Régi írások: Két világ határán

Tűz. Sors. Lázadás. Akarat. Szív. Küldetés. Energia. Teremtés. Kín. Akadály. Értelem. Vágy. Megvalósítás. Véletlen. Elrendelés. Álom. Élet. Isten. Ember.

Tűz és víz

– A rohadt életbe! – káromkodott. Most fordult vissza harmadszor a lépcsőházból. Nem véletlenül. – A telefonom! Istenem, lépj közbe, ne engedd, ne engedd! – mondogatta, s remegett az idegességtől, miközben harmadízben nyitotta ki a lakásajtót. Válasz nem érkezett sehonnan. Most az sem segített, ha a nehézségekkel dacoló emberi akaratra, vagy a teremtőerőre gondolt. Az elmúlt napok eseményei nyomós okként szolgáltak a remegő kezekre, melyből – követve a kezek ritmikus mozgásának irányát – súlyos koppanással a lábtörlőre esett a kulcscsomó. Istenem, miért hagytál el engem – dadogta, miközben agya határozottan utasította kezeit, hogy most már szedje össze magát és a kulcsait, nyissa ki az ajtót, vegye fel az asztalon felejtett telefont, és induljon már el végre, mert nagyon, de nagyon el fog késni!
A forgalmi dugóban érdekes módon teljesen megnyugodott. Most már úgyis mindegy volt, teljesen elkésik, ez világos és oda fog menni, ez is. Háromszor ment vissza a lakásba, ami egyértelműen szerencsétlenséget jelent. Itt már nincs ok idegeskedésre, a sor nem haladt, kint tikkasztó volt a hőség, s arcán az izzadságcseppek összefolytak a szeméből szivárgó könnycseppekkel. Belül égette, mardosta a tűz, kívül patakzott róla a víz, de nem tudta eloltani a belső, kétségbeesett lángolást.

Prométheusz

Vince Ignác vállalkozó, a Prométeusz Bt ügyvezető igazgatója tűzzel foglalkozott. (Ignác átlagos műveltségének tudható be a név helytelen magyaros írása, amit fia tanácsára adott vállalkozásának, s addig nem is gondolt az ifjú titánra mint keresztapára, amíg felesége fel nem hívta figyelmét, hogy szegény Prométheusz a nehézségekkel dacoló emberi akarat és teremtő erő jelképe.) Ha bárki megkérdezte tőle, hogy „Te, Ignác, mivel is foglalkozol valójában?”, önelégülten vágta rá, hogy „Tűzzel!”. Természetesen tudta, hogy a faggatózásnak itt még nincs vége, de kéjjel várta a következő kérdést, ezáltal sorolva be általa felállított kategóriákba azokat az útjába akadó szerencsétleneket, akik gyanútlanul továbbkérdezősködtek. Aki az “Ezt hogy érted?” mondattal folytatta az értelmetlen interjút, Ignác szerint született kekeckedő, nem is érdemes vele vitába bonyolódni a vállalkozás részleteiről. Az “Érdekes…” kezdetű válasz azoknak a merengőknek volt betudható (hangsúlyozom, mindez Vince úrnak a laikus pszichológiai ismereteire támaszkodó kategóriái szerint), akiket nem érdekelnek a világ gyakorlati kérdései, s elsiklanak olyan meghatározások mellett, amelyek nagymértékben pontosítanák a ködös megfogalmazást, ami a neves vállalkozó tevékenységi körét érintették. A gúnyos „Nem mondod?!” szlenget használók a krakéler, cinikus kategóriát képezték, s Ignác mélységes megbántottság érzésével hagyta őket faképnél. Volt az önzők tábora (természetesen Ignác velük sem bonyolódott beszélgetésbe), kik a „Tűzzel!” öntudatos felkiáltásra a „Nekem is…”, „Én is…”, „Jómagam…” válasszal reagáltak. Hogy akkor kikkel is osztotta meg a vállalkozó titkát? Úgy tűnik, igazán senkivel. Valószínűleg azért volt szükséges a kategóriaelmélete, mert ezzel látta biztosítva amúgy átlagos tevékenysége misztifikálását. A lényeget ugyanis senki sem értette volna meg. Az ötvenes éveit taposó „tüzes ember”, alaptermészetét tekintve valóban nagyon tüzes volt. Szerette a tüzet konkrétan és átvitt értelemben is, s talán magának sem tudta megfogalmazni, mit is csinál valójában, egészen a két héttel ezelőtti eseményekig…

