Okosóra Noé karján

Elmentem egy hétre relaxálni kicsit a Kanári-szigetekre, ami, ugye, spanyol fennhatóság alatt áll. Már tavaly márciusban elhatároztam, hogy nem folyok bele a világ uralkodói ékszerről elnevezett hullámfürdőjébe, én az első pillanattól fogva ugyanis nem látom azt a jelenséget, pontosabban annak hiányát látom, ami a mostani bábszínház alapjául szolgál, ám ez után az egy hét után úgy éreztem, ezt már nem lehet szó nélkül hagyni, muszáj leszek ismét leírni mindazt, amit már kismilliószor leírtam, mert hiszek abban, ha csak két új ember megérti és meglátja, amit mutatok, az újabb kettőt generál. Az emberek porig alázzák magukat, teljesen hülyét csinálnak magukból és egymásból, olyan szinten belezáródtak és belevesztek egy furcsa, groteszk mesébe, hogy konkrétan összefacsarodott a szívem, ahogy néztem ezt a sok, képtelen tömeghipnózisba ragadt, szerencsétlen maszkos figurát. A hosszú repülőúton hazafelé Hamvas Béla Scientia Sacráját hallgattam, és nagyon meglepett az az egyezés, ami az ő gondolatai és a között, amit ezen a héten spanyol földön megértettem, megmutatkozott. Én az ő gondolatainak körülbelül a hetven százalékával tudok azonosulni, a maradék harminc abból fakad, hogy nem az ő korának, hanem a magaménak (vagy talán még azon is túli kornak) vagyok a gyermeke és rólam már nagyon sok olyan dolog lehullott, ami szerintem rajta, történeti korából fakadóan, még ott volt. Ráadásul én a jövőből határozok meg mindent, ami voltaképp egy körkörös időfogalom esetében maga a múltam is, no és onnan a dolgok kicsit máshogy festenek.

Nos, akkor lássuk e kis bevezetés után, hogy mi az, amit teljesen tisztán megláttam az egyhetes nyaralásom alkalmával, és mit gondolok arról, mi a recept ennek a teljesen tarthatatlan helyzetnek a megoldására.

Több mint egy évtizede próbálom megértetni az emberekkel, hogy mi az illúzió, elválasztván attól, ami nem az. Millió példát hoztam fel, verseket, novellákat írtam, magasabb rendű üzeneteket tolmácsoltam, de azt tapasztaltam, sajnos, ez nem ennyire egyszerű. Nem is értettem igazából, miért, mi köti az embereket ennyire bele ebbe a tömegkáprázatba, de aztán jött a gyümölcsinfluenza, és minden megvilágosodott számomra. Ez a mostani hetem a maszkban strandolókkal meg aztán végképp segített felfogni, mi történik itt pontosan. Ismét két bugyuta példához fogok nyúlni, és ezek segítségével pontokba szedem, mi zajlik most a világban onnan nézve, ahonnan én tekintek rá.

1. Az óvodában dolgozik évtizedek óta Ottó bácsi, a gondnok és karbantartó mindenes. Ottó bácsinak szőrös a füle, hosszúak a körmei, mert gitározik, sárgák a fogai a sok dohányzástól, szakadt a munkaruhája és általában véres a szeme, hiszen köztudottan porallergiája van. Minden gyerek látja, ahogy időnként jön a kalapácsával vagy a hatalmas kulcscsomóival a folyosón, rekedt, mély hangján sokszor viccesen meg is ijeszti a kölköket, akik közül páran még el is sírják magukat. De mindenki tudja, ő Ottó bá a gondnok.

Ez a világ egy adott jelensége, ahogy megszoktuk, és nagyon régóta együtt élünk vele. (Most abba nem megyek bele, hogy mint ilyen, ez is tévedés, mert nem azért nem folyik a csap, mert Ottó bácsi kalapálta a csövet, ahogy a gyerekek hiszik, hanem inkább fordítva, de leginkább ezek egymást feltételező dolgok. A rügy nem okozza a tavaszt, ám nem is következménye annak, a tavasz a rügy vonatkozásában, a rügy meg a tavaszéban az, ami. Remélem, ezt mindenki érti.)

2. Egyik nap az a hír terjed el az oviban, hogy itt van köztünk a vérfarkas. A vérfarkasnak szőrös a füle, hosszúak a körmei, sárgák a fogai, szakadt a ruhája, véres a szeme és rekedt, mély hangja van. Eltelik egy kis idő és a gyerekek már nem látják Ottó bácsit, csak a vérfarkast. Ottó bácsi eltűnt a szemük elől, és csak a nappal emberi formát öltő vérfarkas menetel a folyosón titokban kilesve, melyik lesz az a kisgyerek, akit, amikor éjfélkor átváltozik, rémálmokkal gyötör, vagy tán be is kap. A gyerekek sosem láttak vérfarkast, csak a mesekönyvekben, mégis tudni vélik, igen, az pont ilyen. A hipnotikus rétegek magas, zárt falai azokból a hittéglákból épülnek, amit a tudatlanság malterja tart össze. Hit és tudatlanság kézen fogva jár együtt. A tudás nem az, hogy kielemzem az illúziót, a tudás mindig azon túlról származik. Ha ezt a vérfarkasos történetet sokáig sok kisgyerek hiszi el, létrejön az a kollektív hipnózis, amit Hamvas Böhme nyomán „turbának” hív, s amire St. Germain azt mondta, egy olyan zárt és merev kristály, amibe időtlen időkre bele lehet ragadni. Emlékeztek Hoffmann: Az arany virágcserép ide illő részére? (A cikk végén beillesztem, mert nagyon beszédes.)

A kollektív hipnózisnak egy idő után már Ottó bácsi figurájára nincs is szüksége, hogy fenntartsa magát, ez tényleg egy olyasféle konstrukció, mint a boltív, vagy bármilyen olyan építmény, amit az egymásnak feszülő elemek tartanak egyben. Volt gyerekkoromban ilyen logikai játékom: egy hatalmas fakocka, ami kisebb, különféle, nagyon egyszerű formájú elemből állt, s elég volt egyet kiszedni, az egész darabjaira hullott, ám amíg azt az egyet nem toltam ki a tömbből, a kocka szétszedhetetlennek tűnt, akár a földhöz is vághattam, nem esett szét, pedig nem voltak a darabjai összeragasztva. Értitek már, miért védi ennyire magát az illúzió az elemei által? Mert léte a kereteiben, az egyben levésében, a kötött struktúrájában rejlik, az illúzió nem egy kép, ami be van keretezve, az illúzió maga a képhatár. Szétszedve nem létezik, ha te szabad vagy, mert kiszabadultál a fogságából, őt nyomban elpusztítod.

