Pause gomb a világmozin
Tegnap belefutottam egy videóba, ami megmondom őszintén, nagyon megdöbbentett. Egy fickó mesél arról, talán 2010-ben, hogy egy általa ismert terv szerint Kínára influenza-szerű vírust szabadítanak, ami aztán elterjed az egész világon, és ezután kitör a harmadik világháború. A videó nem azért döbbentett meg, mert én ezt igaznak vélem, mert ez nincs így, hisz írtam, itt semmiféle újkori pestisről szó sincs, hacsak nem információs vírusként tekintünk erre a gyümölcsinfluenzára, és egyáltalán nem egyezik a világnézetem sem a pasaséval, mert én teljesen máshonnan nézem ezeket a dolgokat, hanem mert eszembe juttatott egy 12 évvel ezelőtt, általam lejegyzett Adamus szöveget. Szerintem ez most jelentősebb, mint akkor hittem, pedig az ég a tanúm rá, nem tartozik a kedvenceim közé ez az első könyv, én az általam lejegyzett szövegeket a Párbeszédektől tartom jelentőségteljesnek, ám az élet néha rácáfol az emberre.
Az, hogy a világ vezetői rátenyereltek a civilizációnk pause gombjára, irgalmatlan veszélyeket hordoz magában, egyszerűen, mint a leszaladt szem a harisnyán, ez egy ponton túl visszafordíthatatlan lesz. Megbomlik a rend, és senki nem fogja tudni azt helyreállítani, ez az egész szituáció kezd a totális káosz felé sodródni, és félő, ez a világ már sosem lesz olyan, mint volt, ha túl sokáig húzódik ez a motorhiba. Kérdés, időben megállítható-e ez a zuhanás, lesz-e valaki, aki az utolsó pillanatban felkapja a gép orrát. Ha minden leáll, akkor biztosan nem. Látom a környezetemen, pedig fegyelmezett és szabálykövető svédek közt élek, hogy az emberek teljesen elvesztették a fonalat, mi is történik itt valójában. De annak érdekében, hogy ez velünk ne történjen meg, megosztom veletek az én kis egyéni túlélőcsomagomat, hátha van benne pár, számotokra is használható gondolat, aztán belinkelem Adamusét.
1. Tudjátok egyik alaptételem: amivel kezdenünk kell valamit, az közvetlenül fog eljutni hozzánk, legyen az bármi. Most már lassan egy éve aikidozom, és ott ez nagyon szépen megmutatkozik. Ha megfog az ellenfél, akkor ebből a fogásból – lehetőleg sosem erőt, hanem kiforrott technikát alkalmazva – szabadulok ki úgy, hogy ezzel mindeközben őt is hatástalanítom, azaz megakadályozom, hogy mozdulni tudjon. De – a karatéval ellentétben, amit elég sokáig űztem – amíg nem fogja meg a karom, a ruhám, vagy nem próbál megütni, megrúgni, ergo nem lép be a privát szférámba, addig én nem mozdulok. Nyilván ehhez az kell, hogy felkészült légy, azaz, ha jön a támadás, tudd, márpedig ki fogod védeni. Aki ebben nem biztos, persze, jobban teszi, ha elfut, elbújik vagy védőruhát ölt, de ez már egy másik történet, ami arról szól, fel vagy-e készülve, vagy nem. Azaz hogyan töltötted eddig az időd, edzéssel, vagy pudingevéssel a tévé előtt. Sajnos ez már mindenkinek az egyéni története. Lefordítva a mostani helyzetre: a gyümölcsinfluenza az életemben most egyelőre konkrétan nincs jelen, ezért semmi tennivalóm nincs vele vagy ellene, alapvetően higiénikusan élek, s az ilyen irányú szokásaimon nem fogok változtatni semmilyen irányba. Ha majd úgy látom, erre valóban szükség van, megteszem a kellő változtatásokat. Engem egyelőre egyetlen ponton érintett meg ez a hacacáré, mégpedig ott, hogy nem lesz két hétig kóruspróba, és elmarad egy kis koncert, amire szívesen elmentem volna. Ám ennek sem adok amolyan „vészhelyzet van”- jelentést, mert ez ugyanígy megtörténhetne, ha megbetegedne a kórusvezető, vagy tataroznák a próbatermet. Most nincs próba, ez van, kitöltöm az időt jógával, olvasással, regényírással, vagy végre lenyírom a kutyámról a szőrt, amit hetek óta halogatok. (Nyilván mindenkinek más és más mértékű ez a személyes hatás, ami mint a lázmérő meg is mutatja, milyen mértékben része a rendszernek, mennyire függ tőle. Vannak, akik konkrétan tönkre fognak menni ebben, nekik a belinkelt adamusi szövegek elolvasását javaslom afféle mankóként.) Minden azzá válik, aminek értelmezzük, ebben ugyanis korlátlan hatalmunk van, itt van a mi igazi szabad akaratunk: hogy mit minek gondolunk a saját életünkben, egyszerű, ideiglenesen elmaradó kóruspróbának, vagy valami világrengető szörnyűség részének.
