtam anélkül, hogy tétováztam volna, jaj, vajon jó-e az irány, és minden teketória nélkül képes voltam bármit elhagyni és bármitől megválni, ha úgy éreztem, már nem szolgálja azt az utat, amit végig szándékozom járni. De bármikor kész voltam épphogy valami merőben újba, ismeretlenbe belekezdeni, netán láthatatlanná válni, s így egybeolvadni a tájjal. És ezt nem azért írom, hogy most verjem a mellem, eszemben sincs ilyet tenni, hanem azért, mert hiszem, hogy ez készség szintjén nagyjából mindenki számára elsajátítható, nyilván a személyes karakterkereteken belül.

Tudjátok, én nem igazán tartom az asztrológiát egy amolyan „kinti” bölcsességnek, sokkal inkább valami bentről értelmezett tudásnak, ami bizonyos dolgokat képes nekünk megmutatni, és ezekre érdemes is figyelni, ahogy a mesehősnek is sokat jelent a mesében elrejtett titkos üzenet. No és nagyon sokszor futottam bele egy érdekes jelenségbe, mégpedig abba, hogy szokás valamiért bizonyos körökben egyes csillagjegyeket, hogy is fogalmazzak finoman, nem annyira kultiválni. És szegény csillagjegyem, a csupa tűz kos is ezek közé tartozik, ki van kiáltva akaratos, erőszakos, egoista jegynek, ez a nagy „Én”-jegye, aki mint a tank megy előre, és nem ismer sem istent, sem embert. S én ezt elég sokáig el is fogadtam, mondván, hát megszívtam, egy ilyen rossz csillagzat alatt érkeztem, és le kell győznöm szegény kis kost magamban, mert ez egy ilyen kellemetlen, népszerűtlen jegy. Aztán később már nem is törődtem semmi ilyesmivel, ahogy ezt több helyütt írtam is.

És most egy icipici, szinte jelentéktelen epizód az életemben gondolkodásra késztetett a saját temperamentumomat illetően, és ennek kapcsán szinte revelációként ért a felismerés, de hisz épphogy mindent annak köszönhetek, amire azt mondtam valamikor, le kell győznöm! És ez így volt jó, mert azzal, hogy egészen kis koromtól fogva ezt az erőt kellett kordában tartanom, tudtam végül a magam szolgálatába állítani. No, és a jelentéktelen epizód semmi más, mint hogy amikor elkezdtem ugye az aikidót, véletlenül kiderült, hogy Mårtennel, a több danos mesteremmel mi egy napon születtünk. És nyilván ennek kapcsán elkezdtem vizsgálni ezt a tündéri, huncut szemű, energikus férfit, és így, általa sikerült magamban észrevenni valamit, egy olyan képességhalmazt, aminek eddig nem is voltam a tudatában, csak egész egyszerűen ösztönösen alkalmaztam. Mårten nagyon gyors. De tényleg nagyon, mint a tömörgumi labda, ráadásul fürge, mint a mókus, játékosan ravasz, telis-tele fiatalos életenergiával, és úgy erős, hogy ezt elsőre ki nem néznéd belőle, hisz nem magasabb nálam. Hajlékony, mozgékony, jógázik, chili paprikás italokat kortyolgat, és mindig, de mindig békésen mosolyog. No, és ezt így magamban végiggondolva jöttem rá arra, hogy ezek nélkül a tulajdonságok nélkül én semmit nem értem volna el, ami ma már azonban az enyém. Nem állítom, hogy mindenkinek egyformának kell lenni, és azt sem, hogy ez az egyedüli üdvözítő karakter, mert ilyen nincs, az egész egyben üdvözítő, hisz az a legjobb, ha mindenből van benned, tehát ha képes vagy határozott, gyors döntésekre, ám tudsz mozdulatlanul várni akár évtizedeket is, ha ezt kívánja meg a helyzet. Csak én most azt látom, mintha az embereknek leginkább két dolog menne jól, és egyik sem a különféle karaktertulajdonságok legmagasabb szintje: az egyik a beletespedés a dolgokba, az olyan szintű beleragadás, ami már megkövesedéshez vezet (erről írtam már több cikkben is), a másik a kapkodó, meggondolatlan, ide-oda rohangáló fejvesztett cikázás. Egyik sem árulkodik belső erőről. Azt gondolom, senkinek nem kell elmondani, hogy a legeslegtöbb erő pont azokhoz a dolgokhoz kell, amit nem is gondol az átlagember nagy tettnek. Csendben maradni. Nyugton maradni. Kimutatni a gyengeségeinket. Várni. Kitartani. Egyet csapni, de azt pontosan, jó helyre és hatékonyan. Nem megfordulni. Hagyni néha magad vezetni. Nem mindig kimutatni mindent. Belelépni a bizonytalanba. Ilyesmik. Ám semmiféle erő nem szükségeltetik a csapkodáshoz, és a tehetetlen iszapba süllyedéshez.

