Régi írások: Hajsza

Hideg volt, bár a nap erősen sütött, mégis minduntalan megborzongott. Állt a fal előtt és hunyorognia kellett, hogy nyitva tudja tartani a szemét. Semmit nem látott a vele szembeállókból, csak a fémek csillogását érzékelte, mint valami érdekes fényjátékot. Csend volt, senki sem szólt, bár az agyak lüktettek, s ez a lüktetés furcsa zenévé állt össze benne, s a napsütötte levegő vibrálása, a fémcsövek villanása mind ugyanebben az ütemben táncoltak, mígnem érces, érzéketlen hang vetett véget e belső szimfóniának.
– Utolsó kívánsága? – recsegte a hang. A fémcsövek kicsit megmozdultak, szabálytalan táncot járva a nap fényében.
– Egy cigaretta, semmi több – mondta, s bár hangját határozottan, erősen szerette volna hallani, csak értelmetlen motyogás tört ki ajkain.
– Feleljen érthetően, mert többször nem teszem fel a kérdést! – hallatszott ismét a recsegő hang, s bár a hang gazdáját nem látta a szemébe sütő naptól, mégis biztos volt benne, hogy ismeri.
– Cigaretta– mondta most már határozottabban és hangja most kísértetiesen hasonlított kérdezőjéhez.
– Adjanak neki egy szálat! – fordult el tőle a hang, majd egy fémcső leereszkedett halk sercenés hallatszott, s nemsokára árnyék vetült rá eltakarva a napot, és szájába dugott egy szál, égő cigarettát. Az árnyék eltűnt, s ő becsukta szemét, mert a nap most már szinte égette azt.
– Köszönöm– mondta a recsegő hang, de hirtelen nem lehetett tudni kitől is származik – Tudják – folytatta a recsegés – a cigarettáról nekem mindig az a reggel jut eszembe…

A fémcsövek ismét táncolni kezdtek, de ő már nem látta, csak feküdt az ágyon cigarettázott és mosolygott furcsa álmán, ahol puskacsövekkel nézett szembe. „Na jó térjünk napirendre e fölött a hülyeség fölött” – gondolta, de valahogy nem hagyta nyugodni a dolog. „Mindegy felkelek, mert még teljesen megőrülök.” Elszívta a cigarettát, majd feltápászkodott. Fájt a feje mintha mindjárt szét akarna pattanni, és valami kiismerhetetlen, de ismerős szorongás fogta el. Nem is mosakodott meg, csak magára kapta a ruháit. Körülnézett a szobában, mindenütt levetett ruhák, poharak, iszonyú levegő, mocsok. A kiskutya fel sem nézett, csak tekintetével követte gazdája mozdulatait.
– Na gyere! – vetette oda foghegyről neki, mire a csapzott kis jószág nyújtózkodott és az ajtóhoz rohant. A lépcsőházban a második emelet fordulójához érve egy embert pillantott meg, aki úgy állt ott, mintha a falból lépett volna elő, s kezében furcsa fémcső villant meg. Összerezzent s nem tudta miért, rohanni kezdett a lépcsőn.
– Elnézést uram – érte utol egy különös, recsegő hang.
– Mi az? – fordult meg, s szíve oly hevesen vert, hogy hangja dübörögve zengett a lépcsőház csendjében.
– Merre találom a gondnok lakását? Tudja, a vizet jöttem megszerelni, de itt egy név sincs kiírva, elég furcsa ház ez, hallja…még postaládák sincsenek…– mondta kihívóan az idegen.
– Nincs gondnok! – kiáltotta szinte, és szeme a fémcsőre szegeződött. Szíve továbbra is hevesen dobogott, úgyhogy sarkon fordult és futott le a lépcsőn. Léptek kopogását hallotta maga mögött, s ahogy kinyitotta a kaput, hirtelen megállt, mert a nap úgy a szemébe tűzött, hogy sokáig ki se tudta nyitni, úgy elszokott a fénytől. Nagy nehezen, hunyorogva előre nézett, s ismét ott látta táncolni a fémcsöveket, maga mögött hallotta a léptek kopogását, belülről pedig szíve felajzott dobogását.
– Ki az? – kérdezte, s ekkor az egyik fémcső középen leereszkedett, majd ismét felemelkedve hagyta, hogy a fény tovább játsszon rajta.

