Patológia

Az emberi pszichéről ejtenék ma pár szót, és ennek kapcsán fellőnék pár figyelmeztető rakétát, mert talán gondok lesznek a közeljövőben, ha az emberek így folytatják, márpedig így folytatják. Szóval azzal a pszichével kezdeném, amit pár éve láthatatlan kezek felfektettek egy hideg, szürke, fém műtő- vagy boncasztalra (hogy melyikre a kettő közül, ez majd hamarosan kiderül), és feltárták. Egyszerűen csak láthatóvá tették mindazt, ami a kórságot okozza. És akinek van szeme, most valóban láthatja, milyen az ember, valamint azt is, ha sikerül a beavatkozás, mivé válhat.

Mert ez a lényeg: hogy lásd meg magadban, amivé válhatsz, azáltal, hogy meglátod azt is, ami nem te vagy. Lásd meg azt a lassan meghaladandó lényt, aki tízezer éve mozog egy olyan köríven, ami hamarosan bezárul, s aki vagy újjászületik és megemeli a sínpályát, spirált alakítva a körből, vagy végleg belezárja magát monotonon köröző játékvasútként abba. És milyen ez az emberi psziché? Hát, aki ezt most nem látja, az nem tudom, hova néz. Mindenesetre elmondom, én milyennek látom ezt a minden szervében átvilágított testet, a fejétől a szívén keresztül a végbeléig. Aztán mindenki megalkotja a maga látleletét, ha van kedve, mersze és gusztusa rá. Amit én ezen a kórházi ágyon látok a lélegeztető gépre kapcsolt betegen, a következő.

Belső szerveit tekintve hiszékeny, megalázkodó, a hatalmat mindig önmaga fölött másoknak átadó, szervilis, ugyanakkor gyűlölködő, békétlen, anyámasszony katonája, tudatlan, indulatos és erőszakos, egoista, manipulálható, a világának és az ösztöneinek végtelenül kiszolgáltatott, kéjsóvár, mohó, az érzékei mozgatják, azaz puszta léte konkrétan az érzékszerveibe összpontosul.

A vázrendszere makacs, akaratos, merev, mozdíthatatlan, konok, dacos, önigazoló, nézeteiben megingathatatlan, lassan, nehézkesen változó, szűklátókörű, babonás, álszent, patriarchális és feudális, rangkórságban szenvedő, nárcisztikus, modoros, mimóza, hazug, gőgös és magát tévedhetetlennek gondoló.

Izomzata kötött, hitrendszerek fiókrendszerében sorvadó, vad, támadó, dühöngő, haragos, görcsös, előítéletes, önállótlan, kegyetlen, könyörtelen, bosszúálló, zsigerből reagáló, közönséges, vulgáris, magamutogató, falkába verődő, üres patronokat puffogtató, harsány, öntelt és nagyképű.

A feje izgága, fontoskodó, rövidlátó és türelmetlen, kicsinyes, gyarló, felszínes, a saját világát nem átlátó, sematikus, alacsony nézőpontú, hiú, zavaros, kusza, korlátolt, mechanikus, irányítható és irányítani akaró, önző, kettős mércével mérő, tekintélyelvű, ósdi, szívtelen, aljas, felelősség áthárító, gyáva, blöffölő.

Idegrendszere csapongó, szentimentális, labilis, hisztérikus, ingatag, sértődékeny, miközben apátiára és depresszióra hajlamos, néha konkrétan katatón, éretlen, sületlen, idétlen, bárgyú, érzéketlen vagy épp cukrosan érzelgős, nagyon könnyen elvarázsolható valamilyen mesevilággal, széplelkű, csettintésre hipnotizálható, könnyűszerrel manipulálható, jelszavakkal reflexszerűen navigálható.

