Páternoszter

Hiszek a magasabb nézőpont erejében és abban, hogy a dolgok igenis szintetizálhatóak, egyensúlyba hozhatóak, azaz nem feltétlenül kizárják, hanem, ha jól bánunk velük, épphogy tökéletesen kiegészítik egymást. Megtapasztaltam, hogy mekkora erő rejlik abban, ha a dolgokra egységként tekintünk, és ily módon rendeljük azokat uralmunk alá. Több előző cikkben említettem már érintőlegesen ezt a kérdést: például amikor arról írtam, hogy az embert nem megkerülnünk kell, hanem meghaladnunk, hogy az igazi bölcs az, aki se nem ússza meg szárazon, se nem süllyed el az élet tengerében, hogy nem csak aközött választhatunk, hogy majmok, robotok vagy istenek legyünk, hogy ahhoz, hogy meg tudjunk fegyelmezni egy kutyát, be kell fogadnunk magunkhoz, illetve, hogy nem csak az áldozat, vagy a zsarnok szerep létezik. Folytathatnám még a sort hosszan, mondjuk azzal, ami a legutóbb, a svéd ismerősöm kapcsán felmerült, hogy nem igaz, hogy az életet nem lehet multidimenziós szemüveggel nézni, magyarán úgy benne lenni és megélni a pillanatokat maximálisan a tudatunk emberi kurzoraként, hogy mindeközben tudatában vagyunk annak, ez a monitorlét nem a végső valóság – és itt a „valóság” fogalomnak fontos szerepe van. A kutyámat egy kis erdei ösvényen sétáltatom néha, ez egy meredek, gyökerekkel tarkított, keskeny ösvény egy nagyobb dombra fel és le. Végig a lábam alá kell néznem, és hiába láthatom tíz méterre onnan a házunkat, ahová visszatérünk majd a séta után, de ha jót akarok magamnak, akkor a dombon csak fél méterre nézek előre magam elé. Tudom, hogy ott a házam, és nekem séta közben ez a tudás elég, de a terepen a lábamra kell figyelnem. A valóság attól valóság, hogy belehelyezem a tudatom egy részét, és ezért a valóság körbevesz, azaz látszólag benne mozgok, reagálok rá és figyelembe veszem. Ettől valóság számomra, akár minek is nevezzük egy másik nézőpontból nézve. Teljesen lényegtelen, hogy valódi labirintusban bolyongok, vagy csak egy papíron lévőn húzom végig a ceruzám, ha a célom a kijutás. Mi a különbség? Hogy az egyik vérre megy, a másik meg csak a ceruzám hegyére? Nos, ilyen szempontból nézve az emberek döntő hányada az első szcenáriót éli meg. Aki azt gondolja, ő csak egy rajzolt labirintusban bolyong, tegyen egy próbát: üljön ki egy fa alá egy hétre, meg se moccanjon, és mondogassa közben, hogy ez nem is valóság, nem számít, hogy fázik, szomjas, éhes, álmos. Nem lesz meg az egy hét, garantálom. Mert ez ugyanis nem így működik, hiába illúzió minden. Ha a vízben úszom, hiába vagyok alapvetően szárazföldi lény, ott a víz törvényei vonatkoznak rám. Ahogy egy filmszereplőre is a film homodiegetikus szabályai, azaz a saját, filmbéli univerzumán belüli szabályok vonatkoznak, hisz az az ő tere, ha kihoznám a saját valóságomba, a saját univerzumomba, ott ő még a fotelbe sem tudna leülni. De ettől még mindaz, amit ő megél, sőt, az is, aki megéli, a filmen belül valóság, ám azon kívül fikció marad. De lehetne matematikai, fizikai vagy irodalmi példákat is felhozni a relatív valóságrétegek modellezésére.

