Régi írások: Kapolcs az ezredfordulón

A zsúfolt főúton állnak az autók, csak lépésben halad a forgalom. Kint rekkenő hőség. Ő megpróbál nyugalmat erőltetni magára, szól a rádió, kezével dobolja a ritmust a kormányon. A mellette veszteglő autóban beteges arcú férfi ül frusztráltan, látszik rajta, hogy mindjárt felrobban az idegességtől. Szegény néha kihajol az ablakon, megvizsgálva, mitől is áll a forgalom, s ez csak fokozza idegességét. Ahogy átnéz erre a beteges alakra, kicsit megnyugszik, lám van aki még nála is idegesebb. Érzi, ahogy csurog hátán a veríték, halántéka lüktet, agyában cikáznak a gondolatok, mind megannyi ok a szorongásra. El nem intézett ügyek, le nem zárt beszélgetések, tisztázatlan kapcsolatok, vitás helyzetek. No és ez az áldatlan dugó. A frusztrált mellette kezd teljesen becsavarodni; most már kiszáll a kocsiból, kicsit előre megy, hogy felmérje a helyzetet. Csuromvizes pólója a hátára tapad, ettől még betegesebbnek néz ki. Miután nem lát semmit, csak hosszú kocsisort, dühöngve, rángó arccal visszaül felforrósodott autójába.
Szerencsétlen barom. Olyan nyomorult, mint ő, csak rajta még látszik is. Persze mindennek az a bizonyos dolog az oka, de ha minden igaz, most megoldódik minden, véget ér az ámokfutás, végre eljön a várva várt nyugalom, s akkor kibontásra kerülnek a félredobott levelek, előkerülnek az elfeledett ismerősök, barátok, szeretők. Mintha ezen múlna. De akkor hátha megnyugszik végre. Csönd, béke, rend. Gondolataiból a telefon éles, bántó hangja zökkenti ki. Tessék már hív is. Menni fog, mint a karikacsapás.
– Tessék. – hangja határozott, magabiztos. Réges-rég begyakorolt, testhez álló szerep. Hitelesebb a valóságnál.
– Holnap? Nem lehetne ma, mert én már nagyon szeretném ha túl tudnánk esni a dol… Jó, jó megértettem. Rendben. És hol? – legyen már túl ezen, és többet így nem megy bele, ezt nem bírja idegekkel. Miért kell elmenni az ország másik felébe ezért? – A beteges frusztráltnak közben felforr a hűtővize, a sírás kerülgeti, miközben autója oldalát rugdalja.
– Hol? A Balaton mellett? Jó, majd megnézem a térképen. Minden rendben lesz. Nem, nem hidd el, én sem szeretnék bonyodalmakat. Amint leértem hívlak. Holnap délben. Jó. Szevasz.
Kitartás, kitartás, ha már belement és eddig kibírta ezen az egy napon már nem múlik. Miért nem megy ez a rohadt sor??? Páran a beteges külsejű egyén autóját próbálják kitolni a sorból, aki tehetetlenül és összeomolva szemléli az eseményeket.
Te jó ég, mennyire elege van mindenből, de MINDENBŐL! S ráadásul ez az átkozott meleg kezd elviselhetetlenné válni.
A hivatal légkondicionált levegője sem esik jól, de legalább frissít. Az irodájába érve átnézi a jelentéseket. Önmagát csinosnak tartó titkárnője, aki kínos igyekezettel próbálja eltüntetni minden reggel az idő nyomait arcáról, a telefonon cseveg egyik önmagát nem kevésbé szerencsétlen sorsúnak tartó barátnőjével, kivel egymást licitálják túl az önsajnálatban.
– Jó napot Rózsa! – köszön vidáman, s érzi hitelesen alakítja szerepét. Rózsa világfájdalommal a tekintetében int felé.
Irtózatos fejfájás gyötri, alig tud koncentrálni. Egy algopyrin talán segít. Az órára néz, tizenegy múlt.