Tehát ennél a pontnál nagyon fontos megérteni: a mese, amibe most az emberiség nagyobb szelete viccesen és csúnyán beleragadt, kizárólag vakhiten alapul és nem valós tudáson. Ettől hipnózis: nincs, de ők látni vélik. Írtam a hipnózisról nagyon sokat, s van Adamusnak is egy tanmeséje a boltról, amiben nincs semmi, üresek a polcai, mégis mindenki bőszen vásárol, mert a képzelete odavarázsolja az épp neki tetsző árucikkeket. Aztán jönnek a katonák is, amikor az első kis faelem megmozdul. Nagyon tanulságos és a mostani jelenünket előre megjósoló írás volt az is.

3. Minden a hipnózist szolgálja, ami benne van, és annak elemeihez viszonyít. Pont. Nincs kivétel. Még az is, aki azt mondja, Ottó bácsi nem a vérfarkas. Vagy, hogy nincs vérfarkas. Vagy, hogy Ottó bácsi nem vérfarkas, hanem farkasember. Vagy, hogy Ottó bácsi valójában Béla bácsi, a tanfelügyelő álruhában. Az is, aki azt mondja, tűnjön el már ez a fránya vérfarkas; hogy ez nem is veszélyes; ez biológiai fegyver; a háttérhatalom manipulációs technikája; aki aláírást gyűjt, utcára vezényel, tiltakozik és hangosan kiabálja, ő nem fél. Miért? Mert bentről teszi mindezt.

Gondolj csak bele, egy nagyon profi hipnotizőr egy komoly munkahelyi tárgyalásból vidámparkot csinál! A szék ringlispíl lesz, a whiteboard céllövölde, az asztal meg a hullámvasút. A komoly cég középkorú dolgozói mindezt tényleg látják, de te, aki később érkeztél, s ezért rád nem hatott a varázslat, semmit nem érzékelsz abból, amit ők. Te csak egy fehér táblát látsz, egy hosszú tárgyalóasztalt, pár felborogatott széket, valamint egy rakat nyakkendős és kosztümös őrültet. Gondold végig, hogyan viselkedsz! Aláírást gyűjtesz a hullámvasút bezárásáért? Beszédet tartasz, hogy a céllövöldében csalnak? Rettegsz, mert olyan rozogának tűnik az a körhinta? Na ugye. Aki kint van, az nincs bent. Látják a bent lévők azt, aki nem vesz részt a vidámparki mókában? Ha igen, vajon minek látják az illúzió, káprázat fátylával a szemükön? Ki lesz számukra a legmenőbb figura a „vidámparkban”? Te, aki álldogálsz mosolyogva az ajtóban? Látni fogják, micsoda hatalom birtokában vagy? Nem. Ők önmagukat sem látják, nemhogy téged. Ezt szerintem most írom le ötvenedszer így, és azért teszem, mert ezt nagyon fontos megérteni, hisz azt látom, a társaság 99 százaléka itt kanyarodik le a nyitott kapu előtt és fordul vissza a mesébe. Vásári kikiáltók terelik őket vissza, színes, vagy épp rongyos jelmezben, akik mind ott tolonganak a kapunál kiutat hirdetve, de elárulja őket az, hogy látják a vidámparkot és általában, ha megfigyeled, nagyon is ragaszkodnak hozzá. Ők e park logikájába tökéletesen beleillő mesefigurák. És a felébredni kívánó néptömeg nekik hisz, nekik, akik nemhogy nincsenek kint, de még csak nem is tudják, ez tulajdonképpen mit jelent, ám ezt nagyon hatásosan tálalják, pont úgy, ahogy a vidámpark díszleti ezt megkövetelik. Naná, az illúzió mindig tetszetősebb, mint a valóság, amiből létrejött, ennek az az oka, hogy sűrítve, sematizálva tálalja azt, ahogy egy többkötetes családregényt az egyoldalas tartalom összefoglalója.

Tehát a mesében az a bátor ovis, aki szembeszáll a vérfarkassal, aki nem fél a szörnytől, mert erős a műanyag kardja, és nem az, aki Ottó bácsiban továbbra is azt a csúnya gondnokot látja, s akit sokkal jobban érdekel a szemközti park, mint ez a fülledt meseovi. Ezért nem tudnak aztán a gyerekek kikeveredni a meséből, mert olyanokra bízzák magukat, akik szintén a mese részei.

4. Aki beleragadt a káprázatba, paradox módon irgalmatlanul ragaszkodni fog hozzá. Ezt figyeltem meg most ezen a szép szigeten napozgatva. Neki már lételeme a hipnózis, hiszen megszokta, hogy önmagát abban határozza meg, ha nincs káprázat, nincs én. Ha nincs vérfarkas, nincs azt legyőző hős sem. Nincs hipnotikus réteg önmagában, azt az abban résztvevők alkotják pusztán az elméjükkel. Ez benne a trükk. Hogy nem kívül van valamiként, hanem belül semmiként, ezért is kellenek neki a teátrális mozdulatok, s az a sok-sok látványelem, mert valamivel pótolni kell a nem létezőt. Ha nincs igazi hullámvasút, akkor a dülöngélés és visítás helyettesíti azt, ha nincs járvány, akkor a maszk. Érthető? Minden látványelem azonban egyben korlát is, a szabadságot korlátozó tényező. Amikor az illúziót fenn kell tartani, az azt jelenti, az ebben közreműködők egyre inkább elvesztik a saját szabadságukat. Ha én ragaszkodom a meséhez, hogy Ottó bácsi vérfarkas, akkor nem láthatok meg egy csomó dolgot, ami ezt a hiedelmet kizárja. És minél tovább szövöm a mesém, annál kisebb lesz a mozgásterem. A végén már a saját arcomat is fal fedi, hisz próbálok mindent kizárni, ami nem az illúzió része. Pont úgy, mint a film esetében a képhatár: az biztosítja az illúziót. Hiszen ha látszódna a fahrtkocsi és a reflektor, oda lenne az egész film, hacsak okosan bele nem komponálom azt a sztoriba, és létrehozom a filmben a film kettős illúzióját. Bölcs az, aki meglátja az oda nem illő elemeket a képkivágásban és tágítja általa a valóságát és nem belegyömöszöli a jelenetbe új illúziórétegként. Vagyis fordítva: a bölcs látja az egészben az illúzió képletesen körülhatárolt jelenetét, ahogy gyönyörűen beleolvad a forgatási helyszín végtelen valóságába.

5. Az óvó néni, hiába ő hozza a vérfarkassal szembeni intézkedéseket, ugyanúgy az illúzió rabja, mint maga az Eperke csoport. Sőt, ő aztán igazán az, hiszen nem csupán passzív elfogadóként, hanem aktív végrehajtóként tartja fenn a hipnózist. Ő dülöngeti a széket, hogy higgyük azt, körhintában vagyunk. S miért teszi ezt? Mert nincs más választása, ezt kell megérteni: a szerepnek nincs más útja, mint amit a forgatókönyv számára kijelöl. Mondtam, az illúziót a benne lévők alkotják, ők maguk az illúzió egyben, az nem rajtuk kívül áll, hisz épp ez a lényege: nincs rajtuk kívül ott az, amibe együtt beleálmodják magukat. Ültem a strandon és néztem ezt a sok nyomorult rovarképű embert, ahogy szorgalmasan igazgatták az arcukon ezt a lárvaálcát, hogy nehogy kapjanak végre egy kis friss levegőt, úgy fertőtlenítették a kezüket a vacsoránál a bejáratban, hogy kezdett olyan érzésem lenni, mint egy katolikus templomban, amikor belépnek a szenteltvízzel keresztet vetők. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, ezek az emberek, lehet, iszonyúan elszomorodnának, ha hirtelen valaki elvenné tőlük most ezt a kis színjátékot. Hisznek benne, akarják, hogy igaz legyen, teljes lényükkel átélik a „helyzetet”, s a pincérek, akik árgus szemmel figyelték, nem csúszik-e le veszélyesen egy kis álcadarab valakinek az arcáról, szinte beleremegtek az izgalomba, hogy végre, oly sok év után, unalmas és szürke életükbe színt hozott ez a varázslat. Ők most Fontosak, mert ők megvédik azokat, akik erre talán sosem kérték őket. Az óvó nénik vannak a legnagyobb bajban, ezt higgyétek el nekem, ismerek közülük párat, tisztán látszik, ahogy betemette őket a szerepük, mégpedig annyira, hogy onnan már önmagukat megtalálni talán sosem fogják. Ez pokoli dráma lehet, érzem pontosan, milyen ez az elveszettség, olyan, mint valami tébolyodott vitustánc, a test görcsös rángatózása, az irányok elvesztése, egy olyan eszeveszett forgás, amit nem lehet abbahagyni, szédülsz, émelyegsz, de visz a lábad körbe-körbe, és még, még, egyre jobban akarod a káprázatot, miközben az az illúziód, hogy te most irányítasz valamit, hogy te élsz igazán. De nem, épp téged rángat egyre lejjebb a sárba a saját elveszettséged.

„A szomjúság a korrupt lét ismertető jele. A korrupt lét korrupciójának homályában él. Az ember ebben a helyzetben nem tudatosítja, hogy mi történik, sőt tiltakozik, ha életélvezetében világossággal háborgatják. Ezért a sóvárságban az élet lefokozott, és a lefokozódást az egyre növekvő szomjúság tovább növeli. Ebben az állapotban az ember végül önmagát teljesen elveszíti. A lefokozott állapot kínzó hiányérzete az, amely sóvárrá teszi, és a lefokozott állapot homálya akadálya annak, hogy önmaga lehessen. Nem az élet élvezetét kell megszüntetni, hanem a lefokozott állapotból kell kilépni.

Az életéhség a lefokozott létezés eredménye. A lét minél mélyebbre merül, annál sóvárabb kell hogy legyen. A turba minél intenzívebb, az ember annál mohóbb. De viszont minél sóvárabb és mohóbb, a turba annál sűrűbb. Ebben a zavarban az ember önmagának már nem teljes valóságát éli, sőt minél szomjasabb és türelmetlenebb, annál több az, ami kimarad és értelmetlenül elkallódik. Az élet összezsugorodik. Egyre kisebb körök. Egyre szűkebb távlatok. Egyre alacsonyabbra szabott életcélok. A nagy egyre kisebb lesz és a magas egyre alacsonyabb. A lefokozott lét legsúlyosabb következménye a nem élt élet bosszúja. Ami az életből kimarad, nem marad tétlen, hanem ha nem nyilatkozhat meg, a küszöb alatt marad és démonná változik.” (Hamvas Béla)

Hozzáteszem, hogy amikor a lét ilyen mértékben lefokozódik, mint most, akkor a káprázat felizzik és felfokozódik, ami tovább fokozza lefelé a valódi létet – és így tovább, circulus vitiosus.

6. Minden, a vérfarkasról történő diskurzus a mesét táplálja, ezt talán nem nehéz belátni. És talán azt sem, hogy nem kell a csoportszobából vagy a konferenciateremből kilépni, vagy az ajtón kívül lenni ahhoz, hogy az ember mégse legyen a mese rabja. Ott ültem ezekkel az emberekkel, mentem velük a strandra, sétáltam este a parti ösvényen. Rajtam is volt maszk, ha nagyon kellett, csak úgy tessék-lássék. Nem lázadok az ellen, hogy délután bukósisakban kell aludnom az oviban, nehogy a vérfarkas kitépje egy hajszálunkat, amin keresztül éjfélkor rémálmot borít ránk. Felveszem, mert megértem, a többi gyerek nem képes belátni, hogy számomra már az is kétséges, hogy az óvoda kis műanyagbútorai az igazi bútorok, és ezeken a falakon túl csak olyan szék van, ami nem igazi anyagból készült – ahogy az ovisok ezt vélik. De miután irgalmatlanul kényelmetlen bukósisakban aludni, úgy cselezgetek, hogy amennyire lehet, ezt – anélkül, hogy bárkit bosszantanék ezzel – kikerüljem, nyilván. Ott is vagyok velük, meg nem is, ahogy inkubátorba nyúl be a rugalmas szilikon kesztyűn keresztül a nővér. Most ő bent van, vagy kint? A kérdés mélyen filozófiai.

Aki a káprázat bármely eleméhez méri magát, csak annak eleme lehet. Tudjátok, titkos leleplező kijelentés a „bölcsektől”, a „halál után”. Miért, barátom, te akkor ezek szerint még előtte állsz, magyarán nem tudtál túllátni a forgatás képkivágásán, mert aki látja azt a nagy reflektort és az unatkozó sminkes lányt, nem mond ilyesmit, hogy a jelenet vége utáni jelenetben ott kell lennie egy valódi szerepnek – vagy efféléket. Mit mond ehelyett az egész teret belátó rendező? „Amikor Béla kilép ott a szekrényajtó előtt a képhatárból, majd oda a sminkes asztalhoz kell álljon, mert onnan vetül szépen a padlóra az árnyéka.” Vagy onnan látod a rendezői székből, a képhatáron kívülről ezt a virtuális határral rendelkező jelenetet, vagy a jelenetből következtetsz a „jeleneten túli” valóságra, csakhogy ilyen nincs. Ezért halott sok vallás, mert bentről határozza meg a kintet, és kirakja valami föld feletti szférába az istenét, vagy a szellemvilágát, csakhogy egy forgatási helyszín esetében ilyen erőteljes szétválás nincs. Azt kizárólag a kamera/elme teremti meg azzal, hogy a tér tetemes részét kizárja a látóteréből, de kamera nélkül a sminkes asztal és a 18. századi komód egy térben, egy időben van jelen egymás mellett mindenféle elválasztó elem és határ nélkül.

Azért van az emberiségnek koronája most, hogy megértse az illúzió természetét. Ismét egy makett a világban a valóságról, az elmebörtön mechanizmusát lehet most egy hatalmas kivetítőn megvizsgálni, és elvégezni az öntesztelést: rabja vagyok-e egy káprázatnak, vagy nem. Meddig terjed ez a káprázat, hol az eleje és a vége. Hol kezdődött ez az egész, biztos tavaly év elején? Nem lehet, hogy már tíz vagy tízezer éve éljük az „új normát”? Mi táplálja, mi tartja fenn, miért ilyen bevehetetlen? Nincsenek ún. „érvek” és „tények”. Mégpedig azért, mert a dolog úgy fest, ha ezeket az érveket és tényeket nem kapják meg tálcán, kiporciózva, előregyártva és ropogósra sütve az emberek, akkor helyzet sincs. Ezt kell megérteni, hogy nem számít, mi támasztja alá azt, hogy Ottó bá a vérfarkas, a hosszú körme, a sárga foga vagy szőrös füle, mert ha senki nem hozza ezt összefüggésbe a vérfarkas mesével, a bájos kisgyerekek továbbra is a kicsit ijesztő bácsit látják benne. Az érvek és adatok, tények és konkrét esetek úgy lettek ráhúzva szegény gondnokra, mint nagyira a szűk visszér harisnya.

No és hogy lehet ezt egy csapásra megszüntetni? Ez egyszerűbb, mint az ember hinné. Mit tennél a vidámparkká változott tárgyalóban, ha azt látnád, a móka kezd fájdalmasan abszurddá válni? Rángatni szerencsétleneket, hogy hékás, ez nem is hullámvasút? Vagy kiabálni, táblákat lengetni? Én ezt megpróbáltam, ráadásul az általam bölcsebbnek tartott emberekkel és kimondhatom, nem működik: keserű tapasztalatom, hogy a hipnózisból azért nem tudod kirángatni őket, mert te is a káprázatuk részévé válsz, és azt hiszik, őrült perecárus vagy, vagy a gonosz jegyszedő néni, és nem értik, miért kiabálsz velük, hisz kifizették neked a perecet és felmutatták a jegyet. Tehát ez biztosan nem út. Nos, tehát, barátom, te mit tennél? Megsúgom neked, egy idő után semmit. Ha tényleg kívülről látod, mit művelnek, semmit. Csak egyszerűen nem vennél részt a mókában. Nem visítasz a „hullámvasúton”. Nem próbálsz lelőni egy plüssnyulat a „céllövöldében”, és nem tülekedsz, hogy előbb érj a „tükörteremhez”. Ehelyett csendben leülsz az irodai székre, és figyelsz. Csak nézed őket. És ha azt látod, valaki elbizonytalanodik, pillanatra megtántorodik, mint aki egy másodpercre elveszítette a vidámpark illúziójának képzetét, alá tolsz egy széket. És ha úgy alakul, finoman ráirányítod a tekintetét azokra az elemekre, amik kívül vannak a káprázatán. A káprázat ugyanis benne jön létre és köré vetül. Ám van benne valami, ami nem része ennek a hipnotikus rétegnek. Az elfeledett tudás, hogy ő a könyvelési osztály vezetője és hozta aláíratni a havi mérleget. Egy elfeledett, a mese által eltemetett emlék arról, aki akkor volt, amikor elindult erre az őrült munkanapra. És ezt úgy tudod neki megmutatni önmagában, ha megmutatod a magadét.

A valódi ébredés ugyanis irgalmatlanul fertőző. És nem véd ellene se maszk, se spricni. Ha csak egyetlen egy elemet kihúztam a kis fakockából, a kocka teljesen elvesztette a stabilitását. Ha csak egy, egyetlen egy olyan pont van egy illúzióban, ami éberen, tudatosan annak nem része, mint amilyen például Jézus volt, ha csak egy oda nem illő tárgy van egy történelmi filmben, legyen az akármilyen apró és jelentéktelen, annak, aki észreveszi, teljesen széttöri az illúzióját. Abban a pillanatban kiesik a hipnózisból, ha számára annak zárt rendszerén rés keletkezik. És akkor már két oda nem illő elem ücsörög a rendszerben, aki önnön lényével emlékezteti a harmadikat arra, hogy de hisz ő nem egy hullámvasutazó tizenéves, hanem a vállalatigazgató. És akkor már három ül ott – és így tovább. Máris van a monumentális középkori filmben egy oda nem illő karóra, egy okostelefon és egy drón. És ez a három csinál harmincat. A harminc háromszázat, a háromszáz hárommilliót, az meg hárommilliárdot. És meg is vagyunk, vége a vidámparknak.

Most képzeld el ezt az egész koronahelyzetet egy olyan embercsoporttal, akik betartanak minden szabályt, de egyáltalán nem látnak semmit, ez a lényeg, és ez nagyon fontos: SEMMIT a vérfarkas meséből az óvoda épületében, csak magát a szájról szájra terjedő fiktív mesét, ezt a hitrendszert, az elkábult vezetőket, de se kitépett hajszálat, se megcsillanó szemű gondnokot, se vérfarkas szőrt, mert ők épp azt látják, hogy ez nincs. Nem azt, hogy ez nem az, aminek mondják, ők egy semmit látnak ott, ahol a többiek a vérfarkast vagy a vidámparkot. Erre mondta Adamus, nem tudna a perspektíváját megtartva e földi közegbe belépni, mert onnan nézve nincs ahova belépjen, számára nem érzékelhető mindaz, amihez az emberek foggal körömmel ragaszkodnak. Mint a videóban a furcsa szék, csak addig hiszed, bele lehet ülni, amíg megadott szögből tekintesz rá.