Hátrapillantott, de csak a falat látta maga mögött, s a kopogás is megszűnt, ám a szíve nem hagyta abba a kalapálást. „Legjobb lesz, ha belökök egy felest, mert még tényleg megőrülök” – gondolta, majd körülnézett, kereste a kiskutyát, aki vígan szaglászott az egyik lámpaoszlopnál. Utána indult, ment előre, hunyorogva nézett a járókelők arcába. Léptei valószínűtlenül dübörögtek az úton. A kocsmába betérve megszűnt a bántó fény és az alkohol jóleső melegséggel árasztotta el. Kissé megnyugodott. Megint a lány jutott eszébe, s a melegség csak fokozódott, átjárta, s a hasában érzett egy éles nyilallást, mint mindig, ha őrá gondolt. „A bőre, csak az a meleg, hófehér bőre ne lenne! Meg a zöld macskaszemei!” A hasában nyomás egyre erősebb lett, kirázta a hideg, és úgy érezte, a lány itt van valahol nagyon közel hozzá. Akárcsak azon a napon, amikor először megpillantotta. Az eső esett, s a lány állt a fa alatt, mint egy ázott egér. Arca vizes volt, s az esőcseppek úgy peregtek róla, mintha sírna. A kiskutya odaszaladt hozzá és megszaglászta. A lány mosolygott, majd lehajolt és megsimogatta a csatakos kutyát, aki a kedvességet nem viszonozva odébbállt.
– Nem fázik meg a kutyus? – kérdezte mosolyogva a lány.
– Á, sokat kibírnak ezek! – mondta, s hangja úgy recsegett, mint egy rossz mozsár. – De te, megfázol. – mondta szinte magának, majd ment volna tovább a kapu felé, ám a lány hangja megállította.
– Valakihez jöttem a házból, de lehet, hogy nincs itthon. Ha itt laksz, és beengedsz a lépcsőházba, azt megköszönöm! – nevetett a lány, és lehetett rajta érezni, tudja milyen vonzó.
– Persze, gyere csak – nyitotta az ajtót és a felé futó lány szemét nézte. ”Olyan zöld szeme van, mint nekem.” – gondolta – „Furcsa, mintha ismerném. Biztos volt már itt máskor is.” Beengedve a lányt elindult felfelé, majd visszanézve látta, hogy tanácstalanul áll a kapuban.
– Kihez jöttél?
– Senkihez, csak nem akartam tovább ázni! – villant huncutul a zöld szempár.
– Szóval hazudtál! – mosolygott és valahol nagyon örült ennek a kis játéknak.
– Nem. – felelte a lány és hátat fordított neki. A kutyus már rég felért a harmadikra és hangosan nyüszítve hívta gazdáját.
– Rád vártam, de most elmegyek, mert elállt az eső – nyitotta ki a kaput és valóban a nap már sütött és a beáradó fényben eltűnt a lány. „Rám várt? Hisz nem is ismer!” – morfondírozott, majd a kutyus folyamatos nyüszítése zökkentette ki gondolataiból.

– Jó, jó megyek már…– motyogta. Kilépve a kocsmaajtón elengedte az oszlophoz kötött kutyát, szembefordult a nappal, s ismét elkezdtek léptei dübörögni a betonon. Hogy ne bántsa szemét a fény, lefelé nézett, majd hirtelen megtorpant, mert valaki vállon lökte. Felpillantott, és egy harminc év körüli férfi nézett vele farkasszemet, s kezében fémes tárgy csillant.
– Előre nézz öreg! – recsegett egy hang, s megint nem tudta kitől is származik valójában. A fémcsőre nézett, majd futni kezdett, de mögötte ismét léptek kopogtak. Úgy rohant, ahogy erejéből tellett, vonszolva maga után a szerencsétlen kiskutyát. „Mit akarnak tőlem?!” – dobogta a szíve, majd miután már nem bírta szusszal, megállt. Egész testében remegett, majd mikor hátrapillantott ott látta a harmincas férfit, aki teljesen nyugodtan állt, kezében egy esernyőt tartva. „Ha ez végig utánam futott, hogyhogy nem liheg?” – kapkodott levegő után. Üldözője kihívóan nézett, majd lassan elindult felé. Érezte, hogy futni már nem bírna, úgyhogy szemét ismét a tűző nap felé fordítva, hunyorgott előre. „Mit akarnak tőlem?” – zakatolt agya, és reggeli szorongása testet öltve, félelemmé változott. Érezte, hogy lába megrogyik, egy jó erőset szippantott a cigarettából, amiről azt sem tudta, hogy került a szájába. „Ki vagy?” – nézett a napba, és ekkor a puskacsövek táncát a legszélső cső törte meg, egyet billent, majd visszaállt társai közé a sorba. Hátranézve ismét csak a falat látta maga mögött, nekidőlt és azon gondolkodott, honnan is ismeri a lányt. Ott állt a hideg lépcsőház falának támaszkodva és arra várt, hátha visszajön, és megmagyarázza a dolgot. A kutyus ismét ott volt vele, megunván a várakozást leszaladt gazdájához, hogy jön–e már.
– Gyere elállt az eső, sétáljunk még! – vetette oda a kutyának, és kinyitotta a kaput. Remélte, hogy meglátja a lányt és érezte, ha így lenne, mindent megtenne, hogy megszerezze. Érezte, ez az utolsó esélye, bár, hogy miért azt nem tudta megfogalmazni. „Most már minden mindegy. Talán ez életem utolsó kívánsága!” S ekkor rájött, honnan ismeri a lányt. Rá várt már évek óta, ott élt az álmaiban, bár nem ennyire valóságosan, talán nem is pont így, de a szemei alapján ráismert. Sok lánnyal volt dolga, szeretett is közülük néhányat, de mindegyikükben őt kereste és félt, hogy sohasem fogja megtalálni. Nevettek is rajta a haverok eleget, hogy egy „ideálképet kergetsz, haver, és még magadra maradsz a sok nőddel” meg, hogy a „valóságban élj, cimbora” és egyéb sületlenségeket, s ő ezt valahol be is látta, de nem tehetett róla, élt ez a kép az agyában és nem tudta kitörölni. S most, tessék, megelevenedett, itt volt, és ő későn eszmélt! Ölbe kapta a kiskutyát és felszállt egy villamosra. Megint szorongás fogta el, ijedten körülnézett, az utasok közül páran beszélgettek, mások unottan néztek maguk elé, a halk duruzsolás, a forgalom zaja, valamint a villamos ütemes zörgése ismét egy ismerős dallammá állt össze benne, s ehhez a ritmust szívének vad kalapálása adta. Próbált tovább nézelődni, ám ahogy a villamos kanyarodott a nap betűzött az ablakon és hunyorgásra kényszeríttette. S ekkor meghallotta az ismerős kopogást maga mögött, hunyorogva hátrapillantott, és fenyegető zöld szempár tekintett rá. „Ott van az ő kezében is a fémcső” – remegett egész testében, magához szorította a kutyust és az ajtóhoz nyomakodott. A léptek ott kopogtak végig mögötte, s most a belső szimfónia kakofóniává változott, szinte tombolva üvöltött agyában, egész testét átjárta a dübörgés. „Most van végem.” A hangzavart egy recsegő hang tette még elviselhetetlenebbé.