2. Soha semmilyen külső erőnek nem engedem meg, és ebbe még Adamus is beletartozik, hogy engem irányítson. Aki ismer, tudja, hogy ha valami, ez mindig is igaz volt rám. Azt nem állítom, hogy nem hat rám ez a világ, mert az hazugság lenne, de irgalmatlan tudatos vagyok e tekintetben, ami nem is annyira egy ilyen összeszorított foggal fenntartott tudatosság részemről, hanem inkább a bennem lévő navigátorra történő maximális, bizalomteli támaszkodás. Ezért gyűlölöm a buta, főleg amerikai filmeket, mert semmit nem hagynak rám, a saját értelmezésemre, vagy érzéseimre, hanem gombokat próbálnak nyomogatni rajtam, azaz célzottan irányítani akarnak, mégpedig nagyon primitív eszközökkel, mint amilyen pl. egy aláfestő zene. „Most nevess!”, „Most sírj!”, „Tapsolj!”, „Fújjogj!”,„Érezz együtt ezzel a hőssel!”, „Reszkess!” stb. Belőlem az ilyesmi kizárólag dühöt tud kiváltani, és ezt elkerülendő már az elején otthagyom az egészet. Régi főnökeim erről sokat tudnának elkomorult tekintettel mesélni. Ergo nem vagyok hajlandó vezényszóra sem pánikolni, sem így, vagy úgy cselekedni, gondolkodni, érezni, én csak akkor teszek meg valamit, ha meggyőződtem arról, ez így helyes, és belőlem fakad. Bármit hajlandó vagyok elfogadni és belátni, de ahhoz valódi meggyőző erő kell, érvek, logika és az, hogy a dolgot én magam is valamilyen módon megtapasztaljam, megértsem, igaznak érezzem. Nem vagyok kockafejű, sőt, de azt nem fogom senkinek sem megengedni, hogy minden alap nélkül a bizalmatlanság, a bizonytalanság, az elveszettség, a szomorúság, vagy netán a kiszolgáltatottság érzésének akárcsak a csíráit is elültesse bennem. Ha bizalmatlan vagyok, az csakis abból fakadhat, hogy én magam megtapasztaltam, hogy az adott dologban nem bízhatok, ha bizonytalan vagyok, az csak azért lehet, mert azt látom, egy helyzet másról szól, mint amit magáról mutat, de hogy én bemondásra kezdjek el rettegni és elzárkózni az embertársaimtól, vagy mások által megnevezett embercsoportoktól, nos, erre nem vagyok hajlandó, ráadásul ennél lehúzóbb szörnyűséget elképzelni sem tudok. Két lábon járó vírushordozókká degradálni a társainkat, ez valami iszonyatos, rosszabb, mint amikor a háborúban az amerikai katona rálőtt a nemzeti egyenruhájában a mocskos kis „vietkongra”. Gondolj csak Jézusra a leprások közt, vagy Albert Schweitzerre és Teréz anyára, hogy lásd, nem kell egymástól félnünk. Társak vagyunk, sorstársak és nem ellenségek, én ezt vallom, amíg csak élek.