– Mennyi az idő?
– Tizenegy múlt. Még mindig nem mentél át Pista bá’-hoz a szerszámokért?
– Megyek már, csak ne zsörtölődj! – durcáskodott a lány.
– Meg vagyok én veled áldva! – hallatszott a félig tréfás megjegyzés az udvarról, de a lány már nem figyelt oda. Gondolataiba mélyedve ballagott a szomszéd helység felé. Úgy érezte fojtogatják, ki akart törni, csak azt nem tudta, hogy hogyan. Annyira szerette a fesztivált, de azt is tudta, hogy utána még sokkal, de sokkal nyomasztóbbnak fogja érezni az egészet.

Azon veszi észre magát, hogy az íróasztalát nézi. Telefon, számítógép, laptop, menedzser kalkulátor, drága toll, az Audi slusszkulcsa, exkluzív nyakkendője összehajtogatva, angol nyelvű magazin, mind megannyi státusz szimbólum. Fontos dolgok, ezáltal érzi, hogy ő valaki, tényező, aki számít, aki irányít, s aki ezért cserébe hagyja, hogy őt mások irányítsák.
Halk berregés hallatszik az asztalról.
– Tessék. – Rózsa önsajnálattól átitatott, ám búgó hangja mindig megnyugtatja.
Valaha csinos lehetett, és még most is az lenne, ha nem igyekezne annyira hogy az legyen. – Köszönöm, Rózsa, megyek.
A főnök hívatja. Az jó, mert ez is a fontosság tudatát növeli. Felköti nyakkendőjét, megfordul a bőrfotelben, beletúr dús hajába. Csak összeszedetten, vidáman, lazán. Ez a legkönnyebb, ez csak játék, szerep, ez nem okoz nehézséget. A valóság, az már igen. Azt nem tudná hitelesen alakítani. Abban nincs gyakorlata.
A hosszú folyosón végigsétálva, mindenkire mosolyog, büszkének, magabiztosnak látszik. Sokan irigylik a cégnél. Ő meg őket irigyli, hogy irigylik őt, azért mert azt hiszik, hogy olyan, amit kifele mutat. Jó kis móka, senki sem tudja ki kicsoda, csak, hogy ki kinek akar látszani. Róla viszont el is hiszik, talán azért, mert számára ez a leghitelesebb szerep, amit valaha is alakított. A többiek csak ripacsok, nekik van valós énjük, amit elrejtenek. Neki nincs.
A főnök szobája előtt kanapé, itt várakoznak az alkalmazottak, ügyfelek, ezáltal biztosítva a főnök „fontostúlhajszoltfőnök” öntudatát, akaratlanul is szerepet vállalva a komédiában. Neki nem kell várnia, ő bemehet. Két túlzottan is csinos titkárnő alakítja a titkárságon a fontos ember még fontosabb alkalmazottjának figuráját. Ők nem csevegnek irigykedő barátnéikkal, ők nem érnek rá.
– Szervusz – mosolyog az egyik csinos kacéran.
Gyönyörű mellei vannak, bárcsak egyszer ágyba vihetné, de miután a lány is erre vár évek óta, nem teszi. Ez is jó kis móka. Hehe. A bőrrel borított, hangtompítós ajtón nem lehet kopogni. Ezért olyan fontos személy a csinosabb, nagyon tökéletes alakú, rajzolt arcú „asszisztens” ahogy magát nevezi. Ő az elektronikus kopogtató.
– Gerzson van itt. – kopogtat a telefon által a tökéletes, majd büszkén felnéz rá a „nélkülem még te sem mehetsz be” diadallal az arcán.
– Köszönöm. – mosolyog, de a tökéletesen megrajzoltat nem vinné ágyba. Félne, hogy reggelre már nem lenne olyan tökéletes és szépen rajzolt, s ezzel elrontaná a játékot. Éppen ezért fogja egyszer ágyba vinni.