És mindezt azért gondoltam most így nagypénteken leírni, mert úgy vélem, éppen itt kell most sokaknak egy kicsit állítani magán. Ezeknél a mårteni képességeknél elvégezni egy kis finomhangolást. Egy kis váltást kell eszközölni az alap működési mód tekintetében, és ez sokkal egyszerűbb dolog, mint elsőre tűnik. Írtam már egyszer, hogy ahhoz, hogy az élet színterén hatalmas tetteket tudjunk végrehajtani, mondjuk, hogy lerakjunk ezer éve fennálló rossz szokásokat, elhagyjunk poshadt kapcsolatokat, kikerüljünk egy láthatatlan akadályt, és megreformáljuk az egész létezési módunkat, belül csak egy hajszálnyi állítás szükséges. Ami bent egy egycentis mozdulat, kint egy hatalmas utasszállító mozgása lesz. És összeszedtem pár dolgot, amiről most úgy látom, hogy az emberek számára igazán gondot jelent ebből a képességhalmazból, és megpróbálom röviden elmesélni, én hogy oldom meg ezeket, ebből a kis lenézett kosi karakteremből, amire azonban ma már csak hálával gondolok, mármint hogy anno épp ezt állítottam be magamnak.

Az első és legfontosabb tulajdonság, amire szüksége lesz mindenkinek, aki tovább akar haladni ezen a sztrádán, és nem kíván visszakerülni a kiindulópontra, meglepő módon épp az irányváltoztatás képessége. Mert ha arra mész tovább, ahonnan jöttél, különös módon nem fogsz máshová jutni, mint ugyanoda, mert ez egy ilyen cseles tükörterem. Kanyarodni kell egyet, ez csak egy kanyar, semmi több, nem az utat hagyod el, hanem annak múltból eredő, merev vektorát. Magyarán az fog letérni, aki már nem kívánja folytatni ezen a módon ezt az araszolást, mert ő fog emiatt találni egy egérutat, és nem az, aki a tömött sorokban vánszorog. Ez fontos. Váltani kell. És ez nem nehéz, ez csak annyi, hogy azt látod, erre nem lehet normálisan haladni, akkor körülnézel. Akkor és ott. Tehát ez az én kis titkom, hogy nem várod ki a „megfelelő alkalmat”, az elterelő táblákat, valami külső iránymutatást, hisz bőven elég neked a belső, elegendő maga az az érzés, hogy látod, ez így nem megy tovább, érzed, hogy ez így már mennyire nehéz, és te magad akarod, hogy ez véget érjen. És ez egy itt és most pillanat, s nem egy majd, mert hidd el, nem jön később egy jobb pillanat, nagyon sokan itt rontják el, ez érthető? „Jó, persze, változtatok, csak még megvárom, amíg jön egy másik nő, előbb megvárom, hogy találok egy jobb állást, kivárom, mit csinál a Józsi.” Nem. Neked most vacak, akkor most van ott számodra a letérő. Mert ott van, de ha meg sem nézed, hanem mész tovább, nem találod meg. S vannak, akik egy életen át araszolva előre, csak mindig várnak a megfelelő pillanatokra. Nyilván az ember előbb megnézi, hova akar lekanyarodni, mielőtt elfordítja a kormányt, de ilyenkor már nem halad megszokásból tovább, hanem lefékez és körülnéz.