Amikor tehát a talpam alatt van a föld, akkor én azon haladok, amit azért tudok megtenni, mert én és a világom összetartozóak vagyunk egy valóság részeiként, egy diagézis részeként, különben a lábam eltűnne a földben. S ehhez, a mindenkori valóságunkhoz igenis ragaszkodnunk kell, és nem szabad abból kivetítenünk magunkat valami megfoghatatlan szférába, mert az nem lesz konkrétan bejárható út számunkra. A mennyország nem valóság, a pokol nem valóság, ahogy a nirvána sem, és az ötödik dimenzió sem. Innen megélve legalábbis biztosan nem. Valóság az, amiben te meg tudod tapasztalni magad, és az nem lehet soha egypólusú, semleges, vagy teoretikus közeg. Az én saját bejáratú definícióm valahogy úgy hangzik: illúzió az, hogy létezik objektív valóság, azaz Valóság, ám minden illúzió megélhető Valóságként, hiszen valóság és illúzió relatív fogalmak: tehát minden valóság valahonnan nézve illúzió is egyben. Az emberek valahogy szeretik kétfelé osztani a világot: baloldali vagy jobboldali, spirituális vagy racionális, agresszor vagy áldozat, tiszta vagy mocskos, jó vagy rossz, okos vagy buta, szerény vagy rámenős, illúzió vagy valóság. Pedig épp ezek a végpontok nem léteznek önmagukban, és aki ilyesmikben akar hinni, kénytelen lesz kitakarni szeme elől a világ tetemes részét, mert minden egyes különálló szín csak egy rendkívül vékony csík a színskálán, ha az átmenetekkel nem akarunk számolni. Nincs olyan, meglátásom szerint, hogy ha én spirituálisan szemlélem a világot, akkor ez kizárja azt, hogy ugyanakkor teljesen racionálisan éljem meg. A távlat nem szűkítheti a perspektívát: hisz épp az a lényege, hogy látja a kintet és bentet ugyanolyan módon, egyetlen képen belül! A képben ott van a kacsa és a nyúl EGYIDEJŰLEG. Nem vagy-vagy, hanem is. Attól, hogy a zárt szobában írok, nem lehetek tudatában a kertemnek is, és fordítva? Képtelen lennék ennyire elvágólag gondolkodni, számomra a dolgok ugyanis egyáltalán nem zárják ki egymást, hanem épphogy árnyalják, kiegészítik. Mert látom a finom átmeneteket a színek közt, egységes képet nézek, és nem az azokat alkotó, különálló puzzle elemeket. Ami a vagylagos világszemlélet szerint kizárja egymást, az számomra nem ellentmondás, csak másfelől, más nézőpontból közelít meg egy kérdést. Szerintem nincs olyan különállás sem, hogy ha én alapvetően kedves vagyok és megértő, akkor már nem is lehetek szókimondó, határozott és néha kőkemény is. Nincs olyan sem, hogy mert én hiszek az egyetemes humán értékekben, és az alapvető emberi jogokban, ezért nem mondhatok jelenségekre, egyes emberi viselkedésekre, megnyilvánulásokra nemet.

Elválasztás, megkülönböztetés, határok és tiltások, valamint vonzások nélkül nincs rendszer, nincs struktúra. No de ez semennyire nem mond ellent a szabadság eszményének, csak más nézőpontból határozza meg. Nem akarom megszüntetni az asztal kereteit, és az őt asztallá tévő minőségi és mennyiségi különbségeket, ezáltal megszüntetve annak létét, összemosva szegényt a szobával, mert az asztal attól asztal, hogy konkrét határai vannak, és ezeknek köszönhetően nem szék és szoba. De őt magát szabadon elhelyezhetem a szobában, ahová csak akarom. Sem a konzervatív, bigott gondolkodás, sem pedig a mindent mindennel összemosó liberális felfogás nem teremt rendet és önmagában harmonikus szobabelsőt. Számomra legalábbis biztos nem járható út ez a vagylagos, csak kizárásos alapon működő világnézet.