A főnök szobája gyönyörű, minden a legdrágább és ez látszik is. Az asztalon földgömb, a falon a cég felépítésének ágrajza, a sarokban hatalmas pálma, a szalagfüggönyön átszűrődő napsütés vidáman játszik a rézkilincsen. A Nagy Ember és az ő Kis Birodalma. Irigylésre méltó és egyben sokkoló. A főnök mosolyog, ő pedig hálásan fogadja a mosolyt.
– Ülj le kérlek. – Túl udvarias a főnök, most nem akar haverkodni.
Összeszorul a gyomra. Nem, nem, az nem lehet, hogy tudja. Kalapál a szíve, de mosolyog. A mosolyt elhiszi, a kalapálást nem. Az már ő, az nem a szerep, tehát nem is létezik.
– Késtél ma. – Az aranykeretes szemüveg mögül, mérges szempár néz rá, az ajkak mosolyognak.
– Dugó volt, talán valami baleset. – A beteges külsejű frusztrált jut eszébe, akit talán egy autószerelő műhelyben pont most üt meg a guta.
A szemüveg kételkedve villan, a mosoly eltűnik.
– Máskor szólj be. Nem vagyok megelégedve a múlt hónap eredményeivel. Tudom, hogy nem a te hibád. De azt a fiatal srácot, akit felvettél, küldd el. Nem illik bele a cég filozófiájába, sokat beszél. Intrikus. És legyél szigorúbb. Elsősorban magaddal. – visszatér a mosoly, csak sokkal cinikusabban.
Szóval fél. Megérti, ő is. Állandóan. Pedig őt nem küldik el. Ő beleillik a filozófiába. Ő ezt megteheti. Bólogat. A fiatal srác jó munkaerő, csak nem vesz részt a közös mókában. Oké, elküldi. Fájdalom hasít a fejébe. Most egy kicsit ellenkezni kell, ez a szabály.
– Tudom az eredményeket, láttam én is a jelentést. Nem a gazdálkodási osztályon történt hiba.
– Nem tetszik a humánpolitikád. Nem szólok bele, a te osztályod, de nem tetszik. Ezt a fiút küldd el. Milyen szerződése van?
– Próbaidős.
– Jó. A Moldvaitól kérj be pár ajánlatot. – A tökéletes kopogtató hangja szólal meg az asztali telefonban, egy kis zöld fény kíséretében. – Megérkezett a francia látogatód! – a zöld fény öntudatosan kialszik.
– Kialvatlannak látszol. Baj van? – Haverkodik. Örül a franciának. Azért mert francia. Terjeszkedünk. A főnök feje és az övé közt ott áll a hatalmas íróasztalon a földgömb. Ami elválasztja őket. Egy egész világ. Ezt akarja legyőzni már évek óta.
– Nem, csak bujkál bennem valami. De lehet, hogy csak a meleg miatt. Ha nem gond, holnap elutaznék a Balatonhoz a hétvégére, akartam szólni, de csak délelőtt derült ki.
– Helyes, pihenj csak, van egy nagyon jó hotel az északi parton, majd leküldöm mail-en a címét. Hétfőn itt vagy megint, rendben? – Feláll, hálásan bólint. A főnök is felemelkedik ergonomikus bőrfoteljéből, s látszik rajta irigyli a hétvége miatt. Ismét jó kis játék. A főnök azt hiszi neki nagyon jó lesz, ő persze tudja, hogy a háta közepére kívánja az egészet, de ezt nem mutatja, s így megint elhiszi milyen klassz is minden. A feje egyre jobban hasogat. Kezet ráznak. Kifele menet végigméri a kanapén türelmesen várakozó francia hölgyet. Madame Mignone. Vagy Croissant. Mindenesetre valami sütemény-féle. Édes. Őt is ágyba vinné. A barna, természetesebb külsejű titkárnőre kacsint, aki féltékenyen figyeli amint a francia aprósütemény kacéran vizsgálja atléta termetét. A tökéletes kopogtató teljes elhivatottsággal segédkezik a kis mignone bevonulásánál. A bőrborítású ajtó halk kattanással becsukódik a magabiztosan tipegő édesség mögött.