Multigyujtó

Tíz éve fogott a vállalkozásba, miután úgy érezte a rendszerváltás számára egy jel, ami azt mutatja, eljött az idő, hogy megálljon a saját lábán is. (Vince úr ekkor még hitt felsőbb erőkben, s azok üzeneteiben.) Egy állami vállalat középvezetője volt, de úgy érezte, ennél többre hivatott, vele célja van Istennek. Szegény felesége, a józan és tüzesnek egyáltalán nem mondható Veronika, hiába próbálta észhez téríteni, ő elszánt volt és tettre kész. Megtartva állását, bevetve minden kreativitását és képzelőerejét megalkotta gondolatban a multigyújtót. Természetesen nem elsősorban a pénz motiválta, hanem az önmegvalósítás belső tüze, valamint a szándék, hogy az idea, amit megalkotott, fizikai mivoltában is megvalósulhat. Lépésről lépésre haladva tervében az elhatározástól számított két éven belül felhagyott munkájával (Veronika éjszakai hangtalan sírdogálásai ellenére, amiből ő csak egy rázkódó vállat, valamint némi szipogást észlelt), s megalapította a Prométeusz Bt-t. Addigra minden csatornát kiépített: készen állt a gyártáshoz szükséges alapanyagforrás és technológia, a terítést végző apparátus, és Vince úr ifjúnak már nem mondható titánként nekilátott létrehozni a nehézségekkel küzdő emberi akarat és teremtő erő prométheuszi mítoszának huszadik századi másolatát. Mindkettőből kijutott bőven az elmúlt tíz évben, folyamatosan nehézségek tornyosultak előtte, amit ő küzdő, akaratos emberként a rá jellemző sajátos hévvel általában legyőzött, s ehhez nap mint nap új és újabb teremtőerőre volt szüksége.

Vulture

Fél órája aszalódott az autójában, s az automata légkondicionáló gombjával bíbelődött, de úgy látszott a drága szerkezet önként részt kívánt venni a két hete tartó drámai események fullasztó és idegőrlő folyamatában. Teátrálissá duzzadó harcának a befuccsolt szerkezettel telefoncsörgés vetett véget. Remegő keze a légkondicionáló gombjáról a telefon zöld gombjára vándorolt.
– Prométeusz! – mondta nyugalmat erőltetve magára.
– Bill – harsogta magabiztosan egy hang.
– Dugóba kerültem, igyekszem – válaszolta a sebzett titán lemondóan. – Bocs, pajtás, fél órát késni fogok!
– Okhíj – kiáltotta a magabiztos hang meghatározhatatlan akcentussal. – Varunk önre Mr. Vinkey, of curse not sok idöüt! – s ezzel a hívás meg is szakadt.
Vinkey az anyád! – dohogta magában a titán, és ujja ismét a légkondicionáló gombjára tapadt. Nem adta fel. Ezt legalábbis nem.

Bill Vulture egy éve tartózkodott Magyarországon, mégpedig a FIREcent kampánya ügyében. Díszes társaság kíséretében érkezett az országba, s mostanra kiépült a Magyarországi FIREcent Központ, ahol Bill remekül érezte magát, sokkal jobban, mint Amerikában. Ott ő nem volt senki, csak egy aprócska láncszem egy hatalmas gépezetben, de itt Fontos Ember lett. A főnökök magukkal hozták, s végre egy kisebb gépezet nagyobb láncszeme lehetett. Portugál származása lévén sehol sem volt otthon, Amerikában sem, de Európa az más. Itt végre amerikainak számított, amit fogadott hazájában soha nem érzett így. Ő is meglepetéssel vette tudomásul, hogy Magyarországon talált rá nemzeti identitására, ami persze csak addig tarthatott, amíg itt maradt, s ezzel ő is tisztában volt, de nem foglalkozott a távoli jövővel. Harmincöt éves, felszínes, de rendkívül jóképű fiatalember volt: itt végre gazdagnak, sikeresnek számított, és élvezte az életet. Tudta, hogy bizonyítania kell, hogy maradhasson, és ezért mindent meg is tett. Egy év alatt megtanult annyira magyarul, hogy a főnökei csodálattal tekintettek rá, és teljesen feltérképezte a piac szegmenseit. E munka során talált rá két héttel ezelőtt a multigyújtóra, és vele együtt a Prométeusz Bt-re, Vince Ignác vállalkozására. Mindenáron csodálatot szeretett volna a vezetőség tagjaiból kiváltani originális ötletei révén, melyeket a végtelen lojalitás mázával szeretett bevonni, a Fontos Láncszem titulusáért harcolva, elsősorban frissen szerzett nemzeti identitásérzésének megtartásáért. Ha szegény Vince úr angol tudása megközelítette volna Bill Vulture magyar tudását, nem tudta volna a véletlen számlájára írni, hogy a vulture angolul keselyűt jelent. De Ignác ezzel nem volt tisztában, s talán ennek tudható be, hogy nem értette meg a vele történteket.

Tud piszi matyhar

A tüzes ember végzetének földi végrehajtója egy szintén tüzes leányzó volt, akivel Vulture egy neves szórakozóhelyen ismerkedett meg. Kollégaival látogattak el az exkluzív helyre, ahol Bill rögtön kiszúrta a szőke lányt, aki barátnőivel viháncolt egy asztalnál. A facér férfi magánélete rejtélyesnek bizonyult a kollegák előtt, akik csak azt tudták, hogy Bill pestiesen szólva igencsak „bejön” a magyar nők körében, és ezt ő alkalmanként örömmel ki is használja.