Tehát mi lenne a feladat, ha azt mondanám, nos, pajtások, szerintem elég volt a drámai demonstráció, most csináljunk belőle kollektív katarzist? Nagyon egyszerű.

1. Addig dolgozz magadon, amíg tényleg meg nem látod, hogy nincs ott semmi. A semmit kell látni, nem azt hogy ez nem az, aminek hitted, az nem megvilágosodás, csak egy bekomponált díszletkamera a filmjelenetbe, épphogy eggyel mélyebb illúzió! Dolgozni magadon nem tesz egyebet, mint kegyetlenül lebontani magadban minden önáltató, létkönnyítő élethazugságot. Ez se nem olyan fájdalmas, mint aminek elsőre tűnik, se nem félelmetes. Egyszer tán már írtam ezt a hasonlatot: a Boeingnek iszonyatos energia felemelkedni a földről, sokkal nagyobb, mint egy bicajnak elindulni. No de ott fönt már neki a könnyebb, s biztos lehetsz benne, messzebbre és gyorsabban eljut, mint a bicikli. Tehát ha már látod a semmit, de tényleg csak akkor, jöhet a második pont. (Addig azért nem érdemes továbblépni, mert az illúzió vissza fog rántani, mélyebbre, mint ahol most vagy.)

2. Ülj bele lazán, hisz neked már nincs vesztenivalód, te a hullámvasútból már biztosan nem tudsz kiesni. Így van? Ne vonulj ki látványosan a hipnózis teréből, ugyan, minek mennél ki egy sima tárgyalóból? De azért húzódj félre, mert a sok megkergült hipnotizált még véletlenül fellök a nagy körhintázásban. Először irgalmatlanul irritáló dolog lesz nézni őket, ahogy csinálják a semmit. Legszívesebben egész nap csak ráznád őket, hékás, ébredjetek már fel! Aztán elengeded ezt is. Rájössz, nem lehet. Nem maradt számodra más dolog, mint annak lenned ott, aki vagy a vidámpark illúziója nélkül. Néha azt fogod érezni, talán mégis nekik van igazuk, és te vagy az, aki nem látod meg mindazt, amit ők igen. Rángatni fognak, gyere már, mit ülsz ott olyan savanyú fejjel? Megpróbálják elhitetni veled, hogy rossz az út, amin jársz. Hogy inkább élvezned kéne az életet azon a módon, ahogy ők hirdetik. Ez az a kísértés, amiről minden beavatott beszámolt. De most azért már más a helyzet, mert most kaptál egy koronás segítséget, ami határozottan rávilágít, nem, egyáltalán nincs igazuk, mert lám, a hipnózis tud ilyen nagyon abszurd és kellemetlen fordulatokat is venni. Erről már nehezebb azt hirdetni, hogy milyen jó kis buli. És azért ne menj ki a teremből, mert egész egyszerűen a lényed lesz az archimédeszi pont, te leszel a minden számukra egy nap, az egyetlen igaz elem, hiába varázsoltak belőled is a fejükben perecárust, de te nem vagy az, és ezt te végig tudod, ellentétben a körhintává vált székkel. Furcsa, kicsit zavaró, de piszkáló tényező leszel emiatt, és bizony lesz, aki csak azzal, hogy rád néz, felfedezi magában a titkárnőt. Nem fogja azonnal meglátni, hogy nincs vidámpark, mert ez egy irgalmatlanul lassú, karmikus folyamat, de már olyan lelkes sem lesz, hidd el. És akkor te hátra is dőlhetsz, elvégezted mindazt, amiért ebbe a szobába eljöttél. A mátrix megrepedt, a karóra és a mobil ott van a jelenetben, már csak idő kérdése, hogy mikor esik elemeire az egész kocka.

3. Sose lázadj a vidámpark szabályai ellen, igenis, csatold be az öveket, ha jön a magát rendőrnek álmodó. Rohadt idegesítő dolog csinálni a semmit, de ennyit ki kell bírni. Csitt-csatt mondod mosolyogva, hadd higgye, amit hinni tud. Aztán amikor elment, ismét kinyújtózkodsz a széken, keresztbe teszed a lábad és csak nézed őket. Semmit ne tegyél meg csak azért, hogy a hipnotizáltak kedvébe járj, mert félsz attól, mit gondolnak rólad, de nem is piszkálhatod őket, mert nagyon dühösek lesznek, ők most a képzeletbeli létükért küzdenek, ezt tudnod kell. Azért, aminek most hiszik magukat. Tehát te mindent megteszel, amit a látszatból fakadó „rend” megkíván, csak nem hiszel ezek létjogosultságában. Ez érthető? Látszólag bent van a kezed az inkubátorban, tudsz vele ott fogni is, de te összeköttetésben maradtál a tested kinti részével, nincs egy határ, ami elválasztja számodra a bentet és kintet, mint ami akkor lenne, ha egy szűk, a karod egy pontjára gyűrűként szoruló ablakon nyúltál volna be. Csinálod, miközben alapvetően nem csinálod. Nincs vérfarkas. Nem volt és nem is lesz. Ehhez tartod magad. Neked ez a kiindulópontod. Tudod, mert pontosan látod a hiányát. Nem nem látod a vérfarkast, hanem te a hiányát látod.

Mondom, képzeld el, mi lenne, ha minden ember, kivéve a végrehajtókat, így állna ehhez a vérfarkas sztorihoz! Szerinted meddig működnének a rendszabályok? Ha mindenki csak úgy tessék-lássék venné fel a maszkot? Mit tud elérni egy tanár, ha az osztály nem hisz a meséjében, sőt már abban sem nagyon, hogy ő a tanár? Szerinted minek akarnának bárkit is ekkora energiabevetéssel meggyőzni, ha nem lenne elengedhetetlen feltétel a tömeg hite az illúzió fenntartásához? Ha nincs hit, az illúzió magától elpárolog. Tudnod kell, ez tömeghit. A tömeg meg egyedekből áll. A boltív téglákból. Erről mesélt Jézus, amikor Isten országról szólt, hogy ti mind a forgatási helyszínen álltok és nem a jelenetben! Hogy ti mind az irodaépületben vagytok, és nem egy vidámparkban! Ti mind ott vagytok a lakóparkban, aminek az ovi csak egy kicsi része, de nincs konkrét határ, hogy innen ez a fű az ovié, onnan már az iskoláé! A kapuk tárva nyitva. Semmi elől nem vagytok elzárva, aki leveszi a szeme elől a kamerát, azonnal meglátja, ez így van. Nincs értelme csákánnyal kint bontani azt a falat, ami csak a fejedben van.

4. Amikor az illúzió elkezd nagy recsegéssel szétesni, akkor azonban jobb felállni és elindulni a büfékocsi felé. Nem kell elhagyni a forgatási helyszínt, de a tántorgó, megtébolyodott figurákat jobb nem zargatni. Ők azt fogják megélni, összedől a vidámpark. Az illúzió mindent, de mindent meg fog tenni, hogy mentse a bőrét. És miután nálad repedt meg a rendszere, megpróbál téged újra elkábítani. Nagyon-nagyon cseles, ez az ő terepe, a hipnotizőr uralja a saját hipnózisát, a kollektív elme iszonyú intelligens ám, nem szabad lebecsülni erejét! Tudja, hol vagy a leggyengébb, és azon a pontodon fog megkísérteni. De nem fog tudni elkábítani, hisz addigra már nem lesz rajtad olyan lyuk, repedés, szakadás, amibe karmait beleakaszthatná, de meg fogja próbálni, erre jobb felkészülni, és egy nagyot hátra lépni oda, ahol van tér, a forgatási helyszín szélére. És majd meglátod, így zárja ki a felébredettek gyűrűje magából az illúziót: rajtunk kívül kerül, amiben benne voltunk, mert most mi zárjuk azt közös erővel magunkba.

Aki eddigre nem ébred ki a káprázatból, már nem fog tudni kihúzódni belőle. Lehet ő a legbölcsebbnek tűnő szent guru is a bölcsesség rongyos jelmezében, ám ha nem látta meg idejében a sminkasztalt, csak elképzel ott a képhatáron túl valamit, ő azt fogja érzékelni, a jelenete összeomlik, teljesen megmerevedik, megáll, bezáródik, hisz az azt tápláló tömeghipnózis bázisa elforgácsolódott, az illúzió szétrepedt, és ezért ő maga önmagába kénytelen behúzni azt, hogy aztán újra kivetíthesse maga köré valóságként. S ez így egyre magányosabb és reménytelenebb dologgá válik számára. Mint amikor valaki végleg benne ragad egy LSD hallucinációban. Ő lesz a filmszerep egy olyan DVD-be zárva, amit senki nem vesz majd elő és játszik le. Az álom azon része, amit nem húz magával vissza az ébrenlétbe az álmodó. Azok járnak majd a legrosszabbul, akik azt hitték, felébredtek álomalakként. Vigyázat, az illúzióban az egymáshoz rendelt elemek a hipnotikus réteg szövedékében igenis léteznek, csak bele vannak stabilan, mereven, elmozdíthatatlanul kötve abba, mint egy regény hősei a történetbe. Aki énként benne ragad, nem fog tudni azonosulni a kollektív olvasó tudatával, ő marad Raszkolnyikov, akit azonban már senki nem olvas.

S te, miután ezzel a kis jelenet-összeomlással megértetted a forgatási helyszín viszonylagosságát is, tulajdonképpen kiforgatod magad oda, ahol már ennek tudatában lehet szabadon és tudatosan valóságokat teremteni. Ezt készíti most minden elő, és az a leírhatatlan fájdalom, amivel az ember nézi ezt a sok mesébe ragadt embert segíti abban, hogy megértse, megvizsgálja, ő hol és hogyan volt így beleragadva a maga meséjébe. Azért akarjuk egymást felébreszteni, mert pontosan érezzük, ki kell húzni az egész testünket az álomból: a vonat akkor ért ki az alagútból, amikor a legutolsó szerelvény is elhagyta azt, és nem amikor a mozdony, mert a leghátsó kocsi olyankor még talán el sem érte azt a hosszú, sötét, nyirkos sziklába vájt járatot. A mozdonynak nagyon sokat kell még haladni a fényben ehhez a kollektív kiéréshez.

Summa summarum, borzasztó volt látni az embereket így belegabalyodva a saját hitrendszerükbe, én, ugye, eddig ezt a napi életemben nem tapasztaltam itt meg. Néha azt éreztem, mindjárt felrobbanok, hogy hagyták magukat ennyire csúnyán elkábítani. De hiszem, van kiút, hiszem azt, ha sokan meglátjuk a valami hiányát, akkor képes lesz az emberiség egy nap megérteni, minden pontosan így épült fel a világában, mint ez a mostani groteszk mese. Csak ez most nyilvánvalóbb, hogy tényleg még a hülye is láthassa. Ez a mostani helyzet segít tehát minden maradék illúziócafrangot lehántani, ami még az emberen maradt, belőlem ez a képtelen história még egy egész zsák, titokban megbúvó félelmet ürített ki. Nagyon hálás vagyok neki ezért. Ez az egész mese megmutatja, mi az illúzió, de úgy, ahogy még soha semmi ezen a földön. Ez maga az apokalipszis. Úgy kell ezt most használni magunkban, mint valami kotrógépet, marja ki és vigye el a maradék salakot. Vagy mint valami teleszkópot, vagy nagyítót, mutassa meg az összes hazugságunkat és hozza közel az igazságot a szívünkhöz! Hisz magunkon kell először végrehajtani azt a megújulást és ébredést, amit másokon is szeretnénk látni. Csak az a búvár tud segíteni a társán, aki szabadon lélegzik, először tehát az ember a saját palackjának a hibaelhárításán dolgozik, és ha ez megvan, minden adott lesz a csoportos mentéshez. Onnan fogod tudni, elegen lettünk, hogy szétreped a mese, meghasad az ég, és nyilvánvalóvá válik a szemfényvesztés, hogy szegény Ottó bá továbbra is csak az öreg gondnok, és hogy az ovi sem a világok legigazabbika, s te sem az vagy, akinek idáig hitted magad.

És akkor jöjjön a Hoffmann idézet!

***

„Tébolyodott, most viseld el a büntetést azért, amit arcátlan gazságodban elkövettél.
Így harsogott ijesztő hangja a megkoronázott szalamandrának, aki vakító fénysugárként jelent meg a lángokban, a kígyók felett, s e szörnyek kitátott szájából most lángzuhatag zúdult Anselmusra és ő úgy érezte, mintha a tűzáradat összesűrűsödne teste körül és jéghideg szilárd tömeggé válna. De miközben Anselmus tagjai mind jobban és jobban összehúzódtak és megmerevedtek, elvesztette eszméletét. Mikor ismét magához tért, moccanni sem tudott; úgy érezte, ragyogó fény veszi körül, amelybe nyomban beleütközik, hacsak a kezét kinyújtja vagy akárhogy megmozdul. Ó! egy jól eldugaszolt kristálypalackban ült, amely ott állott Lindhorst levéltáros könyvtárszobájának állványán.