Mi növény és húsevők vagyunk egyszerre. Nem vagy-vagy. Ez talán nem véletlen. Lehet csak húst, ahogy csak növényt is enni, de alapvető felépítésünk nem erre predesztinál minket. Mi éteri és anyagi lények vagyunk egyszerre, most e két fogalmat szigorúan elvont értelemben használva. Mi intelligensek ugyanakkor végtelenül korlátoltak is vagyunk. Kreatívak és automatikus szokás-üzemmódban futók. Nekünk két agyféltekénk van, egy jobb és egy bal, két különböző funkcióval, ám egy rendszerben működve. Mert mi ilyen duál lények vagyunk. Mi az is-ek osztályába tartozunk, és nem a vagy-ok nemzetségébe. És szerintem éppen erről szól ez a földi kaland, pontosan erről az integrációról. Sem a materialista, sem a csak kizárólag transzcendens megközelítés nem vezethet el minket oda, ahová igyekszünk. Gyökér és lomb együtt a fa, aminek törzse a tudatunk. Gőgösen és oktondi módon megkérdőjelezzük e mindenség végtelen intelligenciáját azzal, ha az emberi létformánk alaptermészetét, nehézségeit, korlátait, gyarlóságait, szennyeit, mocskait letagadjuk, ignoráljuk, de akkor is, ha az emberfeletti lehetőségeinknek hátat fordítunk. Jól beszélt Nietzsche: az emberi lét híd. Nem állomás, híd. Én magamban inkább liftnek neveztem, nekem ez sokkal kifejezőbb, mint a híd, mert a lift tud zuhanni is, emelkedni is, és az nem egy út, amin haladsz. Az egy mozgó fülke, amivel közlekedsz. Számomra ez az emberi lét. Egy páternoszter. Amiben felemelkedhetsz a mennybe, de lehatolhatsz a pokolba is. Körbe-körbe, amíg ki nem lépsz belőle. Aki ebben a létformában túlságosan berendezkedik, és kis fotelt visz a fülkébe, kidíszíti édesre, vidámra, túlságosan kényelmesre béleli, az csak forog körbe-körbe, föl, le, föl, le. Aki meg bele sem száll, mondván, pfúj, anyagi, világi, emberi, én csak emelkedni óhajtok, zuhanni soha, az nem is megy sehova. Az a huzatos folyosón csücsül egy billegő kis padon. Sem a materialista, sem a spiritiszta nem ér célba önmagában, én ezt vallom. Mert van ennek a páternoszternek egy hatalmas titka, hogy csak egy adott ponton vezet ki az épületből. Jó helyen kell kiszállni, de hogy melyik emeleten vagy, azt nem jelzi semmi, csak a megszerzett tapasztalat. Épp ez benne a lényeg, hogy nincs jelölve, épp ez! Mész körbe-körbe, nagyon sokat, és egy nap kitapasztalod, mikor fordul át a kabinsor, és kezdődik újra az elkerülhetetlen süllyedés, mert a rendszer túltelítődött, lencsi lány már nem látszik a sok befelé nyíló mesebabában, megszűnt létezni, tehát vagy örökre el lehet engedni, vagy hagyni visszasüllyedni önmagába, új mesenarrációval, új énnel, új szereppel, hadd tanuljon még egy kört a tudat az én által. Ezt előre semmi nem jelezi, és az emeletek száma oly tömérdek, hogy számolni sem lehet, és a mozgás sem valami lassú, nincs idő totojázni, most az időt nyilván szintén képletesen értve. Egyszerűen egy adott mennyiségű kör megtétele után tudnod, érezned kell, hogy most. És ha tévedtél, újra visszalépsz, és próbálkozol tovább minden gond nélkül, ezért vagy itt, még élvezni is fogod, mert az új kihívások felpezsdítenek.

Ugye én azt vallom, a lét egy „határozd meg önmagad” végtelen, egyre bonyolultabb játék, melynek földi színtere egy amolyan présgép, ami során kinyerhető az extra szűz olaj. Ám a játék szó nem azt jelenti, hogy móka. Nem, az élet baromira nem egy móka. Aki annak véli, az még talán nem nézett igazán körül, hol is van valójában, csak ül a kibélelt kuckójában, és próbál valahogy csak túl lenni az életen, mint rossz tanuló a feleleten. A játék kifejezés azt jelenti, hogy nincs végső megsemmisülés. Csak ennyiben játék. Azonban inkább küzdelem, harc, mint önfeledt szórakozás. Nemes, de kőkemény harc minden létezőnek ezen a földön, különösen az embernek, amit persze lehet könnyedén is megvívni bölcs Tai Chi mesterként, s nem csak mint egy részeg kocsmai bunyós. De ettől még ez a földi lét egy küzdőpálya. A lélek nagyon durva edzőtábora. Aki itt nem izzad, és nem remeg a lába, félő, nem is vesz részt teljes beleadással az edzéseken. Ez az élet kőkemény, veszélyes, és igenis, amíg benne vagy, neked vérre megy. Ha úgy érzed, á, neked ez meg se kottyan, te uralod, te már mindenen túl vagy, és mindenen felülállsz, nos, van számodra egy jó tanácsom: keress egy nagyobb kihívást! Bármit, amit még nem csináltál: itt van ez a hatalmas edzőterem, kár lenne nem kihasználni, nem igaz? Te már minden erőgépet kipróbáltál, minden távot sikeresen teljesítettél, minden szintidőnek megfeleltél? Uralod az egészet. Remek. Bizonyítsd be magadnak! Légy kreatív, és fuss a futópadon súlyzókkal! Ússzál a medencében két hosszt egy levegővel, vagy gumicsizmában és síkesztyűben! Mindent ugyanis biztos nem próbáltál még ki! Menj bele szitukba, ma úgyis nagy divat a kihívások teljesítése. Állj ki a pástra, várd, hátha jön egy kőkemény ellenfél, akin kipróbálhatod az erőd! Menj bele az ismeretlenbe, oda, ahová amúgy eszedbe sem jutna, mert félelemmel tölt el. Tedd meg, amit olyan régóta halogatsz! Mindenkinek van randa, szőrös mumusa, neked is, keresd meg, lehet, hogy csak elbújt az ágy alá, és győzd le. Nincs mitől félni, hisz ez csak egy játék!

Csakhogy mindannyian tudjuk, bizony, van mitől félnünk, mert a kudarcaink, mint megannyi daganat, rátelepednek a lényünkre. Sosem attól fél az ember, ami történik, hanem attól, amivel mindaz jár, ami történt. És végső soron ez nem egyéb, mint hogy az ember ad magának egy rossz osztályzatot. Ki akar kettessel végezni az érettségin? Pedig, ugyan, mit számít egy jegy, ki emlékszik ma már rá, milyen volt a matek érettségim? Én. És csak ez számít, hogy én mit viszek magammal tovább. Mit tanulok meg magamról és erről az épületről, aminek földi valóság a neve. Azt mondják neked: határozd meg, meddig bírsz eldobni egy labdával! Valaki olyan közel rakja a célt, hogy egyszerűen lehetetlen elvéteni, ezek a materialisták, valaki meg olyan messzire, hogy azt el nem érni nem kínos, különben sem lát már senki el odáig. Nos ők az idealisták. Egy fenét. Olyan helyre kell a célt kitűzni, hogy 50-50% legyen az esély arra, hogy eléred. És eléred, mert ahogy haladsz a célod felé a sok dobással, úgy erősödsz, ügyesedsz és a végén megcsinálod. Aztán úgyis növeled a távot, ha ezzel megvagy, és nem kell magadnak elégtelent adnod, vagy egy látszatötöst. Körözünk, eltévedünk, leereszkedünk a pincébe, véletlenül feljutunk a tetőre, ott aztán kicsit elbambulunk, közben becsapódik a tetőnyílás, és úgy kell minket újra beengedni szégyenszemre az éjszakai portásnak, de nem baj. Mert egy nap kiismerjük ezt az épületet, és pontosan tudni fogjuk, hol van a kijárat. Csak a biztos tudás vezet ki, itt nincs próba-szerencse találgatás, mint a majomketrecben. Tudod hol vagy, tudod, ki vagy? Akkor azt is tudod, hol a kijárat. És ez a tudás végtelenül szelíddé tesz, de nagyon erőssé is.

Mert az sem igaz, hogy vagy tőlem zeng a tömegmédia, vagy elbújok a szekrénybe, azaz vagy egy „bocs, hogy élek” senki vagyok, vagy a Nagy Majdénmegmutatom Valaki. Ugyan. Lehetek én hatalmas szellemiség attól még, hogy most nem döngetem a mellem, és lehetek egy szánalmas pojáca is attól még, hogy mindenhol jelen vagyok, és okosakat mondogatok. A dolgok nem zárják ki egymást. Az élet illúzió és mindeközben valóság. Meghalhatsz e világban, de sose szűnsz meg létezni. Benne élsz a világodban, miközben magadba foglalod azt. Egyszerre vagy cselekvő és szemlélő. És igen, egy emberi, fizikai lény, és egy avatár, egy kivetülés, egy tudati kurzor. A karórámnak van gyakorlati és esztétikai funkciója is, és nem előrébb való a gyakorlati, ezt mindenki belátja, ha ellátogat egy nagyobb óraboltba. A lineárisan pergő másodpercekből összeálló időtlenség egyidejűleg van jelen, a dolgok kölcsönösen feltételezik, és nem kizárják egymást.

Aki meg akarja haladni az embert, azaz mostani önmagát, annak le kell szállnia az emberbe, de ez nem azt jelenti, hogy csak mondogatjuk ezt az alászállást, hanem ez azt jelenti, hogy fel kell magunkban fedezni mindent, ami a világban jelen van. Mindent. Egyszer volt egy furakodós példám, a Világ nem egy tükör írásomban talán. Ott utaltam erre: én nem tolakszom, alapvetően nem vagyok nyomulós, rámenős, de csak azért, mert most így döntöttem, hogy engem most ez a viselkedés nem szolgál. No de ha úgy hozza a sors, igenis úgy előre tudok menni, hogy kő kövön nem marad mögöttem, bizony tudok keményen törtetni, ha kell. Emlékeztek, azt írtam: kivágod magad a világból, de az nem jelenti azt, a kivágott lapnak nem vagy része, hisz ez valaha egyetlen lap volt. Ez az élet egy öndefiníciós játék, de ehhez tudni kell azt is, mi nem vagyok, és azt csak úgy tudom meg, ha tudom, valaha voltam, vagy egyszer leszek. Kizárólag csak az van ott kint, ami voltam, ami lehetnék, vagy ami leszek. Ez így érthető? Én például tudom magamról, hogy nagyon sok dologra képes lennék, mondjuk akár embert ölni is. Persze, a mindennapokban úgy definiálom magam, hogy nem ölnék meg egy legyet sem, nemhogy egy embertársamat, de ez egy adott állapotra, helyzetre igaz csak. Mert az hazugság lenne, hogy sohasem. Magamért azt hiszem, nem ölnék, bár ebben sem lehetek azért teljesen biztos, de ha valaki a szemem láttára kínozná a gyerekem, hát nem nagyon érdekelnének az erkölcsi kérdések. Mindenkinél lehet olyan helyzetet teremteni, hogy öljön, mindenkiben ott van minden, ami jelen van a világban, erről szólt a Táncolj szabadon c. írásban lévő idézet. Épp ezért nincs önmagában vett, eredendő erkölcsiség, ami érvényes az adott egyénre. „Ó, én azt sosem tenném…!” Dehogynem, hidd el, csak helyzet kell hozzá.

Nekem az egész családom kicsit, hogy is fogalmazzak finoman, túl kedves, alkalmazkodó, megértő, holott mind elég erős jellemek, de a világ felé csak tejfogakat növesztettek. Férjem, lányaim egyaránt. Főleg Kinga lányom, ő egy nagyon tiszta lelkű gyerek, képes egy napon át pohárral a kezében kergetni egy szúnyogot a szobájában. A gyámoltalanság, életképtelenség határát súrolja néha már a szelídsége, ártani nem akarása. És épp ezért pontosan tudom, mit fog vele tenni az élet, ha így folytatja. Már elkezdte kapni a kisebb pofonokat, és iszonyú édesen, nagyon hősiesen tartja magát az eszményeihez, de idővel meg fogja tanulni megvédeni magát, és ennek elsajátításában én mindig partnere leszek. Mert ezért van itt. Ha le kell lőni azt a gazembert, igenis le kell tudnunk lőni azt a gazembert, ez is egy képesség. Soha ne kerüljön egyikünk se ilyen helyzetbe, de azt nem árt tudni, hogy igen, képes lennék rá, ha egy pszichopata sorozatgyilkostól kellene megvédenem, mondjuk, egy óvódás csoportot. És az, ami elborzaszt egy macskakínzóban, most csak azért tölt el iszonyattal, mert nem azon az emeleten vagyok a lifttel, mint ő. De ez nem jelenti azt, sose jutottam, vagy juthatnék oda. A kör akkor kör, ha teljes. Lent nélkül nincs fent sem. Értitek ezt? Mindent tudnunk kell magunkról, azt is, hogy meddig és hogyan vagyok képes uralni valamit, mikor és miért teszem ezt, és mikor nem. Ez az igazi hatalom, nem? Nem az, hogy elringatjuk magunkat abban a tudatban, hogy mi már fölötte állunk ennek az egésznek, ránk nem hat, és amúgy is szentek vagyunk. Nem, mert most itt vagyunk ezen a veszélyes terepen. Ingatag ez a talaj, itt egyensúlyozni kell. És ennek igenis van oka, az edzőtábor nem öncélú, annak van célja, és ez nem önmagán túlmutató cél, épp ez a lényeg, hanem önmagán belüli. Az edzőtábor ugyanis a verseny része, ha jól húzzuk meg a rendszerhatárokat. Ez az élet a felemelkedés előcsarnoka. Ide tapasztalni, maratont futni, túrázni, megerősödni, megismerni magunkat, majd megtisztulni jövünk. Nem az a feladat, hogy ne lépjünk kakiba, hanem, hogy tudjuk, hogyan kell lemosni a cipőnk talpát, nem a tisztán maradás a cél, hanem az önismeret általi megtisztulás, önmagunk fölé emelkedés. Nem tudok a fölé emelkedni, amit nagy ívben kikerülök, de a fölé sem, ami már teljesen maga alá temetett.

Szerintem tehát a feladat, hogy ugorj egy fejest – akár szaltózhatsz is közben, ha már profi vagy –, aztán érintsd meg a medence alját, és ússz fel a felszínre. Szállj be a páternoszterbe, menj le a pincébe, fordulj át párszor, aztán szállj ki, no de be se szállni, vagy a tetőtéri raktárban kiszállni, mondván, no, mi már meg is érkeztünk, szerintem nem előrevivő. Ha megérkeztél volna, nem lennél itt a házban, nem? Nem mondhatom egy autópályán száguldó buszon, hogy én már odaértem, ahova menni akartam, ha még rajta ülök. Ahogy Adamusék meséjében a kismalacnak, nekünk is be kell mennünk a sötét erdőbe, csak végig is kell járni kicsit bátrabban, mint a malacka tette. Igaza van Lubics Szilvinek: most vagy itt, most tudod megcsinálni, most vannak itt az erőgépek, a medence, a kemény küzdőtársak. Minden pillanatot ki kell használnunk, hogy megtudjunk magunkról, amennyit csak tudunk, és nem igaz, hogy e világ nélkül is megy ez már nekünk, mert ez a világ egy nagyon profi edzőterme a tudatnak. Itt mindig talál magának az ember egy szabad erőgépet, amin igenis tudja még tovább edzeni, fejleszteni magát. Aztán nyilván egy nap elengedi, mint mindent, de amíg szükséges, használja. Igaza van Jordan Petersonnak: ez a világ nagyon kemény hely, ebbe nagyon bátran kell magunkat belevinni, és ha mindig csak azzal veszed magad körül, amit már tudsz, ismersz, ami kényelmes és biztonságos számodra, akkor tényleg valahogy szárazon megúszhatod az életet, de bajnok sosem leszel. Ez a valóság illúzió, de olyan illúzió, ami téged, aki benne van kurzorként, véresen komolyan érint. Különben nem is lenne semmi poén benne. Ez a világ a tudatban van, s nem a tudat van benne, ezt nem árt mindig észben tartani. No de a tudat kurzora benne van a világban, az érintkezik vele, reagál, és a tudat által(!) hat annak elemeire. Nem a kurzor hat, az csak egy eszköz, de ha negligáljuk, félrehúzzuk a képernyő szélére, mondván, nem is valóság, nem tudjuk megnyitni a szükséges fájlokat.

Engem a legyőzött nehézségeim, gyengeségeim erősíttettek meg, s nem azok, amiket kikerültem. Elmesélek két példát, hogy megmutassam, mire gondolok. Gyerekkoriak, mert azok már jó messze vannak, és nem érintenek senkit kellemetlenül. Általános iskola alsó tagozatában mezei futóversenyen kellett részt vennünk. Ha jól emlékszem 800 méter volt a táv. Világéletemben utáltam sokat futni, nem az én sportom, én sprinter típus vagyok, nem maratonista. Gondoltam, végigkocogom a távot, aztán elfelejtjük ezt a délutánt is. Igen ám, csakhogy az osztálytársaim halálosan komolyan vették valamiért ezt a versenyt, és amikor elcsattant Olivér bácsi tapsa, jelezvén a rajtot, ezek kilőttek, mint az ágyúgolyó. No, ennek a fele sem tréfa, gondoltam, akkor itt bizony futni kell, no de nem bírtam. Szúrt az oldalam, fájt a talpam, le akartam lassítani, ám ők mentek, mint a gőzmozdony. Irgalmatlanul szégyelltem magam, próbáltam pár barátnőmnek kiabálni, hogy várjanak meg, ne fussanak már olyan veszettül, de mind otthagyott, sőt, volt, aki már le is körözött azon a hülye kis pályán. Nálam sokkal ducibb, rosszabb mozgású gyerekek. Ráadásul én három éves korom óta non stop sportolok, ritmikus sport-gimnasztikáztam akkoriban, és mégsem bírtam valamiért ezt a futást. Emlékszem, a végén fel is adtam, és már csak sétáltam, csak én az egész iskolából. Meg is kaptam a gyenge, erőtlen, nem kitartó gyerek címkét, amit cipeltem még hat évig magamban. Aztán jött a karate, azt viszont nagyon szerettem, és ott aztán mindent bírtam, sérülést, fájdalmat, futást, full contact küzdelmet, volt, hogy a két órás edzés végén úgy remegett a lábam, hogy alig bírtam állva maradni a zuhany alatt, de ott megtapasztaltam, mennyire sokat kibírok, milyen kemény csaj vagyok. De ennek az érzésnek a teljességéhez nekem kellett a mezei futóverseny kudarca, és az abból történő kilábalás. Hogy nem igaz, amit ott megéltem magamról, pontosabban az igaz volt ott és akkor, de csak ott és akkor, mert lám, most meg épp az ellenkezője igaz. Szintén gyerekkori élmény: történelem dolgozat, tán hetedikben. Utáltam a történelmet, történelem, földrajz, ez a két tantárgy soha nem tudott lekötni, mai napig nem tudom, mi hol van, és mi mikor történt. Mindenesetre azért megtanultam a leckét, megkaptuk a kérdéseket, és nagyon örültem, hurrá, én ezt mind tudom! Leírtam gyorsan a válaszokat, elsőként adtam be a dolgozatot, a töri tanár belepillantott, majd rám nézett, és az egész osztály előtt elkiáltotta magát: no, Lendvai Dóra, ez egy hatalmas egyes. Aztán majd megint jön itt nekem év végén, és könyörög a kettesért! Azt tudni kell, könyörgésben pokoli rossz vagyok, olyannyira, hogy nem is emlékszem most egyetlen esetre sem, amikor ilyesmire vetemedtem volna. Hármas-négyes voltam végig történelemből, kettesem sosem volt semmiből, nem is értettem, miről beszél ez a nő. Na jól van, gondoltam, majd én megmutatom neked! Nos, jött a második félév, és én belehúztam a történelembe. Év végére én lettem a legjobb töris az osztályban, állandóan fent volt a kezem, minden dolgozatom, feleletem hibátlan lett. Csak ötösöm volt. A nő egy szót sem szólt erre soha, de kénytelen volt jelest adni év végén, még csak könyörögnöm sem kellet neki érte. Aztán elengedtem a történelmet, még az egyetemen felvételiztem gyorsan egyet belőle, mert kellett az egyik szakirányomhoz, aztán soha többet rá se néztem. Sose érdekelt igazából azon a módon, ahogy tanítják, és már nem is fog. De arra jó volt, hogy megtanultam, nem vagyok sem buta, sem lusta, igenis képes vagyok bármit elsajátítani, ha nekifekszem. A nélkül az egyes dolgozat nélkül nem biztos, hogy ekkora elementáris erővel fedezem fel magamban, hogy valamit, ami semennyire nem érdekel, sőt taszít, jobban megtanulok, mint az az osztálytársam, aki élt-halt a történelemért, és történész is lett, ha jól tudom.

Ez a világ erre jó, és erre szerintem mindennél jobban képes. Megüt, elborít, megfenyeget, veszélyeztet, megkísért, megsért, levegőnek néz, arrébb lök, nehézségeket gördít az utadba – és a többi. Te meg elbuksz, megsérülsz, megtorpansz, összetörsz, kikészülsz, megrettensz – mert ezt nem lehet egyszerűen elkerülni, ha az ember tényleg éli az életet, és nem csak nézegeti. De aztán felállsz, leporolod magad, és erősebben mész tovább, ha fel tudtál állni, mert maga a felállás sikere megerősít önmagadban. Én szeretek belemenni a helyzetekbe, bátornak tartom magam, és abban az értelemben is, hogy ha valamiről kiderült, számomra nem járható, akkor tudok rá nagyon határozott nemet mondani. De csak akkor, ha biztosan tudom, és azt is tudom, miért tudom, hogy nem akarom. Legalább kóstolás szintjén éreznem kell az ízét az adott dolognak a számban ahhoz, hogy ezt mondhassam. Vagy hosszú folyamatnak kell engem elvezetni ehhez a nemhez, de akkor az általában végleges és nem visszavonható, mert egy tudatos döntés áll mögötte, ami mellett a végsőkig kitartok, ha kell. Ez az élet megérint, és minél mélyebben turkál bennem, én annál jobban szeretem. Döbbenetes, milyen nehéz embernek lenni, és megható az emberek azon igyekezete, hogy valahogy ezt az egészet végigcsinálják. A valóban küzdő ember az én szememben egy igazi hős, és épp ezért nem igazán kedvelem a kirakat harcosokat, akik cirkuszt csinálnak mindabból, ami másnak húsba vágó, kőkemény sors. Nem tartom ízlésesnek, sem példamutatónak a látvány küzdelmeket, a műcsatákat, mert az igazi harcok életre-halálra történnek itt a földön.