És ami az egész testre úgy egyben jellemző, azt számomra egyetlen szó tudja hűen leírni, s ez pedig a romlott. Az egészből úgy, ahogy van, árad valami undorító, orrfacsaró, rusnya romlottság. Erről már írtam, és tudom, nem szép dolog, de én tényleg ezt látom. Nem mindenhol és mindenkiben, de úgy az egészben egyben jelen van ez a rút, belső romlás. Ami szerintem amúgy az önimádatból fakad, az ember döbbenetes nárcizmusából és önközpontúságából. A kötelezően arcára tapasztott, divatos feliratokkal ékesített, vagy vicces, netán egy egész bukósisaknyi maszkvariációk többet elárulnak most lénye rejtett bugyrairól, mint a több tízezer éves történelme, amiből díszes és néha változó árukészletű, tetszetős kirakatokat rendezett be magának épp az aktuális énképe alapján. Pont olyan az ember, mint ez a lárvaarcúvá változott, bamba, kifejezéstelenre maszkosított, futószalagról a nyakára csavarozott, mesebeli, koronás feje. Bocsánat, ezt nem én mondom, ez csak az a kép, ami az ember elé tárul önmagáról, erről az egyberagadt embermasszáról, aki a szemünk láttára változik át a súlyos királydrámák dicső alakjából egy posztmodern, abszurd komédia antihősévé. Ecce homo – mondhatná Pilátus most már talán némi joggal az arcát vesztett emberre mutatva, ha nem lett volna ő maga is ember, de hát az volt. Tudjátok, az vesse rá az első követ, akiben ezek a vonások csírájában sincsenek jelen. Merthogy nem a kritizálás a dolgunk a pálya széléről, hisz a patológia nem erre való, hanem a gyógymódok felkutatására, s általa önmagunk meggyógyítására.

Látnunk kell persze az egészséges részeket is, nagy hiba lenne ezek mellett szó nélkül elmenni. Mert persze tud az ember nemes is lenni, meg magasztos, szellemes és bátor, nagylelkű, hősies, igazságos és becsületes, zseniális és kreatív, innovatív és progresszív, csodálatos, tehetséges, gyönyörű, őszinte és igaz, de mintha ezek a tulajdonságok egyre inkább csak úgy mutatóba, elvétve jelennének meg, lassan már csak a „lehetne ezt így is” függelékben apró betűvel szedve. Mert azt nem lehet elvitatni, bár a tulajdonságpaletta továbbra is szinte teljes, hisz minden szín jelen van, de valamiért az emberiség egészére leginkább a komor, sötét tónusok jellemzőek. S ami még szembeötlő, hogy egy szín nagyon régóta szinte teljesen hiányzik erről az avítt, embermassza által alkotott összképről, s ez pedig a fehér. Az az éteri, makulátlan Tisztaság, amit én egyszerűen akármerre nézek, és akárhogy dörzsölöm a szemem, nem látok ezen a régi, málló falfestményen a maga pőreségében, hófehér ragyogásában sehol azok között, akik most ezen a hatalmas, élő freskón számomra láthatóak. Ott van, mutatnak rá sokan egy-egy elemére a képnek, de az nem fehér, hanem rózsaszín, a pácsóval kezelt sonkának van inkább ilyen színe, mintsem a bárányfelhőknek. Bizony, mondtam, legyetek nagyon óvatosak, a farkas jön be, ahol beengeded a bárányt, hogy legyen mit falatoznod másnap, aztán a végén te leszel még aznap az ő vacsorája.

Tehát, akit érdekel, milyen ez a régi ember, most nagyban, akkurátusan kibelezve megtekintheti. Nem szép látvány, de ez az igazság, ő mindig is ilyen volt, csak a csinos kis emberbőr elfedte a fekélyeket, a randa hájat, a rákos gócokat, a bélgyulladást, a fekete tüdőt s a gerincsérvet. De ez a kibelezés nagyon hasznos volt. Feltárás nélkül ugyanis nincs gyógyulás, ha nem is tudom, hol a baj, esélyem sincs orvosolni azt. Nem fintorogni kell, hanem gyorsan önvizsgálatot tartani, látván ezt az állatorvosi lovat: vajon én hogy nézek ki belülről? Hasonlítok erre a hatalmas, most ezen az orvosi asztalon fekvő beteg testre, vagy nem? Ha igen, hol, ha nem: biztos, hogy nem? Más is ezt mondaná rólam? Na ugye. Nincs ezen a földön olyan ember, akin ne lenne gyógyítani való, különben nem lenne itt. Én ezt vallom, lehet, tévedek, mindenesetre a magam életére így tekintek: egy lehetőségként önmagam nemesítésére. Én legalábbis erre használtam fel ezt a kétéves orvosi konzultációt, és sikerült pár betegséggócot felismernem magamban, bár még korántsem tökéletes a kép, hazudnék, ha ezt állítanám…