Finoman csukta be maga mögött az ajtót. Kint már enyhült a hőség. Szemlélődve lépkedett a falu utcáján. A délelőtti gondolatai foglalták le. – Holnap péntek, jön a sok ember. Már most is voltak programok, de a hétvége az igazi. Az Élet! Drága Pista bá’. Olyan boldog ember. – gondolta – Pedig itt ebben a kis faluban élte le az életét, és mégis annyi mindenről tud mesélni, mintha bejárta volna az egész világot. Hogy csinálja? – A kocsma előtt elhaladva a részeges Karcsi ült a lépcsőn és énekelt, ami még jobban elkedvetlenítette. – Egyszerűen hiányzik – morfondírozott magában – az igazi élet, a szabadság. Csak anyám ne lenne ilyen ósdi! Nem érti meg a vágyaimat, nem lehet vele beszélgetni.
– Lányom, ami fontos az nekünk mind megvan. Mit akarsz még mondd meg? – édesanyja értetlenül nézett rá a készülő vacsora fölött.
– Nekem ez egyenlő az unalommal. Az egész környék. A tévé az egyetlen kapcsolatod a világgal. Van pénzünk, miért nem utazunk el néha? Te nem is érzed mennyi minden marad ki az életemből. Egy másik világban élsz, és engem is bezársz a kis ketrecedbe! – csattant fel a lány és megint megbánta, hogy immár sokadszor megosztotta lázadó gondolatait anyjával.
– Itt van a szórakozás napokig. Miért nem elég neked, soha ami van? Ez a mi kis ünnepünk. Hálás légy és ne folyton elégedetlen.
A lány kifordult a takaros konyhából. Igen, itt van. Most. – gondolta – Aztán még jobban hiányzik. Csak én gondolom úgy, hogy ez nem elég? Anya szerint igen. Egy év múlva nagykorú leszek. Úgyis felmegyek Pestre, ha engedi, ha nem. – Lefeküdt az ágyára, bekapcsolta a rádiót és sírva fakadt.

Az ágyon feküdve hirtelen mehetnékje támad. Végigrágta már ezerszer a dolgot, nem kell ezen tovább töprengenie. Holnap lemegy, és elintézi. Kész, ennyi. Miért ment bele, ő, aki mindig kínosan ügyelt minden apró részletre. Most már nem érdemes gondolkodni ezen. Na jó elég ebből. Felkel, előveszi táskájából a telefonját, s a nevek közt keresgél.
– Szia Tünde, Gerzson vagyok. Kösz jól. Gondoltam dumálhatnánk egyet. – Jaj, miét kéreti mindig magát? – Ez is pihenés, nem? Mit szólnál egy vacsihoz? – Ezt a játékot viszont utálja. Tudja, hogy örül, hogy felhívta, akkor minek ez a színjáték? – Ahová szeretnéd. – Na végre. Sose fogja megérteni a nőket. – Jó, akkor indulok. Szia. – Na, ugrik azért még mindig a kislány, ezt már szereti.
Buta nő, unalmas beszélgetés, növekvő nemi vágy. Tünde valami zavaros munkahelyi sztoriról hablatyol, ő pedig a melleit nézi és mosolyog. Cinikusan. De a nő ezt bóknak veszi. Fizet, jó sok borravalót ad a pincérnek, aki úgy fest mint egy teknősbéka. Míg ő a teknőssel foglalkozik, Tünde a száját festi. Oké, benne lesz a dologban, nem kell győzködni.
Nem is kell, gyors, szenvedélyes szex, elő és utójáték nélkül. Míg ő bénultan fekszik,Tünde a bugyiját keresgéli nyögdécselve. Kiábrándító. Ezt a fehérnemű bújócskát minden nő eljátssza. Lábaiba visszatér az erő, hirtelen felül.
– Mennem kell. – A nő kezében a megkerült becses ruhaneművel kacéran pislog. – Öltözz kérlek! – Csak a holnapi napon legyen már túl. A kis bugyi öntudatosan felkerül az őt megillető helyre.
– Hazaviszel? – a bugyi gazdája nem elégült ki és csalódott, de nem mutatja. Úgy tesz, mintha fantasztikus lett volna a dolog. Ezáltal elhiszi, hogy ő a végzet asszonya. Vele meg elhiteti, hogy kitűnő szerető. Megint mindenki be lett csapva, semmi sem valóságos. Jó kis hecc.
– Ne kérdezz hülyeségeket. – Nők. Állandó önsajnálat, dráma csak mert nem tudnak kérni és elfogadni amit kapnak.
Hajnal van, a pompásan berendezett, luxus lakásban az ágyra vetődve rájön, hogy nem is álmos. Előveszi a bárszekrényből a drága Whiskyt. Úgy érzi magát, mint egy filmhős. Jóképű, sikeres, gazdag nyakig a slamasztikában. Ez a lehetőség megnyugtatja. Ha filmhős, akkor az egész csak egy vízió. A filmek is mindig jól végződnek. Leissza magát és lassan elalszik.