A Black Mirror idei, nem épp színvonalas évadjában volt egy epizód erről, hogy egy virtuális világban levés, hogy most ilyen csúnyán fejezzem ki magam, igenis, amíg benne vagy, totál felülírja azt a valóságot, ahonnan belemerülsz. Nem szabad alábecsülni ennek a földi közegnek a kihívásait, hatalmát, lélekformáló erejét csak azért, mert néha látens módon nyilvánulnak meg benne szellemi feladataink. Nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy ez csak játék, és nem számít, mert nagyon is számít. Nem úgy, ahogy azok hiszik, akiknek nincs ezen túlmutató távlatuk, mondván, egyszer élünk, de nem is úgy, ahogy a vallások hirdetik, hogy az itteni életed fölötti láthatatlan ítélet határozza majd meg a túlvilági léted, netán a következő életed minőségét, hanem úgy, ahogy igenis számít, ha az Oscar díjátadón eltaknyol a sztár, majd szétkeni arcán a sminkjét, elered az orra vére, és ijedtében bepisil. Ugyan, oda se neki, nem számít? Bizonyos értelemben nem. De az biztos, sok évig fog még ezzel a malőrrel álmodni izzadtan forgolódva az ágyában, és addig nem nyugszik, amíg jóvá nem teszi önmaga előtt a bakit. Mert ez egy öndefiníciós játék, és senki sem szereti azt tűzni ki a mellére, hogy egy lúzer vagyok. Biztonságra törekszünk az életünkben, mert így tudjuk kiismerni és uralni magunkat és a közeget, amiben vagyunk, de ez még nem jelenti azt, nem kéne kinyitnunk a teraszajtót, hogy a kert is az általunk uralt valóságunk részévé válhasson, ne csak a zárt nappali. Kockáztatnunk kell nap mint nap, bölcsen, bátran és egyéni célunkkal harmóniában, hogy megerősödve, magabiztosan, bölcsen és önmagunkat megismerve hagyhassuk el végleg a körbeforgó páternosztert, és ezt az egész hatalmas léleksport-centrumot, kilépve egy sokkal nyitottabb, nagyobb szabadságot nyújtó szabadtéri pályára, ahol már más törvények uralkodnak, mint itt bent a házban.

Az, ha van perspektívánk, azaz túllátunk mostani kurzorlétünk határain, nem kiszívja a kis nyílból az erőt, hanem épphogy megsokszorozza annak hatalmát, kompetenciáját. Ha mi nemcsak a halálig látunk, hanem e lét keretein túlról is van valós, empirikus tudásunk, azaz van egy már most, ezen életet magában foglaló olyan léttartomány, ahova el tudunk néha látogatni, oda ki tudjuk terjeszteni magunkat, az minket e világban is erősebbé, bátrabbá, ellenállóbbá tesz. Miközben e tudás birtokában kikerüljük az ütközeteket, csapdákat, áthatolunk falakon, hisz a mi célunk nem e kereteken belül meghatározható, nem célunk a dombon, a fülkében, a szobában maradni, mi haza akarunk menni a házunkba, ki akarunk lépni az épületből a szabadba. De még nem vagyunk kint, most még csak emelkedünk a páternoszterrel. Akkor fogunk tudni kilépni a következő emeleten, amikor a fülkénk alja és a folyosó padlója egy szintben lesz. Nem is kell átlépni sehova, csak megpillantani, hoppá, már kívülről látom az üresen tovamenő fülkét. Na, akkor leszel kint, ha ez a perspektívaváltás megtörtént, és majd ott derül ki, mire jó ez a szint: kivezet a parkba, vagy vissza a folyamatosan emelkedő-ereszkedő, rózsafüzérszerű fülkelánchoz.

(LD)