Van ennek a földi dimenziónak egy nagyon érdekes tulajdonsága, amiről már sokszor írtam. Mégpedig az, hogy a dolgok csak egy adott pontból nézve értelmezhetők, mert ha csak egy kicsit is elmozdul az ember, már minden másként fest. No és épp ezért itt a nézőpontok mereven rögzítettek. Az emberek a kezükben tartanak egy furcsa távcsövet, amibe két irányból tudnak belenézni, ahogy egy rendes távcsőbe is: vagy a szűk okuláron keresztül, vagy megfordítva, a lencsén keresztül. És ez a bipoláris távcső vagy azt mutatja meg a tömeg és az egyén számára, hogy valami miért rossz, vagy azt, hogy miért jó. Nyilván van mindkét iránynak kis állítási lehetősége, ezért ez egy jó és rossz tengely, és nem egy fix pont, de ez az a meghatározott szemléletmód, ami rögzített, és a jelenségeket e dimenzióban megnyilvánítja. Az emberek többsége e nélkül a jó-rossz lencse nélkül még egy egyszerű asztalt sem tudna érzékelni. Mert azt is azonnal értékeli, hisz csak így tudja azt mondani, ez egy régi, hatvanas évekből származó, tűlábú, pozdorja, lakkozott dohányzóasztal. Mert a jó és rossz távcső  nem feltétlenül azt mutatja meg neki, hogy erkölcsileg jó vagy rossz, hanem, hogy ilyen vagy olyan. Ám minden ilyen vagy olyan számára most valami érzelmi töltetet is hordoz, amit merev sodronnyal az egójához csatol, és ez az, ami aztán rögzíti a nézőpontját, s ezáltal őt magát is ehhez a színes, karton, összecsukható, 3D-s játéktáblához.

Olyan az ember most a földön, mint egy térbeli kockát ábrázoló, sík rajz. Elvileg térbeli idom, de mégsem az, a térbeliség csak illúzió, hiszen egy sík lapra van rajzolva. Eleve hiányzik a fele, és nem lehet térbeli idomként sem megforgatni, sem körbejárni. Csalás csupán, csak azt a látszatot kelti, hogy háromdimenziós. Ám ha a kezedbe veszed, vagy elmozdulsz a kép elől, már látod is, ugyan, dehogy, épp azért nem lehet valódi térbeli test, mert rögzítve van. Csak egy adott pontból látható, azaz olyan, amilyen, és ha alaposabban megnézed, láthatod, pusztán eltorzított négyzetek összessége. A valódi kocka szabályos négyzetekből áll. És ahogy forgatod, úgy változtatja a milyenségét. Fix formája e mozgás során benned létrejött képzet csupán, azt ugyanis egyben te innen, az őt meghatározó dimenzióból sosem láthatod. Senki sem látott még egyben úgy egy kockát, hogy egyidejűleg látta volna minden vetületét, minden pontját. Azaz senki nem látott még soha egyben egy kockát. Ám a torz, síkbeli utánzatot egyben látod, hisz azt nem is lehet máshogy nézni, csak egyben, azon az egyetlen síkon, amire rajzolva lett. Ha a rajzlapot megfordítom, annak másik oldalán már nincs is belőle semmi. Ez jelen pillanatban az emberi lét a földön, egy ilyen kétdimenziós kockarajz. Érthető a hasonlat?