Így költöztem el Magyarországról. Körülnéztem egyik reggel, és azt mondtam, én itt nem tudok tovább úgy haladni, ahogy szeretnék. Engem ez az ország konkrétan bezár, nem kapok már levegőt ebben a kovászos, dunsztosüvegben. És nem hülyéskedek, aznap, ahogy ezt így ki tudtam mondani, elkezdtem keresni, na, akkor merre. És igazából mindabból, amire nemet mondtam ott, rögtön ki is rajzolódott egy igenekből álló minőség, és azonnal megmutatta az irányt. És nagyon jól döntöttem, épp most igazolja vissza az élet, hogy igen, ez volt a jó irány számomra. Szabadságot, békét, nyugalmat, teret kaptam, amit annak köszönhetek, hogy nem vártam a kedvező alkalomra, mert az mindig csak most van. Ha hallgatok a környezetemre és várok, talán ma nem vagyok itt, mert épp elszalasztottam volna a megfelelő alkalmat, amit egy megtorpanással és alapos körülnézéssel tudtam magam számára egy pillanat alatt fellelni.

A másik fontos készség a döntési készség. Ez ugye az előzőből fakad, és ennek is van egy kis trükkje, mégpedig az, hogy hozd meg a döntést. Ne vacillálj, ne tétovázz: dönts. Döntsd el, hogy most döntesz és kész. Dönts annak tudatában, hogy a döntésed helyes lesz. Ha dolgoztál magadon, és ennek következtében van kellő önismereted, és ezért tudsz bízni magadban, akkor dönteni is tudsz. Dönteni csak az nem tud, aki nem tudja, ki ő. Nézd meg az állvakargatókat, milyen bizonytalanok, mindig azt várják, valaki más erősítse meg a döntéseiket, lehet ez akár Isten is, vagy a bolygóállás, csak hadd ne neki kelljen egyedül dönteni! Tudnod kell, nem dönthetsz úgysem máshogy, mint ahogy épp döntesz, és ha te belül erős vagy, jó az egyensúlyérzéked, és a szívedről is lehámoztad a sok-sok vicces védőfelszerelést, jól fogsz dönteni. Minden döntésed te magad vagy, ennyi a titok. Ha megbánod, mert elrontod, az is te vagy, és akkor az is te leszel, aki korrigál.

Újabb képesség, a gyors fékezés képessége. Tudjátok, hányszor tapostam az utolsó pillanatban a fékre az életemben? De mindig megálltam, és nem kellett a falnak csapódnom. Igen, a falak néha a semmiből teremnek elénk, jó reflex kell ahhoz, hogy meg tudjunk előttük állni. Nézz körül, és láthatod, ez is milyen nehezen megy. Hát miért van ennyi konfliktus, súrlódás, és dráma az életben? Mert a többségnek nincs belső fékje, mindig megvárja, míg valaki a kezére csap, és onnan szól rá: eddig, öcsi, és nem tovább. Pedig ezt magában is kimondhatná. Mész előre, és megérzed, nem, valami nem jó. Ott bent kell először megérezni, ha már kint látod, baj van, akkor túl közel a fal. Valami nem kóser, ennyit érzel, és akkor satufék. De azonnal. Megállsz, körülnézel, és azonnal látni fogod, milyen ütközést kerültél ebben a pillanatban el. Megállni könnyű, ez is csak akkor nehéz, ha az embert a nehézkedési erőből fakadó lendület sodorja, és nem izomerőből fut. Kezdd el használni a belső erőt a mozgáshoz a külső helyett, és azonnal megérzed, bármikor tudsz úgy fékezni, mint a gyalogkakukk a rajzfilmben. És ha megálltál, ott már nyugton maradni, esetleg mozdulatlanná válni, vagy kitartani nagyon sokáig egy helyzetben, nem olyan nehéz, mintha mindezt sodródva, csúszkálva, lökdösődve kéne megtenni. Komolyan, ennyi az egész, tapasztalatból mondom, amit te mozgatsz, azt te bármikor meg is tudod állítani, fent tudod tartani, csak azt nem tudod, ami kívülről hat rád, arra nincs ráhatásod értelemszerűen. Ugye látható, ez az egész kis szedett-vedett írás arról szól, cseréld le a külsőt belsőre, ez az én kis húsvéti üzenetem ugyanis.