3. Csak akkor szabad híreket nézni, ha tényleg nem hat rád. Ha úgy tudod nézni, mint egy mozifilmet. Ha nem, akkor inkább hagyd ki, és gondolj az egyes pontra: ha valamivel dolgod lesz, azt hidd el, nem a hírekből fogod megtudni. Én legalábbis így vagyok vele, nem szennyezem az elmém minden szarral csak azért, mert mindenhol az arcomba tolják, ahogy nem eszem meg minden mocskot sem csak azért, mert finom az ételízesítőtől, szép a csomagolása, vagy menő helyen szolgálják fel. Tudni kell, mi zajlik a világban, de involválódni e folyamatokba lelki síkon nem szabad, mert ezen a ponton veszted el a függetlenséged. Ezt nem könnyű megtenni, épp ezért kell önismerettel szelektálni, mi jöhet és mi nem.
4. Különbséget kell tudni tenni mesterséges és természetes folyamatok közt. Van olyan áradás, amit a gátak lerombolásával generálnak, és van olyan, amit a monszun idéz elő. Ez azért fontos különbség, mert egy játékban a játék szabályai a meghatározóak, és nem az egyes játékosok egyéni akciói. Ha a dobásommal a szanatóriumba kerülök, az egy teljesen más helyzet, mintha az egyik játékostársam akarja a figurámat erőszakkal oda betolni. Tudjátok, álszakáll és valódi közti különbség: az egyiket nyírjuk, a másikat meg leemeljük az arcunkról. Valamint nem szabad beleesni abba a hibába, hogy okokat és következményeket összekutyulunk. A legjobb ezt az egész ok-okozati rendszert egy kis föléemelkedéssel feloldani. Nem azért esett el a gyerek, mert ott volt az a kő, mert ha így gondolkozol, mindig kiszolgáltatott leszel a kőnek. Abba gondolj bele, hogy amikor ott fekszik a gyerek bömbölve az aszfalton, akkor nem épp az a helyzet, hogy kő és bömbölő gyerek kölcsönösen feltételezi egymást egy adott, megnyilvánult szituáció részeként? Mint a tyúk és a tojás. Az, hogy melyik volt előbb ott, amikor már mind a két tényező egyidejűleg jelen van, nem számít. Ráadásul a lineáris idő csak illúzió. Tehát nem következnek egymásból a dolgok, hanem feltételezik egymást, ez egy aprócska, de fontos nézőpontbeli különbség. Az, hogy egy adott dolgot ez, vagy az a tényező vált ki, csak hamis következtetése annak a megfigyelésnek, hogy a két dolog valahogy mindig együtt jelentkezik egy folyamatban. Sok olyan jelenségre egyáltalán nincs tudományos bizonyíték, amit egy ilyen feltételező viszonyrendszerbe állítanak a tudósok a megfigyeléseik következtetéseként. A kauzalitás ténye tehát csak egy megfigyelésen alapuló következtetés, és nem a teljes rálátásból fakadó, bizonyított tény. Értsétek, ahogy tudjátok ezt a gyümölcsinfluenza kapcsán.