Egész éjjel csak forgolódott, nem tudott aludni. Főleg az izgalomtól. Holnaptól felpezsdül az élet. Koncertek, hírességek, furcsa emberek, tömeg. Házhoz jön minden.
– A sors keze, hogy ki hová születik? Vagy csupán a véletlen műve? Nem nem hiszek a véletlenekben. Van Istennek valami célja velem? Mi lehet az? Pista bá’ mitől olyan boldog? Én miért vagyok ilyen boldogtalan? Egyáltalán van Isten? – gondolatai nem hagyták nyugton, félálomban volt ugyan, de az agya folyamatosan zakatolt. Valahogy aztán mégis álomba zuhant.
A kakaskukorékolás keltette. Tudta a dolgát, segített anyjának felhúzni az ágyakat, kitakarítani a szobát, ahonnan reggel elmentek a vendégek.

Imád az autópályán vezetni. Nyomja a gázt, bömböl a zene, mindenkit leelőz. Diadalittasan. Szép autó, kényelmes, klímával felszerelt és nagy. Kiterjesztett éntudat. Ami neki valójában nincs is. Mármint éntudata. A sebesség feledteti félelmét. Túl lesz rajta, bár nem érti, miért kell ezért Kapolcsra utazni és hogy hogyan rendezik le ott a dolgot, de ezen már tényleg nem múlik. Lehet, hogy egy kihalt kis falucska tényleg megfelelőbb helyszín, mint mondjuk a Kálvin tér. Részletkérdés, hiszen egy több éves hajcihő végéhez közeledik száznyolcvannal. Szabadság. Már el is felejtette mi az. Amikor a lélek szabad. Lekanyarodva az autópályáról telefonál.
– Szia. Most hagytam el Veszprémet. Micsoda? Hé, nem erről volt szó! Mi a francot csináljak ott estig?! – A fenébe. Már csak ez hiányzott. Egy nyavalyás faluban bóklásszon, amíg ez a barom leér. Nincs mit tenni, itt most nem ő diktál. – Szóval csak délután érsz le. Jó, jó rendben. Addig majd sétálgatok, vagy mit tudom én. Hívjál ha itt vagy, jó? Na, szia.
Kanyargós út, gyönyörű táj. Holnaptól olvasni fog, nem iszik többet, keres egy másik szeretőt, elutazik vele Portugáliába két hétre nyaralni valamint igenis szembeszáll a főnökkel és nem rúgja ki azt a fiút. Nem és nem! Tehetséges fiatal srác, ért a pénzügyhöz. Szabadság. Amikor azt csinál, amit ő tart igaznak. Ami az ő filozófiája. Ha van ilyen egyáltalán. Majd most kitalálja. Harminchét éves. Egy komoly cég egyik vezetője. Meg kellene már nősülni. Egy olyan nőt elvenni mint az a kis croissant volt. Csinos, öntudatos. Talán ő nem keresgélné a bugyiját keresztbe feküdve rajta, szeretkezés után az ágy alatt. Ettől lenne boldog? Nem, most még nem tud ezen gondolkodni. Majd holnaptól kitalálja.