No de menjünk tovább: elengedés képessége. Mumus, nem? Pedig nem az. Elengedni nem nehéz, csak nem kell tovább tartani. Az elengedés egy nem-tartás tulajdonképpen, tehát nem kell egyebet tenni, mint magát a megfeszített tartást megoldani, és azonnal „elengedődik” az adott dolog. Gondolj egy nehéz bőröndre, amit fogsz, és akkor valaki azt mondja, engedd el nyugodtan, még egy óra van a beszállásig. Jó, de hogyan? Basszus, úgy, hogy nem fogod tovább! Ha innen közelíted meg, azért lesz könnyebb a dolgod, mert ráérzel, az elengedés nem egy tett, azt nem csináljuk, elengedni akarattal nem lehet, az elengedés a fenntartás hiánya, egy iszonyú passzív dolog. Látom az embereket, hogy bosszantja őket egy helyzet, és ahelyett hogy csak otthagyná, fenntartja, fogja a bőröndöt és nyög. Mindent elengedtem, tényleg mindent, ha úgy láttam, már nem szolgál. Ehhez is van egy icipici trükköm, mégpedig az, hogy ilyenkor kikapcsolom az érzelmeimet, nem hagyom, hogy ebbe a folyamatba a szentimentális, rózsaszín bársonyhangok belekotyogjanak. „De hisz ez a kredenc még a dédié volt!” Elfér az új lakásban? Nem. Akkor meg kell tőle válni. És most kell kikapcsolni a dédit, meg a „jaj, de hisz annyi emlék, és ez nekem olyan fontos” futó programokat. Ez csak egy kredenc, ha a dédi emléke ebbe volt bezárva, szegénynek már régen rossz. Fotózd le, fesd le egy vászonra, írj hozzá egy szonettet, aztán add oda Marika néninek, akit szétvet majd a gyönyörűség, hogy berakhatja a nappalijába, te pedig lépj tovább. Kicsit szellősebb lesz a lét, ha az ember erre képes. Néha volt, hogy valamit kihajítottam, ami később jól jött volna, de miután mindig megoldottam az adott dolog nélkül is az életem, rájöttem, sokszor csak a megszokott megoldásokhoz történő ragaszkodás ébreszti fel bennünk a „jaj, de kár, hogy az már nincs”-érzést. Konkrét regényt tudnék írni erről, annyira fontos eleme volt az életemnek e készség elsajátítása.