Az elmúlt két évben láthattuk, hogy működik az ember. Kivetítették nekünk egy hatalmas molinóra, mikroszkóp alá fektették, és feltárták minden gyengeségét, tévedését. Megtapasztalhattuk, hogyan működtek több ezer éven át a vallások, minek köszönhették hegemóniájukat, miként működik a tudomány, a politika, a pénzvilág, az ideológiák, a művészet és az egyszerű, hétköznapi ember. Láthattuk, hatalmas hübrisze milyen korhadt alapokon nyugszik, és hogyan kell neki önmagát egy külső, ingatag, mobilállványzattal összetartani. Megfigyelhettük, mennyire hiszékeny, befolyásolható, könnyen a másiknak ugrasztható létforma ez. Hogy retteg az elmúlástól, léte milyen mértékben ki van szolgáltatva a környezetének, épp ahogy a növényeké vagy az állatoké, s hogy az a gőg, amivel önmagát e létezők fölé emeli, nem is igazán jogos. Hisz egy, csak a tévében bemutatott, láthatatlan és nem is valóságos „ellenség” azonnal térdre kényszerítette, és ez a megrogyott térd rántotta is le magával az egész testet, a fejét ugyanúgy, mint a fenekét, merthogy az is kiderült, az emberiség egyben egy entitás, mert, lám, a tömeg csak egyben képes mozogni, sorsot formálni, tehetetlenül hömpölyögve az eseményekkel. Az erről a hatalmas öntudatlan testről leszakadó egyénszilánkok – már akik tényleg leszakadtak, és nem csak elképzelik ezt, sodródva tovább a tehetetlen tömegtesttel –, végleg kikerülnek mindabból, amire ez a massza azt mondja, ez vagyok én és ez az életem. Láthatatlanná válnak, és a test többé nem törődik velük, neki csak az a szerethető, megbecsült része, ami ebben a ragacsos létformában hozzá van tapadva, mint a szurokba kevert, kukából kiszórt szemét. Ami tiszta és különálló, és ezért nem ragad hozzá semmihez, aminek ez a monstrum önmagát véli, az számára megvetendő, bűnös, szemétre való dolog. Furcsa iróniája ennek a létformának, hogy eljutott mára odáig, számára a valóban egészséges egyed, aki erős, megáll önmagában és nem szorul védelemre, egyenesen kiirtandó. A valódi bátorság és a természetes egészség mára szitokfogalommá vált. Ebből is látható, az ember egy autoimmun betegség a földön. Legalábbis az a régi „ember”, amelyik most lassan, de biztosan, utolsó méltóságmorzsáit is elvesztve totyog elfekélyesedett lábain öntudatos öntudatlanságában a szakadék felé.

És mindennek az egyetlen oka az emberi gőg. A mindentudás vélelme. Hogy amikor ez a lény kétkedik, azt is olyan hihetetlen fölénnyel teszi, hogy megreped talpa alatt a beton. Hiszen ő már tudja, nem igaz, hogy az ellenség a bokorban bújik meg, ez csak a gonosz erők hazugsága, mert az Igazság Az, hogy a valódi ellenség a fák lombkoronáján csücsül. Nem tud akkora pofont kapni ez az ember, hogy egy pillanatra végre megálljon, és némi alázattal, kezét széttárva azt mondja: „Oké, ezek szerint tévedtem, és akkor tulajdonképpen fogalmam sincs, miként vannak a dolgok. Nem tudom, csak azt tudom, hogy innen nem tudhatom biztosan.” Én vallom, ma a világon a lakosság több mint 90%-ának gőze sincs arról, mi folyik most körülötte valójában. Ám épp ez a 90% az, aki habzó szájjal üvölti, mint vásári kikiáltó a maga teóriáját. Vicces lény az ember: elítéli társait, mert hiszékenyen elhisznek valamit a számukra hitelesnek ítélt fehérköpenyesektől és fekete kalaposoktól, miközben ő minden cáfolatát szintén csak innen-onnan szedi össze a számára hitelt érdemlő vándorló, regélő garabonciásoktól. Nem voltam rest, az elmúlt napokban végigtúrtam az internetet. Érdekelt ugyanis, ki mit gondol a mostani világhelyzetről. Megnéztem számos alternatív fórumot, millió cikket elolvastam, innen is, onnan is, videókat néztem a világ sok-sok tájáról. A végére úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban a vásári körhintán. Csak a kazahsztáni eseményekkel kapcsolatban sikerült vagy hatféle, egymásnak teljesen ellentmondó teóriát összeszednem. Mindegyik bőszen hivatkozik az atombiztos helyi forrásaira, miközben ő maga soha a lábát még be nem tette Almatiba.