KAPOLCS, A MŰVÉSZETEK VÖLGYE.

Mi a fene? Micsoda kis falu. Művészetek völgye. Hehe.
Kis föld út, a két szélén autók parkolnak. Transzparensek, programtáblák. Kirakodóvásár. Na ezt is jól kifogta, a helyi népünnep. Fesztiváliroda. Ezt már nevezi! Jó, itt lerakja a kocsit a „Fesztiváliroda” előtt – kész röhej ez az egész- , körbenéz, valahogy csak elüti ezt a pár órát. Valószínűleg itt az egész környék, az ő kis helyi mulatságuk. Szerencsétlenek. Nem tudna egy ilyen isten háta mögötti helyen élni.

A lány az udvaron ült, arcára sütött a nap. Nézte az elhaladó autókat, embereket. Muris alakok szálltak ki az autójukból, egy-két ismerős arc.
– Három hét múlva suli, majd érettségi és nagykorú leszek! Szabadság. Ezek az emberek tudják mi az. Például ott, az a jóképű férfi. Atlétaalkat, magabiztos járás, mosoly. Biztos egy vállalat első embere, akit érdekel a kultúra, a művészet és ezért eljött ide hozzánk. Ezt ő gond nélkül megteheti.
A férfi benézett az udvarra, rámosolygott a lányra. A lány visszamosolygott.

Ideges, egyre idegesebb. Még csak három óra. Mikor hív már? Az udvaron fiatal lány ül. Szép. Megereszti a begyakorolt mosolyt. A lány visszamosolyog. Ez őszinte volt. Ja, persze vidéken más. Ott nincsenek problémák, vágyak. Ezek az emberek elégedettek. Szabadok. Elhagyja az udvart, de valamiért visszanéz. Szép kislány. Barna szemek. Valamiért szomorúak.

– Milyen felszabadult ember! – sóhajtott magában a lány.
A férfi miután elment mellette visszatekintett. A lány szíve megdobbant, amint a férfi szemébe nézett. Jóképű, jaj de jóképű – nyilallt belé. – Csak a tekintete olyan furcsa.
Vágyakozva nézett a férfi után.

Kezd enyhülni a délutáni forróság. Nem hív!!! Csak nem szívatás az egész!? Nem ez közös érdek. A kis kocsma udvara tömve van, a helybeli törzsvendégektől könnyen megkülönböztethető látogatók hada. Egyre nagyobb forgatag. Előveszi a telefont, hátha csak nem hallotta a hívást, a nagy ricsajban hiszen lassan hét óra és délutánról volt szó. Szent ég!!! Itt nincs Téééreerőőő! Úristen, átkozott porfészek! Ezt nem tudhatták. Biztos útközben hívta és azt hitte kikapcsolta a telefont. A francba. Felpattan és autójához lohol. Tolatás közben majdnem neki megy valakinek. Barna csillogó szempár nézi a szép Audit. Éles nyíl hasít belé.

– Milyen jó autója van! – gondolta a lány magában miközben elugrott a tolató kocsi mögül.
Hasító fájdalmat érzett a gyomra táján, amint pillantásuk találkozott.