Jöhet a következő: rugalmasság, hajlékonyság. Ha jön a szél, hajlok vele, nem állok ellen neki mereven. Tudjátok, a közhely, a nád hajlik, míg a fa törik. Jön a változás szele, és az ipse csak azért is egyenesen áll, mert ő stabil. Amíg ketté nem törik. Olyan viccesek ezek a konok, betonstabil emberek néha, nem? Tudjátok, van a mondás, hogy ne azt nézd, hogy milyen göcsörtös az öreg fatörzs a vízen, hanem hogy nem süllyed el. Nem, csak elkorhad. Aki nem képes lépést tartani a világgal, lemarad. Nincs mese. És aki csak külsőleg utánozza azokat, akik valóban lépést tartanak a változásokkal, ráadásul mindezt gőgös távolságtartással egy üvegfal mögül, míg belül ugyanaz alatt a kő alatt éli az életét, olyan lesz, mint egy divatos próbababa: a legmenőbb cipő van a lábán, no de minek, ha úgysem megy vele sehová? A hajlékonyság, a rugalmasság a mozgékonysággal rokon, és van egy nagyon fontos tulajdonsága: meg tud hajolni. Eléri a tenyerével a földet, miközben két lábbal stabilan áll a talpán. Ehhez nem kell semmi egyéb, mint az a fajta alázat, ami abból a belátásból fakad, hogy mindig van nálam jobb, erősebb, hatalmasabb és bölcsebb. Lehet, hogy épp a földön ül előttem, mint Joda mester, és nem a trónon felettem, mint Kacor király. És át merem adni magam a magasabb erőknek anélkül, hogy ezáltal a szabadságomat elveszíteném. Mert tudom, ami bennem van erő, és amit önmagamon kívül is megtapasztalok, az egy és ugyanaz.

És az utolsó a bátorság. Talán ez a legegyszerűbb, legalábbis nekem. Biztosan azért, mert nem vagyok magammal kíméletes, és nem félek attól, hogy az énem sérül. A dolgaimat féltem, de magamat nem. Nincs vesztenivalóm, így is fogalmazhatnék. Tényleg így érzem, engem egyetlen egy dolog hajt, és a többi egyáltalán nem számít. Nem félek attól, hogy engem ez a világ legyőzne, vagy ezt, vagy azt csinálná velem, mert egész egyszerűen nem érdekel, van egy szabadon kószáló részem, ami az én legfontosabb részem, és azt ez a világ sehol nem tudja elérni. Belemegyek helyzetekbe, döntésekbe, irányváltoztatásokba, megtorpanásokba, illetve nem mozdulok, ha a belső hangom erre késztet, mint egy számítógépes játékban, arra megyek, amerre az egeret fogó kar irányít, és azt pont olyan gyorsan és ügyesen teszem, amire ő képes, és nem amire én. Nincs mitől félnem, bosszankodni tudok dolgokon, gyűlölöm a kicsinyes embereket és kicsinyes tetteiket, de csak azért, mert olyan végtelenül szánalmas ez az egész így velük. Minél kicsinyesebb, annál gőgösebb, és annál inkább semmibe veszi azt, amiből tulajdonképpen táplálkozik és ahonnan, mint a szopós malac szívja magába az energiát, de rajtuk úgysem segít már semmi. És higgyétek el, nemhogy nem félelmetesek ezek a földi elemek, hanem egyre halványabbak, erőtlenebbek, lassan el is foszlanak a semmibe. Nem tudom elrontani, mert nincs mit, mit lehet elrontani egy olyan világban, aminek a felét már nem is látom, mert valahogy a grafika széttöredezett? Azt látom, hogy a többi karakter látja, azt is látom, mit vélnek ők látni, de miután én frankón nem látom, nem tudok sem félni, sem megijedni ezektől az elemektől. Nem is vagyok bátor, ha innen nézzük, nem nagy kunszt nem félni attól, ami nincs.

Ormótlan, merev, diktatórikus, lassú, hiú, önmaguk körül pörgő, ezért hatalmas tehetetlenségi nyomatékkel rendelkező egyszínű rendszerelemek pöfögnek hangosan, dölyfösen, bűzösen, bután és lomhán a kötött sínpályájukon. Miközben az égben színpompás vidám madarak repkednek szabadon, kecsesen. Tudjátok, ilyen dicsőséget hozó, kalitkából kiszabadult madarak. Legyenek hát ők ennek a furcsa húsvétnak a hírnökei, akik azt csiripelik neked, dolgozz magadon, hogy hamarosan találkozhassunk mindannyian itt fent a jövőben, ahol az egyetlen biztos pontunk az, hogy minden állandó változásban van.

(LD)