Láttam, képzeljétek el, egy előadást, ahol egy nő órákon át mesélt valami földönkívüli fajok szövetségeiről, keveredéseiről és régi viszályairól. Egy olyan ember, aki szerintem arra a kérdésre sem tud kielégítő választ adni magának, hogy miért kell aludnunk, mi pontosan a létezés definíciója és mi a szeretet: az primer belőlünk fakad, vagy az egy minket összekötő, rajtunk kívülálló erőtér. De ezzel nem is foglalkozik, mert fontosabb számára az, hogy kivel házasodott az orioni űrkapitány. Mert az ember minden felmerülő problémát kipakol magából. Ő, kérem, semmiről nem tehet. Mindenért a gonosz oltatlanok vagy épp oltottak, a politikusok, az annunakik, a melegedő vagy épp hűlő éghajlat, a levegőben terjedő üzemanyagcsíkok, netán az atombunkerekben a kvantumágyaikban fekvő rusnya gyíkemberek a felelősek. Miközben szolgaként teszi azt, amit mások mondanak neki, egyik és másik oldalról egyaránt. Divatos jurtába vonul, ahol százfős nyílt napokat tart, a Facebookon és a Nők Lapja című celebújságban népszerűsíti és hirdeti látványos kivonulását annak az általa mélyen megvetett társadalomnak, amiből kivonult. Nem bántani akarom őket, csak rámutatni arra az ordító ellentmondásra, ami nagyon sok jelenség mögött ott lapul, ha elmozdulunk, és nem torz négyzetként, hanem valós kockaként tekintünk rá. Ha valaki nem tud Teslát venni, de vágyik rá, az vesz egy negyvenéves veteránt, és azzal virít hipszterként az utakon, merthogy ez mind a hatalomról szól, ha megfigyelitek, pár esetben ez konkrétan ki is derült, akinek volt szeme rá, láthatta. Ez sima pszichológia, semmi több. Merthogy ezek a dolgok, ha innen nézem, ilyenek, ám ha lépek csak egyetlen egyet oldalra, már egészen máshogy festenek. A bináris távcső nélkül minden egészen más képet mutat, bizony. Érdemes néha csak egy pillanatra elemelni az arcunktól, hogy rálássunk egyben a teljes képre.

S miközben kavargattam hosszú fakanalammal a net forró üstjeit, hogy meglessem, mi fő bennük, beleakadtam egy videóba: egy hazai mentalista felkért külön-külön két embert, hogy üljön le egy nagy fénykép-automata elé, és készítsen négy különböző képet magáról. A delikvensek ezt meg is tették, négyszer felvillant a vaku, és elkészültek a fotók. Aztán a mentalista arra kérte áldozatait, hogy mielőtt kielemeznék a képeket, rajzoljanak gyorsan valamit egy rajzlapra, miközben ő is rajzol valamit egy másik lapra. Majd háromra megmutatták egymásnak a rajzot, és láss csodát, a mentalista és alanya ugyanazt rajzolták a lapra. Merthogy a vaku elé egy fólia volt rögzítve, amin egy kis gyermeteg rajz szerepelt valami spéci, szabad szemmel láthatatlan filccel odarajzolva, ami a vaku felvillanásakor kvázi beégett a delikvens agyába. És amikor a mentalista azt kérte: rajzolj valamit, az alany ehhez a képhez nyúlván, konkrétan lerajzolta azt, ami a fólián szerepelt. Elgondolkodtam a dolgon, és azt mondtam magamban. Mindez csak addig működik, ha a „rajzolj valamit” felhívásra én zsigerből cselekszem. Automata üzemmódban vagyok, és tolom ki magamból a demo-programot. Rajzoljak valamit, oké, és én akkor rajzolok tényleg csak valamit. A lényem felszínére érkező kérés, mint tömör gumilabda verődik vissza azonnal erről az üresen kongó, fémes felületről a dobó kezébe. Igen ám, de mi van, akkor, ha én nem így élek? Ha bennem van egy élő, meleg, puha mélység, egy kút, és én mindent onnan húzok elő, mint bűvész a nyuszit a cilinder rejtett rekeszéből? Ha egy ilyen egyszerű kérdés hallatán is rögtön mélyen magamba nyúlok, oda be, ahová nincs az vaku, ami be tudna világítani. És én onnan húzok elő egy rajzot? Akkor is ugyanazt rajzolnánk? Kétlem. Mert én akkor nem azt fogom lerajzolni, amit az agyamba vetített ez a fickó, hanem ami ott lapul bennem a lényem élő részén. Lerajzolom a legutóbbi álmom egy jelenetét, vagy a macskámat, ahogy tegnap mászkált a farkára akadt szalaggal. A vízióimat, vagy azokat a dolgokat, amik napok óta ott motoszkálnak bennem. És ebben a mély kútban kotorászva meg sem látom a mentalista rám sugárzott képeit.