Nincs üzenet. Szíve kalapál. Most mit tegyen? Azt mondta idejön. Megbízhatónak tűnt, különben is ez mindkettőjüknek fontos. Csak amíg neki létkérdés, a másiknak csupán üzlet. Bár az is létkérdés, csak máshogy. Nyugalom ki kell találni valamit. Tárcsáz. Sípoló hang. Oké, őt se lehet elérni, tehát itt kell, hogy legyen. Visszafordul az Audival. Kanyargó út, naplemente. Nyugi, nyugi, valahogy meg fogja találni, olyan pici falu ez. Még nem látta ugyan soha, csak telefonon beszéltek, de ez az alak viszont ismeri őt, tehát ha találkoznak oda fog menni hozzá. Nyugalom. Két utca, három kocsma nem olyan nagy ügy. Leparkol ismét. A filmhős jut eszébe, akire annyira hasonlít, de most ez sem segít. Érzi, ahogy csorog hátán a veríték. Módszeresen végig kell járni az egész falut, nincs mit tenni.

Irodalmi est, színi előadás, koncert, blues kocsma. A lány mindent látni akart, akár többször is. Barátnőivel viháncolva nézték az embereket, de legfőképp a fiúkat és a hírességeket. Zavartan nevettek összebújva, ha egy csinosabb szempár feléjük tévedt. Izgatottságuk az állandó nevetgélésben mutatkozott meg. Különleges alkalom volt ez, nem kellett elkéredzkedni, addig maradhattak ki, amíg jól esik. A zenekar játékát a vendégek kiáltozása, valamint a tücsökciripelés tette még élőbbé.

Ez egy őrület. Úgy érzi, álmodik. Minden olyan lassú, bár lehet, hogy a sok vodka teszi. A zenekar valami iszonyú bluest játszik, műanyagpoharak, sok alternatív művész, közismert arcok. Hova keveredett? Most mit fog tenni? Menjen haza? Óránként próbált telefonálni, semmi. Biztos itt van, de ez tű a szénakazalban, főleg úgy, hogy nem is ismeri. Próbál látható helyen ülni, feltűnően egyedül, ez itt nem nehéz, mert olyan ez az egész, mintha mindenki ismerne mindenkit. Sajgó fejjel az irodára gondol, a főnökre – mégiscsak kirúgja azt a fiút! – , Rózsára és a két bomba titkárnőre. Hiányoznak. Az íróasztala, a megszokott közeg. Szeparálva mindenkitől, távolságtartóan, ahogy azt szereti. Még a szexben is. Csak nem közel engedni senkit. Soha. Elmúlt éjfél. Végigállt egy borzalmas irodalmi estet, egy iszonyú színdarabot köhécselve, forgolódva, de semmi. Kapolcsot beszéltek meg és nem a szomszédos falvakat. Ott is megy ez a banzáj, de ha még a többi helyet is be akarja járni, teljesen kilátástalanná válik a helyzet. Iszonyú tömeg, rémálom ez az egész. Behunyja a szemét, s mint egy rossz vízió villannak be képek, hangok, emberek arca, forog vele az egész világ, mint egy rossz videó klipben. Lidércnyomás.

– Imádom ezt a sok embert! – rikkantott euforikus hangulatban a lány.
A zenekar mellett egy külön széken a magabiztos férfi ült, most valahogy kevésbé magabiztosan, kezében műanyagpohárban valami ital, s aggódva járt a szeme a tömeget vizslatva. A lány gyomra összeszorult.
– Nézzétek azt a férfit! – bökte meg barátnőjét. – Annyira jóképű és nagyon klassz autója van! Ott volt mindenhol, de végig egyedül. Lehet, hogy színházigazgató.
– Te Melinda, ez nagyon öreg – a barátnők vihogtak – apám nem érdekel? – hangosan felnevetett a három lány.
– Fúj, disznó vagy – nevetett Melinda.
– Hajnali két óra. Lassan megyek, hiszen holnap is lesz nap És még biztos jó sokan jönnek.

Hajnali két óra. Ez már reménytelen. Részeg és fáradt. Holnap is lesz nap, talán délelőttre eloszlik ez a borzalmas tömeg.

– Hazamegyek lányok. Álmos vagyok. Holnap. – felállt a padról, s elindult kifelé.