– Uram, megmutatná a jegyét? – s támadója kezében ismét ott látta a fémes tárgyat. Szemét behunyva hallotta az ismerős hangot, s az mintha belőle tört volna elő.
– Ellenőr? – szinte visszhangzott a recsegés a levegőben. Félig csukott pilláin keresztül látta, amint az egyik cső határozottan bólint. A dübörgő zene nem szűnt meg, hanem kezdett egyre elviselhetetlenné válni. Fájt a feje, s a zene a szíve kalapálásával egy ritmusban lüktetett, s érezte amint teste is a ritmust követve vonaglik. Nagyot szívott a cigarettából, s a vibráló fény még csukott szemhéján keresztül is szinte fájt. Kinyitotta a szemét, s látta maga körül a sok, extázisban táncoló fiatalt. A stroboszkóp fényében olyan valószínűtlenek voltak, hogy nem bírta a látványt tovább elviselni. Odatámolygott a bárpulthoz, ahol egy lány rázta lelkesen a shakert, rá se nézett, csak rendelt egy italt, s a hasában ismét megérezte azt az égető nyomást. Föltekintett, s a pult mögül egy huncut zöld szempár nevetett rá, tulajdonosának kezében fémtárgy villant. „Hát Te is?” – gondolta, de már egyáltalán nem félt. A fémre szegezte tekintetét, s az le és fel ereszkedett a sorból, többször, mint a többi és talán lassabban is. Felnézett, kereste a jól ismert szempárt, de a csövek mögött teljes volt a sötétség. Egyszerre, hirtelen kigyulladt a sok cső mögött két zöld fény és úgy világított, hogy az szinte fájt.
– Fegyvert vállhoz! Célozz! – harsogott a recsegő hang. Nézte, nézte, a fényt, teljesen elmerült benne, hirtelen olyan forróság öntötte el legbelül, hogy azt hitte, meggyullad. Nem tudta levenni a szemét a zöld, sugárzó szempárról. Teste mozgott, de már nem a lüktető ritmikus zenére, hanem valami ősi ösztön által vezérelve, s elmerült a sötétségbe, amire már oly régen vágyott. Boldogsággal vegyített fájdalmában üvölteni próbált, de csak halk nyögés szaladt ki torkán. Úgy ölelte magához a lányt, mintha soha nem akarná elengedni. A zöld szempár mosolygott, vele mosolygott a lány is. Teste ellazult, a teljes semmi érzése járta át. Élvezte a szoba sötétjét, s tudta, ha felkel a nap, elmúlik a régóta áhított sötét. Minden porcikáját a lányhoz szorítva aludt el, s álmában ismét a kivégzőosztag előtt állt, s egy utolsót szívott a kezében lévő csikkből.
– Hát ennyi volt. – töltötte be a levegőt az érces hang. – Aki le akarja adni az első lövést, álljon előre! – tört ki torkán a recsegés. A puskacsövek táncából előlépett egy. A tűző napot felhő takarta el és kirajzolódott lassan elgyötört szeme előtt egy harminc év körüli, zöldszemű fiú.
– Most már láthatod, hiszen én vagyok az! – recsegte az ismerős hang, a szívek kalapáltak, majd egy dörrenés vetett véget e különös szimfóniának.

1998
–L.D.–
(Illusztráció: John Kenn)