Önkarambol

– kósza gondolatok egy kínos incidens kapcsán –

Nincs annál pokolibb érzés, mint amikor az ember szembenéz önmagával. Amikor úgy tudsz magadra tekinteni, mint egy idegenre, és látod azt, amilyennek mások láthatnak. Amikor a saját hülyeségeddel szembesülsz, azzal, aki voltál, vagy még mindig vagy, és őszintén szégyenkezel önmagad miatt. Amikor be kell látnod, nincs igazad, vagy amikor másban felismered mindazt, amit magadban nem tudtál, vagy meglátod magadon a jeleit mindannak, amit máson olyan habzó szájjal kritizáltál. Amikor valaki képes rámutatni egy gyenge pontodra úgy, hogy szinte letaglóz a fájdalom. Vannak ilyen pillanatok, mégpedig szép számmal. Ugyanúgy lehet ezektől tartani, mint a fogorvostól, mert az ember pontosan tudja, fájni fog. És ugyanúgy el lehet kerülni ezeket, mint ahogy a fogorvoshoz sem kötelező elmenni. Mindezt azért írom most gyorsan le, mert tegnap történt velem egy érdekes dolog, és ez ismét ráébresztett, mennyire nehéz is ez az emberi élet. Olvasgattam egy blogot, pontosabban belefutottam egy blogon egy végtelenül szimpatikus hozzászólásba, amiben egy idősebb úr reagált mostanában egy másik felhasználó évekkel ezelőtti hozzászólására. Teljesen egyet tudtam érteni az idős férfival, s visszagörgettem, hogy lássam, mire is reagált pontosan. Elolvastam az ominózus bejegyzést, és nagyjából hasonló véleménnyel voltam róla, mint az ezt kritizáló úr. S aztán elfogott valami rossz érzés, megnéztem a felhasználó nevét, és akkor mintha szíven lőttek volna, rájöttem: úristen, azt az ellenszenves megjegyzést, amire a bácsi reagált, én magam írtam négy évvel ezelőtt! Te, mintha kiütöttek volna, frankón olyan érzés volt. Szembesülni az embernek így önmagával, nagyon kemény. Ez voltam én – gondoltam összeroskadva, és egész délután csak ezen töprengtem.

Elmerengtem szomorúan azon, hogy mennyire fáj az embernek néha a kritika, és ott helyben sose érzi azt jogosnak, ám amikor sikerül az idő segítségével egy kicsit eltávolodnia önmagától, az esetek döntő hányadában be kell látnia, a kritikusainak igaza volt. Jó, azért nem mindig, ezt azért fontos hozzátenni, nehogy az önostorozás kéjesen hívogató csapdájába essünk, de nagyon sokszor a külvilág sokkal jobban lát minket, mint mi magunkat. Erre szolgál ugyanis: hisz ez maga a lét, hogy önmagunkat megismerhessük általa. Azáltal, hogy egy összetett nézőpontra tehetünk szert a bent és a kint relatív, végtelen tükörrendszerében. Arról szól a lét, hogy miközben örökre önmagunkba vagyunk zárva a saját végtelen sztorinkon belül, mégis ki tudunk lépni ebből a hermetikus bezártságból a valóságunk felé, ami teremt számunkra egy megragadható vonatkozási pontot, hisz annak részeként immár egy kisebb egységként vagyunk jelen, s így már ráláthatunk önmagunkra. Vagy úgy, hogy mások szemével nézzük magunkat, vagy úgy, hogy felismerjük itt-ott az énünket a világ elemeiben, vagy csak azáltal, hogy kölcsönösen hatunk egymásra, interakcióba kerülünk a valóságunkkal, ami helyzetbe hoz minket, és ezáltal megmutatja nekünk, kik is vagyunk valójában. Mindegyik eset tud nehéz és fájdalmas lenni, ám e nélkül a bevállalt fájdalom nélkül nem juthatunk közelebb önmagunkhoz.