Oké, lefekszik, álmos. Már csak az a kérdés hol aludjon. Hoppá, a kis barna szemű! Ő itt lakik, látta az udvaron ülni.
– Kislány! – megbotlik, tántorog, berúgott. A lány megfordult, fülig vörösödött.
– Nekem szólt?
– Igen. Hol van itt egy panzió, vagy hotel, vagy bármi ahol meg lehet szállni?
– Visszafelé az úton, de nálunk is lehet aludni, van egy vendégszobánk, ha anya még nem adta ki.
– Jaj köszönöm, de én inkább szállodába mennék, szóval merre van? – már csak az kéne egy kis falusi folklór, kapirgáló tyúkokkal, földpadlóval, rozsdás káddal, kis parasztlánykával. Nagyon szép szeme van. Furcsa érzés szállja meg.
– Pár kilométerre a falutól – „jaj ne menj el, aludj nálunk” – könyörög magában a lány, bár nagyon szégyelli.
Részeg. Nem akar így vezetni. Taxi itt persze nincs. Szent ég. Falusi turizmus, tényleg ez hiányzott. A főnökre gondol, aki azt hiszi – joggal – hogy ő most egy elit szállodában hentereg a Balaton parton egy gyönyörű lánnyal. Ezen mosolyogni kell. Kis parasztlány. Hehe.
„Részegen ne vezess! Remélem anya nem adta még ki a szobát, de mondta volna.”
– Jó, kislány, menjünk kérdezzük meg a mamát. Nincs kicsit késő már a anyucinak recepcióst játszani?
– Nem kell vele most megbeszélni. Ráér reggel is.

Némán bandukolnak egymás mellett. Néha egy-egy ittas rikkantás töri meg a távolodó zenefoszlányokat. Takaros kis ház, külön bejáratú szoba. A lány mindent megmutat, majd leoltja a villanyt, csak a kis éjjeli lámpa fénye rajzolja körbe formás alakját, dús hosszú haja körvonalát. Szép.
– Hogy hívnak? – töri meg a hosszú csendet.
– Melinda.
– Hány éves vagy Melinda?
– Tizenhét. – mondja szégyenkezve a lány. – És ön?
– Harminchét. – de öregnek érzi hirtelen magát. Húsz év és egy kis falu. Ismét egy áthatolhatatlan, másik világ. Elmúlt az álmossága, kezd józanodni.
– Látom álmos vagy Melinda, köszönöm a segítséget.
– Nem vagyok álmos. – a lány leült a székre. – Nincs kedve beszélgetni velem?
Folklór, szociológia, társadalomrajz. Oké, kislány. Aludni úgyse tud, nincs nála semmi, nem így készült. Parasztház, falu, műanyagpohár, népművészet. Semmi köze hozzá. Kicsit dohos a levegő.
– Mesélj magadról. Vagy kérdezz. Nekem mindegy. Ja, egyébként Gerzsonnak hívnak. A két szempár egymásba mosolyog. Őszintén, öntudatlanul, részegen, mámorosan.

Csodálatos nyári délelőtt. Friss levegő, madárcsicsergés, nyugalom, béke, s valami megfoghatatlan teljesség árad be a kis szobába a nyitott ablakon keresztül. Nyújtózik, zsong a feje, a tegnapi nap eseményei cikáznak agyában. Félelem. A kacskaringós út. Naplemente. Kétségbeesés. Koncert. Vodka. Barna szempár. Hangok. Illatok. Az éjszakai vízió. S a hajnalig tartó beszélgetés foszlányai. „Szabad akarok lenni. – Én is. – De hiszen ön az, hiszen oda megy, ahová akar, azt csinál ami jól esik. – Nem a szabad te vagy. Mert belül vagy szabad, a lelkedben – A lelkemben? Oszt mire megyek vele?” Nem csak ketten beszélgettek. Volt velük akkor éjjel egy harmadik, aki néha közbeszólt. „Nincs semmi, ami ne lehetnél, nincs semmi, amit ne tehetnél és nincs semmi, ami ne lehetne a tiéd.”…

2000
– L.D. –