Sok olyan embert ismerek, aki konkrétan fél a világ számos elemétől. Legyen az Netflix, nagyvárosi létforma, elektromos szolgáltató, 6G vagy egy szimpla, buta politikus. Mert fél attól, ez a dolog hatni fog rá. Inkább elrekeszti maga elől, és rá se tekint. Így alakul ki amúgy a kultúrsznob, aki hasonlatos az allergiás beteghez, aki egy svédasztalról nem tud bármit megkóstolni, mert ő csak kétféle ételt bír megenni, a többitől hasmenése és kiütése lesz, ezért ő a saját kis viaszosvásznas asztalánál marad, ahova odarendel magának egy adott ételt, azt az ízvilágot, amitől nem tért el vagy harminc éve. Ezek az emberek, divatos szóhasználattal élve, egy kő alatt élik az életüket, konkrétan azt sem tudják, mi zajlik a világban, és még büszkék is rá, hogy ők kívül vannak a svédasztalon. Nem, kívül lenni a svédasztalon, pont nem ezt jelenti. Az azt jelenti, bátran meg tudok kóstolni bármit, mert nem hat rám. Nem kizárom az életemből a fogadást, hanem bátran az asztal elé állok, és megkóstolok ezt-azt, mert tudom, ahogy jött, úgy távozik is. Nem ugyanaz, ha valami nem hat rám, mint az, hogy hat rám, ezért elmenekülök előle. Apám, amikor lerakta az utolsó szál cigijét a nyolcvanas évek legelején, vett egy dobozzal. Kirakta az íróasztalához a bontatlan doboz cigarettát, mondván, azért szoktam le, mert nem akarom, hogy ez a szar irányítson. Ám ha nem merek behozni ezek után a házamba egy dobozzal se belőle, akkor semmire sem mentem a látványos leszokásommal, még ha soha többet nem gyújtok rá, akkor sem. Láttam egy felhívást például, hogy van egy film, aminek tilos megnézni az előzetesét, mert megbetegíti az embert. Értitek? Egy filmelőzetes. Szép is lenne, ha képes lenne engem megbetegíteni egy ilyesmi. És értem én, hogy szubliminális üzenetek, meg alacsony frekvenciák és a többi, de bocsánat, én ebben nem hiszek. Én abban hiszek, az hat rád, aminek te ezt megengeded. Simán meg lehet világosodni New York egyik zsúfolt szegénynegyedében, és ugyanilyen simán elveszítheti az ember a tisztánlátását a pest megyei jurtában. Ha ezen múlna a dolog, az nagyon nagy baj lenne, mert az azt jelentené, még a megvilágosodás is körülményfüggő, ergo ahhoz, hogy rájöjjek, az énem nem valóság, az kell, hogy az ént támogató körülmények megfelelőek legyenek. Más szóval, hogy fölé kerüljek a körülményeknek, ahhoz megfelelő körülmények kellenek. Bődületes ellentmondás, és nyilvánvaló tudatlanságról árulkodik. Persze, én se vagyok hajlandó mindent megnézni, mert nincs időm a hülyeségre, és nem veszek mérget a számba. No de ezért az egész svédasztalt nem hajítom ki, odamegyek, megnézem, megszimatolom, amit még nem kóstoltam, azt általában óvatosan megízlelem, aztán eljövök, és elfelejtem az egészet. S legközelebb már tudni fogom, mi ízlett és mi nem, mi ehető, mi nem, és ami nem, arra nem félek ránézni, mert tudom, ha fizetnének érte, se venném többet a számba. De nem leszek ideges, ha leteszik elém, épp ezért nem, mert tudom, mi nem érintkezünk, át tudom ugrani anélkül, hogy miatta az egész terített asztalt ott kéne hagynom.

Láthattuk: amikor az ember nyilvánvalóan elbukik az ember tragédiájában, nem lehajtja fejét, és csendben csak annyit mond, azt hiszem, tévedtem, hanem zavaros teóriákat gyárt, amikkel elfedi a besározódott testrészeit. Az is vicces, hogy ugyanabból a szájból lehet azt hallani, hogy minden a csúf, háttérhatalom műve, mint azt, hogy mindez értünk van, hogy mi felébredjünk. Most akkor melyik az igaz kijelentés? Ellenünk vagy értünk? Nyilvánvalóvá vált, hogy az embereket simán egymásnak lehet ugrasztani pusztán ideológiai alapon egy olyan ökörséggel, aminek se füle, se farka. Mert egysíkúan, a világ egy részét kitakarva szemlélik kiterített térbeli idom imitációjaként a világot is, és egymást is. Képesek elfogadni azt a mentalista trükköt, amit az ügyes fényképészek az agyukba égetnek, hogy egy ember megítélésénél elég egyetlen tényezőt vizsgálnom. A zöld mezőn áll, vagy a piroson? És minden más eltűnik erről a fémes, mindent azonnal visszaverő zsigeri felületről, és elvész a józan ész, ha volt egyáltalán, oda az emberség, mert a vagyunk mi, miközben meg vagytok ti szemléletmód gombnyomásra aktiválható, amióta ember az ember. Meg se látja önmagát abban a lenézett másikban, aki most a piros mezőn áll, nem veszi észre a vele szemben állóban azt az énjét, aki ugyanilyen okok miatt és ugyanilyen makacsul áll a zöldön.

Hékás, emberek: tök mindegy melyik mezőn állsz, a játéktáblára vagy ragadva, hát nem veszed észre? És tudod, milyen játék lesz ez? Hamarosan kiderül. Az azonban biztos, nem ilyen kis mókás parti játék, mint ez a mostani, de nem ám! Volt rá számos utalás, csak aki kidobja a svédasztalt, nem találja meg a szerencse sütibe rejtett üzeneteket sem. Stay alive, a hetvenes évek kis táblás játéka jön. Circle. Squid Game. Awake. Don’t look up. Mindenki, aki a táblán áll, tök függetlenül, melyik mezőn, zöldön vagy piroson, elég nagy bajban van. Ezt a cikket csak azért írtam, hogy aki érti, ez mit jelent, még időben le tudjon lépni róla. A tábláról lelépni a táblán azonban nem lehet. A tábláról lelépés csak azt jelenti, megérted, nem állsz rajta. Nem vagy hiányos, torz négyzetek összessége egy lapon, te maga a térbeli idom vagy, aminek árnyékát látod most a lapon. A papíron lévő viszonyrendszer csak ott érvényes, de ott az. Ott bizony működik a bináris távcső által mutatott kép. Ott vannak jók, meg rosszak. Ott a dolgok adott, kevés tulajdonsággal felruházott entitások, amiket minden más fog közre, ami nem ez az adott tulajdonsághalmaz így egyben. A táblán te vagy itt vagy, vagy ott. A táblán az idő konkrétan kifolyik alólad. Ott téged a táblán állók magukhoz hasonlatos műanyagfigurának látnak, és leüthetnek. És amíg látnak és éltetnek, s te ebből az éltetésből táplálkozol, a táblán állsz. Majd amikor rájössz, a piros mezők és a zöldek ugyanúgy meg tudnak nyílni egy-egy játékos alatt, rájössz, nincs a táblának rossz vagy jó oldala. Nincsenek védelmi mezők és nyerő sávok. És ha még akkor is rajta állsz, már késő lesz, mert a félelem fog a táblára tapasztani, ahogy ezt most kicsiben láthattad is, hogyan működik. Tudod, van az a mondás, hogy földbe gyökerezik a félelemtől a lába. A félelem ilyen kétdimenziós, mozdíthatatlan elemmé varázsol a rajzon. A félelem állapotából nem lehet felemelkedni, a félelem leránt, az egy lefele ható erő. És ha jól kalkulálok, hamarosan sokan fognak nagyon félni a táblán.

Volt Adamusnak az egyik könyvében egy isteni példa. Pontosabban egy feladvány. Van egy asztal, és azon egy váza. Hogy tudod kihúzni az asztalt úgy a váza alól, hogy a váza a helyén maradjon? Nos, ő erre egy kissé szimbolikus példával felelt. Azt mondta, ha az asztal egy kétdimenziós kartonasztal, azaz egy rajzolt asztal, amit kivágsz kartonból, és a váza is csak egy vázarajz, és mindezt elhelyezed a padlón úgy, hogy a váza a síkban a rajzolt asztal tetejével érintkezik, ki tudod húzni az asztalt a váza alól anélkül, hogy az megmozdulna, hisz nem az asztal tartotta a vázát, hanem a padló. Azaz ha behozol egy plusz dimenziót a rendszerbe, és a két elemet már nem egymáshoz, hanem ehhez a plusz dimenzióhoz rendeled, egymástól függetlenné válnak. Ám ha nincs plusz dimenziód, és az asztal, valamint a váza képe is ugyanazon kartonra van rajzolva, ugyanúgy hat rá a rajzon belüli, nevezzük úgy, „gravitáció” (ami nem egyéb, mint az azonos dimenzióban lévő elemek egymáshoz rendelt kötöttsége), mint ahogy a fizikai asztalon lévő asztalra és vázára is hat. Hisz e miatt a gravitáció miatt nem tudod az asztalt kihúzni úgy a váza alól, hogy az ne essen le. Ám, ha ide, a mostani háromdimenziós világodba is behozol egy új dimenziót, ez az egymásnak feszülés kioldódik. És te le tudsz lépni a tábláról anélkül, hogy magán a táblán bármiféle változás történne körülötted. A bábud ettől még ott marad, de te már nem vagy valaki, aki vagy itt, vagy ott áll a táblán, és annyit lép, amit a dobókocka pöttyeinek száma mutat. Te nem ütsz le senkit, és téged sem tud leütni senki, mert el tudtad engedni a bábut, sőt, innentől ki tudod tenni az asztalra is, mert a székből nézve számodra ez a dimenzió, azaz a játéktáblán túli valóság is egy teljesen hétköznapi, megélhető szféra lesz. Mint a padló a kartonrajzok alatt. De ezt a táblán állva nem tudod megmutatni, ennek így nincs is értelme. Te egyetlen lelket tudsz a táblán megmenteni, magadat. És ha már ez sikerült, nos, akkor talán visszanyúlhatsz a tábla fölé, és te is elrejthetsz a svédasztal szerencse sütijeibe kis üzeneteket, hogy aki ezt választja az asztalról, megtalálhassa. A táblán állva, egymást rángatva a jó és rossz nevében, sajnos, csak az a stay alive játék marad, aminek lassan a finisébe kanyarodunk. Aki nem hiszi, majd megtapasztalja. Én mindenesetre azt tanácsolom, lépj le a tábláról, amíg még nem késő. Meg kell találnod önmagadban a jövőbeli éned. Hogy mennyi időd maradt erre, az kiderül, talán pontosan ahhoz elég, hogy ezt az utolsó lépést még megtehesd. Elvégre ez a te játékod, a te időszámításod, a te ébredésed.

(LD)