A férfiak Bourbont ittak, a lányok valamilyen furcsa színű koktélt szürcsöltek. Vulture a szőkével szemben ült, és égő fekete szemével időnként a lányra nézett. A lányok észrevették Bill érdeklődő pillantásait, majd a három lány sugdolózni kezdett, s a szőkét magukra hagyva ketten táncolni mentek. Vulture értette a virágnyelvet, elnézést kért kollégáitól, akik éppen egy szivarmárka nevén vitatkoztak, és a szőke asztalához lépett.
– Hello! – köszönt magabiztosan – Ez szaphat foklálni?
Bill magyar tudása némi kívánnivalót hagyott maga után, annak ellenére, hogy a vezetőséget sikeresen elkápráztatta minden alkalommal, mikor bevetette a „Szia én Bill vagyok a matyarourszáki FIREcent píjár éis markheting vézethöüje!” mondatot. A lány nem volt azonban elájulva a sötét szemű fiatalember idiótára sikeredett mondatán.
– Ilyen mondat nincs – jelentette ki tudálékosan, és élvezte, hogy végre nem őt okítják ki –, ezt úgy kérdezzük, hogy „Szabad?”, vagy úgy, hogy „Leülhetek?”, de annak semmi értelme, hogy szabad foglalni.
– Oh, I’m so sorry! – nevetett az amerikai, és lehuppant a lány mellé.
– Amerikai vagy?
– Yes!!! – válaszolt a férfi önelégülten – de tud piszi matyhar! Élek itt ety éve.
– Aha… – a szőke nem törte magát, hogy értelmes beszélgetés alakuljon ki kettejük közt, erre amúgy is képtelen lett volna, s formás keblei, ajkai, hosszú combjai mindig is megkímélték attól, hogy témákon kelljen törnie a fejét férfiak társaságában. Magabiztosan tekintett táncoló barátnői felé, akik már két, láthatóan nagyon menő férfiú társaságában vonaglottak.
– Te tutsz angol? – próbálkozott tovább Vulture, s érezte nagyon felizgatja a lány tettetett közönye.
– Nem nagyon – dobta hátra haját a lány, és oldalról Billre sandított. – De te „tutsz matyhar”, úgyhogy semmi gáz! – mosolygott végre, elővillantva hófehér gyöngyfogait. Ösztönösen tudta, mivel tudja levenni lábukról a férfiakat, s ez nem elsősorban sziporkázó intellektusa volt.
– What’s your name? – tudakolta a férfi angolul, mert nem akart újabb gúnyolódás célpontjául szolgálni.
– Mónika. És a tied?
– Bill.
– Clinton? – nevetett a lány, miközben Bill magabiztosan megfogta a kezét. – Én meg Lewinsky.
Mónikának ez volt hónapok óta az első poénja, és nagyon csalódott volt, hogy a férfi nem is reagált rá. Ehelyett a keze melletti öngyújtóját fixírozta, majd hirtelen felkapta, és sokkal nagyobb izgalommal vizsgálgatta, mint pár perce a lány mély dekoltázsát.
– Ez mi? – kérdezte Vulture a lány orra alá nyomva a szerkezetet.
– Öngyújtó – válaszolt sértetten a lány elfordítva tekintetét a férfiről, s irigykedve tekintett barátnőire, akik összegabalyodva táncoltak újdonsült lovagjaikkal. Bill megbabonázva forgatta kezében a vöröses, krómozott fémtárgyat. Lehajtható száracska tette lehetővé a cigarettás dobozhoz való illesztését a rendkívül egyedi külsejű szerkezetnek, melyből gombnyomásra, akárcsak egy bicskából, hasznos kellékek pattantak elő. A dologban mégsem ez volt a figyelemfelkeltő, hiszen ehhez hasonló bóvlikkal tele vannak az üzletek. A Prométheusz feliratot (időközben felhívták Vince úr figyelmét a név helyes írására) tartalmazó kis instrumentumból áradó elegancia, erő babonázta meg a feltörekvő amerikait, valamint a leleményes ötlet stílusos megvalósulása, mely valamilyen megmagyarázhatatlan nagyságot tükrözött, annak ellenére, hogy maga a szerkezet alig volt nagyobb egy átlagos öngyújtónál. Energikus formája vitalitást sugallt, míg a vörösesen krómozott matt felület a tűz ősi erejét juttatta eszébe, s mind ezek tetejébe praktikussága a modernizált életstílust jelképezte. Ugyanolyan megfejthetetlen határ választotta el a kezében tartott multigyújtót a trafikokban vásárolható és különböző promóciós ajándéktárgyként kínált társaitól, mint ami a giccset a valódi művészeti alkotástól. A multigyújtó alkotás volt, benne Vince Ignác minden teremtőerejével és nehézségekkel dacoló akaratával: egy idea huszonegyedik századi megtestesülése. Mónika duzzogva tekintett a révületbe esett amerikaira, majd tüzes leányzó lévén, kikapta a transzba esett férfi kezéből a fémtárgyat, az asztalra tette és beletúrt a férfi dús fekete hajába a fejét maga felé fordítva.
– Mi ütött beléd? Mi a kurva életet tudsz egy ilyen szaron percekig bámulni?! Gyere, inkább táncoljunk!
– Okhéj bébi, csak azelött mondd, hol vesz ezt! – mosolygott Bill a feldühödött leányzóra – Hol kap ez üzletben?
– Jézusom! – fortyant fel a meggyötört szőke. – Te totál lökött vagy! Mit tudom én, valamelyik ajándékboltban. Na, táncoljunk már – kezdte rángatni Vulturét, akinek addigra ismét a kezében volt a gyújtó.
– Ajandekpolt, ajandekpolt… – kutatott agyában az amerikai, de nem értette a szót. – Mi neve ajandekpolt?
– Bassza meg! Neked adom azt a vacakot, csak gyere már! Az ajándékbolt, ahol szuvenírt veszel. – Mónika a reménytelennek tűnő helyzetben ösztönösen stílust váltott, s némi erotikától fűtve lassan a férfi zsebébe süllyesztette Vince Ignác remekét, majd kezét elégedetten pár másodpercig a férfi zsebében hagyta…