5. Az élet nem annyi, amit most ebből megélsz, ez az egyik legfontosabb tételem. De ahhoz, hogy ezt valóban így is gondold, és ne csak egy tetszetős szlogen legyen számodra, az kell, hogy ezt megtapasztald. Mert csak akkor tart meg téged, szlogenként nem tudsz belekapaszkodni. Ehhez azonban az kell, hogy eltávolodj az emberitől magadban. Ahhoz meg az, hogy elkezdj egyre kevésbé emberi módon reagálni, gondolkodni és cselekedni. Ne tagadd le magadban az embert, és ne is nyomd el, mert ezzel csak még nagyobbra növeszted, inkább csupán hagyd figyelmen kívül, kerülj ki e földi karakter alapfunkcióinak a hatása alól, nagyjából úgy, ahogy egy kiszámíthatatlan kutyától húzódik óvatosan hátra az ember: távolodj lassan és finoman el az ego vonzáskörzetéből. Ne etesd, ne incselkedj vele, de ne is támadj neki. Mondhatja bárki, hogy ő megvilágosodott, ha ezt emberként teszi, az egész olyan is lesz, igazi ripacsprodukció. Tudod: mindenki, aki a színpadon megjelenik, csak egy szerep, ahogy még a meztelen test is csak egy jelmez a lámpák fényében. Sőt – és itt van egy ócska kis leleplezendő trükk –, ha a színész lesétál a nézőtérre, és ott folytatja a monológját, beülve az egyik székbe, amire sok modern darabban jócskán van példa, akkor szinte már az egész nézőteret színpaddá alakította, de azt a részt bizonyosan, amit bevilágít a fejgép körülötte, S nem ő vált igazi nézővé, csak ezt a látszatot kívánja a hatás kedvéért kelteni. Aki ki akar bújni a szerepből, a darabból, hogy az ne hasson rá, annak egyet kell elviselnie, hogy nem vetül rá színpadi fény. Semmilyen, magyarán az emberi része nem fogja ebben a színházban megkapni egyelőre mindazt, amire minden színész vágyik: figyelmet, elismerést, dicséretet, nagy kacagásokat, hatalmas sírásokat, rohangálást, kardozást, állandó mozgásban levést, szívszorító drámát és hozzá hasonló színésztársakat. Ehelyett ott fog állni a sötétben összetett kézzel, amolyan láthatatlan jegykezelőként, míg a fényben meg megy a nagy show. Igen ám, de nála van a kulcs. Annak az ajtónak a kulcsa, amin keresztül be és ki lehet jutni ebből az épületből. És ez nem egy színpadi kellék, hanem a valóság része. Magyarán addig kell hátrálni az embertől magunkban, amíg bele nem ütközünk egy kitárt karba, ami átölel. És onnantól nem lesz több kérdésed, elmúlik a félelem, és az e világ végérvényességébe vetett hit, onnantól ezen a földön semmilyen erő téged sakkban nem tarthat, hisz félig egy nyitott ajtóban állsz. Ezért soha senki nem tudja elhitetni veled, hogy nincs hová lépned, illetve nem tud megetetni és ezáltal elterelni a butuska meséivel arra vonatkozóan, hogy mi vár rád az ajtón kívül. Nem igazán lesz vesztenivalód, és ez hatalmas erő.
6. A humor isteni erő. A szatíra, az abszurd, a filozofikus humor mindent legyőz. Használd te is bátran. Keresd meg, hol iszonyú vicces ez az egész, és döntsd le a jaj-juj tabukat egy-két viccel, amin tényleg szívből tudsz nevetni. Nem erőltetetten vihorászni a sok idétlenségen, hanem amikor a könnyed is kicsordul, mert meglátod a halálosan komolyan vett dolgok fonákját, mókás vetületét. Ezt nem is kell annyira keresgélni, mert ezek a hülye helyzetek tálcán kínálják a töméntelen butaságot. „Ezzel nem viccelünk” – forgatják szemüket széplelkűen azok, akik olyan nagyon komolyan vesznek mindent, legfőképp önmagukat, de ilyen nincs: a legeslegdrámaibb helyzetekben is fel lehet fedezni a nemes humort, velem ez már nagyon-nagyon sokszor megtörtént, igazi, szívemet széttépő drámák közepette. És amint lelocsolod viccel a nyugati boszorkányt, az ott fog elolvadni a szemed láttára, majd meglátod. A hazugság ugyanis nem állja a humort.