Szóval tegnap belefutottam a nekem nem tetsző önmagamba, és ennek kapcsán millió kérdésről elgondolkodtam. Például, hogy nem jobb-e egy kicsit az embernek fenntartásokkal kezelni a saját dolgait, legalábbis én már nem tudnék olyan fenemód magabiztos lenni azok után, hogy visszanézve azt látom, a mai énem mennyire eltávolodott az akkoritól, mert hát gondolok a jövőbeli énemre is, és nem akarom, hogy ilyen vacakul kelljen éreznie magát, ha egy nap majd visszanéz rám. Vagy ez kikerülhetetlen? Ez tényleg mindig így lesz örökkön örökké, mert a fejlődésnek ez a velejárója? Azaz bármikor visszatekintek majd magamra, mindig ezt az idegenséget fogom érezni, vagy ez csak ennek az emberi létnek a velejárója? Vagy egy nap már nem is nézünk vissza, mert bennünk lesz minden, amik vagyunk, összegöngyölve, mint a bejgli tésztája? Hogy tényleg érdemes mások szemével nézni magam, van ennek bármilyen létjogosultsága, vagy ezzel ugyanúgy csak egy illúziót táplálok, mint amikor nem vagyok hajlandó kilépni a saját nézőpontom fogságából? Azaz képes vagyok valóban kívülről rálátni arra, aki vagyok? Ugyanis, ha alaposabban megnézem, mondjuk, ezt a régebbi hozzászólásomat, első blikkre valóban ellenszenvesnek tűnik. Micsoda hülye, gondolom az olvasása közben. Igen ám, de én ugyanakkor emlékszem mindarra, ami akkor voltam, és pontosan tudom, mi vezetett el ehhez az amúgy ártalmatlan és nem bántó, csak a mai álláspontommal már kicsit szembemenő irományhoz, aminek még ma is van számomra igazságtartalma, csak már nem úgy, mint akkor. Megértem a régi önmagamat még akkor is, ha ma már nem tudok vele teljesen azonosulni. Ám amikor kívülről, egy másik létező szemével nézek arra a csajra, aki ezt írta, ez a mélység azonnal eltűnik, azaz nem látok semmi mást, csak a puszta megnyilvánulást, ami a mögötte meghúzódó személyes történet nélkül olyan, mint egy ablak az utcáról nézve: lehet belőle következtetni a szoba belsejére, de konkrét kijelentéseket mégsem bölcs dolog egy ablak alapján levonni az ott élőkről. Ám ha mi is koszosnak látjuk a saját ablakunkat az utcáról, érdemes lepucolni annak ellenére, hogy mi tudjuk, miért ilyen, és azt is tudjuk, a szoba bent egészen más. Gondoljunk arra, hogy az utcán állók csak ezt látják belőlünk, semmi mást. És mindenki az utcáról tekint ránk, aki nincs bennünk, ez nem vitás.

Amikor magunkat hasonlítjuk másokhoz, hajlamosak vagyunk az ablakokból ítélni, körbejárjuk a házat, bekukucskálunk a falakon lévő ablakokon át a szobákba, és azt hisszük, tudjuk, mi lakozik ott bent. És eszünkbe sem jut, hogy így jó, ha a ház negyven százalékát belátjuk, mert nem láttunk rá azokra a falakra belülről, amin az ablakok vannak, nem láttunk be egy csomó sarokba, a szekrényekről, tárolókról, komódokról, mellékhelyiségekről és folyosókról nem is beszélve. Ám mi ezeket a vakfoltokat észrevétlenül kipótoljuk a saját lényünkből fakadó szobabelsővel, és azt feltételezzük, a másik házban is az ajtó melletti sarokban egy indusztriális állólámpa foglal helyet, holott nem, mert egy lila, porcelán zsiráf. De ez nekünk eszünkbe se jut, mert a mi házunkban elő sem fordulhatna egy ilyen darab. Csakhogy ez így nagyon félrevisz minket mások megítélésében. S hiába tudom ezt, mégsem vagyok képes abbahagyni önmagam hasonlítgatását másokhoz, általában a magam kárára elvégezvén ezt a műveletet. Mert számomra ez egy mérce, egy tájékozódási skála, ahogy a színeket is összehasonlítva különítem el egymástól, vagy a városokat, úgy az embereket – és a saját stációimat is. Fogalmam sincs, milyen az, amikor csak önmagában szemlélem magam, pontosabban, de, van fogalmam róla, mert néhanapján sikerül, de akkor meg épp azt a nézőpontomat vesztem el, ami segít ilyen árnyaltan és sok oldalról megvilágítani engem önmagamnak. Szóval arra jutottam, nem is az összehasonlítással van a baj – tegyük ezt akár önmagunk különféle állapotaival, akár másokkal –, hanem az ítélkezéssel, az osztályozással. A vonalzó nem ítélkezik, amikor elkülöníti a tíz centimétert a kettőtől. Ezt a metódust nagyon sürgősen el kéne tanulnunk a vonalzótól, azt hiszem.