Bivalycsőr

A Prométeusz Bt bérelt irodahelyiségének elengedhetetlen hangulati kelléke volt Magdika, a titkárnő. Magdika a nyugdíjhatárt némileg meghaladó életkorának köszönhetően került nyolc éve a kisvállalkozáshoz, ugyanis Ignác akkor még szűkös anyagi keretei nem tettek lehetővé egy több nyelvet beszélő, hosszú combú, csinos asszisztens alkalmazását. Magdikának nem csupán rég elhervadt szépsége (melynek nyomait hosszú keresgélés után sem lehetett felfedezni arcán, ebből következik, hogy talán soha sem volt szép, bár ő ennek váltig az ellenkezőjét állítja), archaikus gondolkodásmódja volt az egyetlen hendikepje, hanem elkeserítő nehézkessége és kétségbeejtő bonyolultsága. Ignácnak egy ismerőse ajánlotta a „rendkívül szorgalmas, igyekvő, szerencsétlen öreglány, és hidd el, öreg, ennyiért nem kapsz munkaerőt, amellett, hogy karitatív tevékenységet is vállalsz” agitáció kíséretében, s mire a vállalkozó felismerte Magdika valódi kvalitásait, már nem volt szíve eltávolítani a magányos hölgyeményt. A koros titkárnőnek nyolc év alatt sem sikerült megtanulnia a mobiltelefon, a fénymásoló és fax számára rendkívül bonyolultnak tűnő használatát, a szövegszerkesztőről és E-mailről már nem is beszélve. Bár folyamatosan próbálkozott – Vince úr minden dühödt tilalma ellenére – a korszerű technika vívmányainak elsajátításával, egyetlen dologra volt hellyel-közzel alkalmasnak mondható, ez pedig a telefonok felvétele. Vince Ignác a hervadt hölgyet olyan kihívásnak tekintette, melyet a Jóisten küldött, hogy általa gyakorolhassa az akaraterő, nyugalom, béketűrés és a felebaráti szeretet Magdikával szemben valóban nehezen megvalósítható eszméit. Azonban ennek tudatában is rendkívül nehezen viselte néha az idős titkárnő oktondi próbálkozásait, mellyel megkísérelte ellátni feladatát, s a tüzes titán sokszor úgy érezte, egy Magdika tripla annyi pluszmunkát jelent számára, mint amennyit Magdika teljes hiánya okozna.

Azon a napon Vince kicsit később érkezett az irodába, ami szintén a végzete felé sodorta. Magdika rémesen sminkelve, peckesen ült az asztalán elhelyezett számítógép előtt és az egérrel próbálta eltalálni az egyik ikont, amiről persze fogalma sem volt mit jelent, de rettenthetetlenül igyekezett rájönni a Word által kínált lehetőségekre. Ignác megérkezését egy fájdalmas sóhajjal konstatálta, jelezvén ezzel, hogy olyan munkában van éppen, mely meghaladja szellemi képességét.
– Jaj, Ignác úr, jöjjön, segítsen! Azt írja a gép, hogy error és hogy cancel meg no!
– Jó reggelt Magdika! – köszönt udvariasan a titán. – Majd megnézem, csak lepakolok. Nem kerestek telefonon?
– Jaj de jó, hogy mondja! Keresték! – nézett kihívóan a hervadt titkárnő, kivillantva megsárgult műfogsorát, melyet rózsaszínű rúzsfolt tett még riasztóbbá.
– Igen Magdika, köszönöm. Szabad megkérdeznem talán, hogy kicsoda? – kérdezte tagoltan Ignác miközben kísérletet tett nem észrevenni a rózsaszín rúzsfoltok véletlenszerű elhelyezkedését az agg asszisztens fonnyadt ajkai körül és rémisztő fogain. „Csak nyugalom, kihívás, fejlődés, türelem, tolerancia!” – ismételgette magában a férfi.
– Igen, igen, persze, hogyne – kapkodott a göcsörtös kéz az íróasztali kuplerájt képező papírhalmok közt. – Fel is írtam, hogy Vince úr majd tudja, valami külföldi idegen volt, nem magyar tudja, mer’ olyan acektusban vagy miben mondta, szóval nem értettem tisztán sem a nevét, sem, hogy mit is mondott, mert tudja Vince úr én tanultam oroszt még kislánykoromban, de hát tudja, hogy van az, már régen volt, egy pillanat és meglesz – mondta izgatottan Magdika, és eltűnt az íróasztal alatt. Jelenlétéről pár a levegőbe szálló papírlap árulkodott, majd hirtelen Loch Ness-i szörnyként előtört az asztal alól és folytatta az asztalon heverő lapok közti egzaltált pakolást.
– Elraktam ide, egy lapon van minden, mer’ fontos volt, az biztos, már csak azért is mer’, hogy olyan idegen volt az aszcantusa vagy mi, biztos valami külföldről jött idegen… MEGVAN!!! – üvöltötte el magát a titkárnő hirtelen és olyan hangon, hogy Ignácnak meg kellett szakítania néma imáját, melyben erőt kért az Úrtól a kísértés legyőzésére, mely Magdika ajtón kívül helyezésének ellenállhatatlan vágyát képezte. A feleszmélésben segítette egy kevés sűrű, rózsaszín nyálcsepp, mely a diadalittas titkárnő szájából tört elő és a megtört vállalkozó homlokán kötött ki.
– Örülök, kedvesem, ez nagyszerű! – próbált a lefröcskölt titán koncentrálni a karitatív tevékenységek léleknemesítő hatására, miközben igyekezett észrevétlenül eltüntetni a rózsaszín masszát homlokáról. – Nos, lássuk, mi van azon a papíron!
– Igen, olvasom, máris, mindent felírtam, asszongya: bivalycsőr volt az úr neve, és azt mondta – szó szerint Vince úr, mer’ felírtam mindent, látja – fáj reszelt neki, és érdekli a gyújtó. Nomármost azt is mondta, hogy Amerika új neki ez a fáj reszelt, és ő meg akarja venni a Prométeuszt. Szó szerint írtam le mindent, látja, itt van bivajcsőr, szóval szerintem a gyújtó lereszelte az ujját, vagy valami ilyesmi lehet, és azt akarta, hogy Vince úr talán fizesse meg az orvost, mer’ fáj neki, szóval és ez a bivalycsőr is biztos valami álnév, vagy ilyesmi, szóval más nem hívta Vince urat – fejezte be nyáltól fröcsögő monológját az elégedett munkaerő.
– Köszönöm Magdika, remek munkát végzett! – mondta gépiesen a cégvezető, de a „meg akarja venni a Prométeuszt” félmondat, annak ellenére, hogy nem vette komolyan az üzenetet, furcsa előérzetet keltett benne. – Mit mondott Csőr úr, visszahív? – kérdezte némi gúnnyal a hangjában, de a titkárnőről minden bántás lepergett, akár anorákról a májusi eső.
– Igen, hívja majd Vince urat, de megadott egy számot is, azt is felírtam – újdonsült papírlapok indultak asztalkörüli pályára –, felírok én mindent, hogy meglegyen, csak most nem tudom hova tettem a lapot… – újabb alámerülés után a kócos hölgy tanácstalanul nézett fel főnökére, kezében lobogtatva a keresett lapot.
– Nem találom – sóhajtotta lemondóan.
– A kezében talán, véletlenül, nem az van? – Ignác érezte, már csak három másodpercig képes gyakorolni a felebaráti szeretetet a zilált hölgy iránt.
– JAAAJ DE HÜÜLYEEE VAAGYOOOK!!! – visított Magdika, majd olyan elképesztően ijesztő nevetésben tört ki, hogy a férfi riadtan kitépte kezéből a maszatos papírlapot, és szobájába menekült. Még a csukott ajtó sem kímélte meg a múlni nem akaró “Jaj Istenem, dehehe hühülyehehe vaagyohok, jahahaj, Ihisteheneem, háát jahaj jaj!” varjúkárogást idéző, harsány nevetéstől.

Vince Ignác bőszülten nekiállt tárcsázni a papírlapra írt számot, legfőképp a célból, hogy a feltehetően téves vagy jelentéktelen hívás tisztázása után lenyeleti Magdikával a papírt, vagy legalábbis végre jól kiüvöltözi magát a majd riadtan pislogó hervadt szépség előtt, de a beszélgetés után kénytelen volt némileg rehabilitálni a képzeletében már egy szegényesen feldíszített ravatalon fekvő titkárnőt.

Álom és való

Bill ajánlata rendkívül kecsegtetőnek bizonyult: olyan összeget kínált a találmányért és a gyártó cégért, amilyenről Vince csak filmekben hallott. „Ha ez az őrült amerikai köcsög megveszi a cégem, soha többet nem kell dolgoznom! Olyan házam lesz, amilyenről mindig álmodtam. Elviszem Veronikát a világ minden pontjára. És a Magdika probléma is örökre megoldódik. Jézusom!” – ezekkel a gondolatokkal rövid időre sikerült elhallgattatnia baljós előérzetét.

Otthon nem szólt a dologról egy szót se, nem akart csalódást okozni Veronikának, ha netán mégsem jönne létre az üzlet. A vállalkozó este boldogan feküdt ágyba, és úgy érezte, most jött el a Pillanat, amikor learathatja eddigi munkájának megérdemelt gyümölcsét. Reggel viszont meggyötörten és összezavarodva ébredt. Általában nem szokott emlékezni álmaira, de mostani álmának minden mozzanata annyira mélyen belevésődött, és olyan hatással volt rá, hogy képtelen volt kikelni az ágyból. Felesége már rég elment hazulról, s ő még mindig az éjszakai történeten rágódott. Egy nagyon fényes ajtó nyílik ki előtte, amin belépve rémisztő látvány tárul szeme elé: híres művészek, festők, költők, írók, rendezők árulják műveiket, s amint elkel egy alkotás, az illető művész szíve kiszakad helyéről, s a földön dobog véresen tovább. A talaj már vérben úszik, az égben keselyűk vijjogva keringnek, az iszonyú zajban ki lehet venni az alkotók hangját, ahogy egymást túllicitálva hirdetik műveik borsos árát, páran közülük üres mellkassal rohangálnak, vinnyogva a fájdalomtól, s mindezt aláfestve monotonon dobognak a földön heverő véres szívek. A vérben gázolva tör utat magának az őrjöngő tömegben, ahol a sarokban egy sakálfejű ember áll és felé int. Odalép hozzá, mire a sakálfejű kitépi szívét, ami pont úgy néz ki, mint a multigyújtó. Agóniája közben még látja, hogy a sakálfejű kezében meggyullad a gyújtó alakú szív, és ő kiabálni szeretne, de fogytán az ereje, feje fölött keselyűk keringenek már, futna, de mintha odaláncolták volna a talajhoz. Már lángol az egész aréna, csak a szívek dobognak továbbra is monotonon a földön. Izzadtan, könnyezve feküdt az ágyban, és a szívek vad dobogásából éles kiáltás bontakozott ki, hogy “NEM! NEM! NEM! NEM!”

Nagy nehezen feltápászkodott és rágyújtott (meglepő módon soha nem használta saját kreálmányát, nem tudott úgy tekinteni rá, mint egy átlagos használati tárgyra), majd felhívta Veronikát.
– Szia Vera, beszélnünk kell!
– Valami baj van szívem? – hangzott a feleségének józan, megnyugtató hangja.
– Igen. Nem akartam tegnap este beszélni róla, de volt egy álmom.
– Egy álmod? – nevetett Veronika. – Neked csak álmaid vannak, Ignác! Ne legyél olyan, mint egy kisgyerek, aki rosszat álmodik és hívja anyucit! De hallgatlak, pici szívem, mondjad.
– Tegnap felhívott az irodában egy Bill Vulture nevű amerikai, aki egy új cigarettamárka magyarországi képviseletén dolgozik. Marketinges. Látta valahol a multigyújtót, és meg akarja venni az ötletet és a technológiát a cége számára, horribilis összegért.
– Ez nagyszerű ötlet. Mi a baj ezzel?
– Nekem is tetszett a dolog, de azt álmodtam, hogy ezzel odaadom a szívem. Rossz előérzetem van, Vera.
– A szíved?! Istenem Ignác, ez őrültség! Otthon megbeszéljük, jó? Most ne foglalkozz ezzel. Gondolkodni fogok, ígérem.
– Nem lehet, Vera! Ma találkoznom kellene az ürgével, és érzem, ha elkezdem, nem fogok tudni kiszállni a dologból – kiáltott olyan hangon Vince, hogy a felesége összerezzent.
– Jaj, hát nem kell semmit ma eldöntened! Találkozz azzal a Billel, és este mindent átgondolunk. Addigra már te is többet fogsz tudni a buliról. Rendben?
– Rendben. Akkor este. Szia.
– Szia.
Felesége józansága mindig megnyugtatta, de most érezte meg először, hogy nem értik. Ez egy olyan lehetőség, ami azt igazolná vissza, hogy amit alkotott, az felhívja magára a figyelmet. Sok-sok pénzt kaphatna érte. De Vince Ignác a lelke mélyén nem volt a szó szoros értelmében vett vállalkozó. Alkotó ember volt, aki nem anyagi megfontolásból (bár nem kétséges a Prométeusz nagyon jól menő vállalkozássá nőtte ki magát), hanem az önmegvalósítás belső kényszerétől vezérelve tette, amit tett. Erre volt képes, hisz nem volt sem tehetséges, sem afféle „művészember”, ám mégis alkotott, mert hitt a teremtőerőben és a nehézségekkel dacoló emberi akaratban. Ha eladja megvalósított ötletét, ezzel azt bizonyítja, nem csinált mást, mint egy érdekes, jópofa dolgot. Hol a választóvonal alkotás és valaminek a megcsinálása között? A tüzes titán túlontúl a földhöz láncolt ember volt ahhoz, hogy erre a kérdésre megtalálja a választ.

A kelepce

– Lehetnék alvállalkozó. És csak önöknek gyártanám a gyújtót. – Ignác fürkésző pillantást vetett a sötét hajú idegenre, aki tettetett hanyagsággal ült a kis dohányzóasztalnál. – Így mindenki jól járna, maguk is, mert önöké lesz a találmány, és én is, mert továbbra is foglalkozhatok az üzlettel.
– Jársz te joul penz! – nevetett Vulture. – Minek te dolgoz? Mi tart technological, you know, and mi majd van olcsho, ha nem te csinal. Understand me?
– Persze, persze. Understand. – Ignác legszívesebben kitekerte volna ennek a féleszű, idióta nyikhajnak a nyakát. – Oké, akkor ezen nekem gondolkodnom kell pajtás. – Valahogy éreztetni akarta ezzel a debillel, hogy mennyire lenézi. Valamiért ez nem sikerült az eddig magabiztos, tekintélyt sugárzó vállalkozónak. Vince zavart volt és dühös. – És mi van, ha nemet mondok?
– Akkor mi plagizal ötlet, te montsz pher, és mi fhizet. Vatyhunk penz mienk, the same, understand me? – Bill élvezte, hogy magyarul tárgyalnak, bár Vince felajánlotta a saját tört angolját, de a feltörekvő marketinges remélte, hogy a tárgyalás hangfoszlányai beszivárognak az igazgató titkárságára.
– Ezt vehetem zsarolásnak?! – meredt rá a tüzes ember.
– Sarolhas, sarolhas, nem erthem szo – vette halkabbra Vulture.
– Blackmailing – fordított hűvösen Vince.
– Oh, blackmail! Oh, no, no, guy! – nevetett fel – No! This is business, okhey? Verry good business for you. And for me! – kísérteties fény villant az amerikai szemében, majd felállt, jelezvén, részéről befejezettnek tartja a tárgyalást. – So, Mr. Vinkey, ön van kethöü hét and time out! – nyújtotta kezét a döbbent férfinak. Vince akkor vette észre, hogy girbegurba ujjain karomszerűen vékonyak, hosszúak körmei. Persze – miután nem volt tisztában rendeltetésével, és a sorsszerűségekkel – rossz következtetést vont le az ocsmány kezekből. „Na és még buzi is! A kurva anyját ennek a rohadt köcsögnek!” Erősen kezet rázott Billel, aki egy csinos kis asszisztensre bízta a zaklatott vállalkozó kikísérését. Vince rögtön látta a két világ közti különbséget: a tökéletesen sminkelt, kosztümös kis tündér és Magdika közt.

Csörgetem láncaim

Nem volt ereje bemenni az irodájába, csak beszólt mobilján Magdikának.
– Prométeusz Bt! – szólt az ismerősen rekedt hang.
– Én vagyok, Magdikám, drága – most nagyon tudta szeretni a rozzant titkárnőjét –, nem megyek ma már be, kérem, hogy mindent írjon fel nekem, kedvesem, és a papírlapokat tegye az asztala felső fiókjába! Vegye át a szállítólistát, és tegye az asztalomra! Érthető voltam?
– Nem jön be ma már Vince úr? – sipított kétségbeesetten a hölgy. – Mer’ az történt, hogy le akartam fénymásolni a számlákat, ahogy kérte Vince úr, szóval a baj, hogy a papír, vagyis a másológép, vagy fax vagy mi ez, szóval itt villog nekem, tudja egy ilyen lámpa van rajta, amin egy…
– Magdika! – üvöltött magából kikelve a vállalkozó, és érezte, hogy hirtelen támadt érzelmei Magdika iránt eltűntek, mint a kámfor. – Figyel rám, és megértette, amit mondtam?
– Most mér’ tetszik velem kiabálni Vince úr? – értetlenkedett a félbeszakított kóró. – Én csak azt akartam mondani, hogy ég itt nekem ez az izé, lámpa vagy mi, ilyen pirosan, jaj meg van zöld is, most látom, talán a papír, szóval, vagyis a festék, mer’ másolni ak…
Vince lenyomta a telefont, és dühödten vágódott felforrósodott autójába. „Vén ribanc!”– dohogott magában a sebzett titán, nem éppen a keresztényi szeretet által vezérelve.

Otthon részletesen elmesélte Veronikának a történteket, beszélt az érzéseiről, félelmeiről, vágyairól. Az asszony szeretettel hallgatta férjét, s arra bíztatta, adja el az ötletet, és a pénzből fogjon más jellegű vállalkozásba. Vince hiába bizonygatta, hogy a gyújtón kívül őt semmi más nem foglalkoztatja, s nem akarja odaadni senkinek. Veronika egyre értetlenebbül meredt urára, akit láthatóan teljesen felzaklatott ez a jelentéktelen história.
– De azt mondtad, először örültél az ajánlatnak! – érvelt Veronika.
– Igen, örültem, de rájöttem, hogy képtelen lennék megtenni.
– Egyszerűen nem tudom ésszel felfogni, hogy miért, Ignác! Az a pasas megzsarolt. Ha nem mész bele az ajánlatukba, megcsinálják nélküled. Annyi pénzt kereshetnél, hogy utána azt csinálhatnál, amit akarnál.
– DE A MULTIGYÚJTÓ NEM ELADÓ!!! – csattant fel magából kikelve a vállalkozó. – Te semmit nem értesz, mert nem is akarod megérteni!
– Jézusom, Ignác! Hát már hogy ne lehetne eladható, hiszen eddig is eladtad! Valóban nem értem, és addig nem is fogom megérteni, mi a bajod, amíg nem beszélsz érthetően. Ne tegyél úgy, mint egy művész, akinek kiveszik az ecsetet a kezéből! Nem vagy senki, egy egyszerű vállalkozó vagy, aki otthagyta a biztos munkahelyét, hogy önálló lehessen. Nem mondom, hogy nem csináltad ügyesen, és azt sem, hogy nem élünk jól ebből a hülyeségből, de alakulhatott volna másképp is. Én nem szóltam bele a dolgodba, pedig nagyon féltem, Ignác. Éjszakákat sírtam végig az idealizmusod miatt. És most azt akarod nekem mondani nyolc év után, hogy ez a te alkotásod, meg, hogy nem eladó? Oké, ne add el, de ne csinálj itt nekem világdrámát egy ilyen baromságból! – A józan, racionális asszony évek óta először emelte fel a hangját. Ignác úgy nézett rá, mint egy idegenre. Mit keres egy olyan ember mellett, aki ennyire nem érti meg?
– Ha neked hülyeség, amit csinálok, ám legyen!– üvöltött úgy, hogy maga is megrémült a hangjából áradó erőtől. – Sémákban gondolkozol, és fogalmad sincs a nagy dolgokról. Kicsinyes vagy és középszerű. Nekem küldetésem van! Velem terve van az Égnek! – a férfi magából kikelve ugrott fel az asztaltól, és becsapta maga mögött az ajtót. Soha nem viselkedett így a feleségével, s a környezetük mindig is csodálattal tekintett arra a harmóniára, amiben éltek. Veronika az egész éjjelt végigsírta, amit Vince házon kívül töltött. Huszonkét éve először.

És beteljesedik

Az ezt követő két hét olyan volt a meggyötört titán számára, mint egy rémálom. Azon az éjjel, mikor rácsapta hüppögő feleségére az ajtót, tébolyodottan botorkált egy darabig a kihalt utcákon, majd egy budai bárban kötött ki, ahol Vulture szórakozott egy társaságban. Vince először meglepődött a véletlen egybeesésen, de mire felocsúdott volna, a vidám fiatalember asztaltársaságához invitálta, és mint új üzletfelet mutatta be. Az alkoholos mámorban töltött éjszaka során a legyőzött titán agyában ott keveredett a valóság és kísérteties álma. Attól fogva érthetetlen jeleket fedezett fel maga körül: egyre többet botlott a görög mitológia alakjainak nevébe, az óriásplakátok, reklámok szövegei mintha mind neki szóltak volna, minden újság, könyv és véletlen esemény mint megannyi figyelemfelkeltő kiáltás jutott el hozzá, lassan behálózva megzavart elméjét.

A következő napokban minden energiáját a tárgyalás részletei kötötték le, konzultált az ügyvédjével, a könyvelőjével, és közben érezte a dolgok életében először történnek vele. Nem volt már beleszólása az események menetébe, s nem értette, hogy miért. Kezdett kicsúszni a lába alól az eddig biztosnak hitt talaj, sodródott tehetetlenül a végzete felé. Mi volt ez a végzet? Nem tudta, nem értette, s nem hitte el. Amíg tehetett a dolgaiért, amíg a tudatosság vezérelte cselekedeteit, addig hitt Istenben, abban, hogy küldetése van a világon, hogy alkotóereje van, s a nehézségekkel dacoló emberi akarata. Most, hogy valódi küldetését teljesítette, elvesztette hitét az Égben és önmagában. Recsegve-ropogva dőlt össze eddigi élete, s ő folyamatosan azon rágódott, hogy mit rontott el.

Csak aludni járt haza, Veronikával nem szóltak egymáshoz, az eddig tetterős, vitális, energiától duzzadó férfinak semmihez nem volt ereje, vonszolta magát azon a kényszerpályám, amire rákerült. A környezete nem értette a vállalkozó drámáját: kifelé csak annyi látszott, Vince kap egy csomó pénzt, amiért semmit nem kell tennie, s ő mégis boldogtalan. Elfordult lassan értetlen barátaitól, s magányosan vergődött Vulture karmai között. Két hét alatt létrejött a megegyezés, s miután Vince Ignác – igaz késve a forgalmi dugó miatt – a légkondicionáló meghibásodása folytán vízben ázva megérkezett a FIREcent Magyarországi Központjába, aláírta azt a szerződést, mely során eladta a multigyújtót, s vele nyolc év hitét.

Bill Vulture ismét elkápráztatta a főnökséget a multigyújtó szerződéssel, s ezáltal bebiztosította magának az öt éves magyarországi tartózkodást, ami – mint azt tudjuk – nemzeti identitásának megtalálásában játszott jelentős szerepet. Mónikával való kapcsolata is az ideiglenesség biztos tudatával működött, s Bill továbbra is tanulta a magyar nyelvet, amit már csak főnökei előtt használt. Azzal a tudattal vezettette ki a legyőzött titánt elegáns asszisztensével a pompás irodájából, „hoty ez kötni very good business today!”.

A tüzes ember megtörten ballagott, zsebében a több millió forintról szóló szerződéssel felforrósodott autója felé, s nem értette az egészet. Hitt a sorsszerűségben, küldetésben, eleve elrendelésben, a teremtőerőben és a nehézségekkel dacoló emberi akaratban, ahhoz viszont túlságosan emberi volt, hogy átlássa a Sors szándékait, s megértse azt a küldetést, amit rá mért a Teremtő: hogy történetével Számodra – egy másik hasonló kiválasztottnak – hordozzon fontos üzenetet. Vince Ignác, a megszűnt Prométeusz Bt ex tulajdonosa, ha ezt átlátta volna, nem nyúlt volna zsebébe, és nem gyújtott volna rá lemondóan és hitehagyottan egy szál cigire az általa sose használt multigyújtóval.

Tűz. Sors. Lázadás. Akarat. Szív. Küldetés. Energia. Teremtés. Kín. Akadály. Értelem. Vágy. Megvalósítás. Véletlen. Elrendelés. Álom. Élet. Isten. Ember.

2000

–L.D.–

(Illusztráció: Alex Gray)