Joggal kételkedem benne, szíves olvasó, hogy valaha be lettél volna zárva egy üvegpalackba, hacsak nem valami élénk ingerkedő álom nyűgözött ilyen bűbájoskodó mesterkedéssel. Ha már álmodtál volna ilyesmit, akkor igen élénken átérezheted a szegény Anselmus diák nyomorúságát; ám ha soha hasonlót nem álmodtál, akkor élénk képzelőtehetséged Anselmus és az én kedvemért néhány pillanatra téged is bezár a kristálypalackba. Vakító ragyogás övez, a tárgyak körös-körül ragyogó szivárványszínekkel megvilágítva és keretezve tűnnek elő… minden remeg és inog és reng a csillogásban… te mozdulatlanul úszol, mint valami keményre fagyott éterben, amely úgy összeszorít, hogy a szellem hiába akar parancsolni a halott testnek. A mázsás teher egyre súlyosabban nehezedik melledre… minden lélegzetvétel egyre jobban és jobban emészti a kevés levegőt, ami még fel s alá lengedezik a szűk helyen… ütőereid felduzzadnak és szörnyű rettegéstől hasogatva minden idegszálad vérezve vonaglik halálfélelmedben. Légy részvéttel, nyájas olvasó, a boldogtalan Anselmus diák iránt, aki üvegfogságban e kimondhatatlan kínlódás martalékává lett; de jól érezte, hogy a halál nem válthatja meg, mert vajon mély ájulásából, amelybe túláradó szenvedései miatt zuhant, nem ébredt-e fel, amikor a reggeli nap ragyogón és barátságosan betekintett a szobába és nem kezdődött-e elölről kínlódása?… Egyetlen tagját sem bírta mozdítani, de gondolatai nekiütődtek az üvegnek s hamisan hangzó csengéssel elbódították, és a szavak helyett, amelyekkel egyébként bensejéből szelleme szólott hozzá, most csak a téboly tompa dübörgését hallotta. Elkeseredésében felkiáltott: “Ó, Serpentina! Serpentina, ments meg a pokol e szenvedésétől!” És úgy rémlett neki, mintha halk sóhajok lebegnék körül, amelyek, mint átlátszó zöld bodzalevelek rakódtak le az üvegre, megszűnt a hangzavar és eltűnt a vakító, őrjítő fény, és Anselmus szabadabban lélegzett.
– Vajon nem pusztán magam vagyok-e okozója nyomorúságomnak? Ó! Nem ellened vétkeztem-e, te bájos, szeretett Serpentina? Nem tápláltam-e hitvány kételyeket veled szemben? Nem vesztettem-e el hitemet és vele együtt mindent, de mindent, ami boldoggá tehetett? Ó, most már nyilván sohasem leszel az enyém, számomra elveszett az aranycserép, és soha többé nem láthatom csodáit. Ó, csak egyetlenegyszer szeretnélek még látni, hallani bájos, édes hangodat, kedves Serpentinám!
Mély, metsző fájdalmában így panaszkodott Anselmus diák, de ekkor közvetlenül mellette így szólt valaki:
– Egyáltalán nem tudom, diák úr, mit akar és miért jajong ily szörnyen?
Anselmus észrevette, hogy mellette, ugyanazon állványon még öt palack áll, amelyekben három gimnazistát és két joghallgatót pillantott meg.
– Ó, uraim és társaim a szerencsétlenségben – kiáltotta –, hogyan is lehetnek ilyen gondtalanok, sőt ilyen jókedvűek, mint derűs arcukon látom? Hiszen önök ugyanúgy üvegpalackokba vannak zárva, mint jómagam, és nem mozdulhatnak, sőt még értelmeset sem gondolhatnak anélkül, hogy ne keletkezzék csengő és rikácsoló ördögi lárma, és fejükben szörnyen ne zúgna és búgna minden. De bizonyára nem hisznek a szalamandrában és a zöld kígyóban.
– Maga, diák uram, összevissza fecseg – válaszolta az egyik gimnazista –, soha még jobban nem éreztük magunkat, mint most, mert a species tallérok, amelyeket a bolond levéltárostól mindenféle zűrzavaros másolásért kaptunk, jól jönnek nekünk; már nem kell betéve megtanulnunk mindenféle olasz karéneket, mindennap elmegyünk Josephhez vagy valamilyen más kocsmába, élvezzük a duplasört, olykor szemébe nézünk egy-egy csinos kislánynak, igazi diákok módjára énekeljük a “gaudeamus igitur”-t, és nagyon vidámak vagyunk.
– Az uraknak igazuk is van – szólt közbe az egyik jogász –, én is pompásan el vagyok látva species tallérokkal, akár itt mellettem a kolléga úr, és szorgalmasan sétálgatok a szőlőben ahelyett, hogy az undok aktafirkálás mellett négy fal között üldögéljek. – De kitűnő, tiszteletre méltó uraim – mondta Anselmus diák –, hát önök nem érzik, hogy mindahányan üvegpalackban ülnek és meg sem moccanhatnak benne, nemhogy sétálhatnának?
Erre a gimnazisták és a jogászok nagyot nevettek és így kiáltottak:
– A diák bolond, azt képzeli, hogy üvegpalackban ül, holott az Elba hídján áll és éppen a vízbe néz. Menjünk hát tovább!
– Ó! – sóhajtott Anselmus. – Ők sohasem látták a bájos Serpentinát, nem tudják, mi a szabadság és az élet, ha az ember hisz és szerelmes, ezért nem érzik a nyomasztó fogságot, amelybe a szalamandra zárta őket balgaságuk, közönséges gondolkodásuk miatt, de én szerencsétlen, belepusztulok a szégyenbe és nyomorúságba, ha ő, akit oly kimondhatatlanul szeretek, meg nem ment.
Ekkor Serpentina hangja lengett és susogott át a szobán:
– Anselmus! Higgy, szeress, remélj!
És hangja besugárzott Anselmus fogságába, s a kristály kénytelen volt engedni hatalmának, és kitágult, úgy hogy a diák keble megmozdulhatott és felemelkedhetett! Egyre inkább csökkentek kínjai, és most észrevette, hogy Serpentina még szereti és csak Serpentina teszi elviselhetővé tartózkodását a kristályban. Nem törődött többé könnyelmű társaival a szerencsétlenségben, gondolatait és lelkét csak Serpentina felé fordította. De a másik oldal felől hirtelen tompa, ellenszenves moraj keletkezett. Csakhamar megállapíthatta, hogy a morajlás egy ócska, félig törött fedelű kávéskannából ered, amely vele szemközt egy kis szekrényen állott. Mikor élesebben szemügyre vette, egyre inkább kirajzolódtak egy öreg, töpörödött vénasszony arcának csúf vonásai, és az állvány előtt hamarosan ott állt a Schwarzes Tor almáskofája. Vigyorgott és ránevetett, és rikácsoló hangon kiáltozta:
– Lám, lám, gyerekecském! Most ugye ki kell tartanod? Kristályba kerültél!… Régen megjövendöltem neked.
– Gúnyolj és csúfolj csak, átkozott boszorkány – mondta Anselmus diák –, mindenről te tehetsz, de a szalamandra majd lesújt rád, te hitvány marharépa!
– Hohó! – válaszolt az öregasszony. – Csak ne olyan büszkén! Fiacskáim arcába tapostál, az én orromat is megégetted, de mégis jót akarok neked, te csirkefogó, mert egyébként illedelmes ember voltál, és a leánykám is jó szívvel van irántad. De a kristályból nem kerülsz ki, ha én nem segítek neked; hozzád fel nem jutok, csakhogy a komámasszony, a patkány, aki itt mindjárt feletted, a padláson lakik, majd kettérágcsálja a deszkát, amelyen állasz, akkor legurulsz és én felfoglak a kötényemben, hogy be ne verd az orrodat, hanem szépen megőrizhesd sima arcodat, és akkor azon nyomban elviszlek Veronika kisasszonyhoz; feleségül veszed, mihelyt udvari tanácsos lesz belőled.
– Távozz tőlem sátánfajzat – kiáltott haragosan Anselmus diák –, csak a te pokoli mesterkedésed vitt engem a bűnbe, amelyért most vezekelnem kell. De türelmesen elviselek mindent, mert csak itt élhetek, ahol a bájos Serpentina szerelemmel és vigasztalással vesz körül. Halld hát szipirtyó, és rémüldözz! Szembeszegülök hatalmaddal, mindörökké csak Serpentinát szeretem… sohasem akarok udvari tanácsos lenni… sohasem akarom látni Veronikát, aki általad rosszra csábított! Ha a zöld kígyó nem lehet enyém, inkább pusztítson el a fájdalom és a vágyakozás! Takarodj innen… takarodj innen, te gyalázatos boszorkányfajzat.
A vénasszony nagyot nevetett, rikácsolása betöltötte az egész szobát, és ezt kiabálta:
– Akkor csak maradj itt és pusztulj el, de ideje, hogy munkához lássak, mert még másfajta elintéznivalóm is van itt!
Levetette fekete kabátját, és ott állott undorító meztelenségében, azután körbeforgott, és ekkor nagy fóliánsok estek le; pergamenlapokat tépett ki belőlük, gyorsan valamilyen tákolmánnyá fűzte össze, és testére öltötte őket, így csakhamar olyan lett, mintha furcsa, tarka pikkelyes páncélba öltözött volna. Az asztalon levő tintatartóból tüzet okádva ugrott elő a fekete kandúr és az öregasszony felé üvöltött, mire a boszorkány hangosan felujjongott és vele együtt eltűnt az ajtón át. Anselmus észrevette, hogy a kék szoba felé tartottak; távolról csakhamar sziszegést és zúgást hallott, a kert madarai kiáltoztak, a papagáj rikácsolt:
– Ne hagyj cserben… ne hagyj cserben… rablás… rablás!
Ebben a pillanatban visszarohant a vénasszony a szobába, kezében hozta az aranycserepet és szörnyű mozdulatok kíséretében vadul kiáltozott a levegőbe:
– Sok szerencsét! Sok szerencsét, fiacskám!… Öld meg a zöld kígyót, rajta, fiacskám!
Anselmusnak úgy rémlett, hogy keserves sóhajt hall, Serpentina hangját. Ekkor borzalom és elkeseredés fogta el. Összeszedte minden erejét, úgy érezte, minden idege és valamennyi ere szétpattan, teljes erejéből belevágott a kristályba… metsző hang hatolt át a szobán és ragyogó damaszt köntösében megjelent az ajtóban a levéltáros.
– Hé, hej! Csürhe népség, őrült lidérc… boszorkányság… ide, hé! – kiáltotta.
A vénasszony fekete hajszálai égnek meredtek, mint a borosta, izzó vörös szeme pokoli tűzben felragyogott és hatalmas szájának hegyes fogait összeszorítva sziszegte:
– Gyorsan… gyorsan… siess ki… sisteregj, sisteregj! – és nevetett és mekegett, gúnyolódva és csúfolódva; erősen magához szorította az arany virágcserepet és marokkal szórta belőle a fényes földet a levéltárosra, de mihelyt a föld hozzáért a levéltáros köntöséhez, virággá változott és lehullott róla. Ekkor fellángoltak és lobogtak a köntös liliomjai, és a levéltáros a sistergő lánggal égő liliomokat a boszorkányra dobta, az meg üvöltött fájdalmában; de amint a magasba ugrált és pergamenpáncélját rázta, kihunytak a liliomok és hamuvá estek szét.
(…)
De mikor Anselmus diák, rendkívül örvendezve ama gyalázatos asszony pusztulásának, aki őt a romlásba taszította, a levéltárosra nézett, ismét a szellemfejedelem magas, fenséges alakját látta, aki leírhatatlanul kedvesen és méltósággal nézett fel rá.
– Anselmus – szólott a szellemfejedelem –, hitetlenségedben nem te vagy a bűnös, hanem az ellenséges erő, mely rombolva igyekezett bensődbe hatolni és meghasonlást szítani benned. Te megőrizted hűségedet, légy hát szabad és boldog!
Villám cikázott át Anselmus bensején, a kristálycsengők csodás hármashangzata erősebben és hatalmasabban csendült fel, mint valaha is hallotta – minden idegszála és sejtje megremegett – az akkord pedig egyre jobban szétáradt a szobában; az Anselmust magába záró palack széthasadt, és ő a bájos, szeretetre méltó Serpentina karjaiba vetette magát.”

(LD, Illusztráció: Jason Hoffman)