Átgondoltam az eset kapcsán azt is, hogy mennyire nehéz a hiteles megnyilvánítás, amikor arra törekszünk, hogy a szavaink, tetteink hűen tükrözzék mindazt, amit belül megélünk, és ezáltal megláthassuk kint is, akik magunkban vagyunk. Ez szinte lehetetlen, én ma azt mondom. Bármit csináltam ebben az életben, a legegyszerűbb sztori elmesélésétől egészen egy komoly alkotás megteremtéséig, mindig azt éreztem, kint semmi sem úgy fest, mint amilyennek bent látom. Miből fakadhat ez a disszonancia, miért érzi az ember hamisnak a saját hangját a felvételeken, idegennek az ábrázatát a tükörben, és mindig kicsit tökéletlennek, horpadtnak, repedtnek mindazt, amit magából kipakol? Vagy csak én vagyok így ezzel? Annyira szeretnék őszinte lenni, de néha azt érzem, nem megy, pedig tényleg nagyon törekszem erre. Mert például nem raknék ki egy olyan fotót magamról, amin úgy nézek ki, mint egy kétnapos pizza, vagy nem írnám le ide nektek azt, amikor gyalázatosan viselkedtem, és nem azért, mert meg akarom másítani a valóságot, hanem épp azért, mert nem akarom megmásítani – értitek ezt? Az énképemet tartom valóságnak (ami még véletlenül sem tévesztendő össze az én-ideállal), ám sokszor a megélt kisemberi énem ennek az ellenkezőjét tükrözi vissza rám, mert ember vagyok, és emiatt gyarló. Épp ezért nem vállalok fel olyan dolgokat, amikről tudom, csak időleges jelenségek, vagy amiket nem érzek a sajátoménak, még akkor sem, ha ideig-óráig valamiért kénytelen vagyok cipelni őket. Például utálom a „csevegő” hangom. Amikor csak úgy udvariasságból fecsegek, mert így hozza a helyzet. Ez rohadtul nem én vagyok, mégis néha benne vagyok ebben a szerepben, mert máshogy bizonyos helyzetekben egész egyszerűen nem tudok megnyilvánulni. Vagy itt vannak a beszélgetéseim Tamással. Nem tudtam száz százalékban képviselni a nézőpontomat, mert tudtam, az övé nagyon más, és nem akartam túl nagy szakadékot képezni közte és köztem, illetve a hallgatói között. Ám emiatt számomra olyan, mintha nem is én beszélgettem volna azokon a felvételeken, de máshogy egyszerűen akkor nem tudtam megnyilvánulni. És nem tudom, jó dolog-e, vagy épp rossz, ha az ember ily módon alkalmazkodik, adaptálódik a körülményekhez – már ha a hitelességet nézzük.

Sokszor gondolkodtam a nagyon őszinte embereken, akik ha kell, kimennek egy tévéműsor felvételéről, otthagyva a műsorvezetőt leforrázva csak azért, mert szerintük a nyereményjáték felkonferálása elviselhetetlen dolog. Vagy simán a szemébe mondják a lelkes énekes palántának, hogy bűn rosszul sikerült a fellépése, netán a szomszéd Ödönnek, hogy most már mennek haza, mert unják a vendégséget és a kuglóf is száraz volt. Valahol mindig irigyeltem ezeket az embereket, mert én erre sosem voltam így képes. Nem tudok senkit megbántani, egyszerűen nem megy, csak ha megtámadnak – na, akkor gondolkodás nélkül, könnyedén és erősen visszatámadok –, de egy teljesen ártalmatlan helyzetben én nem tudok pofozkodni. És emiatt sokszor valóban nem vagyok önazonos, mert mást teszek vagy mondok, mint amit belül érzek, ám önazonos vagyok a tekintetben, hogy én épphogy ez vagyok: az, akinek nem esik jól megbántani másokat. Adamus szerint a tapintat rémes dolog, de én ezt nem gondolom így, mert e nélkül mi lenne a világgal? Nem tudom, nevezzük akkor inkább együttérzésnek, mérlegelésnek, egyensúlyérzéknek és rugalmasságnak. De továbbra sem tudom, mi a helyes e téren, tényleg nem. Még az is lehet, ezen, általam irigyelt emberek részéről ez a fajta viselkedés csak egy póz, és belül ők is teljesen mást élnek meg, miközben olyan fenemód őszintének tűnnek. Hisz lehet ez egy páncél is, nem? Ezt mi kívülről soha az életben nem fejtjük így meg, azt hiszem. Csak magunkban, belülről látván a szobát, abban élve tudjuk, mi igaz és mi csak póz.

Elgondolkodtam azon is, hogy mennyire igaz, hogy az ember akkor ugat, ha neki fáj, szóval hogy tényleg az esetek döntő hányadában a saját kiütéseinket, fekélyeinket vakartatjuk a másikkal, vagy a saját belső feszültségünket vezetettjük le vele, amikor kritizálunk, kötekedünk, ellentmondunk. Nincs ember szerintem a földön, aki ne csinálta volna ezt, mármint hogy kaparófának vagy villámhárítónak használja a másikat. Persze, erről könnyedén le lehet szokni, ám a legjobb az lenne, ha sikerülne végleg megszüntetni a belső viszketéseinket, idegességünket, ám ehhez elképesztő sok munka kell, azt hiszem. Megfelelő önuralommal képes az ember nyugton maradni és nem piszkálni másokat, ám valódi bölcsesség birtokában erre az önuralomra talán nem is lenne szükségünk.

Amikor az ember így belefut önmagába, elmereng azon is, hogy nem vall-e gőgre, hogy ezt az önmagát akarja tökéletesre faragni egy életen át. Hogy nem lenne-e méltóbb azt mondani, ilyenek vagyunk, törekednünk kell a tökéletességre, de ne is reméljük, hogy elérjük. Hogy nem egy újabb hatalmas önáltatás-e a múltamra ráállva a jelenben magasabbnak tűnni. Van ebben is némi csalfaság, nem? Ó, régen milyen gáz voltam, de bezzeg most! Nem épp az az igazi őszinteség, ha visszanézek, és azt mondom: igen, ez is én vagyok? Meg az is, aki nem ilyen. Felvállalom ezt is, azt is, és nem tolom undorral el magam attól, amit egy nap igazságként megéltem, csak elrakom szépen kimosva, összehajtva egy dobozba, mint már nem hordott ruhát? Nem igazabb feltételezés, hogy a hibáinkkal, aszimmetriáinkkal, tévedéseinkkel, antipatikus megnyilvánulásainkkal, hegeinkkel, csúfságainkkal vagyunk épphogy önmagunk, ezekkel együtt vagyunk teljesek, mélyek, élők és igaziak, mert ezek nélkül csak műanyag próbababák lennénk egy kirakatban? Sem szebbnek mutatni magunkat nem méltányos önmagunkkal szemben, sem pedig apró szépséghibáinkat mutogatva koldulni egy kis együttérzés- vagy szimpátia alamizsnát. Ehelyett egyenes derékkal kellene elviselnünk e léttel járó szeplőket, nem titulálva azokat sem szépnek, sem csúnyának.

Talán ezek a saját magunkkal történő karambolok ráébreszthetnek minket arra is, hogy egyikünk sem különb, sem kevesebb a másiknál, ahogy az sem a harmadiknál – és így tovább. Vagy ha különb is, nem úgy különb, ahogy mi innen, egymás mellől nézve véljük. Kicsit olyan ez, mint egy gyerekkesztyű, aminek minden ujjacskája egy figurát ábrázol, akik mókásan táncikálnak egymás mellett. Ám ha a gyerek leveszi a kesztyűt, előkerül a kéz, ami felülírja az ujjak önálló igazságát. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy érdemes talán magunkra is ugyanolyan módon tekinteni, mint mindenki másra. Ugyanannyi megértéssel és kritikával. Vagy másokra is pont úgy tekinteni, ahogy magunkra. Aki túlságosan megengedő önmagával, tegyen így másokkal is, aki meg túl szigorú másokkal, tegyen így önmagával is. Mert ez talán egy olyan középút, ami segít abban, hogy ne billegjünk ennyit önmagunk tengelyéhez képest. Ha én most megmutatnám annak az embernek ezt a régi hozzászólásomat, aki akkor nagyon egyetértett velem, félő, megvédené az akkori álláspontunkat. Mert látszólag ez a kényelmesebb út, az önfelmentés, az önigazolás útja. Azt mondani, hogy nem tetszik, aki voltam, elég veszélyes, főleg ha az ember kiterjeszti ezt a jelenre is, mondván: van egy nézőpontom a jövőben, akinek meg ez a mostani énem nem tetszik. Ez olyan rossz, mert elbizonytalanítja az embert. Ugyanakkor meg épphogy jó, mert meg is erősíti. Olyan, mint egy hideg fémkorlát egy hosszú lépcsőzésnél, amibe bele lehet kapaszkodni. Leszek ennél sokkal bölcsebb is – ez a gondolat segít egy kicsit túllendülni a holtpontokon. Persze, mint azt már említettem, úgy balanszírozva, hogy ne legyen belőle egy hiú szépelgés, öntömjénezés az „ó, de hát én mennyit fejlődtem azóta, lám, milyen király vagyok önmagamhoz képest”- újabb hazugsággal tetézve a bajt.

Jusson eszünkbe, amikor megítélünk másokat, lehet, velük most ugyanúgy teszünk, mint amikor megítéljük magunkat a múltban: egy jelen pillanatban megélt, temporális igazságpontból hozunk ítéletet anélkül, hogy belátnánk azt az egész sztorit, aminek csak szilánkos megnyilvánulásait észleljük. Az ablakról mondunk ilyenkor ítéletet, és nem a szobáról, s legfőképp nem a benne lakóról. Erre megtaníthatnak az ilyen alkalmak azáltal, hogy önmagunk múltjára tekintve rendelkezünk egyidejűleg mindkét nézőponttal: már rá tudunk nézni az utcáról is az ablakra, látjuk a gyűrött függönyt, a kiégett lámpát a párkányon, és a megrepedt festéket a kereten, ám emlékszünk a szobabelsőre is, és tudjuk, az milyen volt akkor. Mi tudjuk, azért nem festettük le a keretet, mert el volt törve a kezünk. És ha legközelebb festetlen keretet látunk, talán eszünkbe jut, hogy ne ítélkezzünk, mert bár bizonyos mértékig nyilván igazunk lehet, ha csak a keretet vizsgáljuk, de mint egész szobára mindig csak a sajátunkéra, önmagunkban láthatunk, és minden, ami kint van, nekünk úgyis erre mutat rá, érdemes tehát leginkább ezzel foglalkozni. Az embert kellő alázatra neveli ez a fajta szimultán ki- és betekintés, empatikussá teszi, és segíti megmaradni valahol középen, mint kötéltáncost a hosszú farúd.

És végezetül még egy gondolat. Mindenkinek vannak nehézségei, fájdalmai, titkos csúfságai, szánalmas gondolatai, rossz napjai, nehezen legyőzhető hajlamai, szégyellni való hülyeségei. Ám csak akkor képes látni ezeket, amikor már túljutott rajtuk, amíg cipeli, épp azért, mert rajta van még, nem látja. De egy nap tutira leveti, és akkor, ha van mersze hozzá, szembenézhet régi terhével, mint kígyó a randa, száradt bőrével. Mert meglátásom szerint olyan nincs, hogy valaki mindig ugyanúgy gondolkodik az életről, vagy hogy önmagára mindig ugyanazzal a szemmel tekint. Minden percben egy pillanatnyi, mulandó állapotot érzékelünk egy végtelen folyamatból: önmagunkon is, és a világon is. Ma ilyen, holnap meg, lehet, pont az ellenkezője lesz. Ma ezt gondolom igaznak, holnap meg amazt. Ma ezt kedvelem, holnap meg éppen ezt fogom utálni. Változik körülöttünk minden, épp úgy, ahogy mi belül változunk. Nincs változatlanság, ám vannak gyorsabban és lassabban változó elemei a világnak, mert ez egy egymáshoz viszonyított rendszer, hisz épp ettől valóság, hogy az elemek függetlenül mozognak egymástól, s ennek egyik fokmérője a sebesség. És az emberek sem egyformák e tekintetben: van, aki egyetlen élet alatt változik ugyanannyit, míg más száz alatt. Ez utóbbiak az ún. „elvhű” emberek. Akiknek nem rugalmas eszményeik vannak, mint nekem, hanem merev, sokszor egy életen át tartó, már őket magukat gúzsba kötő, merev elveik. De higgyétek el, ők is levetik egy nap a hátukra csatolt fémvázas elveik nehéz terhét. És akkor ők pont ott fognak tartani, ahol az, aki ezt már megtette, ugyanis abszolút értelemben mindenki előtt ugyanakkora út áll, mint mögötte, s miután ez egy végtelen rendszer előre-hátra, ezért elmondható, alapvetően mindenki mindig a saját útjának épp a mértani közepén áll. És így nézve mindannyian pont ugyanott tartunk a személyes fejlődésünkben, csak talán nem mindenki ugyanakkora szakaszokat lát be egyben ebből a végtelen útból, ezért máshogy halad: míg neki száz méter egy egység, addig a másiknak meg az ötven centi.

Aki a bölcsesség útjára lépett, egyet biztosan tud: minden változik, semmi sem állandó, s pontosan emiatt semmi sem ilyen vagy olyan, mert kizárólag a folyton alakuló, változó szubjektumunkon, tudatunkon átszűrődve létezik, és a tudat egy olyan dinamikusan fejlődő, hatalmas, összetett és végtelen rendszer, ami magában foglalja minden dolgok minden lehetséges állapotát. Épp ezért az, hogy mi a jó és a rossz bennünk, feloldódik a mi összes lehetőségünk tükrében: hiszen ha majd sok-sok tapasztalattal a hátunk mögött már látunk mindent, amik voltunk, és azt is, amik nem; amik most vagyunk, és amik most nem, és mindent, amivé válunk és válhatunk, nos, akkor jutunk el valóban önmagunkhoz. Ám tudnunk kell, ez az Én dinamikus, sosem lesz statikus: állandóan alakul, s épp emiatt mindig egyre teljesebb, árnyaltabb lesz – remélhetően egyre kevesebb ilyen kínos karambolt megélve saját magával.

„Ne ítélj, hogy ne ítéltess” – talán ez lehetne a leghűbb summázata ennek a mindannyiunkat érintő, tanulságos kis esetnek.

(LD)