7. Sose a felszínre, a jelenségekre reagáljunk, hanem csakis a szándékra! Mondok erre egy példát: ha kapok egy levelet, számomra alapvetően másodlagos, hogy mit közvetítenek az illető szavai a levél konkrét szemantikai síkján, sokkal inkább érdekel az az összbenyomás, ami a levélíró szándékát jeleníti meg. Kis gyakorlással az ember ezt egészen pontosan kihallja a sorok mögül, hogy most ezzel a szemléletes képzavarral éljek. Ez érthető? Tehát, tegyük fel, kapok egy levelet, aminek az a szándéka, hogy engem elkedvetlenítsen, miközben a szavak mézesmázosan tekeregnek a szemem előtt. De az csak a máz, s ami alatta van, az a lényeg, s ilyenkor csak erre érdemes adni egy tudatos, belső választ. És akkor nem történhet meg, hogy elkedvetlenedik az ember, de még azt sem tudja, mitől, sőt, ha átlát a szitán, kevés ilyen manipuláció tud hatni rá. (És ez fordítva is így van, az iróniát néha az emberek jobban meghallják. De ezzel nagyon óvatosan kell bánni, mert ügyes kézben irgalmatlanul éles fegyver tud lenni, szóval kizárólag akkor használjuk, ha valóban szükségszerű, és nincs semmi más megoldásod arra, hogy egy üzenet célba érjen.)
8. És végezetül az én csodafegyverem, ami mindig mindenhol hat: a „csak” szócska. Próbáld csak ki, amikor csak tudod – hogy viccesen fogalmazzak. Tedd minden elé bátran oda. Ez csak egy megfázás. Ez csak egy koncert. Ez csak egy számla. Ez csak egy randi – ez tényleg mindenre alkalmazható. Irgalmatlanul fel tudjuk ugyanis nagyítani a dolgokat, mintha minden hétköznapi apróságot egy jelentőségtulajdonító-elektronmikroszkóp alá tolnánk, és aztán rémüldözünk a poratkát látva: úristen micsoda hatalmas szörny! Ugyan, az csak egy atka. Ez az egész élet, és ez a világ nem olyan nagy cucc ám, hidd el. Gondolj mindig a buta, nevetséges amerikai gimnazistákra, mekkora ügyet csinálnak abból, ki lesz a fő pomponos lány, és a baseballcsapat kapitánya, jóllehet ez csak egy ócska kis külvárosi középiskola érdektelen, lokális és gyorsan múló epizódja. „De nekem attól még igazán fontos!” Oké, akkor viszont nincs más választásod, mint átadni magad ennek a Nagyon Fontos Dolognak, és visítozni a poratka felnagyított képétől. Tiéd a választás, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítasz a mindennapi dolgaidnak, hova és min keresztül nézel a világra: a szőrszálaid hegyét akarod vizsgálgatni egy életen át a mikroszkópban, vagy megfigyelni egy távoli csillagot egy teleszkóppal, netán körülnézni szabad szemmel és józanul a szobádban. És akkor minden majd ehhez a léptékhez igazodik az életedben.
És akkor jöjjön annak a 12 éve keletkezett hatalmas munkának három fejezete, amit Adamus diktált le nekem 2008 őszén (sokan biztosan emlékeznek rá a régi, Fabi által készített honlapról), és amiben, ahogy tegnap erre ráeszméltem, ezt az egészet előrevetítette, sőt a folyamat folytatását is sejtette. Pár dolgot leszámítva (pl. hírek), szinte mindennel egyetértek, amit mond, nyilván én teljesen más perspektívából látom a dolgokat, de el tudom fogadni az övét, mi több, bizonyos pontjait nagyon is megfontolandónak tartom a jelenlegi helyzetre vonatkoztatva. Olvassátok nyitott szívvel, és nézzétek el a szövegek esetleges kiforratlanságát, akkor még csak épphogy elkezdtük ezt a, számomra eleinte elég komoly kihívást jelentő közös munkát, ráadásul elég feszes tempóban születnek azóta is folyamatosan az írások, és arra sosem jutott időm, hogy ezeket az anyagokat stilisztikailag is átfésüljem. Még az is lehet, a mondanivalónak kifejezetten jót tesz, hogy kicsit döcögősebb, mert talán hasznos ez a földi kifutópálya-szakasz a későbbi, meredekebb írások követéséhez.
Íme a három fejezet:
